-Ez most komoly?

-Lehetetlen!

-Mi sosem tennénk!

-Tudja, hogy szeretjük!

-Valóban ez lenne a baja?

-Én erre eddig nem gondoltam...

-Én sem...

-Fiúk légyszi fogjátok vissza magatokat - kérte őket Namjoon miközben körbeültük az asztalt az erkélyen. Jin épp a konyhában foglalatoskodott, mintha mi sem történt volna, annyi különbséggel, hogy mindezt teljesen komoran tette és nem szólt senkihez sem. Mintha még mindig kötelességének érezné, hogy kárpótolja őket a hibájáért.

Az egész asztali társaságból Tae hiányzott csupán, aki Kölökkel mulatta ismét az időt az egyik fa árnyékában. Rá is szükség lett volna, de mikor hívtuk, nem jött oda.

-Jin után ő következik - sóhajtott Jimin a fiút nézve, majd mivel épp készültünk elmondani a fejleményeket, ismét ránk figyelt, majd So-Young elmondta, amit én gondoltam.

Akkor jöttek ezek hitetlenkedő megszólalások. Senki sem gondolt arra, hogy netán Jin azt hiszi a srácok őt hibáztatják. 

Nem is tétlenkedtünk sokáig. Azonnal szervezkedni kezdtünk. Meg akartuk lepni a csapat legidősebb tagját, ám nem akartuk már tovább húzni, így is sokat szenvedett már. Így hát már aznap estére kitűztük a nagy eseményt.

Ebéd után ugyebár Jin visszavonult a szobájába, így Hoseokot őrnek állítottuk, hogyha netán ki akarna jönni, valahogy tartsa vissza.

Gyorsan cselekedtünk. Még ebéd előtt kivágtuk a feliratot, így azt már csak fel kellett húzni, So-Young és Yoongi elmentek a sütikért meg üdítőkért, amíg mi feldíszítettük a helyet.

Amint visszaértek, szóltunk Hoseoknak, hogy készen állunk.

A fiú nagy mosollyal benyitott, majd megkérte Jint, hogy jöjjön ki. Elsőre nem akart, ezért Hoseok beljebb ment és győzködni kezdte, amíg be nem adta a derekát.

És akkor mindenki szépen felkészült.

Már hallottuk Jin tipikus csoszogását, amit most már ezer közül is felismernék, majd halkan számolni kezdtem.

-Egy... kettő... Most!

-Meglepetéééés! - kiáltottuk egyszerre, amikor megjelent az ajtóban.

Szegény Jin hátrahőkölt ijedtében, majd szívére szorítva forgatta körbe döbbent fejét. Mindenhol színes papírok, konfettik, fejünkön csákó és a legszebb a szobában; egy hatalmas felirat:

Szeretünk Jin!

-E-ezt most nem értem - fordult Hoseokhoz, aki csak mosolyogva vállára tette egyik kezét a másikkal pedig körbe mutatott rajtunk.

-Azt akarjuk megmutatni mennyire szeretünk és tisztelünk téged - mondta.

-Te vagy a legjobb bátyó a világon - lépett hozzá Namjoon, majd óvatosan megölelte barátját, aki erre meghatódva viszonozta.

-Mindannyiunknak olyan vagy mint egy második eomma - lépett közelebb Jimin - De te ennél több vagy. Testvér, barát, apa és jó tanácsadó. Nagyon szeretünk Hyung - ölelte most meg ő is.

-Én is szeretlek titeket - suttogta Jin alig hallhatóan, közben egy könnycsepp gördült le arcán.

Mikor Jimin elengedte, hátranézett, majd intett V-nek, aki Kölökkel az ölében álldogált.

Arca zavart volt, nem mert előrébb lépni, de a noszogatásra végül csak elindult. Nem szólt semmit, csak barátjához lépett, majd óvatosan átölelte, mintha attól félne összeroppantja.

Nem tudom mit, de Jin súgott valamit neki is a fülébe, amire a fiú szája megrándult, majd elváltak egymástól.

-Köszönöm Hyung, hogy rám erőszakoltad az övet - indult meg felé most Kook - Köszönöm, hogy figyelsz ránk. Nagyon szeretünk és felnézünk rád - ölelték meg ők is egymást, ekkor azonban Jin már halk és gyenge zokogásba kezdett, de még hátra volt egy ember, a legfontosabb mondanivalóval.

-Hiányzik a szobatársam - lépett felé egyet Yoongi jelentőségteljesen, így mindenki lélegzetvisszafojtva hallgatta - Jin nem a te hibád, ami történt. Senkinek még csak eszébe sem jutott hibáztatni téged - gyűltek könnyek mindkettejük szemébe - Kérlek bocsáss meg nekünk, amiért nem jöttünk rá. Nagyon sajnáljuk, teljesen vakok voltunk és nem tudtu, így pedig te szenvedtél. Meg tudsz nekünk bocsátani?

-Ajj fogd már be - kiáltott fel már sírva, majd barátja nyakába vetette magát.

Jimin azt mondta nekem előzőleg, hogy ha netán sírni látnánk ma Yoongit, akkor azt jól jegyezzem meg. Ugyanis nem valószínű, hogy ez előfordul majd még valaha az életben.

Így hát nagyon erősen véstem emlékezetembe eme jelenetet, közben pedig magamban örvendeztem, amiért sikerült neki is helyrejönnie. Vagy legalábbis annak az útjára lépni, hogy megbékéljen önmagával és újra a régi Jin legyen, egy fejlettebb és még erősebb kiadásban.

-Annyira sajnálom - hallottuk Jin hangját, ahogy Yoongi vállába fúrva fejét sírta el mi bántotta eddig a szívét - Vigyáznom kellett volna rátok. Jobban kellett volna figyelnem és akkor nem történt volna ennyi baj. Nem kéne az ARMY-nak aggódnia, nektek nem kéne fájdalmat éreznetek és ilyen nehézségeken keresztülmennetek. Ha ez nem történt volna meg most nyugodtan készülhetnénk a visszatérésre és azt csinálhatnátok, amit szerettek, de miattam itt kell szenvednetek és... És mindent elszúrtam - zokogott tovább, el nem engedve barátját.

-Jin te vagy a legmelegebb szívű ember ezen a Földön - nevetett fel Namjoon, majd csatlakozott az ölelésbe - Sose ostorozd magad, nem a te hibád. Egyszerűen csak megtörtént. Előfordul. 

-Inkább nézz a jó dolgokra - folytatta Jimin - Hisz egyikünk se halt meg. So-Young is éppen arra tévedt, ami szerintem nem volt véletlen - mosolygott rá a dokinőre, majd vissza a fiúkra és végül ő is csatlakozott a csoportos öleléshez, amibe végül mindenki beszállt.

Kivéve Tae.

Ekkor vettem ugyanis észre, hogy a hetedik tag hiányzik. Körbefordultam, de sehol sem láttam.

-Szerintem hagyjuk magukra a csapatot - suttogta fülembe So-Young, én pedig helyeslően bólintottam, majd kisétáltunk a teraszra.

-Elin láttad valahol V-t? - kérdezte mikor bezárta a tolóajtót.

-Én is pont most figyeltem fel rá, hogy nincs a többiekkel - ráncoltam homlokom, majd végigpásztáztam az enyhén kivilágított udvaron, de sehol sem láttam.

-Hjaj - sóhajtott, majd leült a lépcsőre és térdeire könyökölve támasztotta fejét tenyerébe.

Úgy döntöttem követem példáját, így hát gipszes lábammal helyet foglaltam mellette.

-Tudod mi a legfurább? - kérdezte egy idő után.

-Micsoda?

-Hogy V-nek nem volt eddig baja - meredt maga elé gondolkozva - A baleset után enyhe kis melankóliája volt, de semmi más. Aztán bumm - emelte fel egyik kezét - Egyik pillanatról a másikra begubózott.

-Nem lehet, hogy történt valami? - kérdeztem.

-Nem tudok róla - rázta meg a fejét - Mikor a családja meglátogatta még nem volt baja és nagyon örült neki, hogy láthatja őket. Aztán pár nap után megváltozott. Beszéltem erről az apjával, mert nem szeretném, ha a család többi tagja tudna róla, de az apja azt mondta nem történt semmi - sóhajtott nagyot, majd kezeit az égnek emelte - De valaminek akkor is történnie kellett!

-Találkoztál már hasonló esettel? 

-Nem - rázta meg a fejét gondolkozva - Tudod a kórházban csak rövid ideig vannak a betegek és a műtét után is csak vizitekre járok, ha pedig van időm, akkor meglátogatom őket, de az ritka. Így ha történt is ilyen, arról nem értesítenek. Az már a pszichiáter vagy pszichológus dolga. 

-Értem - bólintottam.

-Ezért hívtam ide Eungit, hátha tud segíteni. Valamennyire sikerült neki, de aztán már nem volt ideje, olyat meg nem akart idehozni, akit nem ismerek - húzta el a száját - Alig teheti be ide valaki a lábát, így nem tudtam rajtuk segíteni. Eungit is nehezen engedték be, egy másikat meg végkép nem, mert félnek, hogy megbízhatatlanok. Akkor mégis hogy segítsek rajtuk? - nevetett fel kissé hisztérikusan, majd fejét kezdte el dörgölni.

Nem tudtam jobbat tenni, mint közelebb ülni hozzá és átkarolni.

-Erre most már itt leszek én. Nem kell egyedül csinálnod. Egy csapat vagyunk - emeltem fel az öklöm.

-Köszönöm - mosolygott rám, majd összeütötte velem az öklét - Mondták már neked, hogy megnyugtató az ölelésed? - bújt kicsit közelebb, mint egy kislány. Nagyon aranyos volt, holott tuti ő volt az idősebb.

-Igen, egy párszor - nevettem fel.

-Van barátod? - kérdezte hirtelen.

-Nincs. Volt egy-két kapcsolatom, de rövid életűek - legyintettem.

Ezen halkan felkuncogott, majd rövid hallgatás után halkan megszólalt.

-Milyen fura, hogy a veled való találkozás is egy balesetnek köszönhető. Velem is így akadt össze az utuk. 

-Milyen mázli már, hogy pont arra jártál - ráztam meg a fejem hitetlenkedve.

-Ugye? - kuncogott - Főleg, hogy pont egy konferenciáról jöttem haza, ahol csak felhúztak a bunkó orvosok. Alig van már köztük normális.

-Ezek szerint te az vagy.

-Ezt még megkérdőjelezed? - pillantott fel rám szúrós tekintettel.

-Persze, hogy nem - mosolyogtam rá.

-Helyes - bólintott.

-És hogy akarjuk kideríteni mi baja Tae-nek? - kérdeztem egy hosszabb csend után.

-Azt én is nagyon szeretném tudni.

-Engem mondjuk nagyon érdekelne, hogy miért nem beszél róla senkinek - gondolkoztam hangosan - Kivel jött ki eddig a legjobban?

-Jiminnel és Kookkal... Meg Namjoonnal is. Igazából mindenkivel remekül kijött. De ha velük meg akarná osztani, már rég megtette volna. Így ezzel kár is fáradni.

-Lehet igazad van - bólintottam.

-Bejöttök lányok? - hallottuk ekkor Jimin hangját, mire mindketten hátrafordultunk - Vége az egér itatós partinak, most már nem kell félnetek.

-Hahaha - mondta gúnyosan So-Young - Csak nem akartuk megsérteni a férfias mivoltotokat - vágott vissza.

-Ki beszélt itt sírásról? - kacsintott, majd eltűnt az ajtó mögött.

-Micsoda alak - bámultam utána.

-Ez még semmi sem volt Jiminből. Majd rájössz - kelt fel, majd engem is felsegítve mentünk be, ahol épp betettek egy filmet, így mi is helyet foglaltunk.

-Még gyorsan elmegyek mosdóba - mondtam So-Youngnak, aki megígérte, hogy foglalja a helyem, így gyorsan elslisszoltam.

Épp becsuktam magam mögött a mosdó ajtaját, amikor szipogást hallottam.

Csodálkozva fordultam meg, de ekkor már hallottam, ahogy valaki elsiet.

Kétségem sem volt afelől ki lehet az.

Elindultam abba az irányba, ám ekkor szembefutott velem egy kis szőrpamacs.

-Kölööök - hajoltam le, majd vettem fel az ölembe. A kis drága máris fészkelődni kezdett, nagyon menni akart. Nem csoda. Egész nap ölbe van és Tae nem nagyon engedi szaladgálni.

Ismét megütötte fülem a visszafojtott sírás félreismerhetetlen hangja, így közelebb merészkedtem a hang irányába, majd a sarkon befordulva tárult elém az elszomorító látvány.

-Taehyung! - pillantottam döbbenten a földön fekvő alakra, akinek válla erősen rázkódott - Tae jól vagy? - térdeltem le mellé, már amennyire gipszem engedte. 

Nagyon rossz volt így látni. Egyik kezével arcát takarta, másikkal hasára szorított, teste pedig lassan magzatpózba húzódott. Nehezen tudta visszatartani a sírást. Arca totál vörös volt és könnyáztatta. 

Mély levegőt véve törtem picit a fejem. Nem akartam letámadni, hisz azzal nem segítek. Így hát egy régi módszerhez folyamodtam. 

Mikor régebben bébiszitter voltam és a kicsiknek nyomta valami a szívüket, akkor csináltam ezt mindig.

Közelebb ültem a hátához, majd felsőtestét lassan felemelve húztam az ölembe. Nagyon féltem, hogy eltaszít magától, de azon kívül, hogy érintésemre kicsit megrándult, más nem történt. Csak még keservesebben kezdett sírni. Hallottam közben, ahogy a film elkezdődött, így már mert kissé hangosabban utat engedni bánatának.

Hátulról öleltem át derekát, hogy állam fejére tehessem, közben pedig halkan dúdoltam. Ez a póz kisgyerekek számára mindig megnyugtató és kellemes. 

Tae ekkor lábait lassan feljebb húzta, hogy jobban elhelyezkedhessen. Úgy gondoltam az lenne a legjobb, ha mondanék neki valamit, mert a beszéd általában megnyugtatja őket.

-A sírás nem szégyen - kezdtem bele halkan, amikor ismét megpróbálta visszatartani könnyeit - Hanem egy érzelem kifejezésmódja. Mint amikor valaki nevet. Ez is hasonló. A nevetés megkönnyebbíti a lelket, ahogy a sírás is, csak kicsit más formában. Mind a kettő egy módszer arra, hogy feldolgozzunk dolgokat. Senki nem mondhatja, hogy ezek a gyengeség jelei, amíg ő maga nem kerül olyan helyzetbe, mint a másik. Így hát senki nem szólhat meg, ha ki akarod adni magadból. Ha pedig igen, akkor szívesen bemutatom az öklömnek és egy szép kis szakadéknak.

Erre egy ici-picit felnevetett, de ez szinte rögtön sírásba fulladt.

Én pedig nem tehettem mást, mint szépen megvártam, amíg lenyugszik, majd elalszik.

Halihó!

Tudom rééégen volt már rész :'D Szerintem ez se sikerült túl jóra, de mindegy XD Azért remélem tetszett nektek! ^^