Yoongi POV:

„Mikor visszaértünk a házhoz és behajtottunk a kapun, egy komoly arcú Hoseok igyekezett felém és a fülembe súgott.

-Beszélnünk kell. Baj van.”

Csodálkozva néztem rá, de ő csak szájára tette mutatóujját, majd intett, hogy kövessem.

-Jimin – szóltam neki, mire felém fordult – Beviszem ezeket, majd gyertek utánam.

Ő csak bólintott én pedig bementem a deszkával és Elin bőröndjével a házba, majd miután letettem a szobájába, Hoseok és Jin szobájába mentem.

Jin az ágyán ült és zenét hallgatott. Mostanában mást nem igazán csinált, így megveregettem a vállát, hogy tudja ott vagyok, de csak egy üres tekintettel ajándékozott meg, majd újra a telefonjába merült.

Nagyot sóhajtva mentem oda Hobihoz, aki a laptopját felém fordította én pedig leülve mellé az ágyra kezdtem el olvasni a cikket.

„Úgy tűnik Dr. Frankenstein nem tűnt el teljesen a térképről! Jungkook születésnapi videóján tisztán kivehető, hogy a doktornő a kórházból, aki olyan közel került J-Hope-hoz és összetörte egy újságíró fényképező gépét! Ott van azon a helyen, ahol a fiúk lábadoznak! Felháborító, hogy nem rúgták ki azonnal! Mit művelhet a BTS-szel?! Nem bízom benne és titeket is arra buzdítalak, hogy közös erővel érjük el, hogy ez a nőszemély elkerüljön a közelükből, mielőtt bármelyikükben  is kárt tenne!”

-Ez nevetséges! – kiáltottam fel hitetlenkedve – Tényleg elhitték, amit az az ostoba újságíró írt már lassan két hónapja?! – ráztam az öklöm a képernyő felé, de feszültségemet másképp kellett levezetnem –Hihetetlen! – álltam fel és kezdtem járkálni a szobában.

-A kommentek se sokkal szebbek –húzta el a száját Hobi – Most mit csináljunk Hyung?

-So-Young nem láthatja ez biztos –ráztam a fejem – Viszont PD-min úgyis meg fogja tudni. Sőt lehet már látta is –ráztam meg a fejem tanácstalanul.

-Szólok Nam-nak – állt fel, majd kiment a szobából.

Újra leültem elolvasni a cikket, de csak szitkozódni tudtam felette. Nem hiszem el… Hogy meri az én So-Young-omat így becsmérelni?! Örüljön neki, hogy nem tudom ki ő, mert most odamennék bemosni neki! Ez a lány mentette meg az életünket, és nem engedem el magam mellől soha, de soha! Szeretem őt és nem engedem, hogy bántsák! Rettenetesen feldühített ez a cikk. Legszívesebben felkutattam volna az az agyalágyultat.

Nem kellet sokat várnom már jött is vissza Hoseok a leader kíséretében. Ő is elolvasta, majd közösen merültünk mély tanakodásba.

-Szerintem hagyjuk a menedzsere –mondta végül Namjoon – Nem tudunk mit tenni. De ne reagáljatok rá semmit értve vagyok?

Csak bólintottam egyet.

-Ők elintézik. Ne aggódj – tette kezét a vállamra, én pedig lassan visszabattyogtam a szobámba és leültem kiírni magamból, amit éreztem.

Elin POV:

Miután kipakoltam a holmim hirtelen nem tudtam mit csináljak. Minha az egyik tagot tornáztatta a medencében, a férje kint dolgozott az udvaron a laptopján, So-Young papírmunkázott, a többiek meg fogalmam sem volt mit csinálnak.

Elhatároztam, hogy körbenézek. Hátha összeakadok egy olyannal, akit ismerek is.

A konyhában csak a házvezető nő volt, de azzal a lendülettel amivel beléptem, ki is fordultam onnan, mert Hoseok még előzőleg figyelmeztetett, hogy mikor ő főz ne menjek a közelébe sem, mert amint meglát tömni akar majd, mert szerinte mindenki betegesen vékony, aki nincs legalább száz kiló… Mint ő…

Szerencsésen megúsztam a helyzetet, így mankóm segítségével cammogtam el a tornateremhez, ahonnan halk zenét véltem kihallani, így beakartam nyitni, de az ajtó zárva volt.

Csodálkozva törtem a fejem hogyan juthatnék be. Az meg se fordult a fejemben, hogy lehet azért van bezárva, mert az illető nem akarja, hogy meglessék. Ááá én ilyenekre nem gondolok, nem neem. Én kíváncsi vagyok. Nekem tudnom kell ki van bent!

Kivettem egy hullámcsatot a hajamból és, mint a filmekben kinyitottam vele az ajtót. Mire nem jók a snowboard-os haverok, nem igaz?

Óvatosan résnyire nyitottam az ajtót, majd bekukkantottam.

Egy táncoló srácot láttam és egy sarokban játszadozó kutyust…

Nem ismertem a dalt, ami elég halkan szólt, de úgy sejtettem az egyik számuk lehet, mert egy olyan koreográfiát táncolt, amit szerintem nem abban a pillanatban talált ki.

Kíváncsian figyeltem milyen remekül táncol, teli szívből, de mikor jobb lábára érkezett egy kisebb ugrás után, fájdalmasan felkiáltva esett össze.

-Jesszus! – siettem hozzá, már amennyire a gipszem engedte és letérdeltem mellé – Jól vagy? –fordítottam magam felé ijedt és fájdalommal teli arcát. Szemében könnyek csillogtak, majd lassan felült és megfogva bokáját nyögött fel.

-Hívom So-Young-ot – nyúltam mankómért, amit csak leraktam magam mellé az előbb, de ő megfogva a kezem tartott vissza, mire meglepve néztem rá.

Ő csak ajkára harapva megrázta a fejét.

-Jól vagyok – vett mély levegőt, de továbbra is csak a lábát szorongatta és nyelte le könnyeit.

Nem akartam ennyiben hagyni. Tudtam, hogy iszonyat fájhat neki, mert mozdulni sem tudott.

A kiskutya odajött hozzánk és kíváncsian szimatolta meg gazdája lábát, majd megnyalta cipőjét.

Ekkor eszembe jutott mit szokott ilyenkor edzőtársam csinálni, amikor én ficamítom ki.

Lehámoztam kezét a lábáról, majd óvatosan lehúztam a cipőjét, mire fájdalmasan felszisszent és térdére hajtotta fejét, hogy el tudja viselni a fájdalmat.

A zoknit is lehúztam, majd megtapogattam bokáját. A fájó ponton megint felnyögött és nagyot nyelt.

-Mit csinálsz? – kérdezte rekedten.

-Nyugi. Csak lazítsd el – feleltem megnyugtatóan, majd lassan masszírozni kezdtem.

Az a pont, ahol meghúzta fájt neki, de szerencsére nem ficamodott ki. Sejtettem, hogy a balesete során történhetett valami a bokájával, mert elég könnyen meghúzta ennyivel. Vagy lehet csak nem melegített be.

Egyre határozottabban nyomkodtam, amire hallottam jóleső sóhajait és fájdalmas nyögéseit, amit minden egyes mozdulatom váltott ki belőle, én pedig csak csendben folytattam.

Perceken át tartó masszírozás után simogatni kezdtem. Ez is egyfajta általam kitalált „gyógymód”.

A fájdalmas nyögések elmaradtak, de még mindig a térdére hajolva élvezte a kényeztetést és nem mozdult, nem nézett rám, de még csak meg se szólalt. Csak jóleső szuszogását hallottam, ami mosolygásra késztetett. Mint egy aranyos kiskutya.

Mikor késznek véltem lassan a padlóra helyeztem a lábát az ölemből, majd a mellettem fekvő kutyus bundáját kezdtem cirógatni.

A kutyát néztem és nem a srácot, akinek egyébként még mindig nem tudtam a nevét. Azon gondolkoztam éppen, hogy vajon az én Hókirálynőm hogy van…

-Köszönöm – hallottam halk suttogását, mire felkaptam a fejem és kedvesen rá mosolyogtam.

-Bármikor. Egyébként Elin vagyok, de ezt gondolom már tudod.

-Igen – bólintott. Nem hallottam még ennyit beszélni. Sőt! Eddig beszélni sem hallottam! – Én Taehyung vagyok –nyelt egyet, majd kisebb habozás után kinyögte – Én mentem beléd – suttogta, majd lehajtotta a fejét.

Egy pillanatra meglepődtem. Nem is gondolkoztam még azon, hogy kibe mentem bele…

-Sajnálom – mondtam, ő pedig csodálkozva elemelte rám a tekintetét.

-De hát én mentem beléd –értetlenkedett – Nekem kell bocsánatot kérnem.

-De én meg nem néztem merre megyek – kontráztam rá – Csak száguldottam le a hegyről, mint valami őrült – ráztam meg a fejem a falat bámulva – Teljesen az én hibám volt.

-Én se gondolkoztam – mondta a padlót nézve és cipőjét kezdte piszkálni, amit még nem vett vissza – Ugyanúgy mint te. Csak mentem előre…

-Egyezzünk meg abban, hogy véletlen baleset volt – nyújtottam felé a kezem, amit pislogva nézett egy másodpercig, majd lassan elfogadta.

Meleg tenyerében az enyém szinte elveszett olyan nagy volt és valamiért egész kellemes volt az érintése.

Mosolyogva engedtem el, majd ölembe vettem a kutyust.

-És őt hogy hívják? – néztem rá kíváncsian.

-Kölök – felelte és végre egy iszonyat apró mosoly jelent meg arcán.

-Találó név – kacagtam fel – De egy év múlva már nem lesz olyan kicsi. Sőt már most is elég nagy – néztem meg a már lassan fél méter magas macikutyát. Pofiját két kezem közé fogva dögönyöztem a kis édest, amire vidáman kezdett ficánkolni.

-De még akkor is olyan kölkös pofija lesz – felelte.

-Ez igaz – néztem fel rá. Tekintete enyémbe fúródott, amiben a szomorúság és reménytelenség összetéveszthetetlen tompaságát fedeztem fel.

Nem akartam tudtára adni, hogy észrevettem. Szerettem volna, ha a hangulat nem csap át depressziósba, ezért úgy tettem, mintha legalábbis mosolyogna vagy hasonló.

-Nekem is van egy kutyám – húztam szomorkás mosolyra számat.

-Hogy hívják? – kérdezte.

-Hókirálynő – nevettem fel halkan, amire ő is elmosolyodott – Egy fekete-fehér Husky. Nagyon hiányzik –bújtattam ujjaim a Golden Retriever bundájába.

-Te is neki szerintem.

-Igen – bólintottam, majd mély levegőt vettem és ránéztem – Fáj még a bokád?

Felemelte lábát, majd lassan mozgatni kezdte.

-Nem rázta meg a fejét és csodálkozva nézett rám – Hogy csináltad?

-Titok – kacsintottam, mire halkan felnevetett, majd lassan felállt és rátámaszkodott lábára, de az teljesen rendben volt, így elém lépett és félszegen felém nyújtotta kezét, amit elfogadva tápászkodtam fel.

Ahhoz képest, hogy ahányszor eddig összefutottunk a házban, mindig elmenekült és nem mert rám nézni. Mintha kicserélték volna. Azonban sejtettem ez csak ideiglenes és hamarosan visszatér depressziójába.

-Mit táncoltál az előbb? – kérdeztem mikor kezembe adta mankómat.

Lehajolt és felvette zokniját, meg cipőjét. A zene már rég lejárt és nem is indult újra, így csend honolt a teremben.

-Just one day – felelte zavartan, majd felegyenesedett – De most megyek. Gyere Kölök – emelte fel.

Nagyot sóhajtottam mikor kiment. És íme. Újra visszatért a bezárkózásba…

-Elin! – lépett be hirtelen Jimin, majd hozzám lépve szorosan megölelt, miközben nevetett és körbe kezdett velem forogni.

Nem értettem mit művel, de nevetésre késztetett.

-Jimin engedj már el, mi bajod? – toltam el magamtól.

-Végre valakivel beszélt – vigyorgott boldogan – Tudod te mióta nem beszélt senkivel sem?! Hetek óta csak annak a kutyának motyogott! Akármit is csináltál, ne hagyd abba! Végre van egy kis remény, hogy felépüljön ebből a lelki szarból – rázta a fejét szomorúan, de szeme csillogott az örömtől.

-De én nem csináltam semmit – ráztam a fejem csodálkozva – Én csak beszélgettem vele. Azt hittem eddig, hogy veletek társalog és csak idegenekkel nem mer, mert eddig feltűnően került és elmenekült, ha ott voltam.

-Hát ezt nem nagyon tudjuk mi okozza nála – simogatta állát gondolkozás közben – De jó pár hete ilyen már. Senkinek nem mondja el mi baja, pedig mindenki tudja, hogy bántja valami és velünk nem meri megosztani. De te –ragadta meg a vállaim – Lehet tudsz neki segíteni.

Sziasztok! ^^

Tudom rövid lett, de most csak ennyire tellett. Bocsánat az eltűnésemért, kicsit felpörögtek erre az események, de megpróbálom felhozni a lemaradást, azonban elnézést kérek azoktól, akik erre a karácsonyi kihívásra jelöltek. Nincs időm megcsinálni, de nagyon hálás vagyok, hogy gondoltatok rám! ^^ Egyedül ti, az olvasóim tartjátok még bennem a lelket ❤❤

Kitartás mindenkinek! Hamarosan szünet!

Fly with me!

Yours forever:

Member