Ha tanácstalan vagy, tegyél csak egy kis lépést. 

- Regina Brett

Sóhajtások közepette lapozgattam az immár rongyosra olvasott könyvemet, melyben Regina Brett idézetei és bölcsességei voltak összegyűjtve. Ha tanácstalan voltam, mindig az ő életbölcsességeihez fordultam. A könyv állapota pedig elárulta hányszor voltam már ilyen állapotban. 

Gondolataimból egy halk kopogás ébresztett fel, majd MinHa lépett be közös szobánkba. Pár nappal ezelőtt visszatért, immár teljesen rendbe hozva kapcsolatukat férjével, aki végül úgy döntött hazatér saját otthonába, mert valljuk be, elég kicsi volt ez a ház ennyi embernek.

-Minden rendben? - kérdezte leülve ágyam végébe és kedvesen nézett rám - Olyan szótlan vagy mostanában.

-Igen, minden rendben - erőltettem magamra egy mosolyt, majd kicsit feljebb ülve ágyamban mondtam ki ami foglalkoztatott - A napokban nagyon sokat törtem a fejem hogyan tovább és több variáció is eszembe jutott, de nem tudom eldönteni melyik lenne a legjobb Tae számára. És igazából nem is csak róla van szó, hanem Jinről és egy kicsit Namjoonról is.

-Akkor halljuk - ült fel teljesen ágyamra, hogy pont szemben legyen velem.

-Hívjuk be So-Youngot is.

-Szólok neki - vette elő telefonját és hívta be a lányt, aki nem sokára csatlakozott is hozzánk.

-Szóval - szedtem össze gondolataim és kezdtem végül bele - Az egyik ami eszembe jutott, hogy nem mondjuk el neki mire jöttünk rá, hanem tudva az igazságot, ahhoz igazodva alkalmazunk terápiás módszereket, amik arra késztethetik, hogy bevallja. Ez csak azért nem lenne jó, mert ha megtudja, hogy mi már régóta tudjuk az valószínűleg rontana a helyzeten - a lányok arckifejezéséből rájöttem, hogy ez a módszer nekik sem teljesen tetszik, ezért rátértem a következőre - A másik az, hogy Taet hazavisszük a családjához, mert itt állandóan csak a tettei következményét látja, amitől folyton bűntudata van és ez nem a javulására szolgál. A harmadik pedig - haraptam ajkamra, mert ez az ötlet tetszett a legkevésbé - A harmadiknak az jutott eszembe, hogy.. Tudjátok amikor az embernek van egy nagy titka, akkor ha egy másik személy elárul neki egy hasonló méretű és súlyú titkot, akkor azzal bizalmat gerjesztünk az illetőben és ez ráveheti arra, hogy ő is bevallja.

-Ez tetszik - bólintott So-Young - Az utolsó kettő tűnik a legjobbnak, de - ekkor aggódva nézett szemeimbe - Arra gondolsz, hogy a saját titkodat árulnád el neki?

Nem bírtam megszólalni, ezért csak egy aprót biccentve adtam tudtára, hogy eltalálta.

-Elin ez.. - rázta a fejét tanácstalanul - Nem tudom, hogy jó ötlet-e..

-Miről beszéltek? - kérdezte MinHa csodálkozva.

-Semmi - legyintett So-Young - Magunkra hagynál egy kicsit kérlek? 

-Persze - felelte értetlenül, majd felállva elhagyta a szobát.

-Elin - fordult felém aggódva - Tudod, hogy helyeslem, azt hogy színt vallj nekik, hisz már az életük részévé váltál, ezért pedig felelősséget kell vállalnod, de szerinted Tae erre a hírre elmondaná a titkát? - rázta a fejét hitetlenkedve - Inkább csak megijesztenéd.

-Akkor inkább küldjük haza? - húztam el a számat - Őszintén ennek a lehetőségnek két nagyon szélsőséges eredménye lehet. Az egyik az, hogy utána lehet soha többet nem merne a fiúk elé állni és az a banda feloszlásához vezetne, a másik pedig az, hogy meggyógyul, de őszintén fogalmam sincs melyik következne be.

Látszólag elgondolkodtattam, mert erre már nem válaszolt, csak a falat bámulva gondolkozott. Én magam sem tudtam mihez kezdjünk, ezért is telt már el lassan egy hét azóta, hogy Namjoon rémálmának okára fény derült. Azóta az este óta nyugodtan alszik, egyszer sem történt meg újra, ami már hónapok óta nem hagyta nyugton. Valószínűleg ő volt az egyetlen, aki látta, hogy Tae rántotta el a kormányt és sodorta le a kocsit az útról. Még mindig alig tudtam elhinni, de abban teljesen biztos voltam, hogy azért tette, mert megijedt és ezt látta helyesnek. Soha nem fogjuk megtudni melyik esettel jártak volna jobban a fiúk. Hisz egy kifejlett hím szarvas hatalmas balesetet tud okozni és ebbe talán jobb is nem belegondolni. Ami megtörtént, az megtörtént. A jelenlegi helyzetet kell megoldanunk.

-Gondolkodjunk még egy kicsit ezen - állt fel és indult az ajtó felé - Nem kell elsietni a dolgot.

-Oké - bólintottam, majd So-Young is kiment a szobából.

Egyedül maradva gondolataimmal nyitottam ki ismét a rongyos könyvemet és lapozgattam. 

Hirtelen pedig beugrott egy ötlet. 

Felkelve az ágyamból mentem a fürdőbe és vettem be a gyógyszerem, majd a könyvet felkapva siettem Tae szobájába. Egyedül üldögélt a szőnyegen és Kölökkel játszott. Megálltam az ajtónál és mosolyogva néztem, ahogy együtt játszanak. Kölök már nem is volt olyan kicsi, elég sokat nőtt, amióta itt voltam, és már nem is igazán lehetett ölbe venni, olyan nehéz és nagy lett. Tae nem vett észre engem, így nyugodtan figyelhettem, ahogy mosolyogva tartja a magasba a kötelet, amit Kölök megpróbált elérni, de nem igazán sikerült neki. Ugrált és nyüszített, amitől a fiú felnevetett és tovább incselkedett a kutyával. Gyönyörű mosolya volt, amitől szívem nagyot dobbant és éreztem, hogy mindjárt elolvadok. Ilyenkor mintha elfeledkezett volna a problémáiról és újra önmaga lett volna, ha csak egy rövidke időre is. Megilletődve figyeltem, ahogy Kölök elkapja végül a kötél végét és immár ketten két irányba kezdték el húzni. Tae hangosan felkacagott és másik kezével is megmarkolta a játékot, miközben folyamatosan nevetett. Olyan volt, mint egy álom. Mindig ilyennek kéne lennie! Nem azzal a nyavalyás balesettel foglalkozni, hanem örülni annak, hogy mind életben vannak és folytathatják a karrierjüket! Kihasználni, amíg fiatalok és élvezni az életet! 

A szívem szakadt meg míg őt figyeltem. Nem vagyok vak. Már rég nem csak barátként tekintettem a fiúra, de nem engedhettem az érzéseimnek. Taenek nem egy barátnőre van szüksége, aki el fogja hagyni, hanem gyógyulásra. Éppen ezért zártam érzéseimet szívem legmélyebb üregébe, ahonnan nem törhetett elő, és helyeztem előtérbe Tae szükségleteit. Önzőség lett volna bevallani, én pedig megvetettem az önző embereket. 

-Elin? 

Mint aki mély álomból ébredt kaptam fel fejem és bámultam meglepődve a fiúra, aki csodálkozva nézett rám a padlóról, ahol Kölköt simogatta.

-Oh, bocs - mosolyodtam el - Csak nem akartam megzavarni ezt a felhőtlen jókedvet - léptem beljebb és ültem le mellé, majd kezdtem én is Kölköt simogatni.

-Mi ez a könyv nálad? - kérdezte kíváncsian lesve a címét.

-Ja ez - emeltem fel és mutattam a borítóját - Ez Regina Brett bölcsességeinek az összesítése. 

-Jó régi - pislogott meglepetten.

-Valóban az - mosolyodtam el a könyvet nézve - Anyukámé volt.

-Neked adta?

-Nem.

TaeHyung ekkor gyanakvással, vegyes kíváncsisággal nézett rám, én pedig úgy döntöttem beavatom.

-A szüleim meghaltak.

A fiú szemei hirtelen szomorúakká váltak, de én nem ezt akartam elérni, ezért gyorsan folytattam.

-Tudod mindketten ugyanabban a betegségben haltak meg - kaptam el róla a tekintetem, mert nem bírtam sajnálkozó tekintetét - Micsoda irónia, nem igaz? - nevettem fel kényszeredetten - Mindketten szívbetegek voltak. Egy fertőzés támadta meg a szívüket, pár évvel ezelőtt pedig öt hónapnyi különbséggel mindketten elmentek. Ezt a könyvet anyukám éjjeliszekrényében találtam - forgattam kezeim között az említett tárgyat, majd a fiúra nézve vettem észre, mennyi együttérzést árasztanak szemei. Elmosolyodva nyújtottam felé a könyvet - Szeretném neked adni.

-Tessék? - kerekedtek ki szemei döbbenten.

-Én már rongyosra olvastam, kívülről fújom - rántottam vállat és még közelebb nyújtottam hozzá a könyvet.

-Elin én ezt nem fogadhatom el - tiltakozott, mély hangja pedig meghatódottságról árulkodtak - Anyukád biztos nem örülne, ha egy vadidegen kezébe kerülne egy féltve őrzött kincse.

-Dehogyis - nevettem fel - Látszik, hogy nem ismerted őt - ekkor egyik kezembe véve tenyerét, helyeztem bele a könyvet, majd másik kezem a fedelén pihentetve néztem mélyen szemeibe - Az én anyukám mindig másoknak segített, a saját problémáit háttérbe szorítva. Ő egy nagyon erős nő volt, tele pozitivitással és a vággyal, hogy másokon segíthessen - gyűltek hirtelen könnyek szemeimbe, amikkel nem számoltam, amikor eldöntöttem, hogy megteszem ezt a lépést, de legyűrve érzelmeimet vettem mély levegőt és mosolyogtam a fiúra, aki aggódva figyelt engem - Ő is ezt akarná. Rajtam már segített, itt az ideje, hogy másokkal is ezt tegye - toltam felé a könyvet, ami már tenyerében pihent, majd mivel már nehezen bírtam, inkább felálltam és az ajtó felé vettem az irányt, de ő ekkor utánam szólt.

-Miért.. Miért adod ezt nekem?

Könnyeimet lenyelve erőltettem magamra egy mosolyt, majd megfordulva válaszoltam.

-Jó kezekben akartam hagyni.

Tae némán ült tovább a padlón, miközben csillogó szemeit le nem vette rólam. Szívem kihagyott néhány ütemet, olyan érzelmekkel teli arccal bámult engem, ezért inkább szótlanságát kihasználva siettem ki onnan.

Szobámba érve idegesen kezdtem járkálni a kis helyiségben és kezeimet tördelve, számat rágva próbáltam lenyugtatni magam. Még szerencse, hogy bevettem a gyógyszerem, mert tuti rohamot kaptam volna olyan hevesen vert a szívem. Fogalmam sem volt, hogy mi fog történni ezután, de igyekeztem pozitív maradni és nem pánikolni. 

Azonban nem tudtam kiverni fejemből TaeHyung tekintetét, amivel nézett rám. Nem is mertem reménykedni abban, hogy amíg el volt foglalva a saját problémájával, addig gondolt volna rám is. Most azonban meginogtam ebben a hitemben. Vajon csak a meghatódottságtól való érzelmi felfokozottság okozta, vagy ő is hasonlóképpen érez irántam? 

-Áh nem igaz - rogytam végül ágyamra és térdeimre könyökölve temettem arcomat tenyerembe. Nem hagyhattam, hogy érzelmeim irányítsanak, uralkodnom kellett magamon.

Hirtelen futó lépteket hallottam a folyosóról, majd valaki nagy hévvel tárta ki ajtómat.

Ijedten kaptam fel fejem, és egy pillanatra azt hittem Tae jött utánam, de persze ilyen csak a romantikus regényekben van. Ez pedig a valóság.

-Elin - sietett be MinHa és kezemet megragadva húzott fel az ágyról - El kell bújnod!

-Mi? - kérdeztem meglepetten, de ő válasz helyett kihúzott a szobából és a medence felé sietett velem. Szinte futva tettük meg oda az utat, majd az egyik raktár ajtaját kinyitva húzott be maga után és az ajtót ránk zárva magyarázta el végre.

-Itt a cég igazgatója, Bang SiHyuk és a menedzser. Nem tudják, hogy te itt vagy, a létezésedről sem tudnak, ezért el kell rejtenünk téged.

-De hát miért? 

-Azért, mert szigorú szabályaik vannak és azonnal kipenderítenének innen téged, ha megtudnák itt laksz már hetek óta - nézett ekkor körbe, majd egy megpakolt polc mögé mutatott - Bújj el e mögé. Lehet ide is be fognak nézni, nem tudom, de ha benyitnak, akkor csak maradj higgadt. Menni fog?

A döbbenettől megszólalni sem bírtam, ezért inkább csak bólintottam egyet, majd a polc mögé siettem és leültem a sarokba. MinHa még gyorsan odatolt pár dolgot, hogy tényleg ne vehessenek észre, majd egyedül hagyott. A villanyt is lekapcsolta, így teljes sötétségben maradtam. Annyira nem zavart, hisz sosem féltem a sötétben, viszont féltem, hogy lebukok. Nem ismertem őket, de ha MinHa szerint elküldenének innen, akkor volt mitől tartanom. Még nem fejeztem be a munkám ebben a házban és addig nem is voltam hajlandó elmenni. Ha el akarnak küldeni, akkor inkább kitálalok és meggyőzöm őket, hogy hasznos vagyok a fiúk számára. Nem voltam biztos benne, hogy tervem működne, de egy próbát mindenképp megért.

Legalább negyed órát ültem a sötétben, mire először hallottam hangokat. Az ajtó eltompította ugyan, de hallottam, hogy So-Young beszél, emellett pedig léptek hangja is megütötte a fülemet.

Igyekeztem nyugodt maradni, de nem ment könnyen. A tenyerem izzadt, a szívem a torkomban dobogott és a fülem is zúgni kezdett. Reméltem, hogy gyorsan túl leszünk rajta és csak egy másodpercre néznek be ide, ám az ajtó olyan hirtelen tárult ki és áradt be a fény, valamint kapcsolták fel a villanyt, hogy majdnem felugrottam, de még idejében tértem észhez és tapasztottam kezem a számra. Próbáltam halkan venni a levegőt, miközben MinHa eldarálta miket tartanak odabent és milyen eszközök segítenek a fiúknak a medencés gyógytornában. Hallottam az igazgató hümmögését, én pedig egyre jobban próbáltam összepréselni magam és azt kívántam, bárcsak nanométer nagyságúra zsugorodnék, hogy ne láthassanak meg.

-Nagyszerű - hallottam egy mély férfi hangot - Ezek szerint megérte befektetni. A fiúk remekül festenek és ezek a felszerelések tényleg hatékonynak tűnnek. Mutassák meg kérem a tornatermet is.

Ekkor végre becsukódott az ajtó és ismét sötétbe borult a kis raktárszoba. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel és próbáltam mély levegővételekkel csillapítani szívverésemet. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg elmentek és már nem hallottam a hangjukat. Végre fellélegezhettem és már csak arra vártam, hogy elmenjenek és végre kimehessek onnan. Levegőtlen volt a hely és kezdett egyre melegebb is lenni. 

Amíg vártam, magamban ismét felidéztem Tae arcát, ahogyan engem nézett, ettől pedig melegség árasztotta el a szívemet és egész mellkasomat. Mosolyt csalt arcomra, ahogy felötlött előttem milyen boldogan játszott Kölökkel. Az elmúlt időben, amíg itt éltem megfigyelhettem Tae fejlődésének szakaszait. Eleinte megszólalni is alig mert, nem csak az én, de a csapattársai jelenlétében is. So-Young elmondása alapján mielőtt idejöttem, Tae nagyon furcsa változáson ment át. A baleset utáni pár napban úgy tűnt nincsen semmi baja egy-két bordarepedésen és egy kis agyrázkódáson kívül, de aztán egyik napról a másikra magába fordult. Azt hitte csak ideiglenes, de aztán a pszichológus megállapította, hogy trauma érte. De nagyobb, mint a többieket. Az elmúlt pár napnyi gondolkozás után pedig arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg volt egy kisebb amnéziája a baleset után, és egyik nap visszatértek az emlékei. Az emlékei, amiben ő rántotta el a kormányt. Biztos hasonlóképpen szenvedett, mint Jin, aki szintén magát ostorozta a baleset miatt. Csakhogy senki sem volt hibás. Baleset volt.

Aztán mikor megérkeztem Tae elkezdett javulni. Eleinte félénk volt, de fokozatosan elnyertem a bizalmát. Mindig csak kis lépésekben haladtam, nem erőltettem rá semmit, egyszerűen csak meg akartam ismerni. A többiek elmondása szerint a baleset után egy hónapig nem szólt senkihez. Én voltam az, akinek sikerült megszólaltatnia. Mostanra pedig már egész szép barátság szövődött kettőnk között, ami örömmel töltött el, de eközben egy fekete felhő mindig beárnyékolta boldogságomat..

Hirtelen ismét lépteket hallottam, amitől megfagyott ereimben a vér és dermedten, lélegzetemet visszafojtva hallgatóztam. A hang egyre erősebb lett és tudtam már közel jár. Ismét a sarokba préseltem magam, hisz fogalmam sem volt ki lehet az. Lehet mégis észrevettek az előbb és most az igazgató visszajött értem?! Vagy valaki elszólta magát?! 

Nagyon megijedtem, de igyekeztem lecsillapítani magam, majd mikor kinyílt az ajtó és felkapcsolódott a villany, megszólalt az illető.

-Elin, itt vagy még?

Ez TaeHyung!

-Itt - suttogtam, mire bezáródott az ajtó és rögtön utána egy fej kukkantott a polc mögé.

-Szia - köszönt mosolyogva.

-Tudod mennyire rám ijesztettél? - suttogtam mérgesen, de ő csak vigyorogva leült mellém és hátát a falnak vetve nézett rám. 

-Ne haragudj.

-És ha észreveszik, hogy eltűntél? Vagy meghallják a hangunkat? - vontam kérdőre, ugyanis tényleg tartottam a lebukástól.

-Elengedtek - vont vállat - So-Young kérte, hogy nyújtsak neked társaságot, mert még eltarthat egy darabig míg elmennek. Az igazgatónak majd azt fogja mondani, hogy nem aludtam az éjjel ezért ledőltem egy kicsit.

-Oh - húztam el a számat. Ezek szerint órákig is ülhetünk itt.

-Mondd - szólalt meg halkan egy hosszabb hallgatás után - Mesélnél a szüleidről? Persze ha nem szeretnél, akkor nem erőltetem - mentegetőzött félve nézve rám, de én csak elmosolyodva megráztam a fejem.

-Szívesen mesélek róluk - feleltem, majd elkapva tekintetem köszörültem meg a torkom, hisz túl közel ültünk egymáshoz és mégiscsak kettesben voltunk egy apró helységben. Kicsit zavarba jöttem, ezért inkább gyorsan belekezdtem - Anyukám pszichológus volt, apukám pedig ügyvéd, így aztán nagyon sokan ismerték őket. A szakmájuk legjobbjai közé tartoztak és imádták a munkájukat - mosolyodtam el az emlékek hatására - Egyke vagyok, így szabadidejükben minden figyelmüket rám szentelték és mindig igyekeztek időt szánni rám. Sokat kirándultunk, külföldön nyaraltunk és egy nagy kertes házban éltünk. Boldogok voltunk - szorult össze a szívem a hiányuk miatt. Tartottam egy kis szünetet, hogy összeszedjem magam, ám ekkor egy kart éreztem a vállam köré fonódni. 

Meglepve kaptam fejem a fiúra, aki egyik kezével átkarolt, így azonban arca közelebb került enyémhez, amitől éreztem, hogy elvörösödöm. Hálát adtam az égnek, hogy az az egyetlen villanykörte nem világítja meg olyan jól a raktárt és félhomályt biztosított számunkra. Ahogy Tae közelebb került hozzám oldalaink összeértek, amitől szívem heves iramba kezdett, de eközben egy jóleső érzés futott végig testemen. 

Tae kedves, barna szemei együtt érzően néztek enyéimbe, miközben tenyerét vállamon nyugtatta. Érintése és közelsége perzselte bőrömet, de egyben jól esett és megnyugtatott. Melegséget árasztó tekintete egybefonódott az enyémmel és már képtelen voltam titkolni érzéseimet. Biztos voltam benne, hogy minden érzelmem tisztán tükröződik arcomon. Az pedig, ahogyan engem nézett, biztossá tett abban, hogy hasonló érzéseket táplál irántam, de a kétség az ő szemeiben is felismerhető volt. Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet, hagyni őt ennyire közel kerülni hozzám, mind fizikailag, mind lelkileg és érzelmileg. Az agyam ordított és vörösen villogott szemeim előtt az a szó, hogy "TILOS", de a szívem mást akart és ez összezavart. 

Mielőtt bármi történhetett volna elkaptam fejemet. Éreztem, ahogy megtör a varázs és semmivé lesz. Olyan érzés volt, mint amikor kikapcsolnak egy hangosan zúgó gépet és csak üresen kongó csendet hagy maga után.

Éreztem, ahogy TaeHyung nagyot sóhajt és ő is elfordította tekintetét. Hirtelen megijedtem, hogy otthagy, de ekkor megszólalt.

-Azt mondtad anyukád másokon szeretett segíteni. De apukádról nem meséltél.

Meglepődve kaptam rá tekintetem, mire ő is ismét rám nézett, majd arckifejezésem láttán elmosolyodott.

-Utána én is mesélek az én családomról. Jó?

-J-jó - feleltem halkan, nagy szemekkel nézve rá, majd gyorsan elkaptam fejemet és kezdtem bele a mesélésbe, hogy eltereljem a gondolataim gyönyörű szemeiről és az érzésről, amit kivált belőlem - Apukám a bíróságon szigorú volt, de otthon lágy szívű és igazi jó barát. Sok mindenre megtanított és nagyon sokat játszott velem, nem érdekelve őt az a tény, hogy ő egy ügyvéd. Otthon ő csak az én apám és a felesége férje akart lenni. Ő volt az, aki segített meggyőzni anyukámat, hogy balett helyett snowboardozni tanulhassak. Anyukámnak ezzel csak az volt a baja, hogy ez veszélyes sport, de végül csak belement - mosolyodtam el és lazultam el újra, miközben Tae figyelmesen hallgatott és karját továbbra is vállamon pihentette - Az ismerőseink közül mindenki azt mondta, hogy tökéletes mixe vagyok a szüleimnek. Zöld a szemem mint apámnak, és vörös a hajam mint anyukámnak. 

-Tényleg? - hallottam ki hangjából a meglepettséget és az örömöt - Fantasztikus szüleid voltak.

-Igen - vettem mély levegőt, hogy legyűrjem könnyeimet - Amikor gimis lettem elutaztak egy második nászútra. Akkor kapták el azt a fertőzést - nyeltem nagyot és képtelen voltam folytatni.

-Részvétem - suttogta halkan.

-Köszi - néztem rá, és találtam szembe magam gyengéd pillantásával. Levegőt is elfelejtettem venni. Hirtelen nem láttam mást magam előtt, csak őt. Ám tekintete ezúttal nem felkavart, hanem megnyugtatott. Furcsa is volt, mert a szívem eddig mindig heves dobogással reagált Tae minden tettére, most azonban azon kívül, hogy boldogsággal töltötte el a szívem, nem küldte őrült hajszába. Teljesen nyugalom árasztott el, egyfajta belső béke.. Mintha hazaértem volna. 

Tekintetünk olyannyira egybekapcsolódott, hogy nem is érzékeltem mennyi idő telhetett el, de mielőtt agyam kizökkenthetett volna ebből a gyönyörű pillanatból, Tae szabad kezével óvatosan arcomra fogva közelebb húzott magához és szemeit lehunyva megcsókolt. Azt hittem álmodom, de ő tett róla, hogy örökre emlékeimbe vésse ezt az igenis valós pillanatot. Ajkait óvatosan mozgatva ízlelgette párnáimat, mire végre felfogtam mi történik és kezeim a nyakába akasztva viszonoztam édes csókját. A tűzijáték azonmód kezdetét vette bensőmben, miközben Tae derekamra csúsztatta kezét és még közelebb húzott magához. Hihetetlen gyengéd volt és érzelmes. Pont, amilyennek megismertem. Egyszerre volt a barátom és szerelmem. Erős karjai biztonságot, mellkasa védelmet, ajkai pedig mérhetetlen szeretetet árasztottak. Apró szünetekkel adtuk át magunkat a pillanatnak, miközben hajába túrva simogattam vállát. A szívem őrült ütemben dobogott és már kezdett fájni, amitől egy pillanatra ledermedtem, ezt pedig ő is érzékelte és elhúzódva, levegőért kapkodva nézett rám aggódó szemeivel.

-Jól vagy? - kérdezte - Nagyon sápadt vagy - kereste velem a szemkontaktust.

Nagyot nyelve próbáltam apró, de gyors levegővételekkel csillapítani szívverésem, ugyanis a gyógyszerem a szobában maradt.

-Semmi baj - ölelt gyorsan magához, és kezdte hátamat simogatni - Minden rendben. Nyugi. Gondolj a havas hegyek nyújtotta nyugalomra. Oké?

Levegőért kapkodva pihentettem fejem a vállán és próbáltam felfogni amit mond. Erőtlennek éreztem magam és gyengének, de igyekeztem zavart elmém és a szívembe szúródó fájdalom ellenére egy havas tájra gondolni. Bár nehezemre ment és igazi erőpróba volt, de TaeHyung ölelése erőt adott. 

Küzdeni akartam. Eddig nem tettem, de akkor, ott hirtelen okot találtam rá. Ezért hát erőt vettem magamon és levegővételeimet mélyebbre és hosszabbra nyújtva idéztem fel a norvég hegyek nyújtotta nyugalmat és azt a fehérséget, amit a vastag hó okozott. Szinte éreztem a szellő és a fenyők illatát, majd ezt felváltotta TaeHyun tusfürdőjének és samponjának kevert, édeskés illata és simogató kezeinek érintése. A világ megszűnt körülöttünk és szívem végre lenyugodott. Felvette a normál tempóját és békésen dobogott tovább. Mindeközben Tae nyugtató szavakat suttogott a fülembe, kezével továbbra is hátamat simogatta. Elmosolyodtam. Soha nem éreztem még ilyet. Olyan volt Tae nekem mint a nyugalom és béke szigete. 

Azt kívántam, bárcsak soha ne lenne vége ennek a pillanatnak.

Sziasztok!

Na gyors voltam? :'D Csak hét hónap telt az előző rész óta XD Ma nagyon megjött a kedvem az íráshoz, holott nekem most két vizsgámra kéne tanulnom, de sebaj XD Remélem tetszett a rész és megpróbálom hamar hozni a következőt.. Igen.. Próbálom ><

Addig is írjátok meg kommentben, hogy szerintetek mi fog ezután történni. Kíváncsi vagyok mit gondoltok ^^ 

Mindenkinek kellemes és élménydús nyarat kívánok!!