- Szereti a kisasszony a művészetet? - tette fel újabb kérdését KiHyun. Vele is úgy játszadozott mint az előző nővel. Kikerült minden kérdést, és a sajátjait tette fel helyette. A nő, az öregasszonnyal szemben végighallgatta és ő is mondott ehhez hasonló dolgokat. Érdekesség, tudnivaló, művészet. Az utolsó témát a férfi nagyon szerette, és próbált minél többször kitérni rá, és mindent arra vezetett vissza. Lételemének érezte ezt, és mivel kedvenc témái közé tartozott, nem akarta sosem kihagyni. Mindenben ezt látta. Mindenben ezt érezte. Tudta hogy körülveszik őt az eszközök. csak meg kell ragadni őket és a lehetőséget, és alkotni. Megmutatni hogy mi is rejlik igazán odabent, a lelke mélyén.

- Szeretem – válaszolt egyszerűen, és röviden - És maga?

- Úgy tudtam hogy már elolvasta az aktámat. Akkor miért kérdezi meg? - dőlt előre, térdeire támaszkodva, miközben ujjait összekulcsolta maga előtt. Megnyalta ajkait melyek egyszeriben kiszáradtak, ahogy a nőre nézett. Nem tudta volna elmondani hogy pontosan mit is érzett iránta. Most megfojtaná, vagy hallgatná-e tovább lágy hangját, melyet próbál minél kimértebbre venni, és szigorúbbra, robotosabbra. Mintha el akarná rejteni a Világ elől emberi valóját. Minden, amit eddig mondott neki, érdekesnek találta. Nem bánta hogy kitér a fontos témákról és belekezd egy másik, annyira nem fontosba, és inkább erről kezdtek el beszélgetni, és ezt a viselkedést, s reakciót furcsállta egy pszichológustól, főleg egy ilyen fiataltól, akinek a feje félig még a könyvben kéne legyen, és minden második mondatát onnan olvasná. De a nő csak az ő szemeibe nézett. Kezében se toll, se könyv, se papír.

- Mert magától akartam megtudni. A papír az csak papír. Bármit írhatunk rá - magyarázta el nyugodtan, miközben belenézett azokba a sötét, szépen ívelt szempárokba. Végtelen sötétség. Így tudta volna a legjobban jellemezni amit látott. Semmilyen érzelmet nem látott bennük.

A férfinek tetszett a másik válasza. Nem ítélte el a papírjai ellenére, inkább tőle, személyesen kérdezte meg. Hogy tud egy ilyen fiatal nő, olyan dolgokat tenni és mondani, amit eddig egy pszichológus sem tett meg. Miért nem követi az ilyen munkához tartozó, szinte már elengedhetetlen szabályokat?

- Én is hazudhatok - vágott vissza.

- Csak nyugodtan. Nem fogom tudni - mondta még mindig nyugodt hangnemben. "Istenem, ez a nő" kuncogta magában KiHyun. Egy kis csend állt be kettőjük közt, melyet Lili szakított meg - De tudja, Yoo... Én is mindent tudni akarok, akár csak maga.

- Kisasszony. Maga csak rólam akar tudni mindent - csóválta meg nemlegesen a fejét, ahogy önelégülten lepecsételte magában, hogy átnézett rajta, s kiszámítható volt.

- Nem ismer engem, Yoo, ahogy én sem magát.

- Látta az aktáimat. Ismerhet valamennyire – bizonygatta.

- Ki mondta hogy belenéztem? - kontrázott, miközben lábait keresztbe tette, majd rákönyökölve térdére, fejét az öklére fektette, s úgy nézte tovább. "Micsoda egy ravasz nő" - Én is tudok hazudni. Hazudhattam arról amit az előbb mondtam. Hazudhattam arról, hogy ez a nevem. Yoo. Én úgy gondolom, hogy ez a világ hazug, és hogy meg tudjunk itt élni, hazudnunk kell, miközben hazug emberekkel vagyunk körülvéve.

- Ilyen fiatalon valaki ilyen bölcs - jegyezte meg - Mennyi idős?

- Egyes emberek hamarabb felnőnek mint kéne – jegyezte meg - De hamarosan töltöm a 23-at. Maga?

- 27. Milyen fiatal - mondta hangosan – Sok mindent csinálhatna az életben. Miért áll be pszichológusnak? A végén még maga is megőrül.

- Mint már korábban mondtam Yoo, itt nem én vagyok a fontos.

- És ha meg akarom ismerni magát?

- Én annyira nem vagyok fontos. Az életem nem olyan izgalmas, és magát szeretném meghallgatni. Az ön története biztos izgalmasabb.

- Tegyen arról hogy fontos legyen nekem. Ismeri a kisherceg történetét?

- Persze hogy ismerem. De miért kérdi? - kíváncsiskodott.

- Emlékszik még arra, hogy mit mondott a róka a kishercegnek?

- Ha jól emlékszem, akkor valami olyasmi volt, hogy neki a herceg olyan mint a többi a kétszáz közül, és neki a róka mint a többi a kétszáz közül. De ha megszelídíti, akkor szüksége lesz rá, és ő lesz az egyetlen számára - mondta a nő gondolkodva azon, hogy biztos ez volt-e benne. Régen hallotta a történetét ezért nem volt magában biztos - Szeretem a könyvet, de régen olvastam.

- Pontosan, kisasszony. Maga nekem csak egy orvos a sok közül, én meg csak egy beteg vagyok magának a sok közül. De ahogy a róka mondta, ha megszelídít, maga lesz az egyetlen számomra, és talán meggyógyulok, ha persze én magam is belátom, hogy beteg vagyok - magyarázta el lassan és érthetően, akár egy mesélő.

- Érdekes, de bölcs Yoo - vallotta be - Ilyet sem hallottam még.

- Mert én talán más vagyok mint akikkel eddig találkozott.

- Mondtam már magának, hogy volt betegem előtte?

- Nem, de ahogy beszél és viselkedik, arra utalhat hogy volt már - magyarázta el gondolatmenetét, mire a nő halványan elmosolyodott, amit a férfi nem értett, de mégis egy pillanatra elvarázsolta az az aprócska kis görbület.

- Ebben most téved... Maga az első betegem.

- Csak ugyan? Ezt vehetem megtiszteltetésnek?

- Vegye úgy, ahogy akarja - válaszolt - Ezt magának kell eldöntenie.

- Milyennek érzi?... Pontosítok. Milyen érzés szemtől-szemben ülni egy pszichopata sorozatgyilkossal?

- Mit kéne éreznem? - tette fel nyugodtan a kérdést - Félelmet? Rettegést? Elő kéne jönnie a túlélő ösztöneimnek? Yoo - szólította meg - Pont maga mondta hogy nekem maga ugyan olyan beteg mint a többi. Ember. Ha meg is ölne, fojtogatna, vagy nyakon szúrna a saját tollammal, akkor igazat adna minden itt dolgozónak, hogy beteg és a gyilkosságomat vagy bántalmazásomat fel tudják hozni ellene. Én kivételesen azért vagyok itt, hogy segítsem magát, ha nem is tudom meggyógyítani. Elmondhat nekem akármit, bármit. Hazugságot, igazat, érzelmeket vagy régmúlt cselekedeteit. Ha hazudik, annál tovább fog tartani minden - magyarázta. Arca komoly volt, és szemei ragyogtak mint a csiszolatlan gyémánt. A férfi ezerszer is végigmérte az előtte ülő, elegáns nőt, ki egyre szimpatikusabb lett a számára.

- Rejtélyes nő maga, kisasszony - jegyezte meg - Átfutott valaha is az agyán, hogy embert ölne?

- Vannak ilyen pillanataim mikor annyira felidegesítenek, de nem szabad ezen rágódnom. Meg kell tanulni elengedni ezeket.

- Túl nyugodt embernek tűnik.

- Mert az is vagyok, és türelmes. Végülis, egy pszichológusnak türelmesnek kell lennie a betegeivel szemben. Sok mindenhez idő kell. A gyógyuláshoz is - magyarázta - Volt már valaha szerelmes? - tette fel kérdését pár pillanat múlva, ahogy próbált témát váltani, megpróbálva azt, hogy a férfi magáról beszéljen.

- Voltam, de csak egyszer - válaszolt. KiHyun visszagondolt azokra a napokra, amikor boldognak érezte magát, de akit szeretett, mindent elrontott. Elárulta, felidegesítette, amiből csak a lány járt rosszul. Neki csak egy emlék maradt, aki tovább élve az ő művészeteként, került bele a hullazsákba.

- El tudná mesélni nekem? Nem kell neveket mondania ha nem akar.

KiHyun nagy levegőt vett, majd ajkait megnyalva gondolkodott el, hol is kezdje. Nem tudta miért is akarja mindezt elmondani, Lilinek, hisz ő is egy pszichológus mint a többi... De mégis más volt. Még a piti kis történeteit és mondanivalóit meghallgatta és ő is fűzött hozzá pár dolgot. Talán a logikája, a műveltsége fogta meg, nem tudta volna megmondani. Másnak érezte a külföldi nőt... De tudta, akár hazudhatna is, nem tudná eldönteni azt, hogy amit mond, az tényleg igaz-e, vagy csak egy kósza kis ábrándos történet, mely groteszken megfélemlíti, s undort kelt mindenkiben aki hallja.

- Hallott már arról a kifejezésről, hogy "Olyan hülye mint egy marék lepke"? - tette fel kérdését, mire a nő elkezdett bólogatni, hogy igen, ismeri - Így tudtam volna leginkább jellemezni. Megszokott, koreai, leginkább kislányos stílusa volt. Édes volt, de eszméletlenül buta. Tizenegy hónapig jártunk... De kiderült, hogy az életében nem én vagyok az egyetlen férfi - mondta, próbálva tartani a nyugodtságát... De ezek az emlékek számára borzalmasak voltak - Volt kulcsom a lakásához, és egyik nap ott vártam rá... Nem tudta hogy ott vagyok, és a szemem láttára csalt meg egy másik emberrel. Az arcát nem láttam tisztán, de emlékszem az alakjára, és a hangjára mikor elköszönt... - mondta, miközben a padlót bámulva mesélte. Látott maga előtt minden egyes képkockát, és homlokát ráncolta, mintha dühét akarná vissza fojtani - A fiú beleszeret a lányba... A lány mást szeret, de nem engedi el aki őt szereti... Micsoda megnyerő történet - mondta irónikusan - Megcsalt... És ezt nem bocsátottam meg neki...

- Mit tett? - kérdezte kíváncsian.

- Maga mit tett volna az én helyemben? - kérdezett vissza, de meg sem várva a választ, pár pillanat múlva folytatta - Szóval. Elköszöntek egymástól, és ahogy becsukta az ajtót, azzal a lendülettel elővette a telefonját és pötyögni kezdett valamit, majd a füléhez emelte a telefont, és képzelje kisasszony... Az én telefonom csörgött... És az ő neve szerepelt a képernyőn - úgy mesélte mindezt, mintha egy vicces történet lenne - Észrevett, és elkezdett valami nagyon idegesítő hangon mentegetőzni, és hazudozni, utána pedig hirtelen átváltott a téma rám, hogy mégis mit keresek ott - tördelte kicsit idegesen az ujjait - Ebben mindig jó volt... Mentegetőzés, magyarázkodás és tématerelés. Őszintén szólva, rohadtul elegem lett belőle. Meguntam a játszadozásait - bambult maga elé, miközben egy pillanatra megállt és megnyalta kiszáradt ajkait, majd egy levegővétel után folytatta - Megfogtam a mellettem lévő vázát, és a fejéhez vágtam... Elájult... - lelki szemei előtt ott lebegtek a történtek, melyek kielégítőek voltak, mégis csalódást okoztak számára - Összetéptem a takarót, és szétterpesztett lábakkal fejjel lefelé, fellógattam a plafonra... A kezeit is összekötöttem... Aláraktam egy széles edényt és megkerestem a legélesebb kést - KiHyun már oly nyugodtan mondta mindezt, mintha csak arról beszélne, milyen szép az ég, s ezzel a hangnemével, libabőrt csalt a nő karjára - Megvártam amíg felébred. Ordítozott, sikítozott, könyörgött, közben elhordott mindennek. Ígéretek ígéretek hátán, de persze mind hamis volt. Idegesített a hangja és már a jelenléte és a gondolata is... Levágtam róla a pólóját, és újra megnéztem... Olyan gyönyörű bőre volt... De... Egy hirtelen pillanatban elvesztettem az eszem, és a hasába szúrtam a kést... Nem bírtam magammal... Mintha lecsapnám a villanyt, úgy húztam végig a pengét, egészen a mellkasáig... A vére és a belei, mind abba a hatalmas tálkába ömlött... Már nem hallottam a hangját... A teste párszor megremegett a teste... Az egész kis lakást a vére szaga lepte be, és csobogásától zengett minden... De én csak néztem és hallgattam... - miközben KiHyun holt nyugodtan mesélte barátnőjének kivégzését, közben Lili fürkészte az arcát és itta szavait. Semmi érzelem. Semmi empátia. Csak a végtelen nyugodtság tükröződött róla - Megláttam benne a mesterművet... Megfogtam az edényt, és a mögötte lévő falra csaptam annak a nőnek a vérét... Úgy terült szét mint a híg festékes víz a hófehér vásznon... Ez volt az egyik legszebb mesterművem.... De... Még hiányzott valami... A konyhában lévő másik vázában virágok voltak, amiket persze tőlem kapott. Azokat a virágokat a testére és a testébe helyeztem, és néhány szálat befestett vére... - mámorító érzés volt számára újra átélnie.

- Ő volt az első áldozata? - tette fel kérdését hosszú percek után.

- Nem - csóválta meg a fejét nemlegesen - Tudja, neki mondtam már egyszer, hogy öltem már embert. De nem hitt nekem, és azt mondta, nem hülyéskedjek, és ne mondjak őrültségeket.

- Komolytalanul mondta neki?

- Teljesen komolyan. Lehet hogy nem akarta elhinni. Ki tudja - rántotta meg hanyagul a vállát - De tudja, a lány sosem akart megöregedni... Mindig emiatt panaszkodott nekem. És hogy ezt tettem... A mesterművem által... Halhatatlanná tettem... Nem is tudja milyen jó érzés a saját keze által alkotni valamit - mondta melankónikus hangnemben, majd kezeire nézett. Tenyereit a padló felé fordította és mintha lágyan zongorázna, s ujjait lassan elkezdte mozgatni. Mintha a fejében hallotta volna ujjai által kreált dallamot , csukta be szemeit, és újra lepörgette maga előtt azt a pillanatot, mikor megölte azt a lányt. Kinyitva sötét, félelmet keltő szemeit, majd azokat Lili kíváncsi, érdeklődő tekintetébe fúrta. "Beteg perverz sátán" mondta magában a nő.