Köszönések sokasága üdvözölte az elmegyógyintézetbe érve a vörös hajú nőt, aki mindezeket viszonozta, majd szokásosan a portához sétálva lerakta táskáját. Furcsállta, hogy a körülötte lévő őrök közül egy, nem volt ott ahogy szokott. Amint belépett, szemeivel a mellé beosztott férfit kereste, de sehol sem látta, pedig csak vele, vagy egy helyettesítőjével teheti be a lábát KiHyun cellájába. Odasétált a portáshoz, majd még egyszer körbepillantva fordult hozzá.

- Jó napot! Shin HoSeok ma bejött?

- Igen. Szerintem elment az ebédlőbe.

- És azt hol találom? –tette fel újabb kérdését.

- Ha erre a folyosóra lefordul – mutatott az adott épületrészre, majd folytatta – szemben, azonnal ott lesz egy ajtó. Ott van az ebédlő.

- Köszönöm szépen – hajolt meg előtte, majd a portás utasításait követve ment az ebédlő felé. Telefonját elővéve pötyögte be HoSeok számát, majd füléhez emelve, hallgatta ahogy a kis eszköz a hangszórón keresztül egyenletesen, időközönként zúg egyet, s ahogy várt, egy pillanatra meg is állt, várva hátha felveszi.

- Szia – hallott meg maga mögül hirtelen egy mély férfi hangot, melyre azonnal megugrott és megfordulva,szembe találta magát a keresett személlyel, ki édesen mosolyogva leste őt – Bocsánat, ha megijesztettelek.

- Semmi baj – fogta meg egyik kézzel mellkasát ahogy pillanatra szíve félredobbant, míg a másikkal kinyomta a telefont – Hol vo... - kezdett volna bele mondatába, de a férfi közbevágva, elé nyújtott egy fehér kis papírpoharat.

- Hoztam neked kávét. Remélem szereted – mosolygott rá szerényen és kedvesen, mely Lilit zavarba hozta, de takarva mindezt, csak egy apró kis görbületet biggyesztett szája szélére.

- Köszönöm HoSeok – vette el a kávét, majd két keze közé véve pillantott a férfi fekete szempárjába – Nagyon kedves tőled.

- Hogy vagy ma? - tette fel kérdését, majd belekortyolt a fekete nedűbe. Szemeit le nem vette az alacsony termetű lányról. Ezzel az apró gesztusokkal amit eddig érte tett, még közelebb érezte magát hozzá, hogy megkapja őt. Tudta, hogy egy ilyen nővel szemben, az idő a kulcs, nem pedig az azonnali nyomulás, amivel mindennek a közepébe csap.

- Jól vagyok, köszönöm. És te?

- Én is. És bocsánat hogy várnod kellett. Hosszú volt a sor a kávégépnél.

- Semmi baj, csak hirtelen nem tudtam hol vagy, mert mindig ott a portánál szoktál rám várni. Már azt hittem nem jöttél be, és elfelejtettél szólni.

- Nemnemnemenmenm – tiltakozott azonnal, majd egy picit elkuncogva magát, folytatta – Te lennél az első akinek szólnék, és a másik legjobb emberre bíználak itt, nem akarnám, hogy bajod essen – Lili egy pillanatra megszeppent a hallottak alapján, de ezzel nem volt egyedül HoSeok sem, akinek arca vörös színben úszott zavarában. Magában hangosan lekorholta magát, amiért ilyet mondott és azt kívánta, hogy bár vissza tudná szívni. Még túl korai lenne még számára is, hogy komolyabban nyisson felé, és ezt a mondatot pont ilyennek vélte. Mintha felvágott volna azzal, hogy ő a legjobb őr itt, és diplomásan lebuktatta saját magát. „Kurva jól csináltad HoSeok! Biztos hogy ez után a szián ívül nem fog mondani nekem semmit! Hogy tudtad így elkúrni?!". Mondta magában pánikolva és szidva magát – Vagyis... Vagyis azért, mert én magáért vagyok felelős, és ha bármi baja esik, engem megöl a főnők – hadarta gyorsan, próbálva menteni a menthetőt, de a nő arcán egy kis mosoly kunkorodott, mely egy kis kuncogásba torkollott.

- Nagyon kedves vagy HoSeok. Köszönöm hogy így vigyáz rám.

- Ez a dolgom – mosolyogott el zavartan, és úgy gondolta, megmentette a kínos helyzetett, melybe akaratlanul is belekeverte magát

XXX

- Hogy haltak meg a szüleid?

- Autóbalesetet szenvedtek – válaszolt ridegen. Lili már nem csodálkozott rá arra, hogy KiHyun az ilyen komolynak számtó, gyászos és szomorú dolgoknál, a férfi hangja ilyen nyugodt és érzelemmentes.

-Azt nem mondhatom, hogy sajnálom, mert az semmin sem változtat, és semmin sem segít – mondta el véleményét, melynek hallatán a férfi egyre jobban érdeklődni kezdett.

- Na erre a válaszra nem számítottam – mondta egy kicsit mosolyogva – Milyen igaza van Lili kisasszony... De volna egy nagyon fontos kérdésem. Miért akar ennyire lenyűgözni? – tette fel kérdését, mire az említett szólásra nyitotta volna száját, de KiHyun folytatta, ezzel maradó csendre intve a nőt – Attól hogy ilyen olcsó ruhákba és cipőkbe járkál, attól még nem lesz kitűnő vagy más - kezdett bele hirtelen a támadásba. Meg akarta törni a jeges maszkot, és érezni a másik fájdalmát, és élvezni a győzelem ízét, de a nő arca meg sem rezzent. Kristályos szemei szakadatlanul őt nézték. Mélyet szippantott a levegőből, így a nő jellegzetes illata, melyről nem tudta eldönteni, hogy fehér pőre jellegzetes illata, vagy olcsó parfümjének az aromája – Egy koszos, mocskos tanyáról jött. Biztos hogy a szüleid a földet túrták és túrják most is. Érződik a lovak szőrének a jellegzetes szaga rajtad. Tényleg azt gondoltad hogy egy kis szartúró tanyasi lánykából lesz valaki? – „Megtörik? Vagy még bírja?" kérdezte magában, miközben figyelte az előtte ülő, vörös hajú pszichológus palántát.

- Sokat tudsz KiHyun, tényleg tanyán nőttem fel – kapott ki belőle egy apró részletet, mintha meg sem hallotta volna a sértő szavak sokaságát.

- És Milyen állatok voltak ott?

- Ló, bárány, nyúl, és tehén – válaszolt nyugodtan – És még volt pár madarunk.

- Mit nem mond a kis kisasszony. Milyen madarak?

- Nem nekem kell mesélnem...

- De igen. Ha tudni akar akármit is rólam, a kisasszonynak is kell mondania valamit.

- Galambot, és hollót.

- Ilyen szép állatok ketrecbe zárva... Volt kedvence? – érdeklődött tovább normális hangnemben, feladva ideiglenesen a nő megtörését.

- Volt egy holló amit én neveltem fel.

- Hogy hívta?

- Jack.

- Szóval hím példány volt a kismadár – mondta – Kinek kellenének ezek a madarak?

- Mi csak begyűjtöttük őket, és továbbítottuk őket másoknak. Valaki kitömette, valaki leszedte a tollait és a kutyájának adta.

- És mi történt a te kis madárkáddal?

- Egy vadász lelőtte – válaszolt ridegen.

- Száz és száz holló létezik amik ugyan olyanok mint a te madarad – magyarázta okoskodva.

- Nem. Nem volt hozzá hasonló.

- Mitől volt ő ennyire különleges? – egyre érdekesebbnek találta a történetet, még ha igazából semmi értelme nem is lett volna. Szeretett volna minél többet megtudni a vele szembe ülőről.

- A fejének a jobb oldala pigment hiányos volt. így az egyik szeme vörös volt és a tolla hó fehér.

- Nahát – csodált rá, miközben próbálta elképzelni – Mennyi idős voltál amikor elvesztetted Jack-et?

- Csak hat éves voltam, Jack pedig 2.

- Gyermek kézbe egy ilyen törékeny lényt adni. Remeg és olykor kontrollálni sem tudják az erejüket.

- Én tudtam – zárta le ennyivel – Most te jössz KiHyun.

- Mi volna a kérdésed?

- Hallottam az igazgatótól, hogy kannibál. Igaz ez?

- És ha hazudik? – dobta vissza a kérdést, de a nő csak felhúzta az egyik szemöldökét. Tekintete azt sugallta, hogy ne tereljen. most egy pillanatra olyan szúrós tekintete lett, amely libabőrt csal KiHyun karjára. „Micsoda nő" jegyezte meg magában. Egyszerűen nem tudott neme mondani azoknak a kristály kék szempároknak, melyek már egy ideje dróton vezetik – A harmadik áldozatom volt – szólalt meg egy kicsit hosszabb csend után, elkezdve a történetét – Egy bunkó, illetlen, és undorító stílusú fiú volt, és én az ilyenekre allergiás vagyok. Gyomorforgató... Egy egyetemre jártunk, és ő olyan volt mint egy feketebárány. Mindenkit zaklatott, főleg a lányokat és sosem bírta befogni a száját – látszott rajta, hogy ennek az áldozatának a gondolata is felidegesíti – Az utolsó évem volt abban az iskolában, és akkor éreztem hogy akkor lett végleg elegem. Elloptam az egyik lány telefonját, akiről tudtam hogy zaklat. Szerelmes üzeneteket küldözgettem neki, és mint a majomcsapda, úgy beleragadt. Az éjszaka közepén elhívtam egy elhagyatottabb helyre, ahova nem igazán jártak az emberek, és ott vártam rá. Azt üzentem neki, hogy olyat fogok neki mutatni, amit eddig még nem látott...

- Szóval hazudott neki – szakította félbe a férfit.

- Megtévesztettem de nem hazudtam – hangja elmélyült és folytatta a történetét – Tényleg olyat mutattam neki amit eddig még nem látott... Megmutattam neki hogyan fog meghalni... - orgánuma olyan mély volt, karcos és vészjósló, hogy Lilit egy pillanatra egy félelmet keltő borzongás kerítette a hatalmába.

- És hogyan? – próbálta kiszedni belőle a történet végét, de csalódnia kellett.

- Most te jössz – jelentette ki. Élvezte hogy ezzel kiábrándítja a nőt és húzhatja az agyát.

- Mit szeretnél tudni? – kérdése hallatán, KiHyun a könyökeivel a térdére támaszkodva előrehajolt, s egy pillanatra sem szakította meg a szemkontaktust.

- Mit tett Jack testével?

- Eltemettem – mondta el röviden, mivel ennyivel le is akarta zárni, de a férfi érzte, hogy nincs meg a teljes válasz a kérdésére, és újra kérdezett.

- És?

- ... Mikor senki nem látta, kiástam – kezdett bele – Leszedtem róla a tollakat és a maradék húst, megtisztítottam, lefertőtlenítettem, és egy dobozba tettem a tollait és a csontjait.

- És hova tetted a dobozt? Most hol van? – kíváncsiskodott tovább.

- Az asztalom fölötti polcra tettem a többi csont mellé.

- Többi csont? – húzta fel egyik szemöldökét.

- Egy tanyán éltem egy hatalmas erdő mellett. Mindig ott voltam és összeszedtem mindent amit találtam. Csontokat, tetemeket, csigákat, vagy csak azoknak a házait. Nem voltam olyan mint a többi gyerek. Amíg a lányok rózsaszínű kis szoknyácskákat hordtak és matricákat cserélgettek, addig én a kantáros nadrágomban és fiús pólómban a csontokkal és csigaházakkal játszottam – mesélt el egy rövid részletet az életéből, mely még így is meg kíváncsibbá tette a másikat.

- Akkor te sem vagy különb mint én. Különc voltál, akár csak én... Más érdekelt, akár csak engem... Nem értettek meg, akár csak engem... Hollósi kiasszony... Talán minket egymásnak teremtettek – kezdett bele egy érzelmes, nyálas, szerelmes szövegbe, érzelemmentes hangon, melyet a nő nem hitt el... De KiHyun semmilyen hátsószándékkal, a sötét szívéből mondta mindezt.

- Te egy érdekes ember vagy, KiHyun. De te is tudod, hogy az orvos és a betege akit ő kezel, nem lehet kapcsolat.