– Azt azért tudod, hogy mit vettél el tőle?

Hisashi bánatosan nézett a karjában alvó másfél éves gyerekre.

– Határtalan telekinézis. A képessége természetét tőled, az erejét tőlem örökölte. A leghatalmasabb hős lehetett volna belőle. Nincsenek korlátai, nem érzek egy hátulütőt se. Hihetetlen.

– Biztos vagy benne, hogy így...

– Így lesz neki a legjobb? – nézett Inkora, aki sűrűn pislogva próbálta elrejteni könnyeit. – Teljes mértékben. Nem fogja befolyásolni a származása, nem tud majd megkeresni engem, és a hősöktől is távol tudjuk tartani. Az lesz mindkettőtöknek  a legbiztonságosabb, ha nem emlékszik belőlem semmire.

Inko halkan sírva ölelte meg a férfit, akit szeretett, könnyei Izuku szeplős arcocskájára potyogtak. Hisashi egyik karját szabaddá téve visszaölelt, csitítóan cirógatva felesége hátát. Neki is fájt, hogy nem lehetnek teljes család. Viszont minden vágya ellenére sem sodorhatta veszélybe azt a két embert, akiket a legjobban szeretett. Ha már az öccse is ellene fordult, ha már bátynak ilyen borzalmas volt, talán férjként és apaként képes legalább egy döntést helyesen meghozni.

– Két dolgot ígérj meg – Inko hangja elcsuklott. – Soha, soha nem fogod használni a képességét, és nem is adod tovább senkinek! Ha pedig valamilyen úton-módon valaha egymással szembe kerültök, egy ujjal sem fogod bántani!

– A második dologban kételkedsz? – suttogta élésen.

– Nem, de...

– Sosem fogom bántani, az életemre esküszöm.

*

Mikor Bakugo kilőtt az ég felé, ahogy Akaguro fellökte őt a magasba, egyetlen mozdulatába került volna utána kapni. Kikerülhette volna All Might támadásait, és semmi mással nem törődve a gyerekekre szabadítani az egyik távlati képességét. Leszakítani azt a négy fiút az égről, ahogy egy virágot tép le az ember.

Ám ekkor megpillantotta a zöld, borzas hajkoronát, a szeplős arcot. A zöld szemeket, amik rémülten és várakozva néznek Akaguro és Bakugo felé. A szikrákat...

A fia körül a One For All szikrái cikáztak. Ezer közül is megismerte volna a képességet. Először el sem bírta hinni. A képesség, amit ő az öccsének ajándékozott, most ismét a családjában van. Olyan élmény volt ez neki, ami semmihez nem volt fogható.

A börtönben töltött időt ezek után vígan tűrte. Midoriya Izuku a One For All birtokosa. Semmi sincs veszve, semmi sem ment kárba. Még ha a fia hős is lesz, bizonyította a rátermettségét, ha egyszer a legnagyobb ellensége tiszteletét is elnyerte.

Olyat érzett, amit évek óta először: Boldog volt.

Mikor Sam ráfogta a fegyvert, amiben biztos volt, hogy nem közönséges pisztoly, egyetlen dolgot bánt csupán: Nem tudta elmondani Izukunak, mennyire szereti, úgy, hogy fia emlékezni is tudjon a szavaira.

*

Aika nagyot sóhajtott a kórházi ágyon fekve. Két nap telt el mióta felébredt, a vallomás óta senkivel nem beszélt igazán.

Tudta azonban, hogy muszáj lesz. Rengeteg embernek kellett köszönetet mondania, sokaknak tartozott személyes magyarázattal. Aizawa a kétségbeesés határán kérlelte, hogy legalább Eri had jöhessen el őt meglátogatni. A férfi hangjából ítélve a kislány türelmetlensége nőttön nőtt, és már kétszer kellett visszafognia a képességét is.

Aika azonban képtelennek érezte magát arra, hogy a kislány szemébe nézzen és rámosolyogjon. Apja halála túlságosan mély sebet ejtett a lelkén,  Katsuki szívén pedig hallotta, hogy a fiú tudja, miért nem tudott tudatlan állapotában beszélni vele vagy az édesanyjával. Nem akarta elfogadni, ezzel mindkettejüket elvesztette, immár örökre. Az utolsó simításokat viszont el kellett kezdeni valahol.

– Midoriya Inkoval és Izukuval szeretnék beszélni – halkan kérte meg a nővért, ám az úgy rohant ki a kórteremből, mintha legalábbis magától a császártól kapott volna parancsot.

Egy órán belül mindkét Midoriya vele szemben ült, várakozva nézve rá.

– Aika-chan, miért hívtál be mindkettőnket? – kérdezte értetlenül Izuku.

Inko szemében azonban ott csillogott a gyanú, Aika pedig tudta, hogy a nő jól tippel.

– Izuku, lehet, hogy téged ez negatív módon tud csak érinteni, de tudom, hol van apukád holtteste. Ha úgy kívánjátok, elárulom az információt és rendezhettek neki egy tisztes temetést. Ha nem szeretnétek látni, én elrendezem ezt a szálat úgy, hogy ne okozzon egyikőtöknek se kellemetlenséget, de megkapja a neki járó végtisztességet.

Pár másodpercig mindkét Midoriya szótlanul meredt rá.

– Annak a szörnyetegnek nem jár semmilyen tisztesség – sziszegte Izuku olyan dühvel, amit Aika eddig sose látott tőle. Édesanyja is megrendülve nézett rá. – Elrabolt téged és Kacchant, megölt sokezer ártatlan embert, a Japán alvilág fő szerve volt majdnem másfél évszázadon át, elvette a képességem...

Izuku  ezután nem is talált szavakat, csupán kikerekedett szemekkel tátogott. Mint aki nem is érti, hogy juthatott Aikának ilyen egyáltalán az eszébe.

– Szeretett titeket, Izu – mondta halkan a lány. – Kenji mindent megtudott róla, amit csak tudott. Mikor ellopta minden képességét, megtalálta a tiedet is; igaz, azt is magával ragadta a halálba, ahogy az összes többit. Végtelen telekinézis, jól mondom? Teljesen kontroll alatt tartható, nincs hátulütője, nem okoz semmilyen károsodást vagy gyengeséget a használóban. Az ilyen fajta erőket hívják Áldásnak.

– Jól mondod – bólintott lassan Inko, majd a fia felé fordult. – Izuku, én minden erőmmel igyekszem megérteni az álláspontod, hiszen nem emlékszel arra, apád milyen volt veled. Jobban szeretett téged, mint bárki mást. Azért vette el a képességed, hogy semmiképp ne kerülj a hősök és őközé. Féltünk, ha előjön a képességed, biztosan hősnek fogsz felnőni. Nem akart ellened menni, nem akarta, hogy küzdenie kelljen veled. Mindent megtett a családunk biztonságáért, ezért hagyott el minket végül teljesen. Kiküszöbölte a lehetőségét, hogy veled vagy velem zsarolhassák. Szerető apád volt, aki mindig el tudott téged ringatni, mikor én már túl fáradt voltam éjszaka, tisztává varázsolta a lakást, mialatt én veled foglalkoztam...

Inko könnyei úgy kezdtek megeredni, ahogy mesélt. Az emlékek felhozatala keserű mosolyt csalt sápadt arcára.

– A plüssfiguráidat ő maga készítette neked. A varrás volt a fura kis hobbija, egy a sok apró dolog közül, amiért képtelen voltam őt gonosznak, kegyetlennek érezni. Nekem ugyanolyan ember volt, mint bárki más. Nekem ő a mindent jelentette, a férfit, akit szeretek... még ha te nem is ismerted ahogy én, még ha nem is akarsz ott lenni a temetésén, én igen. Úgyhogy Akaguro-san, ha neked így is megfelel, elmegyek egyedül, de mindenképp szeretném a férjemet még egyszer, utoljára látni úgy, ahogy azt megérdemli.

Izuku összeszorított ajkakkal nézett összetört édesanyjára.

– Ha neked ennyit jelent – nyögte elfúló hangon –, akkor elmegyek veled, és megpróbálok tőle búcsút venni úgy, mint a fia, akit szeretett.

Aika némán nézte a zokogva összeölelkező anyát és fiát. Ekkor kezdte el úgy érezni, hogy a dolgokat szép lassan és sorban, de rendbe tudja rakni.

*

Még aznap meglátogatta egy terapeuta is, akivel Kimiko, mint újdonsült gondviselője alá is írta egy szigorú menetrendű kezelés szerződését. Egy évig folyamatosan napi három órás ülésekben, szabadnapok nélkül Aikának kötelező volt gyógyulni. A lelki sebekhez nem értett annyira, mint a fizikai sérülésekhez, viszont egy dolgot megértett:

Ezzel egyedül már nem tud megbirkózni, segítséget kérni és kapni pedig teljesen rendben van, bármilyen lelki probléma is legyen az, amivel éppen küzd.

Az első ilyen beszélgetés után pedig végre képes volt Erit is látni. A kislány úgy robbant be a kórterembe, hogy nyomban hasra is esett a küszöbben. Nem mintha ez zavarta volna.

– ANYA! – kiáltotta harsányan és miután feltápászkodott szinte repült Aika felé.

Aika december huszadika óta először nevetett fel, ahogy szorosan átkarolta a kislányt.

– Aizawa és Deku meg Kacchan meg Uravity meg Froppy meg All Might-san meg Shoto meg a sok másik testvéred meg anyukád azt mondták hogy végre lehet téged látni ezért gyorsan ide jöttünk és gyorsan bejöttem és lehagytam még Aizawát is olyan gyorsan futottam! – hadarta a kislány miközben sírni kezdett örömében. Aika döbbenten tapasztalta, hogy Eri remeg, de még az ölelésből sem akar kibontakozni. – Azt mondták ha jó leszek sokáig maradhatok én meg olyan jó voltam és türelemes... türmeles... türelmes, hogy itt is fogok aludni, mert nem akarok nélküled vissza menni, és nem fogok, ha múltkor a kórházban te is maradhattál velem, én is maradhatok veled, mert most te voltál rosszul és most én vigyázok rád!

Mire hosszú mondadója végére ért, Eri hangosan bömbölt. Aika sem bírta sokáig, vele együtt rázendített. Az sem lepte meg, hogy az Eri mögött késve belépő Aizawa leroskad egy székre és megkönnyebbülve kiengedi az incidenssorozat óta tartogatott könnyeit. Osztályfőnökének nagy szüksége volt erre, hallatszódott a szívverésén.

*

Mivel Eri tényleg nem volt hajlandó tágítani mellőle, Katsukival már nem tudott kettesben maradni. Mikor a szőke fiú belépett hozzá a kórházból való távozása előtti napon, összeszorult a torka.

– Tudod, hogy tudom, miért nem tudtam velük beszélni, igaz? – kérdezte halkan, ahogy Bukko az ágya mellé húzott egy széket és lehuppant rá. Hátizsákját ledobta a hátáról, miközben válaszolt.

– Igen. Viszont én beszéltem velük. A tér meggyengült, és mivel szeretjük egymást, be tudtam lépni, miután apád az életemért könyörgött a tűzvészben.

– Apa így mentett meg téged? – döbbent meg Aika.

– Pontosan – Katsuki kicipzározta a hátizsákot, és egy kis dobozt húzott elő belőle, amit Eri felé nyújtott.

– Anyám híres karácsonyi fahéjas főtt almája – válaszolt a fel nem tett kérdésre. – Hidd el nekem, ez még talán édesebb is, mint amit a fesztivállon ettél. Az asztalnál egyed, mert nagyon csöpögős.

Eri csillogó szemmel vette át a dobozt, és kikászálódott Aika öléből. Az ablak melletti fehér asztalkához sietett, és kibontotta ajándékát.

– Ha sokáig eszik, odaadom a plüss nyulat is, amit hoztam neki – morogta halkan Katsuki, mire Aika elmosolyodott.

– Annak biztosan örülni fog – jegyezte meg. – Szóval, beléptél a közös terünkbe?

– Talán öt perccel azelőtt, hogy megsemmisült volna – bólintott Katsuki. – Beszéltem a szüleiddel, mielőtt végleg... mielőtt végleg elvesztetted volna velük ezt a kapcsolatot.

Aika úgy érezte, tűkkel szúrják át a szívét.

– Mit mondtak? – kérdezte elcsukló hangon.

– Bíznak bennünk – suttogta Katsuki, és megszorította a lány kezét. – Nem féltenek sem engem, sem téged, mert hisznek abban, hogy egymást támogatva túljutunk majd mindenen. Tudják, hogy erős vagy. Azt üzenik, mindennél jobban szeretnek. Bármit tettek, bármi miatt, mindig a te jólétedért tették, még ha nem is voltak tökéletesek. Édesapád pedig azt mondta, sajnál mindent. A hangján érződött, hogy ha valaha haragudtál is rá, a bocsánatodat már elnyerte. Ebben a tudatban múltak el. Tudták, hogy a legfontosabb szálakat elvarrták.

Aika tenyerébe temette az arcát, úgy sírt. A szülei utolsó üzenete végtelenül meghatotta, mintha feloldozták volna valami alól, amiről eddig nem is tudott.

– Köszönöm – nézett Katsukira, amint ismét szóhoz jutott. – Annyira köszönöm, Bukko-kun...

Katsuki csitítóan átölelte.

– Édesanyád hagyott nekünk még valamit – mondta, és eltolta magától.

– Micsoda? – értetlenkedett Aika.

Katsuki felemelte a kezeit, mire tenyereiből kiindulva mindkét karját jégvirágok lepték el. Pár másodpercig hagyta, hogy Aika kigyönyörködje magát bennük, majd eltüntette őket.

– Valahogy nekem adta az erejét – magyarázta sután. – Még én sem értem, pontosan hogy működik, de próbálok rájönni a nyitjára. Így tudtam eloltani a tüzet San Franciscoban is. Remélem, majd segítesz benne...

– Ez a legkevesebb – hebegte Aika, és visszanyelte a könnyeit. – Mindenképp segíteni fogok.

Édesanyja nem is hagyhatott volna szebb emléket maga után, mint a képességet, amivel annyit szórakoztatta gyerekkorában. Túl sok szép dolog történt vele egy napon belül. Érezte, ez kezd neki sok lenni egy kicsit.

– Mennyire emlékszel abból, amit a levegőben mondtam? – kérdezte hirtelen Katsuki.

– Minden szavadra.

– Helyes. Egy dolgot azonban lehagytam arról a baromi romantikus pillanatról.

– Mégis mit? – sejtette, hogy valami turpisság van a dologban, így kíváncsian rámosolygott.

– Szeretlek, baszd meg.

Ezzel Katsuki az álla alá nyúlt és végtelenül finoman megcsókolta. Aika mintha csak erre várt volna, nyomban viszonozta élete első csókját, amennyire tudta. 

A pillanatot éktelen szürcsölés szakította félbe. A gerlepár nyomban elszakadt egymástól és Eri felé pillantott, aki elégedetten döntötte le az utolsó cseppjét is az alma levének. Mikor végzett, maszatos arccal, értetlenül nézett az őt bámuló párosra.

– Ettől még megkaphatja a nyuszit? – suttogta Aika.

– Ettől? Baszki, legközelebb a teljes játékboltot felvásárolom neki – vigyorodott el Katsuki, és előhúzta a sárga színű plüsst.

Amint felmutatta a játékot Erinek, a kislány nagyot sikkantott, majd köszönömök áradata közepette ki is kapta Katsuki kezéből a játékot.

Miközben lelkesen kiabálva pörgette a nyuszit a kórterem kellős közepén, Katsuki Aikához hajolt.

– Ha munkát kapok és összeköltözünk, első dolgunk lesz örökbe fogadni.

Erre Aika szívből felkacagott.

– Szavadon foglak! – nevetett, és átkarolta szerelmét. – Oh, és én is szeretlek.

– Lehagytad a "baszd meg"-et.

– Nem fogok káromkodni – mordult fel, de csak még szorosabban ölelte Katsukit, és igyekezett az elméjébe égetni a pillanat emlékét.