Kinyitottam a szemem és az ablakon át már szűrődött be egy vörös fény. Az első reakcióm az volt, hogy szinte kiugrodtam az ágyból. De csak hirtelen felültem és éreztem, hogy a szívem majdnem kiugrik a helyéről. A szobát teljes vörösség öntötte el, összevissza futtattam a szemem bútorok körvonalán és a szín egyszerűen felhergelt. Aztán megráztam a fejem és magamra szóltam, lecsitítva a félelmem. Még mindig képtelen voltam az érzékszerveimnek parancsolni, a szívem is majdnem kiugrott a mellkasomból. 

Nem tudom miért rémültem meg ennyire, megint. A hirtelen mozdulatom a mellettem fekvő férfit is kiránthatta az álmából, mert a légzése ritmusa megszakadt, egy mélyet lélegzett. Sóhajtottam és próbáltam kimászni az ágyból, sosem tudok visszafeküdni aludni, amikor a nap felriaszt. Különlegesen színváltó, hajnalban és szürkületben vérvörös, ám ugyanolyan erővel süt, mint máskor, így míg napközben teljesen olyan, mint a lámpák fénye, más időszakokban mintha piros napszemüveggel néznéd a világot. Nem kicsit riasztó annak, aki nincs hozzászokva. Én pedig még mindig nem adaptálódtam hozzá eléggé. Hux álmosan fordult felém és kérdően rám nézett, látta, hogy kicsit még mindig riadt vagyok.

- Csak a nap fénye ijesztett meg. - magyarázkodtam

Az ép kezét végigterítette az ágyon és elért hozzám, majd a derekamtól visszafelé húzott az ágyon. Még fél kézzel is volt benne elég erő, hagytam magam, de nem fordultam meg felé. A keze fordulatot vett és helyette végigsimította a hátam, majd a karom, nem érintett meg úgy és olyan helyeken, ahogyan a kapcsolatunk elején. A keze megtalálta végül az enyém, én pedig elmosolyodtam, nem gondoltam, hogy ide is eljutunk. Megfordultam és szembe néztem az álmos énjével, aki egy nevetséges dolgon megijedő Léna nélkül is nagyon jól meglett volna. Nem panaszkodott, ő ilyesmiért sosem panaszkodott. Noha nem először ébresztem fel véletlenül mióta a szüleimnél vagyunk. Még mindig az ágyon feküdt, lehajoltam hozzá és egy rövid csókot nyomtam az ajkaira. A kedvenc részem az volt, amikor csak egyszerűen hozzá bújhatok egy percre.

Fél karral átölelt és én kezdtem újra magamhoz térni. Nem tudtam eddig, hogy ennyire érzékeny vagyok a vérvörösre. Vagyis a szülőbolygóm napjának erre színére, ami hajnalban van igen. De a piros más árnyalata nem zavart meg, elvégre imádom Hux haját. Már nem először történt velem ez reggel, hogy felriadok, éppen ezért éreztem magam butának. Néha még elfelejtem, hogy a szüleimnél vagyunk és amikor felébredek nem számítok magam mellett Hux-ra, helyette a homályba öltözött szobámra, ahol a kapcsolók fénye az egyetlen világosság. Ne érts félre, imádom, hogy a férfi mellettem alszik, de ritka jó dolgunk van ilyen szempontból.

Nem volt ott az Első Rend, hogy dolgot adjon nekünk. Hogy reggeltől estig dolgoztasson míg a stressztől átkarolva lefeküdjünk aludni. És mivel külső faktorok indukálták a stresszt, ezért valami hiányzott. Ami éppen azt kellett volna jelentse, hogy kevesebb bajunk, ám mégsem. Valahogy a helyzet

Olyan dolgokon kezdtem stresszelni, amiken eddig soha még. Eddig nem igazán érdekelt mit veszek fel naponta, elvégre ott volt

Valahogy, mert nincsenek emberek a kezeink alatt és mi sem kell másnak szakmailag megfelelni, elveszettek vagyunk. A munka volt a mindenünk ott és most ezért hasztalannak érzem magam. Nem nagyon tudok anyám mellett segitkezni a konyhában, vagy házimunkát végezni. Apám szerint a kézműves szerszámok nem nő kezébe valók, úgyhogy onnan is ki vagyok tiltva. De más kezébe se meri adni a munkáját. Hux letöbbször pihen vagy kószál a környéken, és alszik. Nem gondoltam volna, hogy ember képes ennyit aludni, mint a kapitányom. Talán egész eddigi élete alváshiányát be akarja pótolni? Én már nem is csodálkozom, hogy nem megy ki apámmal többet halászni. Már egy ponton azon gondolkodtam, hogy beteg és azért fekszik annyit. Ám nem, csak képtelen elfoglalni magát.

A szüleim kis háza nem volt főhadiszállás, Hux pedig nem volt beosztott. Mégis úgy áll most is az apám mellett, mintha a főnökével beszélne. Hiányzik nekünk hajtás, a munka. Nem gondoltam volna, hogy az életünk olyan jelentős részét töltötte ez be, hogyha ezt elveszítjük akkor soha nem leszünk már önmagunk. Gondolhattam volna, elvégre ezek voltunk mindig is mi, így kerültünk össze, először csak szakmailag bíztunk meg a másikban. Hux egy ponton meg is mondta, hogyha nem én leszek a felesége, akkor a munka lesz.

Hux is ugyanezt a fásultságot érezte, meg azt, hogy valamit tenni kellene. Követett, mikor reggeli után egyedül ültem a mólónál és lógattam le a lábam. Nem voltam magam, a konstans semmittevés megártott, elvégre én tűzről pattant voltam! Most meg nyúzott és életkedvhiányos.

- Nem megyünk a tengerpartra? - javasolta Hux.

Hátrafordultam és összevontam a szemöldököm, elvégre leutóljára apámmal ment oda. Ő viharos vizekre vitte, elvégre apám maga a vihar. Nem csodálkoztam volna, ha ezek után víziszonya lenne.

- Azt hittem nem szeretsz ott.  - jegyeztem meg csodálkozva.

Hux megállt és egy ravasz félmosoly ült az ajkán. A szívem szinte ugrott egyet, olyan régen láttam ezt a mosolyt, és annyira hiányzott is. Ahogyan álltunk a mólón a szél felborzolta a haját, tincsek mögé rejtve a titkot rejtegető mély kék szemeit. Sosem fogom őt nem rejtélyesnek látni. Talán azért kötöttem ki mellette, mert nem tudtam megfejteni minden rejtélyét és ez izgatott. Mindig vártam a folytatást, hogy most mi az a sánc és szakadék, ahova mér nem értem el abban a térben ami a lénye. Be akartam tölteni, ellepni, mint egy medréből kilépő folyó ami beborítja a szikkadt földet. Sokszor gondoltam, hogy azért van rá ennyire szükségem, mert elértem azt, hogy neki legyen rám.

A szemembe sütött a nap, így hunyorítva néztem fel rá.

- De azért szeretlek fehérneműben látni. - válaszolta egy félmosollyal.

Erre elnevettem magam, és felhúztam a lelógó lábam. Jól esett a pimaszsága, eszembe juttatta a szócsatáink az Első Rendnél. Most már éreztem a hiányát a harcunknak, noha kezdtem örömömet lelni a megszokásban is. Szerettem, hogy nyugodtan mellettem alhat, ellenben a régen a tiltó szabályokkal.

- Mióta kijöttünk az Első Rendtől egyre csalódom benned, neked is piszkos a fantáziád.

Hux leengedte a kezét és felsegített. A szívem ugrott egyet, amikor nem engedte el a kezem, hanem úgy indultunk a partnak. Bríza kavarta fel kicsit a homokot és a szemembe fújta a kilógó tincseim. Anyám minden nap készségesen befonta a hajam, ám néhány szál kiszabadul olykor. A nap még nem vert annyira erősen, de akkor is melegem lett nagyon. Nem tudom meddig sétáltunk, elveszve a tájban, de a szüleim házát elnyelte már a távolság. Elértünk egy sziklásabb részhez és Hux leült egy terebélyes kőre megpihenni. Én is felhevültem, a tenger pedig csábított. A homok fekete volt, a lábujjaim szenessé festette. Lehajoltam és az ujjaim között elmorzsoltam a finom port. Levettem a szandálom és a lábam a hideg vízbe mártottam. Felsóhajtottam és kicsit tovább mentem, míg a víz a bokámon túl ért.

- Lena, nagyon légy óvatos. - hallottam Hux hangját, a szikláról pásztázta meddig jutottam.

Bólintottam és felemeltem a ruhám alját a combomon túl. A talpam stabil volt és a víz szinte simogatott, egyre csábított mélyebbre. Egy cseppet sem rémített meg a mélység, hogy a bizonyos szintig belátható víz feneke mit rejthet. A tapasztalatlanok vakmerősége élt még bennem. A Olyan ismerős volt, olyan családias, mintha egész életemben erre vágytam volna, hogy a tenger magához hívjon. Ha Hux nem féltene annyira akkor sokkal merészebb lennék.

- Nem megyek tovább. - fordultam hátra felé - Idejössz?

Felhúzta a szemöldökét és nem szólt semmit a kérdésemre. Én visszafordultam, mert alig tudtam levenni a szemem a tájról. A tenger színe Hux szemére emlékeztetett, talán ezért nem volt annyira rémisztő nekem. És eppén ezért neki: ő mert saját magával néz szembe. A tenger most teszteli a határait, hogy van-e mersze elmerülni az ismeretlenben? Az, hogy én invitálom őt annyira be és nem fordítva. Hux mindig is biztonsági játékos volt, inkább én voltam az, aki vakmerőséggel ment bele akármibe.

- Azt hittem nem fogod meg a kezem. - jegyeztem meg, amikor a lépések hangját hallottam magam mögött.

Úgy lépkedett, mint aki nem szívesen teszi le a lábát a talajra.

Megértettem volna, ha nem teszi, de értékeltem, hogy értem megtette. Talán csak az aggódás vezette, de mégis ezért képes volt legyőzni a félelmét. A tudat megnyugtatott, hogy ő képes erre. Elmosolyodtam, az én hadnagyom mire nem képes? Az egyik kezem fogta, a másikkal a derekamba kapaszkodott, mintha biztonsági pont lennék. Úgysem fogyott le annyira, hogy egy hullám elvigye csak úgy.

- Ha a pokolba vezetnél, akkor is fognám a kezem. - mondta csendesen.

Megleptek a szavai. Most kaptam végre választ arra a kétségemre, hogy miért tart ki mellettem ennyire. A szívem égett valamitől, éreztem, hogy ilyen kötődést meg sem érdemlek. Főleg, ha még arra gondolok, hogy az elején csak azt hittem lefekszünk egymással, ennyivel beérjük. Pokolba is követne? Remélem arra nem kerül majd sor. Hát az biztos, hogy most nem vagyunk elégedettek a helyzetünkkel, de megnyugtató tudni, hogy ő nem azon elmélkedik éjszakánként, hogyan hagyjon el? Egyszer csak találunk valami megoldást... Felemeltem a tekintetem a horizonra és a hömpölygő víztömeg megbabonázott. Vajon mit rejthez ott messze?

- Menjünk, hajózzunk el innen.

Ő is felemelte a fejét és követte a tekintetem, de nem látta ugyanazzal a bűvölettel. Fintorogva húzta a száját, de a szemében csillogás volt. Még mindig fogtam a kezét, amit annyira görcsösen szorított, mintha félne a víztől.

- Megütötte a nap, Linney tiszt. - mondta komolynak tűnő hangon.

Nevettem, olyan régen nem hívott így. Eszembe jutott, hogy mennyire bosszantott a kapcsolatunk elején, amikor még az ágyban is magázott és formálisan szólított. A tiszt megnevezésem is egy ideje már nem hagyta el a száját, nem bosszantott ezzel régóta. A lángról pattant szócsatáink anno heves csókolózáshoz vezettek és nekem elég volt pár pillantást az ajkára vetni, egyből felgyújtottam a tüzem.

- Vegye le a pólóját kapitány, így azt fogják gondolni a szoknyám alá bújt az árnyékra. - kacsintottam rá.

A nyelvén volt valami piszok dolog, aminek nem volt esélye legördülni a nyelvén, mert az ajkait egy lehúztam az enyémhez. A kezem elengedte, majd látva, hogy a nem viszik el a hullámok és nem nyeli el a tenger mélye, a derekam fogta át és

x

Viharverte tértünk haza, de olyan jól esett végre a magány. Én visszavettem a ruhám, amitől egy ponton meg kellett szabaduljak, ám Hux nem vette vissza az ingjét olyan hamar. Egy ponton észrevettem, hogy a hóka fehér bőre lassan megpirul. Nem számítottunk ilyen erejű napsütésre, reméltem nem lesz nagy baja, mert leégett kicsit. Már a mólón voltunk, amikor rájöttem, hogy ebből érdekes pillanat lesz, amikor hazaérünk és apám végigszántja a tekintetével. És majd leesik neki, hogy Hux csak úgy tudott leégni, ha leveszi az ingjét a parton.

Erős gépi hang szakította meg a csendet, felkavarta a szelet. Mintha csak az ég nyila lenne, egy harci gépet pillantottam meg az égen. Az apám ingje libbent rajta, amit még mindig nem töltött be, belekapott a szél és kedvére lengette. Olyan volt néha, mint egy kísértet. Az arca viszont már nem volt annyira fehér a nap pirítása miatt.

- Ezek meg kik? - kérdeztem Huxra nézve, hideg rázott ki a következő szavaktól - Első Rend?

A szeme megannyi érzéssel csillogott, nem engedett, belém kapaszkodva álltunk, a szélben, amit a repülő kavart nekünk. Nem tűnt harci gépnek első pillantásra. De oldalt láttam a lézerfegyvert ráerősítve. Hux kitalálta minden gondolatom egy csapásra elvégre éppen ma beszéltünk a szabadulásról, mintha csak a sors iróniája lenne.

- Remélem nem. - szűrtem

Zajt hallottunk az ég felől, mintha csak a mindenható csapna le ránk a haragjával. Csontig hatoló félelem járt át, éreztem, hogy Hux keze is annyira szorításából meg amennyire csak tud. Az első dolog, ami ösztönösen jött volna a futás lenne. Ám mégis úgy álltunk, mint a cövek, földbe gyökerezett lábakkal álltunk sorsunk előtt. Ha az Első Rend jött értünk, hogy megöljön, ám legyen. Mindig is tudtam, hogy emelt fővel megyek a vesztembe. De a szüleim sokkal jobban féltettem, mint saját magam. Oldalra pillantottam, még úgy tűnik nem jöttek ki a kunyhóból és megtorpantak az ajtóban.

Csontig hatoló félelem öntött el, amikor anyámra rettegő arcára néztem. Feláldoznám magam értük és Huxért. A hajó kavarta porfelhő belekapott a ruhámba és tépázta a bátorságom, hogy megálljak egyenesen a hatalmas hajó előtt. Bárcsak nálam lenne valami fegyver, ez volt az első gondolatom. A második az, hogy egy lézerfegyver sokat nem ér ha húsz rohamosztagos tör ránk. Nem baj, majd az egyiknek elterelem a figyelmét és elveszem tőle a sajátját. Kutyaharapást szőrével. Egy röpke pillantást vetettem a vörös hajú férfire mellettem, hallgatott és nem kételkedtem a fejében is megfogalmazódott már valamilyen terv. Ketten az egész világ ellen, megint.

Lassan szállt le, komótosan, ami számomra mondott valamit. Megvártuk, lássuk, milyen szándékkal közeledik felénk. Az ajtó felnyílt és nekem a szívem a torkomban dobogott. A szavakat folyamatosan lenyeltem a torkomban és nem mertem szólni, míg nem látom meg ki bújik ki. A hátunk mögött a ház ajtaja nyílt ki és megpillantottam a szüleim elborzadt arcát. Apám arcán horror és rettegés ült ki. Nem is csodálkozom, neki ez lesz a második alkalom, amikor a lányát elragadják tőle.

- Poe?

Egy ismerős arc tárult elém, a gyomromban kissé feloldódni látszott a görcs. Volt valami karakterisztikus abban a leszállásban. De továbbra is hitetlenül álltam a tény előtt, hogy a volt szökevény pilótánk itt termett előttünk. A föld barna haja cseppet sem változott és a játékos barna szemei igyekeztek mindent bevenni. Narancssárga pilóta felszerelés helyett viszont egyszerű ruhákat viselt, amik a föld színeiben játszottak. Akármelyik falusi lányka férjének ki tudta volna adni magát. Megráztam a fejem és nem jutottam szóhoz. Poe egy tudálékos mosollyal végignézett rajtunk és úgy tűnt, neki van mit mondania.Hiába ezt a férfit láttam meg, nem száltt el minden félelmem, vagy a szándékom, hogy foggal-körömmel megvédjem a szeretteim.

- Mondtam én, hogy nem utoljára láttál. - nevetett pimaszul - Ejha, Lena rád sem ismerek. Hux, neked is van ám egy színed

Végignézett a ruhámon és én kicsit kellemetlenül éreztem magam a kinézetem miatt. A kapitányom volt az egyetlen, aki szerettem ahogyan rám nézett, akinek megmutattam volna milyen szakszerűtlenül is tudok öltözni. Prűd lennék, ha azt mondanám nem ismerem a saját megjelenésem, ha nem tudnám, hogy más is nézett már rám. Poe egyáltalán nem változott semmit, amikor elváltunk akkor is kedvére volt Hux-ot bosszantani. Nem hagyta ki az alkalmat, elvégre a vörös hajú férfi most már egybeolvadt a haja színével.

- Fogd be. - sziszegte Hux az orra alatt.

A tekintete ölni tudott volna, egyetlen jó pontját sem találta eddig Poe érkezésének. Én igen. Talán jobb, mintha az Első Rend lenne. Csak nem értettem mi célja most velünk, kétlem hogy csak látogatóba jött. A szüleim nem mertek közbelépni, csak csendben figyelték.

- Mit keresel itt?

Itt volt az ideje, hogy tárgyra térjünk. Poe integetett egyet a szüleimnek, akik csak elkerekedett szemekkel néztek rájuk. Kezdte magát otthon érezni, ezt kellett megszakítani.

- Az Első Rend keres titeket és az Ellenállás úgy döntött, hogy mi fogunk nyerni a bújócskában. - magyarázta Poe magabiztosan.

Megszegte az ígéretét, ez volt az első gondolatom. Mielőtt elváltunk úgy szólt az egyesség, hogy nem fogunk beszélni egymás hollétéről. Ezek után nem igazán akartam hallani, mit is keres itt. Hux-al összenéztünk és hasonló gondolataink lehettek. Az Első Rendbeli szabadulásunkra gondoltam vissza. Akkor egymást használtuk ki. Ám most úgy sejtem ő többet nyer rajtunk, mint mi.. Láttuk a pilótában a lehetőséget, de ő vajon eladja a bőrünket? Tudtam, hogy ez égből esett lehetőség és egek, úgy szabadulnánk erről a bolygóról.. de mi van, ha a vakmerőségünk és meggondolatlanságunk a vesztünket okozza? Láttam Hux szemében is a csillanást, ugyanarra gondolhattunk. Ő is bizonyára mindennél jobban elmenne innen, de jobb lenne, ha elővigyázatosak lennénk most is.

- Tudom, hogy ti vagytok a 'jók', de nekem ez akkor is bűzlik. - jelentettem ki harciasan.

Féltem, hogy csapdába sétálunk, ha most vele megyünk. Túl tökéletes lenne, menedéket találnánk és még erről a bolygóról is szabadulunk. Poe-t az ég küldte nekünk. Mi pedig sosem hittünk azokban a dolgokban, amik könnyen jönnek. Hux megszorította a kezem, a gesztus pedig jól esett, éreztette velem a jelenlétét. Poe rájöhetett, hogy a magabiztossága nem volt készpénz, a mentalitásunk nem engedte volna, hogy bízzunk benne.

- Nézd, ha maradtok, megtalálnak és nem hiszem, hogy gratulálni akarnak nekünk a szökésért. - figurázta ki Poe, félig gúnyosan.

Ebben viszont igaza van. Az ajkamba haraptam és tűrtőztettem magam attól, hogy elhamarkodottan válaszoljak. Hol lenne jobb? Az Első Rend megöl, az Ellenállás börtönbe zár. Poe a hegyes orrát megdörzsölte, egy furcsa szokása, amit anno felfedeztem nála.

- Nem megyünk. - jelentette ki Hux, a hangja mennydörgött - Csak ki akartok használni minket, meddig nyújt az Ellenállás védelmet? Csak addig, míg nincs már mit mondjunk, aztán kiadtok az Első Rendnek.

Mély baritonja volt, ami a rendíthetetlen kijelentéssel társulva megtette a hatást, Poe arcáról lefagyott a mosoly. Már el is felejtettem, hogy Hux mekkora autoritással és befolyással bírt a fedélzeten. Borsózott a hátam és nem tagadom felvillanyozott őt újra ebben a szerepben látni. A kezem megkereste az övemet, de nem találtam. Fenébe, ruhában vagyok és nincs lézerfegyverem. A szemem kiszúrta Poe derekán a pisztolyt. Le is gyilkolhatnánk őt most, az lenne talán a legkézenfekvőbb. A vállamon át pillantottam a szüleimre. Az ő szemük még tiszta, szent, nem szeretném összeteörni őket. Poe szeme követte az enyém, erősen tartotta velem a szemkontaktust. Rosszat sejtve, lassan felénk közeledett, most már több győzködéssel a hangjában.

- Ez nem így van, az Ellenállás végtelen védelmet nyújt az együttműködés érdekében, nem csak az információ miatt vagytok hasznosak, hanem mint emberi erőforrás és ezért jár a védelem.

Hux felém fordult, a szeme kereste az enyém. Nem mertünk neki teljesen hátat fordítani. A keze görcsösen szorított engem, az arca érzéstelen volt, éreztem a pulzusát, ahogyan feljebb csúsztattam az ujjaim a csuklóján. Talán elsápadt volna, ha ma a nap nem pirította volna meg. Magamhoz vontam, ebben a döntésben nem tudunk egyedül dönteni. Megfordult a fejemben, hogy a szüleimet is bevonjuk, de aztán mégsem tettem. Mi kerestük magunknak a bajt. Elvégre ők nincsenek a halál listán.

- Én nem bízok benne. - suttogta Hux.

Észrevettem, hogy maga az ötletet annyira nem vetette meg, mint a pilótát. Poe is rátett egyet a lapáttal, hogy hencegve és kötekedéssel tért vissza. Maga is elismerte, hogy a váratlan vendégünk jobban képben van, mi történik most az űrben. Nem kérdéses, hogy az Első Rend fejvadászatot indított utánunk. Ha ez nem így lenne, akkor Poe nem jött volna olyan nagy reményekkel, hogy mi vele megyünk.

- Én sem, de van más választásunk? - válaszoltam neki csendesen - Az Első Rend biztosan megtalál majd, ebben igazuk van. Ha valami történne sarokba szorítjuk majd, egyedül van.

Az ajkába harapott, egy röpke pillantást vetett hátra a szüleimre, majd vérszegényen bólintott. Mire újra felemelte a pillantását már felöltözte a kapitány szerepét. A szeme hidegségtől sugárzott, emelt fővel állt, szinte megszokásból az egyik kezét a háta mögé tette.

- Megegyeztünk, de ugyanez a szüleire is vonatkozik, értve vagyunk? Ha rájövök, hogy trükközöl, út közben legyilkollak le. - nem köntörfalazott tovább.

Poe rájöhetett, hogy a dolog fele sem vicc, mert komolyan bólintott és előre lépett, hogy kezet fogjon a férfivel. Ám engem kicsit meglepett ezzel a kijelentéssel. Mindig csak rólunk volt szó, nem gondoltam volna, hogy gondol a szüleim védelmére is, az az én reszortom kellett volna legyen.

- Itt nincs semmi trükk, de megegyeztünk akkor? - csapta össze a kezeit- Mindenki védelmet kap. Siessünk, kell egy kis előny az Első Renddel szemben.

A következő egy óra pakolással telt el, a szüleim képtelenek voltak üres kézzel elindulni, noha Poe igazán győzködte őket, hogy felesleges túl sok mindent cipelni. Nem hibáztattam őket, elvégre ez a hely volt az életük, nem tudnak úgy elszakadni tőle. Anyám majdnem sírva fakadt, amikor a kosarába kezdte pakolni a ruhákat. Láttam, hogy különösen nagy figyelmet szentelt a gyógynövény készletének és a gyermek ruháimnak.

- Nem hiszem, hogy azokra szükség lesz. - vágtam közbe, amikor készült összehajtani őket.

Anyám felemelte a tekintetét és valahogy úgy éreztem röntgen szemmel átlát rajtam. Sosem nézett meg ennyire áthatóan rám. Megfagytam és álltam a tekintetét, de nem értettem mert néz ennyire komolyan. Biztosan valami rosszat mondhattam, noha nem akartam megbántani. A szeme végigfutott rajtam: nem, már nem lesznek rám jók., majdnem ez jött ki a számom. Nem szólalt meg, csak elmosolyogodott. Magához ölelte az egyik darabot.

- Szükségünk lesz rá.

Talán még mindig egy gyermeknek tekint? Ezek a ruhák segítették a traumán, én azt megértem. Feleslegesnek tartottam őket, hiszen én már itt vagyok neki. Úgy éreztem nem érhetek ezekhez az ereklyékhez, így meghagytam őt a világában. Helyette apámnak kezdtem segíteni. Egy kosarat cipeltem be a hajóba, amikor Poe csatlakozott.

- Még most sem nyugodott meg, igaz? - szólalt meg Poe mellettem, ő is cipekedett - Én neked mondom Lena, ez nem egy trükk.

Tudva, hogy már nincs vissza út nem akartam vele vitázni. A hangja bizalmasságot sugallt, ám én az ilyesminek soha nem dőltem be.

- Van oka így viselkedni, lásd be, hogy ez túl jól jött most. - válaszoltam kicsit kerülve azt, hogy bizonyságot tegyek abban,hogy én neki hiszek.

Erre megvonta a vállát és kacagott. Lezuttyantotta a csomagját, aztán felnézett rám, nevető barna szemekkel. Láttam rajta, hogy jó erőben van, mint ellenfél tudtam rá eddig csak pillantani.

- Igaz, nem most estetek le a falvédőről. De vedd úgy ezt az egészet, hogy visszafizettem az adósságot.

De eközben megszegett egy ígéretet. Erről hallgattam. Kicsit úgy tekintettem most a pilótára, mint egy gyerekre, akire ráhagynak mindent. Letettem a kosaram és még egyet akartam fordulni más csomagért, de már elfogyott. Hux-ot szívem szerint

Azért makacskodott és fél kézzel cipekedett. Ráhagytam, egy leheletnyi fáradtságot éreztem. Mindenki a hajón volt, éppen indulásra vártunk. Úgy éreztem szükségem van, hogy egyszer még kinézzek arra a bolygóra, ahol kibújtam a világra. Mindig is sejtettem, hogy nem fognak itt eltemetni. A szüleimre sandítottam titkon, vajon ők gondolták valaha is, hogy innen elmennek?

A szemem végigfutott a feketés homokon, amik végignyalt a tenger habja. A kékség uralta a mindenséget távol, szinte sajnáltam is, hogy nem tudtam benne mélyebbre menni. A fényes sziklák mellett állt a szüleim háza, kifosztva és üresen. A lemenő nap vörös színnel töltötte be a helyet pokoli paradicsommá változtatva. Vérbe mártotta a tenger kékjét, mintha csak valakit vízbe fojtott volna. A maga módján gyönyörű hely volt, csak én és Hux nem voltunk ide valók.

Egy pillanatra a szemem előtt összemosódtak a tenger hullámai és homályosabban láttam. A kezeim egyből valami stabil után kaptak, a hajó ajtajának rücskös szélét kaptam meg. Hideg verejtéket éreztem a hátamon és a szívem túlságosan vér. A lábamból kimegy az erő.

Mély levegőt vettem és marconán fogóztam. Aztán elmúlt olyan hirtelen, amennyire csak jött. Összevontam a szemöldököm, elvégre velem ritkán történt hasonló, jellemző nem volt rám az, hogy az ajulás szélén álljak. Nehézen nyeltem egyet és tétován elléptem a faltól. Éppen akkor jelent meg Hux mellettem. A szememen még látszott, hogy valami történt, így nem tudtam volna hazudni neki.

- Van valami baj?

Megráztam a fejem és csak azért is elkaptam a kezem a faltól. Nem engedte a büszkeségem, hogy egy ilyen semmiség megzavarjon. Biztosan csak attól volt, hogy túl elmélyülve néztem a tengert.

- Csak megszédültem egy kicsit, de már jól vagyok. - legyintettem.

Gyanús szemekkel figyelte egy darabig, majd mikor látta, hogy nem akarok a problémával tovább foglalkozni ő is annyiban hagyta. Hozzám lépett és lehajolt, hogy megcsókoljon. Behunytam a szemem és érezni akartam a közelségét. Kimondatlan szavakat és kétsegeket lehelt a csókjába, én is hasonlóan tettem. Egek, vajon jól cselekedtünk?

A hajó ajtaja lassan becsukódott, a szél megcsapott és felborzolta Hux haját. Magához húzott, a keze lecsúszott a vállamról le a derekam felé, végigsimított a hasamon is. A fejem a nyakához fúrtam, fájt a fejem a kétségektől.

Ám legyen, Hux, kövess a pokolba.

[Nagyon szépen köszönöm mindenkinek aki az előző fejezetre szavazott  vagy hozzászólt, annyi erőt adott. Hálás vagyok, hogy velem maradtatok ennyi kihagyás után, el sem hiszem, hogy ilyen olvasóközösségem van. Remélem tetszett ez a fejezet, hozzáfűznivalókat szívesen hallgatok meg mindig. ]

Ez a fanart most a szívem csücske, egy nagyon kedves barátom rajzolta nekem. Köszönöm!