Pukkanás. Mintha egy túl szűk csőbe próbálnának bepasszírozni.

Hirtelen csapódik a talaj a talpamnak, de már megszoktam, nem esek el. Kinyitom a szemem. Egy hatalmas rácsos vaskapu előtt állok. A bristoli kúriánk vaskapuja előtt. Előveszem a pálcám a ruhám ujjából, és a kapu felé indulva meglendítem azt. Látszólag semmi nem történik vele, viszont amikor már épp nekiütköznék, mintha csak délibáb lett volna a júniusi melegben - átsétálok rajta. Átérve megszaporázom a lépteimet, de még mindig nem futok, pedig kéne, mivel több, mint fél órás késésben vagyok - de egy úrinőnek azt nem illik. Életem tizenhét éve alatt megtanultam, mit illik és mit nem illik tenni az olyan úrinőknek, mint én. Csendben megjegyezném, hogy a szüleim - Amabel és Roderick Lestrange - tettek róla, hogy ez így legyen. Bár mióta kedves anyám alulról szagolja az ibolyát, apu is könnyebben elviselhető.

Az utóbb említett épp óriási kerti partit rendezett, idősebbik bátyám, Rodolfus és kedves felesége, az én csodálatos sógorom, Bellatrix második házassági évfordulójára.

Bár nem tudom minek. Hisz: 1, minden meghívott tudja, hogy csak kényszerből házasodtak össze (de azért mégis mindig elmondják, milyen szépek együtt), 2, Rod utálja az ilyen giccses összejöveteleket, 3, Bella alapból nem tud viselkedni, mindig szégyenbe hozza a családunkat, ilyen alkalmakon pedig olyan, mintha nem is arisztokrata családból származna. Igazi figyeleméhes hárpia.

Szóval, hol is tartottam? Jaj, megvan! Tehát, épp a hátsókerthez tartottam negyven perc késéssel. - A meghívó megint késett, csak reggel kaptam kézhez, a franciaországi nyaralásom utolsó teljes napján, drága nemzőm levelével mellékelve. Először természetesen a meghívót tartalmazó borítékot nyitottam fel, amiben a lényeg annyi, hogy "legyek szíves hazafáradni a fivérem évfordulójára, és jelenlétemmel boldogítani a meghívottakat" (apám levelében ugyan ez, csak kevésbé udvariasan). - A "házon" áthaladva, szokásomhoz híven kivágtam a hátsó ajtót, mire mindenki rám nézett. Eddigi komor arckifejezésemet felváltotta egy vérfagyasztó vigyor, és angyali hangon megszólaltam:

- Apuci! Megjöttem! - Apa erre vörösödő fejjel próbált minél mélyebbre süllyedni a kerti fotelban. Rabastan, Rodolfus és Bellatrix a jobb oldalán lévő kanapén foglaltak helyet, míg a balon a Malfoy család ült: a szülők, Abraxas és Ellenora, illetve a fiuk, Lucius. - családom felé indultam és miközben köszöntöttem őket, beszélni kezdtem. - Sajnálom hogy késtem, csak ma reggel érkezett meg a meghívó. És persze pont most van szabadságon a Zsupszkulcs - engedélyezésekért felelős varázslók fele. - épp Bellatrix-ot öleltem át, amikor az megszólalt:

- Hát igen, bizonyára borzasztó lehetett. Még pár óra a francia ficsúroddal.

- Látod, kegyetlen az élet. - Erre mind a ketten felnevettünk.

Miután elengedtük egymást, Apa a hatalmas asztalhoz terelte a vendégeket, hogy együnk. Ő maga helyet foglal az asztalfőn, Rodolfus a jobb oldalán helyezkedik el, míg Rabastan a balon. Bella Rod mellett ült le, én vele szemben, Rabastan mellett, balomon Luciussal. Bella jobbján egy olyan fiú foglal helyett, akivel nagyon nem akartam ma találkozni. Sirius Black. Hát rajta se vágtatott át még a hippogriff...

Mióta véget ért a tanév, a Pureblood (az egy olyan hetilap, ami a szent huszonnyolcba tartozó családok életéről és a róluk szóló pletykákról számol be, meg persze szülinapokról és általuk tartott estélyekről. A szent huszonnyolc tagjai ingyen példányt kapnak belőle, azok pedig, akik nem tagjai egyik családnak sem, de érdekli őket a lap, elő tudnak rá fizetni) legalább három olyan alkalomról számolt be, amikor Walburga Black épp fejhangon üvöltözött elsőszülöttjével, vagy épp megfenyegette, hogy kitagadja őt a családjából. Nem mellesleg a 9 és 3/4-ik vágányon lévő esetet én is végig néztem, aggasztó közelségből.

<<<--->>>

Amikor befejeztük az étkezést apa mellé álltam, aki mint mindig, most is rengeteg embernek mutatott be, bár a legtöbbet, ha látásból nem is, hírből ismerem. Nem sokkal később a bátyjaim is csatlakoztak hozzánk. Amikor "elfogytak" a bemutatkozásra váró emberek, a fiúk két oldalról belém karoltak és a Black családhoz vezettek, ahol ott volt Bella is, meg egy idegen férfi, akiről fogalmam sincs kicsoda. Apuval körülbelül egy idős lehetett, talán egy kicsit fiatalabb. Magas volt és izmos. Sötétbarna, majdhogynem fekete, enyhén göndör haját a szemébe fújta a gyenge szellő, ezért szinte állandóan azt tűrögette el. Helyes férfi volt, ezt nem csak én gondoltam így. Tíz méterről megmondom Bellatrix-ról, hogy oda és vissza van a férfitól. De nem csak ő, az egész família. Kivéve persze Siriust, de ő mindig kivétel.

Ahogy odaértünk üdvözöltük a Black családot. Az idősebbik Black fiú tőlem csak egy közömbös biccentést kapott, de szinte rögtön visszavarázsoltam az arcomra a legelbűvölőbb mosolyomat. Amikor végeztünk az udvarias "hogy van?" típusú kérdéseken, fivéreim az idegen felé fordultak - aki eddig csendben figyelte az eseményeket - és egy udvarias meghajlást produkáltak felé.

Nem sokkal később azt vettem észre, hogy az urak beszélgetnek míg mi - hölgyek - csak zavartan pislogunk egymásra. Odasasszézom drága barátnőm mellé, aki épp húgával, Narcissával beszélgetett és halkan megkérdeztem:

- Ki a frász ez? - Hüvelykujjammal észrevétlenül a férfire mutattam

- Nem tudod? Pedig őt mindenki ismeri! - Narcissa bizalmaskodóan közelebb hajolt.

- Cissy, drága barátnőm, ma még kibököd a pasas nevét, vagy fáradjak el előtte aludni? Egyébként meg, lehet hogy az egész élettörténetét tudom, csak nem ismertem fel. Szóval? - a tekintetemből valószínűleg kiolvashatta, hogy gyorsan adja tudtomra, kivel is beszélgetnek a bátyjáim, mert kezdem elveszíteni azt a csöpp türelmemet is, ami volt, ezért nyitotta is a száját, amikor Bellatrix megszólalt.

- Ő maga a Sötét nagyúr, Victoria.

Először fel se fogtam, mit mond. Aztán amikor végre leesett, alig tudtam visszafogni a vihogógörcsömet. Ez a férfi Voldemort? A hidegvérű gyilkos, a "tisztítsuk meg a varázsvilágot a sárvérűektől", az "útban vagy, most meghalsz!" Voldemort?

Őszintén megvallva, nem tartom őt nagyra, és az elveivel se értek egyet. Aki ilyeneket kitalál szánalomra méltó alak, nem való a társaságunkba.

Hogy meggyőződjek arról, hogy sógorom nem csupán viccelődött velem, Rab mögé sétáltam és köhintettem. Annyira belemerültek a társalgásba hogy meg se hallották, úgyhogy másodszorra is megtettem, amit már felfogtak az elcsökevényesedett agyukkal. Miután éreztem, hogy a társaságunkból mindenki minket, pontosabban engem néz, negédes mosollyal családom jelenlévő férfitagjaira tekintettem.

- Bár látom, hogy nagyon jól elszórakoztok, nem gondoljátok, hogy udvariasabb lenne csak azután cseverészni az üzleti ügyeitekről, ha tegyük fel... de tényleg csak tegyük fel, pusztán elméleti eshetőségként, hogy bemutattok az úrnak? - mondandóm végén a férfi felé intettem a kezemmel, de nem néztem rá. Fivéreim bizonyára kihalloták hangomból az élt, mert mind a ketten látványosan feszültebbek lettek és összébb húzták magukat. Meglepetésemre azonban nem a génállományom valamely selejtes tagja szólalt meg, hanem az ismeretlen úr, aki feltehetőleg maga Tom Rowle Denem.

- Ha a kisasszony úgy kívánja, hogy bemutatkozzak, megteszem én magam, nincs szükségem segítségre. - Mivel a társaság két különböző oldalán álltunk, sétálni kezdett felém, de két nagy lépés távolságban megállt. A burkoltan feltett kérdésre én csak egy aprót biccentett, mire ő még közelebb lépett - de persze még illendő távolságra. Ha kinyújtottam volna a kezem, nem tudtam volna megérinteni a mellkasát.

- Tom Rowle Denem, örvendek a találkozásnak. - Nem nyújtotta felém kézfogásra a kezét, tisztában volt vele, hogy azt a nőnek kell, abban az esetben, ha elfogadom közeledési szándékát. Pár kínos pillanatig csak egymás szemébe néztünk majd eleget téve a bennem tomboló kényszernek, leplezetlenül végigmértem őt, tetőtől talpig. Amikor végeztem újra a szemébe néztem, amiben most valami érdekesen csillogott, megtörtem a - mostanra igazán feszült - csendet, és felé nyújtottam a kezem.

- Victoria Lestrange - Szigorúan lefele fordítottam a tenyerem, ezzel jelezve, hogy ne megrázza, hanem - tartva az etikett szabályait - kézcsókot adjon rá. Erre a tettemre csak féloldalasan elmosolyodott - ami meglepően jól állt neki - és végig tartva a szemkontaktust, jobb kezébe fogta a kezem, míg a balt a háta mögé rakva meghajolt, és apró csókot lehet a kézfejemre. A hölgyek ezt a tettét egy álmodozó sóhajjal, míg a férfiak egy döbbent nyögés szerű valamivel kommentálták.

Amikor felegyenesedett még egy pillanatig a kezében tartotta a kezemet, majd úgy engedte el azt, hogy - véletlenül vagy direkt, ezt már sose tudom meg - végig simított a tenyeremen és ujjaimon. Ezek után fiatalabbik bátyámhoz fordult, és így szólt.

- Nem is tudtam, hogy megházasodtál, Rabastan. - Kijelentésére apró nevetés rázta meg társaságunkat, még belőlem is kicsikarva egy apró, szánakozó mosolyt.

- Ha így lenne Nagyuram, nem gondolja, hogy meghívtam volna az esküvőre? Biztosíthatom róla, ha úgy döntök, igába hajtom a fejem, az elsők között kapja majd meg a meghívóját.

- Akkor kit tisztelhetek a fiatalhölgyben? - Míg ezt mondta, vetett rám egy pillantást a szeme sarkából, de már fordul is vissza a fiúkhoz, válaszra várva.

- Victoria a kishúgunk Nagyuram. Idén végzett a Roxfortban.

- Így mindjárt érthetőbb, miért hasonlítanak egymásra. És mik a tervei a jövőre nézve kisasszony? - Denem, bár tényleg érdeklődőnek tűnt, úgy gondoltam, kicsit rugózok az idegein.

- Folytatom a franciaországi nyaralásomat. - Bár arcán nyoma sem volt az idegességnek, szemében látszott, hogy most kicsit betaláltam a kitérő válaszommal, mégis nyugodt hangon szólalt meg.

- Bár ez igazán kellemesen hangzik, a távolabbi jövő jobban érdekel.

- Ááá, vagy úgy! - angyalian mosolyogva tekintettem a férfire, de belül dőltem a röhögéstől. Már folytattam volna, de Rodolfus megelőzött.

- Victoria boszorkánydivattal szeretne foglalkozni, persze csak addig, amíg családot nem alapít. - Bátyám száján vízfolyásként jött ki a hazugság. Na de majd most!

- Igazából...Inkább a politika iránt érdeklődöm. Szándékomban áll diplomataként megreformálni a varázsvilágot.

Néma csend és hullaszag. Szavaim mély megdöbbenést okoztak a társaságban, amin nagyon jól szórakoztam. Rodolfus és Rabastan majd elsüllyedtek szégyenükben, megalázva érezték magukat a Nagyokosuk előtt. Az említett csodálkozó tekintettel nézett rám, majd miután felfogta mit mondtam, lelkesen felkiáltott.

- Hát ez remek! Egyszerűen fantasztikus! Végre egy hölgy aki kiáll azért amit szeretne! - Ha sz én megszólalásomon megdöbbentek, Tom Denemén egyenesen szív szédülését kaptak. Nő aki ki akar állni valamiért? Kérem szépen, ez itt a régimódi aranyvérűek társasága, itt ilyen nincs. A feminizmust ugyanannyira elítélik, mint a vérárulóságot. Mivel kezdett kicsit elegem lenni a társalgásból, egy lenéző-elnéző vigyor kíséretében biccentettem és visszavonultam Bellatrixhoz.

<<<--->>>

A társaságunkhoz idő közben elég sokan csatlakoztak, - például a Druella által meghívott Lumpsluck professzor, aki gratulált a RAVASZ vizsgáimhoz - így kezdtem magam úgy érezni, mintha mindenki engem állna körbe, és bár a drámát és a balhékat szeretem, a tömeget a legkevésbé sem, így próbáltam kiverekedni magam a társaságból. Amikor ez sikerült, sétálni indultam a kertben, észre se véve, hogy valaki követ. Már legalább negyven méterre lehettem a vendégseregtől, amikor valaki utánam kiáltott:

- Ne siessen annyira, elkísérem! - Lassabban folytattam utamat, de véletlenül sem álltam volna meg. - Illetlenség otthagyni a vendégeit, szó nélkül meg főleg. - Denem nem nézett rám miközben beszélt, az előttünk elterülő tájat nézte.

- Tisztában vagyok vele, és nem igazán izgat. - Megvontam a vállam. - Ugyanakkor nem az én vendégeim, és mivelhogy nem igazán érdeklem őket, ők mégannyira se engem, minek szenvedjek velük, ha el is vonulhatok?

- Ésszerű meglátás. - Az italos pulthoz érkeztünk, ahonnan Tom - úriemberhez méltóan - elvett két pohár fehérbort és az egyiket felém nyújtotta. - De nem teljesen helyes. Láttam az urak között pár igen csodáló tekintet. Néhány már-már szerelmetes volt, azt kell mondjam. - Fürkészve figyelte a reakciómat, ami csak egy grimasz volt.

- Ezek a pillantások nem nekem, sokkal inkább a családomnak és a rangomnak szólnak. Udvarolnak, mert azt kell tenniük, és valamelyik címeres marha majd elvesz, mert el kell vennie. Így megy ez a köreinkben, de biztosan tudja ezt ön is, hisz nemrég még maga volt az ő helyükben. - Ösztönösen próbáltam kipuhatolózni van-e felesége, bár ez szerintem teljességgel érthető, hisz Tom Rowle Denem igen vonzó férfi volt. Így igazán meglepődtem, amikor válaszolt:

- Én? Ugyan dehogy. Nem vagyok nős, a maguk korában én világot láttam, nem volt időm feleséget választani.

- És nem is szeretne? Mármint mivel nincs felesége, így örököse sincs... - lehet picit (nagyon) a magánéletében turkálok, de jelenleg nem igazán tudok (és akarok) vele foglalkozni.

- Dehogynem szeretnék, csak még nem találtam meg a megfelelő nőt hozzá. - Ennél a mondatnál az eddig semmilyen arckifejezése, egy pillanatra keserűvé változott. - De most én kérdezek. Magának miért nincsenek álmai az igaz szerelemről? A kortársai arról ábrándoznak, hogy eljön értük a mesebeli herceg és ásó, kapa, nagyharang, maga meg kötelességként tekint a házasságára. Rossz tapasztalat, vagy egyszerűen csak egyetért a szülei eszméivel?

- Nem, sőt! Kifejezetten élvezem, ha ellenkezhetek velük. Tudja, szeretem én irányítani a dolgaimat. - Rájöttem, hogy szavaimból úgy vehette ki, mániám a lázadozás, de már kimondtam, és nem állt szándékomban bocsánatot kérni. Így minden felelősséget a társaságra hárítottam következő mondatommal: - Meg hát... elég gyenge a kínálat. - jobb kezemmel végig mutattam a táncoló-csacsogó tömeget, mintha csak egy Abszol úti árus lennék, aki a portékáit mutogatja. Egyetértő kis nevetést hallatott - Egyik se üti meg a mércét.

- Valóban? Akkor nézzük csak... - körbe futtatta tekintetét a jelenlévőkön, és rábökött egy fiatal férfira - Ellene mi a kifogása?

- Eszében sincs házasodni. - Újabb urat választott. - Rá még nem is lenne panaszom, abban viszont nem vagyok biztos, hogy a feleségének és a másfél éves kisfiának tetszene-e a dolog. - Elképedve nézett rám, majd hitetlenkedve megrázta a fejét. A következő fickó egy kövérkés vénember volt, aki terasz túloldalán álldogált Lumpsluck professzorral.

- Túl öreg. - Nagyot sóhajtott, majd újabb és újabb férfiakra mutatott, de kérdezni már nemigen kérdezett, így rám maradt a szövegelés megtisztelő feladata.

Természetesen hoztam a formám, és rendesen kritizáltam a kiválasztottakat, néha- néha pletykákat és személyes történeteket is megosztottam róluk. Nott, Yaxley, Carrow, Parkinson, Kupor és Flint kibeszélése után már csak négy fiú maradt hátra: Lucius Malfoy, Anthony Dolohov és a Black testvérek, Sirius és Regulus.

- A kisebbik Black gondolom túl fiatal... - Tanakodott hangosan - de Anthony Dolohov csak megugorja azt a bizonyos mércét, ugye? - Érdeklődve fordult felém, én pedig miután kortyoltam egyet a boromból lemondóan elmosolyodtam.

- Igen, megugorja. Őt inkább az elveim hátráltatják. - Láttam rajta, hogy már megörült a győzelmének, de amikor meghallotta a mondat második felét igencsak bosszús arcot vágott.

- Ezt magyarázza el kérem! A követelményeinek megfelel, de az elveinek nem?

- Tudja mivel szeretne foglalkozni Anthony? - mikor megrázta a fejét folytam - Diplomata akar lenni.

- Tehát azért nem akar hozzámenni, mert ugyanazt a pályát választott, mint maga?

- Nem. Azért nem választom őt, mert olyan pályát akar, amire alkalmatlan. A diplomáciához együttérzés és tolerancia szükséges, amitől az úr olyan távol áll, mint én attól, hogy hozzámenjek. Csak azért szeretne diplomata lenni, mert jól hangzik amikor úgy mutatkozik be, hogy "Anthony Dolohov, diplomata". Tudja, az alliterációtól olyan elvontnak tűnik.

Egy pár percig mindketten a gondolatainkba merülve néztük a táncoló-csacsogó vendégsereget, így igen csak megijedtem, amikor újra megszólalt:

- Szeret játszani, Miss. Lestrange?...

Itt is van az első rész, remélem tetszik. Ha igen, azt kérlek jelezd egy vote-tal, ha nem, kommentben mondd el, szerinted min kéne változtatnom. A következő részt remélem, már jövőhéten ki tudom rakni, szeretném ha az is körülbelül ilyen hosszú lenne majd. (2451 szó, tudom, másnak nem olyan sok, nekem viszont, kezdő íróként főleg, rengeteg)

Puszi, M.