Sziasztok!

Mostantól sokkal nagyobb figyelmet fog kapni Elin betegsége, és ahogy az előző részekből már sejthettétek, szívfertőzése van, ahogy a szüleinek is. De szeretném elmondani nektek, hogy ez teljesen fiktív! Elin betegségét nem fogom pontosan megnevezni, mert nem létezik. Utánanéztem néhány szívfertőzésnek, de nem találtam a történethez megfelelőt. Hasonlóakat találtam, de inkább úgy mondanám, hogy kettő valós szívbetegséget raktam össze. Ezért az események a valóságtól eltérővé válhatnak, de nem irreálissá! Igyekszem racionálisan és hihetően írni ezeket a részeket, de úgy fogom alakítani, hogy kerek legyen tőle a történet. Szóval, mint eddig is, most is minden fiktív lesz. 

Továbbá szeretnélek titeket tájékoztatni arról, hogy a következő részek (már ez is) felkavaróak lesznek. Elin betegsége komoly, szóval nem fogom lazán venni, hanem igyekszem az érzelmeitekre hatni, mert véleményem szerint az ilyen könyvek a legjobb olvasmányok, amik hatnak az emberre. ^^

Kellemes olvasást!

Elin POV:

Arra számítottam, hogy az eredmények, majd eldöntik mi  fog történni. Ha nagyon rossz az állapotom, akkor elmegyek. Ha pedig jobb, mint amilyennek kellene lennie, akkor maradok és harcolok. De ezt az eredmények sem tudták eldönteni. Mintha csak rám akarnák hagyni a döntéshozást.

-Ez alapján nem vagy rosszul, de jól sem vagy - sóhajtott So-Young tanácstalanul. 

Már az irodájában ültünk és az email tartalmát elemeztük. Reggelizni sem bírtam, annyira ideges voltam. Tae-vel pedig azóta sem beszéltem.

-Pontosan ilyen állapotot jósolt meg nekem a doki tavaly - húztam el a számat - Pont határon vagyok.

-Igen - sóhajtott - Ez az a pont, amikor az orvos sem adhat tanácsot, mert 50-50% az esélye mindkét végkimenetelnek. 

Szememet lehunyva temettem arcom tenyereim közé. Most mégis mit tegyek?

-Magadra hagylak - simított hátamra - Semmit sem kell elkapkodnod. Van időd.

Pont ez az, hogy nincs időm.

So-Young elhagyta az irodát én pedig egyedül maradtam gondolataimmal.

A haláluk óta soha nem hiányoztak még annyira a szüleim, mint abban a pillanatban. Régebben sokkal könnyebb volt eldönteni, amikor az orvos közölte velem rosszulléteim okát, azt a betegséget, ami szüleimet is megölte. Túl frissen éltek bennem az emlékek arról, ahogyan ők végigszenvedték a betegséget és tehetetlenül magamra hagytak. Amint kiderült a betegségem eldöntöttem, hogy én nem teszek ki másokat ugyanennek. Tizennyolc évesen megtudni, hogy halálos beteg vagyok.. Még a szüleim halálánál is rosszabb volt. 

Felálltam és lassan elindultam a szobámba. Volt egy doboz a szekrényem mélyén, amit nem vettem elő azóta, hogy eljöttem Norvégiából. Most mégis égető szükségét éreztem annak, hogy elővegyem. Beérve a szobámba letérdeltem a szekrényem elé és kihúztam a kicsi fekete dobozkámat. Összefacsarodott a szívem, ahogy kezemben tartottam, majd ágyam oldalának dőlve nyitottam ki. Két levél, három végrendelet és egy rakás régi fénykép. Amint megláttam ezeket nem bírtam tovább és felszakadt belőlem minden bánatom. Öklömbe harapva folytottam el legalább a hangját, de a könnyeknek nem tudtam gátat szabni. Úgy sírtam, mint azon a napon, amikor először tudtam meg, halálos beteg vagyok. Először csak félelmet éreztem, mérhetetlen félelmet. Napokig begubóztam a szobámba és senkivel sem voltam hajlandó beszélni. Mivel még kiskorúnak számítottam, ezért rokonaimnál laktam, de ők betudták egyszerű gyásznak. Így nem volt nehéz megszöknöm. Hagytam hátra egy búcsú levelet és a szüleim hagyatékából elindultam magányos világkörüli utamra. 

Hirtelen szerfelett magányosnak éreztem magam, és ismét félni kezdtem. Apró és tehetetlen voltam a betegségemmel és a halállal szemben. Ezeket az érzéseket utazásom elején tudatom legmélyébe száműztem és úgy éltem, hogy minden nap számít. Csak snowboardozni voltam hajlandó, egyedül akkor tudtam minden negatív gondolatot kizárni a tudatomból.

Erőt véve magamon emeltem ki a két levelet és hajtottam szét őket. A szüleim írták nekem a haláluk előtt, hogy amikor bekövetkezik az a szörnyű nap, akkor legyen valami, amibe kapaszkodhatok. Épphogy megláttam anya kézírását és elolvastam az első szavakat, máris annyira bekönnyezett a szemem, hogy semmit sem láttam a sorokból. Orrom eldugult és csak kapkodva kaptam levegőt. Azonnal visszadobtam a levelet és megpróbáltam megnyugodni. 

A francba is! Miért kellett beleütköznöm TaeHyungba?! Neki is csak fájdalmat okozok! Nem lett volna szabad itt maradnom, nem lett volna szabad elkezdenem kötődni hozzá, nem lett volna szabad beleszeretnem, nem lett volna szabad, nem lett volna szabad!!

Már patakokban folytak a könnyeim, amikor hirtelen a szívembe éles, kibírhatatlan fájdalom nyilallt. A lélegzetem is elállt tőle. Az ágyba kapaszkodva meredtem magam elé, de a levegő nem bírt bejutni tüdőmbe. Agyamon egyetlen gondolat cikázott át.

A gyógyszerem!

Egyik kezemmel mellkasomat szorítva, másikkal a pulcsim zsebében matattam a kis tasak után. Ujjaim remegtek, alig tudtam irányítani őket. Kétségbeesve próbáltam kihúzni, de beleakadt a varrásból kiszakadt cérnába. 

-Neh - nyögtem, de egy újabb éles fájdalom után erőm elhagyott, én pedig, mint egy zsák, a padlóra zuhantam. 

Szakadozva vettem a levegőt, miközben szívembe az eddigieknél is nagyobb fájdalom hasított. Azt hittem kettészakad!

Szemeim lehunyva próbáltam erőt gyűjteni és újra megpróbáltam kihúzni. Amint a cérna engedett, magam elé emeltem a kis tasakot. Fogaimmal letéptem a tetejét, majd utolsó erőmmel nyakamba szúrtam a kicsi tűt. Össze sem lehetett hasonlítani ezt a kis szúrást a szívembe hatoló fájdalommal. Zihálva engedtem le kezem magam mellé és ott a padlón feküdve vártam, hogy hasson a gyógyszer. Percekig kínlódtam, nyögdécseltem, izzadtam és nem akartam elhinni, hogy az a nyamvadt gyógyszer még mindig nem hatott teljesen!

Könnyek gyűltek szemeimbe szerencsétlenségem és szánalmasságom miatt. Mivel a fájdalom nem akart múlni, ezért farmerem zsebéből kihúztam a telefonom és tárcsáztam So-Young számát. Kihangosítva ejtettem a padlóra és könyörögtem, hogy vegye már fel. Egész testem remegett és görcsölt az erőlködéstől, kezem is alig bírtam mozgatni.

-Vedd már fel - könyörögtem sírva.

-Elin? - hallottam hangját - Mi..

-Gyere a szobámba - szóltam bele sírva - Segíts... fáj..

Nem válaszolt. Mi történik már?! Miért nem válaszol? Hol van??

Kétségbeesés lett úrrá rajtam, elborította az elmémet. Kezem szívemre szorítva kapkodtam tovább levegőért. Nem bírtam tovább. Úgy éreztem meghalok, amikor végre kinyílt az ajtó és valaki fölém hajolva kiabálta a nevemet. 

So-Young POV:

Hátamat a falnak vetve vettem egy mély levegőt és próbáltam erőt gyűjteni. Orvosként tilos volt kötődnöm a betegeimhez. És én mégis elkövettem ezt a hatalmas baklövést. Megszerettem Elint. Igaz barátnőmmé vált az elmúlt hetek alatt. El se tudtam képzelni milyen nehéz lehet most neki, hogy mekkora döntés előtt áll éppen. Sajgott a szívem érte. A szülei halála után nem talált értelmet az életének, ezért eldöntötte, hogy ha ő nem tartja értelmesnek a saját életét, akkor másoknak sem szabad. Tudtam, hogy nem akar fájdalmat okozni a szeretteinek, de utáltam a gondolatát annak, hogy nem találkoztam vele korábban. Ha hamarabb ismertem volna őt, akkor lehet most nem tartanánk itt. Lehet, hogy vállalta volna a kezeléseket és akkor még lenne esélye az életre! Szívembe hasított a fájdalom, hogy most, amikor már akarna élni, már lehet hogy késő. Ha egy évvel ezelőtt ott lettünk volna neki, akkor lehet már meg is gyógyult volna. 

Fejemet megrázva tisztítottam meg fejem ezektől a gondolatoktól. A múlton kár rágódni. Az már elmúlt. Ideje a jelenre koncentrálni. Inkább megkerestem Yoongit és megkértem, hogy zongorázzon nekem egy kicsit. A játéka megnyugtatott és végre egy kicsit elterelte a figyelmemet. A zongora mellé telepedve hajtottam rá fejem és mélyültem el arcának tanulmányozásában. Hihetetlenül szerencsésnek éreztem magam, hogy egy ilyen nagyszerű embert tudhatok magam mellett. Egész nap el tudtam volna nézni, ahogy szenvedélyesen zongorázik, de ekkor megszólalt a telefonom. Fejemet felkapva néztem körbe. Hirtelen nem jutott eszembe hol hagytam, de aztán megláttam a dohányzó asztalon. 

Yoongi abbahagyta a játékát és kíváncsian várta, hogy felvegyem a telefonom. 

Azonban mikor megláttam, hogy ki hív, összezavarodtam. 

-Elin? - szóltam bele - Mi..

-Gyere a szobámba.. Segíts.. fáj.. - jött síró, gyenge hangja, belém pedig hatalmas rémület csapott.

Azonnal futásnak eredtem és szinte feltéptem a szobája ajtaját.

-Elin! - kiáltottam, majd mellé térdelve szólongattam - Elin! Hallasz engem?

-Mi történt? - ért utol Yoongi.

-Nem tudom - ráztam a fejem, miközben a gyógyszere után kutattam. Elin tekintete teljesen eltorzult a fájdalomtól, önkívületi állapotban volt. Nem volt időm gondolkozni azon mi történhetett. A nyakából még mindig kiállt a kicsi tű.

Tehát nem hatott a gyógyszere - futott át fejemen a rémes gondolat.

-Hívd a mentőket! - kiáltottam Yoongira, mire ő ijedt szemekkel jött rá mennyire komoly is a helyzet. Kikapta kezemből a mobilom, én pedig Elin zsebébe nyúlva végre megtaláltam egy újabb tasakot, majd letépve a tetejét szúrtam közel a szívéhez, bele a mellkasába.

-Mi történt? - jött Namjoon hangja az ajtóból.

-Minha! - kiáltottam. 

-Itt vagyok - térdelt mellém.

-Készíts utat a mentősöknek. A fiúkat pedig rejtsd el. Nem vehetik őket észre.

-Máris - bólintott és elkezdte kiterelni őket.

-Elin!

-Mi baja?

-Ugye rendbe fog jönni?

-Elin! - hallottam TaeHyung kétségbeesett hangját, de ki kellett zárnom ezeket a hangokat.

-A mentő öt percen belül itt lesz - közölte Yoongi.

-Remélem időben ideérnek - suttogtam.

-Nem tudsz segíteni rajta? - kérdezte ijedt szemekkel.

-Sebész vagyok - ráztam a fejem - Nem kardiológus. Nincsenek ilyen gyógyszereim.

-De miért nem hat, amit beadott magának? - rázta a fejét aggódva nézve a földön fekvő, nyökdécselő lányra.

-Mert rosszabodott az állapota - suttogtam - Ez a gyógyszer már nem elég erős. Súlyosabb rohamai vannak, mint egy éve.

Yoongi szemeit összeszorítva verte öklét a padlóba és szívta be rekedten a levegőt. Mindenki rendkívül megszerette Elint. Egyikünk sem tudta elfogadni a tényt, hogy beteg. Hát még ha a fiúk megtudják, mennyire súlyos, és hogy halálos.

Elin légzése lassan kezdett normalizálódni, arca is kezdett tisztábbá válni, majd végre szemeit is kinyitotta. 

-Elin - szólítottam meg, de ekkor szirénák hangjára lettünk figyelmesek.

-Bújj el - fordultam Yoongihoz - És gondoskodj róla, hogy senki se jöjjön elő.

-Rendben - állt fel - Vigyázz rá.

Csak bólintottam, ő pedig gyorsan kisietett a többikhez.

-So - hallottam Elin erőtlen hangját.

-Igen? - néztem rá könnyeim nyeldesve, és simítottam ki haját arcából.

-Sajnálom - suttogta - Nagyon.. Sajnálom..

Nehezen véve a levegőt hunyta le szemeit és vesztette eszméletét. A következő pillanatban hallottam, ahogy Minha hozzánk vezényli a mentősöket, akiknek utat engedve hagytam, hogy tegyék a dolgukat, majd a mentőbe ülve kísértem be Elint a kórházba. Egész úton a kezét szorongatva imádkoztam, hogy bírja ki az utat, de olyan fehér és élettelen volt az arca, hogy nehezen bírtam ki sírás nélkül. Szégyelltem, hogy orvos létemre így elborítottak az érzelmek, de az elmúlt hónapok alatt, Elin teljesen a szívemhez nőtt. Nem tudtam eleget a betegségéről, ezért az orvos és barátnő énem vívott harcot elmémben, vajon mennyire lehet súlyos az állapota. Egyik részem sikítani akart a tehetetlenségtől, a másik pedig próbált higgattan gondolkozni. Abban a pillanatban megértettem, miért indult ilyen magányos útra. Ki tudja hányszor élte át ugyanezt a szüleivel! És még olyan fiatal! Ráadásul neki mindkét szülője szenvedett a betegségtől. Belegondolni is szívszaggató volt, miken ment át eddig rövidke élete során.

A kórházba érve rögtön megvizsgálta egy kardiológus, de sajnos csak az üveg mögül figyelhettem a történéseket. Kezeim remegtek, ahogy a vizsgálatot néztem. Elin élettelenül, még mindig eszméletlenül feküdt az asztalon. Mellkasom fel akart robbanni a fájdalomtól, és nagyon nehéz volt nem berontani, hogy kifaggassam a dokit. Tudni akartam milyen állapotban van, mit lehet érte tenni és hogy mégis mikor fog felébredni!

Végre pár perccel később a férfi kijött. Komoly tekintettel állt meg előttem.

-Ön a hozzátartozója? - kérdezte nem sok jót ígérő hangnemmel. 

-Igen - feleltem - Hogy van Elin?

-Nem jól - közölte kíméletlenül - A kezelés hiányában a fertőzés megerősödött és átterjedhet a többi szervére. Hogy ezt megakadályozzuk, meg kell műtenünk. 

Nagyot nyelve emésztettem meg az információkat, majd összeszedtem bátorgásom, és feltettem a kérdést.

-Túl fogja élni? - jött remegő hangom és kétségbeesve vártam válaszát.

-Van rá esély - felelte - De ehhez sietnünk kell. Versenyt futunk az idővel, ezért azonnal meg kell műtenünk. A kórlapja alapján 19 éves. Ebben az országban kiskorúnak számít. Hol vannak a szülei?

-Ők.. Már elhunytak. Ugyanebben a betegségben - nyeltem nagyot.

-Szükségünk van a gyámja jóváhagyására - sóhajtott - Méghozzá azonnal. 

-Te jó ég - túrtam hajamba kétségbeesve. Halvány elképzelésem sem volt róla ki lehet a gyámja! Soha nem beszélt róla.

-Nincs vesztegetni való időnk - sürgetett komoly tekintetével.

-Nem tudom ki a gyámja, de megpróbálom kideríteni - vettem elő a telefonom és tárcsáztam Elin norvég orvosát. Az egyetlen számot, ami a múltjához volt köthető. Fogalmam sem volt hány óra lehetett Norvégiában, de nem is érdekelt. Csak vegye fel a telefont!

-Haló - szólt bele egy álmos férfi hang.

-So-Young vagyok, Elin Barstad kezelőorvosa - vágtam a közepébe - Elinnek nagyon súlyos rohama volt. A fertőzés megerősödött és tovább terjedhet. Azonnal szükségem van a gyámjára, hogy jóváhagyja a műtétet!

Pár másodpercig csönd volt a vonal másik végén, majd végre megszólalt.

-Adjon pár percet. Melyik kórházban van?

Megadtam neki a nevét, majd letettem és az orvos felé fordultam.

-Pár perc és meglesz a jóváhagyás. 

-Egy nővér bent marad a beteggel. Neki szóljon, ha megvan a papír.

-Köszönöm - hajoltam meg - Kérem vigyázzon rá.

A férfi bólintott, majd mikor elment idegesen léptem az üveghez, ahonnan láthattam Elint. Nagyon reméltem, hogy még időben leszünk.

Két perccel később csengett a telefonom.

De nem Elin orvosa volt az, hanem egy ismeretlen szám.

-Haló - szóltam bele reménykedve.

-Elin gyámja vagyok - szólt bele angolul egy kicsit idősebb női hang. Tisztán éreztem rajta, hogy erősen próbálja visszatartani a sírást - Azonnal küldök a kórháznak egy nyilatkozatot. A férjem már intézi.. Kérem, mondja el - nyelt nagyot - hogy van a kicsi Elin? 

Fogalmam sem volt mit mondjak. Azt se tudtam, milyen rokoni kapcsolatban állhatnak egymással. Végül úgy döntöttem, hogy őszinte leszek vele.

-Nem jól - szívtam be nehezen a levegőt - Már nálunk lakik néhány hónapja, de még sosem volt ilyen komoly rohama. 

A vonal másik végéről visszafojtott sírást hallottam, majd hirtelen egy idős férfi hang szólt bele.

-Nagyon köszönöm, hogy így vigyáz a drága Elinünkre. Kérem, továbbra is viselje gondját.

-Úgy lesz - emeltem égnek szemeim, nagyon erősen próbálva visszafojtani a kitörni kívánkozó sírást - Nagyon megszerettük Elint. Mindent meg fogunk tenni azért, hogy jobban legyen.

-Elküldtem a papírokat, kérem hívjon, ha vége a műtétnek.

-Szívműtétek általában több órásak - intettem a nővérnek, aki erre kijött, én pedig félre húzva a telefont közöltem vele a fejleményeket. Rögtön el is indult intézni a műtétet én pedig újra beleszóltam a telefonba - Hívom, amint többet tudok.

-Köszönöm. Várjuk a hívását.

Mikor letettem, úgy éreztem most már kezd elhagyni az erőm. Orvosként korábban is találkoztam már halálesetekkel, de egyikükkel sem volt személyes kapcsolatom. Annyira meg voltam ijedve, mint amikor apámnak volt szívrohama. Utáltam hozzátartozó lenni. Amikor műtök nincsenek érzelmek, ott csak egy test van, eszközök és a tudásom. De a hozzátartozó ilyenkor nem tehet mást, csak vár, aggódik és reménykedik. 

Nem sokkal később visszatért a nővér két ápoló kíséretében, majd átrakták Elint egy tolóágyra. Rémes volt ilyen állapotban látni őt. Kitolták a szobából, én pedig elkísértem a műtőig, be azonban nem mehettem vele, ez pedig megőrjített. Fáradtan zuttyantam le egy üres székre és arcom tenyerembe temetve próbáltam felfogni az eseményeket. Olyan gyorsan történt minden és annyira hihetetlen volt, hogy percekig ott ültem mozdulatlanul és csak a telefonom csengése ébresztett fel kábultságomból.

-Szia - szóltam bele mély levegőt véve.

-Hogy van Elin? - kérdezte Yoongi aggódó hangon.

-Most vitték be a műtőbe - nyeltem nagyot. 

-Oh te jó ég.. És.. Milyenek az esélyei?

-Minden attól függ, hogy időben vagyunk-e. Nagyon kellett sietni, ezért nem tudtam többet kérdezni az orvostól. 

-Micsoda? De miért?

-Mert Elin itt kiskorúnak számít. Fel kellett kutatnom a gyámját, hogy küldjön egy beleegyező nyilatkozatot. Anélkül nem műthették volna meg.

-Basszus.. És hogy volt amikor beértetek?

-Nem tudom. Nem volt eszméleténél. De jobb is így - próbáltam a pozitív oldalát nézni - Így legalább nem érzett fájdalmat.

-Értem... Figyelj SoYo. Találtunk valamit Elin szobájában.

-Mit? - csodálkoztam.

-Egy kis fekete dobozt. Benne van Elin végrendelete.

-Ti belenyúltatok? - döbbentem le - Ne túrkáljatok a holmijában!

-SoYo ebben azt írja, hogy ha bármi történik vele, azt akarja ne próbálják meg megmenteni az életét!

-Micsoda? - hökkentem meg az eddigieknél is jobban. Elin.. Nem. Ez lehetetlen!

-Nem akarta, hogy megmentsék - suttogta a vonalban.

-Ezt nem hiszem el - csordult ki egy könnycseppem, amit rögtön le is töröltem - Biztosan régi már, elfelejtette megváltoztatni.

-A dátum szerint idén nyáron készült.

-Ezt nem bírom elhinni - álltam fel és idegességemben járkálni kezdtem.

-Most akkor mi lesz?

-Semmi - vágtam rá - A műtétet már megkezdték. Most már nincs visszaút - azt nem akartam elmondani neki, hogy azóta megváltoztatta a döntését.

-Értem.. Meddig tart a műtét?

-Nem tudom. Akár több óráig is.

-Bemegyek. Nem ülthetsz ott egyedül.

-Ne! - ellenkeztem - Nem láthatnak meg.

-Máris indulok.

-Yoongi! - szóltam rá, de ő már letette.

Nagyot sóhajtva néztem telefonomra, majd fejem térdemre hajtva próbáltam nem sírni.

Vajon Elin rendbe jön? Mitől kapott ekkora rohamot? És miért írta ezt a végrendeletében??

Mint mondtam, a következő részek felkavaróak lehetnek. De nem akarlak titeket sokáig kínozni, ezért előre megírtam a folytatást, amit még ma délelőtt közzéteszek.
De hogy kompenzáljalak titeket egy ilyen részért, itt egy kis videó, miért is akkora szenvedélye Elinnek a snowboard ^^