Elin POV:

-Szerintetek meghalt? - suttogás.

-Olyan sápadt mint egy hulla...

Kéz csattan egy tarkón.

-Viselkedj - sziszegés.

-De nem is hallja - felháborodás.

-Az tök mindegy - újabb sziszegés.

-Nem kéne felkelteni?

-Ébren vagyok - nyögtem csukott szemekkel, mire mind csöndbe maradt.

Lassan és nehézkesen nyitottam ki szemeimet. Fejem zúgott, lábamon pedig rögtön érzékeltem a gipsz tipikus súlyát és összetéveszthetetlen érzését.

-Jaj ne ezúttal hogy törtem el a lábam? - fogtam meg kezemmel a fejem fájdalmamban.

Senki nem válaszolt.

Kezdett összeállni a kép. Dél-Koreában vagyok nem Norvégiában és nem az itteni nyelven szólaltam meg. Azért nem válaszoltak.

Arra emlékeztem, hogy elmentem snowboard-ozni... De hogy kerültem ide? És hol az az itt?

Már épp körbe akartam nézni mégis merre vagyok és kik vesznek körbe, amikor ajtó nyitódást hallottam.

-Ezt mégis hogy gondoltátok? - hallatta a belépő női hang, mire elvettem kezem szemeim elől és megláttam magam körül hét koreai srácot meg egy nem ázsiai, nálam kicsit idősebb, barna hajú lányt - Mars kifele - mutatott az ajtóra - Pihenésre van szüksége.

Az egyik barna hajú feltűnően gyorsan trappolt el, a többiek pedig fejüket lehajtva kullogtak ki, de előbb még elköszöntek.

Az ismeretlen lány becsukta utánuk az ajtót, majd mosolyogva közelebb jött.

-Remélem nem zaklattak túlságosan - állt meg mellettem kezében egy dossziéval.

-Nem - erőltettem magamra egy mosolyt, majd körbenéztem.

Egy eléggé barátságos szobában feküdtem, hatalmas ablakkal a falán és mellettem a másik falnál még egy ágy. Nem tűnt kórháznak... De... Akkor mi ez?!

-Hol vagyok? - kérdeztem homlok ráncolva.

Ő nagyot sóhajtott majd hozott magának egy széket.

-Azt hiszem sok mindenről el kell beszélgetnünk - mondta mélyen a szemeimbe nézve, mire nagyot kellett nyelnem és elfordítottam a fejem.

Jimin POV:

Tae ha lehet most még ramatyabbul nézett ki, mint eddig valaha. Tudtam, hogy emészti magát amiatt, hogy belement a lányba és kificamodott bokája.

Mikor So-Young az irodájában telefonált besurrantunk hozzá. Tae nagyon hezitált, de végül győzött a kíváncsisága. Láttam arcán, hogy rettenetesen szégyelli magát én pedig próbáltam bátorítani.

Szerencsére még aludt, így halkan körbeálltuk a So-Young ágyában pihenő lányt.

Tae az ajtóban megtorpant és ott is maradt. Nem mozdult. Fájdalmas arccal nézte a sápadt, vöröses fényű, de barna hajú lányt. Nagyon szerettem volna segíteni rajta, de egyszerűen lehetetlen volt. Hetek óta ilyen és még Eungi sem tudott rajta segíteni, ami nagyon elszomorította pszichiáterünket.

-Szerintetek meghalt? - szórakoztam hogy oldjam a hangulatot.

-Olyan sápadt mint egy hulla -mondta Kook felhúzott szemöldökkel, mire Yoongi tarkón csapta.

-Viselkedj - parancsolt rá.

-De nem is hallja - háborodott fel Kook.

-Az tök mindegy.

-Nem kéne felkelteni? - kérdezte Jin. Nagyon ritkán szólal meg mostanában szóval most nagyon elcsodálkoztunk, majd megrökönyödve fordultunk az idegen nyelven megszólaló lány felé.

Egy emberként fordultunk a leader-höz tolmácsolásért, ő azonban már fejét rázva nyitotta volna száját, amikor a lány ismét megszólalt, majd fejéhez kapta a kezét. Fel tudtam ismerni, hogy nem angolul, de nem is az egyik ázsiai nyelven beszélt.

Ekkor hirtelen nyílt az ajtó és mint akiket csínytevésen kaptak szegtük le fejünket.

-Ezt mégis hogy gondoltátok? - lépett be a dokinő majd kiküldött minket.

Mindenki a nappaliba vonult. Nam, Jin és Hoseok hyung a kanapén terültek el, Kook és Yoongi a velük szembe a szőnyegre, Tae pedig Kölökkel a kezében a fotelbe.

Nagyot sóhajtva ültem le a másik fotelbe és le se vettem a szemem a kiskutyával játszó fiúról. Lefogyott. Arcán már szinte nem volt hús, csak csont. Arckifejezése mindig kifejezéstelen volt, szemei azonban állandó szomorúságról árulkodtak. Ó bárcsak tudnám mi baja! Akárhányszor próbáltam/próbáltunk segíteni rajta állandóan behúzódott a csigaházába. Már tényleg mindent kipróbáltunk az elmúlt hetekben, de semmi nem jött be. Egyre jobban zárkózott be és nem segített sem az erős, sem a gyengéd szó. Egyedül So-Young-gal volt néha hajlandó beszélni, ám neki sem merte bevallani mi bántja.

A többiek a lányról beszélgettek. Őszintén nem igazán izgatott. Sajnáltam, de Tae jobban érdekelt. Mindennél jobban szerettem volna segíteni rajta, de kifogytam az ötletekből.

Felkeltem és a konyhába mentem, de még ott is hallottam miről beszélnek. Öntöttem magamnak innivalót, majd visszaindultam.

-Nekem nagyon tetszik a haja - mondta épp Hoseok hyung - Kíváncsi vagyok honnan jött.

-Én is - Kook - Remélem hamar rendbe jön.

-Csak egy ficam - mondta Yoongi.

-Arra egyikőtök sem gondol, hogy lehet hetekig itt lesz? - ültem vissza helyemre és rájuk néztem.

Ezen kicsit elgondolkoztak.

-Ha az igazgató ezt megtudja... Vagy a menedzser hyung... - szólt halkan Namjoon hyung - Remélem nem lesz belőle baj - sóhajtott.

-Nem lesz - mondta Yoongi - So-Young azt tette, amit kellett. Emberi kötelességünk segíteni másokon. Ezért nem szidhatja le a főnök.

-Nem kell megtudnia, hogy itt van - szólalt meg hirtelen Hoseok hyung, mire mind döbbenten néztünk rá - Most miért? - csodálkozott - Nem küldhetjük el. Marad. És a főnöknek nem kell tudnia róla. Az itteniek nem beszélnek, bejutni senki nem tud, hogy felfedje. Úgyhogy szerintem maradjon.

Kisebb csend telepedett ránk. Végül is igaza volt. Egyébként is ki tudja? Lehet jó társaság lenne. Amúgy is el vagyunk zárva a külvilágtól, szinte várjuk, hogy történjen már valami változás.

So-Young POV:

-Akkor nem emlékszel semmire? -kérdeztem csodálkozva.

Megrázta a fejét.

-Csak arra, hogy elmentem snowboardozni és elindultam egy lejtőn - szűkítette össze szemeit az erős gondolkozástól - Mi történt? - fordult felém - Hogy kerültem ide? És hova? Mert ez nem kórház, de mégis vannak itt betegek. Valami magánklinika?

Felkuncogtam.

-Jó sok kérdés - sóhajtottam - De először is én So-Young vagyok, sebész.

-De nem is vagy koreai - húzta össze szemöldökeit.

-Hjaj hogy ezt hányszor fogom még elmesélni - nevettem fel és közben eszembe jutott az a bizonyos nap, amikor Yoongi tette fel nekem ezt a kérdést... Ki gondolta volna, hogy ez lesz belőle? - Igazából magyar vagyok, de a nevemet nehezen lehet kiejteni egy külföldi számára, ezért választottam magamnak egy második nevet.

-Jaa - mondta, majd pislogott párat.

-És egyébként úgy került ide, hogy az egyik srác beléd ment - direkt nem mondtam el, hogy ki, az nem az én reszortom és amúgy se tudja ki az - És ez egy... Nos itt jön az a rész, amiről senkinek sem beszélhetsz - néztem rá jelentőségteljesen, mire csodálkozva kerekedtek ki szemei.

Elin POV:

Mindenre számítottam csak erre nem. Mégis miféle hely lehet az, amiről senki sem tud? Egy titkos diliház, amiről a hatóságok nem tudnak és embereket tartanak fogva akaratuk ellenére? Vagy mini börtön? Egy titkos kínzó hely, amit az FBI csak fekete lyuknak hív?

Azonban ezek túl nagy ökörségek voltak, ahhoz hogy igazak legyenek...

Ráadásul nem egy srácon láttam kötéseket... 

Valami fiú intézet? Áhh ahhoz túl idősek...

-Látom nagyon töröd a fejed - mosolyodott el - Egyébként melyik nyelv lenne a kényelmesebb számodra? Mert érzem, hogy nem megy túl jól a koreai. Milyen nemzetiségű vagy?

Kedves lánynak találtam és elég szimpinek is így elmosolyodtam.

-Norvég vagyok és az angol sokkal jobban megy. Egyébként a nevem Elin.

-Örvendek a találkozásnak - szólalt meg angolul, mire megkönnyebbülten sóhajtottam.

-El se tudod hinni, milyen jó egy angol szót hallani ebben az országban. Komolyan mikor idejöttem egy parányi nyelvtudással nem számítottam arra, hogy itt szinte senki nem beszéli az angolt csak ilyen 20 éven aluliak.

-Igen - húzta el a száját -Mikor pár éve ideköltöztem én se beszéltem jobban, mint most te. De nyugi hamar bele lehet jönni - kacsintott, majd arca ismét komolyra váltott - Figyelj mielőtt elmondom szeretnék kérdezni valamit.

Nagyot nyeltem. Vajon tudja? Nem! Az kizárt! Honnan tudná?!

-Súlyos? - kérdezte együtt érző arccal.

Francba! Tudja! De hát orvos még szép, hogy tudja!

-Nem szeretnék beszélni róla - ráztam a fejem és próbáltam mély levegőkkel nyugtatni magam - Honnan tudod? - néztem rá ismét.

Mikor összeütköztetek nagyon ziháltál és borzalmasan néztél ki - kezdett bele - Aztán mikor sokadszorra szólongattalak, kipattantak a szemeid és rögtön kérted.... - harapta be száját.

Nem szólaltunk meg. Mindketten csendben voltunk. Nem emlékeztem semmire a balesetből... Nem tudtam mit mondhatnék. Ez van. 

-Nem szeretem, ha sajnálnak - szólaltam meg halkan - Úgyhogy ha titokban tartanád, azért nagyon hálás lennék - néztem rá könyörögve. 

-Persze - bólintott rögtön - Orvos vagyok fontos a titoktartás. Viszont... felhívtam az orvosod.

-Mi?! - kiáltottam fel és gyorsan felültem.

-Nyugi - emelte fel kezeit - Nem mondtam el hogy hol vagy mert ezt senki sem tudhatja és neked sem lenne szabad itt lenned.

Erre rögtön elhallgattam és döbbenten néztem rá. Árulja már el valaki mi a fene folyik itt és hol a csudába vagyok!

-Mi van? - ráztam a fejem összezavarodva.

-Elmagyarázom csak hallgass végig - kérte, mire lassan visszadőltem és várakozva néztem rá.

Sóhajtott egyet míg összeszedte a gondolatait, majd belefogott.

-Amit most mondok az szigorúan titkos. Nem adhatod ki senkinek sem az infót és nem hívhatsz ide senkit. Az orvosod nem tudja, hogy itt vagy, ami miatt majdnem leszedte a fejem telefonon keresztül is, de szerencsére az angol tudása nincs olyan nagy, mint az enyém, így konkrétan kifogyott a szavakból. Csak azért hívtam fel, mert szükségem volt pár adatodra. Hogy allergiás vagy-e valamire meg, hogy arról kérdezzek - utalt egyértelműen a kényes témára, mire nagyot nyeltem, így gyorsan folytatta - Szóval elmondta ezeket, de többet nem és én se mondtam többet annál, amennyit feltétlenül tudnia kell - erre már teljesen megnyugodtam - Viszont nem tudom, hogy felismertél-e a fiúk közül bárkit is.

Homlok ráncolva néztem rá, de hiába törtem a fejem még az arcuk sem ugrott be azoknak, akik bent voltak, nemhogy felismerni közülük valakit!

-Nem - ráztam meg a fejem.

-Nos - sóhajtott és közelebb jött székestül - Ígérd meg kérlek, hogy nem árulod el senkinek, amiket most fogok mondani. És akkor én is titokban tartom a titkod.

Kicsit megijedtem. Szóval ennyire fontos személyek? Ki a csudák lehetnek ezek?!

-Okééé - mondtam lassan - Megegyeztünk.

-Rendben - felelte, majd végre belekezdett a lényegbe - Szóval ők a Bangtan Boys, alias BTS. Egy híres KPOP banda. Senki nem tudja, hogy itt vannak, mert két hónapja súlyos balesetet szenvedtek, amiről többet nem mondhatok, mert titkos. Nekem is titoktartási szerződést kellett aláírnom - húzta el a száját - Szóval itt gyógyulnak, hogy a rajongók ne találjanak rájuk. Pihenésre van szükségük. Méghozzá nagyon sokra - sóhajtott ismét és láttam, hogy sok teher nyomja a vállát miattuk - Úgyhogy remélem megérted, hogy senkinek sem beszélhetsz erről - nézett rám várakozóan.

-Senkinek sem árulom el - ígértem meg - Igazából fogalmam sincs kik azok.

-Az  a legjobb - mosolyodott el - Így könnyebb megállni a késztetést. Most pedig pihenj - állt fel - A bokád nem törött el, csak kificamodott. Tudunk esetleg szólni valakinek?

-Nem - ráztam meg hevesen a fejem, amire elcsodálkozott - Nincs ismerősöm Koreában és a rokonaim közül senki sem tudja hol vagyok.

Ekkor visszajött az ajtótól, ahova elindult, hogy magamra hagyjon.

-Ugye nem? - nézett rám gyanakvóan, amire elfordítottam a fejem - Akarsz róla beszélni? - kérdezte kedvesen.

Most mit tegyek?

Sziasztok! ^^

Jajj miért érzem szánalmasan gagyinak?! :( Ne haragudjatok, de valahogy a szavak nem akartak értelmesen és normálisan jönni, így most ez ilyen lett sajnos... Remélem azért valamennyire élvezhető volt :) 

És egyébként a kérdésekkel kapcsolatban továbbra is várom őket és hamarosan ki is rakom őket ^^

Fly with me!

Yours forever:

Member