- Hát ez nem sok. - sóhajtotta Hux.

Végignéztem a szerény szobán. Két ágy volt, pár szekrény. Benyitottam a mosdóba is, szintén minimalista berendezés volt. Hozzászoktunk ahhoz, hogy csak a szükséges dolgokra koncentráljunk, mégis minden annyira kevésnek tűnt. A bútorok barnák voltak fekete helyett, zsúfoltan egybenyomva. Ez a szoba egy harmada volt annak, amihez szoktunk. Nem is csoda, hogy szinte klausztrofóbiám lett. Megértettem, hogy az Ellenállás próbált minél több ember beszuszakolni, de a régi környezetünkhöz képest szinte embertelen volt a körülmény. A falakból áradt a hidegség, a karom a kezem köré fontam, fáztam. A ruhaujjam szélét lejjebb húztam, de még mindig egy jégcsap volt a kezem. Kaptunk egy barna anyagú egyenruhát, de nem találtak a méretemre és kisebbet kaptam. Vajon meghalt az előző tulajdonosa? Egy halott ruháit viselem?

Eszembe jutott, hogy az Első Rendben mindig személyre szabott egyenruhában virítottam. Tudom, nem kellene panaszkodnunk és beérni ezzel. De mégis, annyira elégedetlen voltam. Ha nem kellett volna elmennünk az Első Rendtől, most jobb életünk lenne. Még mindig az eskü járt a fejemben, ironikus volt. Nem mintha nem merném megszegni szükség esetén. 

Legalább engedték, hogy egy szobában lakjunk. A szüleim nem mertek ellenkezni, így volt a legkényelmesebb. Két személyre tervezték a szobákat, felesleges lett volna engem maguk mellett tartani. Azt javasoltam, hogy nyomjuk össze a két ágyat, hogy jobban elférjünk.

Hux még mindig kicsit kímélte a sérült karját, de tagadta, hogy fájlalná. Láttam egy elsősegély dobozt az egyik sarokban, szükség esetén hasznát veszem majd. Megállt és ő is csak némán nézte a szobát. Hátulról átöleltem. Hux a kezét a köré fonott karjaimra helyezte és simogatni kezdte. Igaza van, nem sok, amit kaptunk és sovány vígasz. Itt vagyunk egymásnak. Ez elégséges kellene legyen.

Szótlan volt, én szintén. Fáradt voltam, a fejem is sajogni kezdett. Csendesen lefeküdtünk aludni. Megcsókoltam, próbáltam kicsit felderíteni, de sikertelen volt. Hux semmire sem reagált, egy ponton pedig kijelentette, hogy álmos és feküdjünk le. A másik oldalra fordult és én is így tettem.

Hazug. Hux egész éjszaka nem aludt, folyton forgolódott és feszengett. Nem volt álmos, csak nem volt türelme hozzám. Felemeltem a fejem többször és megkérdeztem mi nyomasztja, de nem válaszolt. Utána én is elvesztettem a türelmem. Nem törődtem azzal mennyit piszmog. Belül én is nyugtalan voltam. Forrongtam. Hogyan kerülhettünk ebbe a helyzetbe? Az Ellenállás kegyelme alatt vagyunk.

Úgy éreztem örökké tart míg eljön a reggel. Nem is tudtam volna megállapítani egyébről, mint az óráról, hogy eljött a hajnal. Hiányzott a Nap, ami felébresztett volna minket. Megdörzsöltem a szemem, éreztem, hogy a tompa fejfájásom újra beköszön.  A gyűrött takarók tengerében a vörös hajú kapitányom pillantottam meg. A homlokát masszírozta, nagyot sóhajtott, amikor elkapta a pillantásom.

- Sajnálom, hogy éjszaka nem hagytalak aludni. -morogta Hux.

Csak ráztam a fejem, nem fújtam fel, mert nem az első eset lett volna. Közelebb bújtam hozzá. Egy tincset seperhettem ki a szeméből. A szinte katonásan levágott haja már megnőtt, mióta elhagytuk az Első Rendet ő is kissé elhanyagolta magát. A fejem a mellkasára tettem, a leheletem elérte a nyakát, mire a karjai körülfogtak és erőteljesen magához tapasztottak. Ezt a mozdulatot hiányoltam az éjszaka. A keze játékosan a fenekemre csúszott, majd sajnálatomra csak megállapodott ott.

Az is jól esett, hogy együtt feküdhettem vele. Ez is luxus, ha úgy nézzük halottak is lehetnénk vagy fogságban. A múltbéli hibáink keresnek minket, és nem nyugszanak, míg meg nem találnak. A jelennek akarok élni, bármennyire is nehezemre esik.

- Hova osztottak be? - kérdeztem, megtörve az örökös csendet.

Hux az ajkába harapott. Nem tettszett neki sem az előtte álló feladata. Őt tényleg nem erre nevelték, hiszen sosem kellett fáradalmas munkát végeznie. A testalkata sem erre hagyott következtetni, hiszen Hux inkább nyurga.

- Dobozokat fogok hordani másokkal. - mondta lesújtva.

El tudtam képzelni ez neki milyen megalázó. A csúcson volt. Voltunk. Egy szavába került és bármilyen akarata teljesült. Egy nagyhatalom, aki mellett engedélyt kellett kérni, hogy levegőt vegyen az ember. Jeges, számító, könyörtelen. Hatalmas. Búcsút inthet ennek.

Most pedig a rohamosztagosok alá minősítettek minket. Egyszerű fizikai munkásnak, aki engedelmeskedik. Ez fog neki is nehezére esni, hogy nem ő parancsol. Noha az Ellenállás azt állítja mindenki egyformán fontos és minden munkát értékelni kell. Számomra ők miket a legeljának tartanak: egy senkinek.  

Bárcsak megmutathatnánk nekik, hogy mit is tudunk. Doboz cipelés? Pff. Húztam a szám, féltettem Hux karját. Noha már lassan három hete lőtték meg, még mindig kételkedtem a száz százalékos gyógyulásban. Hux nem panaszkodott, de kímélte magát. 

- Engem elvileg a konyhára osztottak be. - nevettem fintorogva - Fogalmam sincs a főzésről, Hux.

Valóban, akkor jártam először konyhában, amikor anyám főzni tanított. Párszor. Engem ölésre, pusztításra nevelt az Első Rend, nem arra, hogy háziasszony legyek. Elmosolyodott a zavarom látván. Megcsókolta a homlokom, én pedig elpirultam. Jó volt csak elengedni magam egy percre, nem a múlton rágódni. Azon agyalni, mi is lett volna a sorsunk ha Kylo nem jön a titkunkra. Éreztem, hogy a tenyere kicsit izzadt. Ideges talán a többi beosztott miatt? Megértettem, én is kicsit izgulok az első igazi beilleszkedési próbánk miatt.

Hux egyáltalán nem szociális, én sem sokkal vagyok jobb. Nem szeretek csevegni, így nem tudom miről fogok beszélgetni velük. Hazudnunk kell az életünkről.

- Ők mind jobb emberek nálunk. - jegyeztem meg keserűen.

Felsóhajtottam. Amióta csak eljöttünk, ezt érzem. A szüleimnél, most pedig itt. Könnyebb volt eltussolni magamban azt, hogy szörnyű ember vagyok amikor szörnyetegek vettek körül. Kollektív bűnözésben éreztem otthon magam. Tettetnem kell magam, hogy jó ember vagyok. Meg ott vannak azok a nyamvadt illemszabályok, amiknek szintén eleget kellene tenni.

- Tudom, és ettől hányingerem van.

Valóban rosszul éreztem magam emiatt, de leküzdöm. Valahogy úgy látom Hux is hasonlóképpen áll hozzá. Be kell illeszkednünk, más választásunk nincs. Túl kell élnünk.

Felöltöztem, egy barna pacának éreztem magam ezekben a ruhákban. Szoknyát kaptam, ami a bokáig ért. Az öltözködésem alapján olyan prüdnek tűnhetek majd, pedig egyáltalán nem vagyok az. Hux az ingje gombjával babrált, így odaléptem hozzá, hogy segítsek neki szaporábban begombolni. A keze a derekamon állapodott meg, úgy tűnik ma képtelen leragadni rólam. Elmosolyodtam és magamat hozzányomtam a testéhez. Még szorosabban magához húzott, annyira, hogy a kezem már nehezen mozgott a mellkasán. Előre hajolt, a lehellete cirógatta a nyakam.

- Magamévá teszlek, ha nem lépünk most le.

A kezem megakadt a gombjain. Helyette megváltoztatta az irányt és lekúszott a férfiassága felé. Nem volt még teljesen merev, de nem kellett sok már neki. Imádtam, hogy a legapróbb dolgok is annyira felcsigázzák. Nos, akkor ne lépjünk le annyira hamar. A pillantás, amivel rám nézett azt suttogta jó döntést hoztam. Az ajkait az enyémnek nyomták egy kemény csókban, nem sajnálta megnyomorítani az ajkaim és ezt imádtam. Nagyon uralkodott magán, hogy ne csókolja meg a nyakam. Nem lenne most jó bemutatkozás kiszívott nyakkal mutatkozni. Az ágyra nyomtam, hogy ott folytassuk a mocskos dolgainkat. Gyors volt. Szükségünk volt rá, egy ideje nem voltunk egymásé.

- Az enyém vagy. - suttogta a fülembe.

Hux-nak is ugyanannyira szüksége volt erre, mint nekem. Egy utolsó megerősítés, hogy egymásé vagyunk, mielőtt még kilépnénk. Egység. Ahogyan megcsókolt, elhúzottan és szenvedélyesen, el akartam hinni, hogy minket semmi sem választhat szét.

Felöltöztünk és most már siettünk dolgozni. A folyosón mentünk az ebédlő felé, amikor Hux-ot megállította az orvosa. Felismertem tegnapról, amikor a sátorban láttam. Pár lépéssel lemaradtak, a férfi papírokat mutogatott neki. A legrosszabb képek voltak előttem, elképzeltem, hogy halálos beteg és azt közölték vele. Ám Hux-ot úgy tűnt nem viselte meg a hír. Látszólag megbeszélték egymás között a dolgot, majd beért.

- Mit akart tőled? - kérdeztem meglepve. 

Hux megvonta a vállát. A kezét bíztatóan a derekamon éreztem, az arca is megnyugtató volt. Végre nem húzták ki a földet alatta.

- A tesztem eredményét mondta el. - magyarázta Hux - Csak annyi a baj, hogy enyhén vérszegény vagyok.

Vagy úgy. Megnyugodtam. Szinte láttam, hogy Hux szeme előtt a katonaság lebegett és az, hogyha a vérszegénységét megoldják oda is bevehetik. Babérokra fog törni, megállíthatatlan.

x

Zöldségeket kellett pucolnom, a többiekkel együtt. Próbáltam nem húzni az orrom, de lekicsinylőnek éreztem. A konyhában voltunk, egy kupacra hányt zöldségek rengetében, amit más nők is körülültek. Rajtam kívül szerintem nem volt újonc, mert egy összeszokott közösség terült elém. Az idősebb nőt pucolás közben beszélgettek, hangosan. Ontották a szavakat. Csendesen figyeltem, próbáltam meglapulni. Volt valami ijesztő, mint dögöt ülték körül a munkát.

Szegregálódtam, egy sarokban. Egyedül dolgoztam, míg egy korombeli lány hozzám nem jött. Hozzám hasonló barna ruhát viselt, de különleges fonásban volt. Érdeklődve figyelt engem, én pedig ignoráltam, hátha elmegy. Mégis leült mellém, egy mosolyba volt húzva az ajka. 

- Nem vagy valami beszédes. - jegyezte meg a lány.

Egyidősek lehettünk, de az arca mégis annyira gyerekes volt.  Tündöklő szőke hajú volt, pirospozsgás. Cynthiának szólították. Barátságosnak tűnt, én viszont nem tudtam miről beszélgetni vele Nem akartam bevallani, hogy csak nem telik nekem többre. Éppen most tanultam meg zöldséget hántani, elég nagy koncentrációba telik, hogy ne vágjam le az egyik ujjam.

- Inkább a kezem jár, mint a szám. - vágtam rá.

A fiatal nő értetlenül pislogott, majd elfordult tőlem. Szép munka, így nagyon gyorsan fogok ismeretségre szert tenni. Nem szoktam hozzá, hogy én közelítsem meg az embereket. Ez így nem jó taktika, mindenkit elijesztek magamtól.

- Sajnálom, ha megbántottalak. - nyögtem ki, olyan nehezemre esett - A nevem Lena.

Kezet fogtunk, a keze földes volt, így némi sárt kent rám is, próbáltam nem kimutatni ez mennyire is zavar. Lelkesen nyújtotta a kezét nekem, nem tudtam előle kitérni. Éppen csak összenéztünk, amikor a hátam mögött egy férfi jelent meg. A kezét a vállamon éreztem, mielőtt még Cynthia szólhatott volna. Összerezzentem, amikor Hux orvosát láttam magam fölé tornyosulni.

- Lena Linney? - kérdezte a férfi, mire bólintottam - Natalia doktornő keresi, menjen az orvosi sátorba.

A torkomban gombóc volt. Érzelemmentesen felálltam és követtem az orvosi sátorhoz. Ott kis idő múlva feltűnt a doktornő is. Egy elkülönített helységbe kísért, ahol a megszokott orvosi felszerelés mellett volt egy íróasztal is. Intett, hogy helyet foglaljak. Lenéztem az ölembe fektetett kezemre, még mindig piszkos volt a földes zöldségtől, a körmeim feketék voltak. Elszégyelltem magam, olyan ápolatlannak tűnhettem. Natalia is helyet foglalt a székében, lapokkal susogott az asztalon. Feszülten néztem minden mozdulatát. Egy részem viszont nyugtatni akart, hogy biztosan csak a tesztem eredményét közölik, ahogyan Hux-nak. Semmi baj sem lesz. Natalia arcát fürkésztem, ő feszengett. Végül leült ő is az asztalhoz.

- Az egyik teszt váratlanul pozitív lett. Mint kirendelt orvosod kötelességem közölni veled, hogy terhes vagy. - kezdett bele, óvatosan, bennem kihűlt a vér. Natalia megállt és zavarodottan folytatta - Az arcodból ítélve nem volt tervezett. Nem tudom, hogy gratuláljak vagy sem.

Úgy éreztem a vilag forog körülöttem. Remegtem, elveszettség érzése öntött el. Nem tudtam reagálni, földbe gyökerezett a lábam. Ez olyan helyzet, ahová sosem gondoltam, hogy eljutok. Terhes vagyok, nem hiszem el. Egy gyermek nő bennem, a tudatom nélkül már egy ideje. Talán az rémített meg annyira, hogy úgy éreztem elvesztettem az irányítást. Elvesztettem az irányítást. Én..én sosem szoktam elveszíteni az irányítást! Zavarodott voltam. Időbe telt míg a hangszálaimba visszatért az erő, megnémítottak egy időre.

- Ki tud erről? - még ebben a helyzetben is próbáltam higgadt maradni, számító.

Zsigeri félelem tombolt bennem. Ez a nő most engem zsarolhat ezzal az információval. Valahogy, nem kételkedtem abban, hogy hazugság lenne. Bárcsak hazugság lenne. De nem hinném, az utolsó éjszakánkon az Első Rendnél túlságosan belefeledkeztünk a szeretkezésbe és nos, elmaradtak az óvintézkedések. Akkor azt hittük meghalunk, és nem majd számolnunk a következményekkel. Most pedig itt vagyok, terhesen. Mindkettünk hibája volt, de mégis én húztam a rövidet.

Elvesztettem az esélyem, hogy karriert építsek. Nem tudtam magam elképzelni gyermekkel a karjaimban. Nem, nem! Csak hátráltatna abban, hogy itt is politikai célokra törjek. Egy gyerek csak nyílt célpont lenne, mert szeretném. Itt megfagytam. Szeretném? Ökölbe szorult a kezem, nem hagyhatom, hogy Natalia zsaroljon.

- Csak mi ketten. - felelte a doktornő - Tudom, hogy ez milyen bizalmas információ. De mint orvosod, tudnom kell, hogy meg akarod tartani. A vetélések sokszor az anya halálával járnak. A te életed is kockán forog.

Natalia úgy ítélte elég, ha csak a nő dönt a gyerek sorsa fölött. Jól gondolta, elvégre én hordanám ki a gyereket. Feltételes módban. Megvetendő alak vagyok, hogy így gondolkodom. Egy utolsó szemétláda, de nem vagyok benne biztos, hogy fel akarok most nevelni egy gyermeket. Gyilkos, gyilkos!, ugrott elő a lelkiismerem. Vért láttam magam előtt, ahogyan a méhemből omlik, szövetdarabokkal távozik a meg sem született utód. A kép felkavarta a gyomrom és kis híján menten rosszul lettem. A kezem megmarkolta a karfát, erőt próbáltam önteni magamba. Natalia választ vár, én pedig megadom neki. Dühös voltam magamra, amiért felelőletlen voltam azon az éjszakán. Megvetettem magam, mert most gyáva vagyok, mert a könnyebbik út felé hajlok. Hogyan nézhetnék a szüleim szemébe egy ilyen döntés után? Tudva, hogy megöltem az unokájukat. Anyámat láttam, amint a gyerekruháim szorongatva, amiket sosem fog még egy kisbaba hordani. Csalódna, összetörném vele a szívemet. Könny gyűlt a szememben a gondolatra. De visszapislogtam valahogyan, nem akartam, hogy sírni lásson.

- Megtartom.

Impulzív döntésnek tűnt, de a lelkiismeretem, az emberi részem diktált. Talán mégis képes lennék felnevelni. Natalia arca kissé felvidult. Hátradőlt a székben és egy futó pillantást vetett a lapjaira. Habár úgy tűnt őt sem hagyja hidegen a dolog, mégis nem kérhettem, hogy bármennyire is együttérezzen velem. Neki ez csak egy konzultáció, nekem viszont az életem dőlt romba. Nem tudtam elképzelni, hogyan tovább azt leszámítva, hogy nem szakítom meg a terhességet. Hogyan tálaljak ki Hux-nak, a családomnak..?

- Ez azt jelenti, hogy visszavonják azt, hogy dolgozhassak? - kérdeztem, a hangom még mindig gyenge volt.

Arra voltam kíváncsi meddig titkolhatom még. Mennyi időm van, hogy kitaláljam mi tévő legyek. Ha nem dolgoznék az mindenkinek egyből feltűnne. Feszengtem a székben. A kószáló pillantásom a hasamra esett véletlenül. Lapos volt, kísértést éreztem, hogy végigsimítsak rajta. Hogyan lehetnék én terhes?

- Nem feltétlenül. - rázta a fejét Natalia - Ha nem érzed magad túlságosan fáradtnak és nem befolyásolja a terhességet akkor még hónapokig dolgozhatsz. De mindenképpen ellenőrizni kell az állapotodat.

A gyermek most mindent, de mindent romba dönthet. Nemcsak meghatározatlan ideig az Ellenálláshoz láncol, de még lehet véget vet a kapcsolatomnak is a kapitánnyal. Nem akarhatja ezt a gyereket tőlem. Igaz, hogy soha sem jött még szóba sem. Hux és én vigyáztunk, hogy ne maradjak terhes. Nos, nem eléggé. Hogyan fog reagálni erre az egészre? Az ajkamba haraptam, kétségbeesetem. Natalia észrevette a vívódásom, mert egy megértő mosolyt engedett meg magának.

- Nézd, tudom, hogy csak az orvosod vagyok, de ha szükséged van bármire akkor számíthatsz rám. - mondta csendesebben, a hangja őszintén kedvesnek tűnt - Hazudnék, ha azt mondanám, tudom mit érzel. Szerintem rajtad kívül senki sem tudhatja ezt. De biztosan nehéz. Ha bármikor beszélni szeretnél velem szívesen szakítok rád időt.

Jól estek a szavai, de nem akartam kimutatni. Eddig jól boldogultam barátok nélkül is, ezt így akartam tartani. Kedves, de nem. Egyedül kell megoldanom.  Habár kedves hangvétellel beszélt velem, képtelen vagyok neki megnyílni. Soha senkinek sem nyíltam meg barátilag, nem ő lesz az első. Kerülte a tekintetem, amikor látta, hogy habozok válaszolni. Nem, nincs szükségem rá.

- Köszönöm. - nyögtem ki vérszegényen.

Natalia egy papírt nyomott elém, amivel írásba adom, hogy nem akarok vetélést. Remegő kézzel írtam alá, gombóccal a torkomban. Nem voltam biztos a dolgomban. Felálltam a székből és tétova léptekkel hagytam el a gyógyító sátort. Nem volt lélekjelenlétem, hogy visszamenjek dolgozni. Inkább a szobába mentem és próbáltam magam lenyugtatni. De ennek az ellenkezője történt, egyik gondolat után jött a másik és azon kaptam magam, hogy a földön ülök és kétségbeesetten marom a saját karomat. 

Düh öntött el, és öngyűlölet. Magamat okoltam, több eszem kellett volna legyen ennél. Nem tehetek már semmit sem. Ha megölöm a gyermekem azon nem tudtam volna túltenni magam. De megtartom akkor el kell viselnem a megaláztatást és lenézést. Rettegtem a szüleim haragjától is. Puritánok, azt is nehezen nyelték le, hogy Hux talán hozzám ér úgy. Biztosan csalódtak most bennem a felelőtlenségem miatt. Nem vagyok anyának való.

Egy kudarcnak éreztem magam. A földön ültem és zokogtam. Évek óta nem sírtam ennyire még. Hasztalannak éreztem a sírást, mivel nem vitt előre a problémáim megoldásában. De ez a ''probléma'' most nem megoldható. Nem akarom elvenni a gyermekem életét, viszont annyira mélyre ástam magam, hogy nem tudom hogyan fognak a szeretteim reagálni erre. Ahogyan sejtettem, a zokogás most sem hozott megnyugvást, csak még jobban megfájdult a fejem

A hasam simogattam, kerestem az utódom. Nincs, nincs! Teljesen tébolyult voltam. Van értelme megszűlni a gyermekem egy olyan világba ahol a szüleit és őt magát is üldözik? Ahol meg akarják ölni? A kétségbeesés felemésztett. Egyes egyedül voltam. Megpróbáltam felállni a földről, de csak forgott körülöttem a világ. Szánalmasan gyengének éreztem magam.

Megölhetném. Képes lennék rá? Soha senki sem tudná meg, az orvos is eltussolná. ha megfenyegetném vagy elhitetném vele ez volt a helyes. Ölésre tanítottak, de mégis más... Nem, azt nem tehetem. Az ajkam martam, a lélegzetem felgyorsult. A kezem a hasam masszírozta, vehemensen keresve a gyereket, aki még nem látható. Vörös csíkokat hagytam magam után. A körmöm a bőrömbe mélyedt. Egy velőt rázó félelem ment végig rajtam. Képes lennék rá...? Minél többet gondolkodtam ezen annál jobban undorodtam magamtól és a gondolattól, hogy megtegyem. Sosem bocsátanám meg magamnak, hogy a saját gyermekem vére tapadjon a kezemhez. 

Mi van, ha Hux akarja azt, hogy eldobjam? Mi van, ha kiborul és meg akarja ölni? A kezem a hasamra tapadt, újra. Most már nem akartam kimarni magamból a meg nem született gyerekem. Inkább körülöleltem. Az anyja vagyok, az egyetlene. Egy remegő sóhajt engedtem ki.

Author's note: egy manip-ot rendeltem a csodás VictoriaNyomo -tól. Élvezzétek a remekművét :D