- Hallott már olyanról, hogy a boszorkányokat mágiára vetették mert azt állították hogy gonoszak? - kezdett bele KiHyun, amit az öreg, már-már őszülő hajú pszichológusnő már nagyon unt. Számára, még a férfi sok kezelése után is, úgy gondolta, hogy reménytelen eset, és hogy az idejét pazarolja. Nem mondott neki semmi értelmeset, csak a művészetről, érdekességekről, könyvekről és minden másról beszélt, csak saját magáról nem. Ha a nő kérdezett, ő mindig kikerülte az arra való, értelmes választ. Ha csendre akarta inteni, nem állt meg, inkább jobban belemerült. Minden egyes nap idegei pattanásig feszültek és már ujj ropogtatva várta a másfél órás kezelések végét. "Nem lehet meggyógyítani! Semmit nem lehet kiszedni belőle!" Ismételgette minden egyes alkalommal magában - Pedig a legtöbben nem is csináltak semmit.

KiHyun csak ült az ágya szélén, és mondta mindezt unott hangon. Unta már ennek a nőnek a jelenlétét és még a gondolatát is. "És ennek férje van. Hogy bírja ki?". Minek mondjon neki bármi értelmeset, ha úgy sem segítene neki, a végén pedig olyan betegnek nyilvánítják, hogy végleg nem lesz esélye innen kijutni. Sokáig mondogatta magában, és szinte már fohászkodott, hogy jöjjön egy új pszichológus, mert ezzel a nővel tovább nem bírná egy fedél alatt. Annyiszor eljátszogatott a gondolattal, hogy milyen módon tudná őt megölni. Ezerszer és ezerszer elképzelte ezeket a jeleneteket, melyek miatt mindig egy érdekes görbület jelent meg ajka sarkában, s egy felszabadult, kellemes érzés kerítette hatalmába. De ahogy újra hallotta a hangját, jókedve tovaszállt, és legszívesebben ő halt volna meg ott helyben.

- KiHyun. Mikor érezte először azt hogy ölni akar? - kezdett bele ismételten a nő, bár tudta, hogy megint nem a megfelelő választ fogja kapni.

- És maga mikor érezte először hogy pszichológus akar lenni? - gúnyolódott, s rosszallóan ráhunyorgott.

- Ne térjen ki ezredjére is a kérdéseim alól - mondta már az idegességtől remegő hangon - Szóval, mikor érezte először, hogy ölni akar?

- Miért kíváncsi erre ennyire? Olyan kérdésekre válaszolok amilyenekre akarok - nézett rá fekete, szépen húzott szemeivel, melyek igazából a semmit tükrözték. Hangja mély volt és karcos, mely egyben vészjósló is volt. Az idegesség erősödött benne, de egyben az unottság is. "Meddig kell még ezt a macska-egér játékot játszanunk?".

- Hogy tudjak segíteni magának?... - rázta meg fejét, mintha sajnáltatná magát, és az elesettett játszaná, hogy megsajnálják.

- Nem segít. Csak felméri az állapotomat, és utána megírja a jelentését, és úgy bezárat még jobban ide, hogy soha nem fogok tudni kilépni innen élve, anélkül hogy bármit is felmutatnának ellenem.

- Tudja Yoo KiHyun, a mostani helyzetével sem lesz esélye kimenni innen - tette le a tollát, majd levette a szemüvegét - Ha sikerülne is, akkor sem tudna sok ideig kint maradni anélkül, hogy ölne... Gondolt már arra, hogy elmegy a templomba, és meggyónja a bűneit? Mert akko.. - nem tudta végigmondani a mondatát a nő, mert egy halk kuncogás csapta meg a fülét, mely sértette őt. "Hogy meri ezt tenni?!".

- Meggyónni? Ezt komolyan mondta? - csóválta meg a fejét hitetlenül - Maga szerint mi Isten vagy Jézus egy hitetlennek?

- Sosincs késő megtérni - magyarázkodott.

- Fogadja el. Sosem létezett Isten. Jézus talán. De lehet hogy csak egy olyan ember volt, aki mások tanítását adta át az embereknek, és sosem állította azt hogy ő Isten fia - mondta monoton hangon, mellyel fel idegelte a nőt - A vallások csak azért vannak, hogy minden egyes bűnünket másra kenjük... Ez Isten akarata... Ez lett megírva, ecetera, ecetera - mondta lassú, nyugodt hangnemben - A papok is kitalálták a Mennyet és a Poklot, hogy ezáltal megfélemlítsék az embereket, és irányítani tudják őket. Azt tanítják hogy folytsuk el a bennünk rejlő tigrist és rabszolgák ezreit neveli ki belőlünk. Na és mondja. Miért gondolja azt, hogy bármit is mond, az segít? - tette fel a számára érdekfeszítő kérdést. Kíváncsi volt arra, hogy ez a fajzat mit is képzel magáról.

- Mert tanult ember vagyok, és pszichológus - vágta rá azonnal, magabiztosan, mintha minderre ez volna a megfelelő, tökéletes válasz.

- Ez nem mentség. Egy pszichológus ronthat a beteg állapotán attól még hogy van egy végzettsége. Az orvos is megölhet egy beteget mert rosszul tanulta meg a gyógyszerek neveit. Attól, hogy egy könyvben le van írva az emberek jelleme és a következtetések hogy mit jelent, attól még nem ismerik. Mindenki más... De az nem változtat a tényen, hogy maga egy idegesítő, irritáló, és zavaró tényező mindenki szemében - mondta ezeket még mindig holt nyugodt hangon. Arcán semmilyen érzelmet nem tudott az idős nő felfedezni. Idegei eddig bírták türelemmel, és hirtelen felállva nézett farkasszemet a férfival, ki összekulcsolt ujjakkal leste őt.

- Yoo KiHyun! Maga a legundorítóbb, legrosszindulatúbb, legellenszenvesebb és legidegesítőbb személy, akivel valaha találkoztam! Maga Pokolra való! - ordította teli torokból vörös fejjel, min jól szórakozott a másik.

- Az érzés kölcsönös.

- Elintézem, hogy soha a büdös életben ne kerüljön ki innen! - befejezve mondatát, hátat fordított a férfinak, és kiment az ajtón. Hallotta ahogy a zár kattant, és most már újra egyedül volt. Élvezve a csendet, dőlt hátra az ágyán, és fújta ki magát, ezzel levezetve feszültségét.

- Végre. Azt hittem már sosem megy el... - mondta magának, miközben feje alá tette kezeit, támasztékként, és úgy leste a fehér plafont. Tudta hogy az öreg hölgy szavai üres fenyegetések, mivel nem tud semmit felhozni ellene. Nem bántotta, nem mondott magáról semmit, egyik áldozatáról sem beszélt. Ebből arra tudott következtetni, hogy új pszichológust fog kapni. Megint kezdheti majd az egészet elölről. Megint egy baszatlan banyát fog kapni? Vagy egy okoskodó bácsit? Bár annyira ez nem érdekelte, mivel így is, úgy is ugyan az lenne. Nem fog mondani semmit - Miért van ennyi értetlen, ostoba ember? - tette fel magának a kérdést, melyre nem tudta volna megadni a választ.

XXX

KiHyun más volt mint a többi ember. Egy pszichopata. Empátia, és megbánás nélkül. Okosabb, és furfangosabb volt mint a többi, és úgy érezte hogy nem vonatkoznak rá a törvények. Elméje betegebb, érdekesebb volt, és ő pedig minden egyes tényt elfogadott. Csodálta a pusztítást, a pusztulást, a rothadást, a vér erejét, és a művészetet. Ezekért élt, és ő maga, művésznek vallotta magát, akit a Világ képtelen volt megérteni és elfogadni. Pedig lehet hogy ő volna az aki felnyitná a szemüket.

XXX

Magas sarkúk kopogó hangja terítette be az egész épületet, ahogy az igazgató irodája felé tartott. Minden egyes őr és takarító szeme, a vöröses szőkés hajú lányt figyelte. Alacsony, vékony testét egy szűk szabású szoknya, fehér ing, és egy fekete blézer fedte, melyek kiemelték nőies idomait. Az intézet falai között még nem nagyon volt az embereknek szerencséje ilyen embert látni. Ritkaságnak számított egy külföldi ember látványa, hisz nem igazán fordulnak meg itt. Kinyitva az ajtót, lépett be Cho igazgató irodájába.

- Jó reggelt Cho igazgató úr - hajolt meg mélyen a nő a középkorú férfi előtt.

- Magának is - köszöntötte ő is. Számára is furcsa volt a lány. Magyarországról három-öt évente ha egyszer küldenek ide gyakornokokat. És ezt a lányt máris a mély vízbe dobták, őrültek közé, akik ha nincsenek benyugtatózva vagy kényszerzubbonyozva, azonnal széttépik és megölik. Sajnos az intézményen belül volt már erre példa az évek során. Az itt dolgozó emberek mind tudják, hogy bármikor megtámadhatják őket, és fel is kell rá készülniük. Az igazgató nem volt abban biztos, hogy a lány bírni fogja ezt a terhet, ahogy a többi gyakornok előtte, de ahogy belenézett a jeges szemeibe, azonnal meggondolta magát. Határozottságot, keménységet látott a tekintetében és nem érezte benne a félelem egy cseppjét sem - Szóval itt van az első esete - rakta az asztalra a mappát - A maga betege lesz Yoo KiHyun az itt letöltendő gyakorlat idejében, vagyis 3 hónapig. Sorozatgyilkos, pszichopata, kannibál, aki művészetnek tartja a vért, a testeket, és mindent amit meg lehet fogni, él és meg tud ölni, vagyis ezt mondják a papírok. Nem mond semmit, ami felhasználható volna. Mindezt egy túlélő állítja - a nő az asztalhoz lépett, majd a kezébe vette a mappát - A betege a 213-as szobában van. Hetente háromszor kell kezelnie, másfél órán át. Majd kitalálja hogy a hét mely napjait akarja, de meg kell lennie ennek a számnak, és egyeztetnie kell velem ha megvan. Ezen a héten még akkor jön be amikor jó magának, de utána már rendszerezve. Ma már kezdhet is, de vigyázzon. Ezek az emberek kiszámíthatatlanok - figyelmeztette őt Cho igazgató, mire a másik biccentett egyet, jelezve hogy megértette - Egy kijelölt fegyőr fogja magát kísérni az épületen belül mindenhova. Neki is meg kell majd adnia az időpontokat.

- Köszönöm szépen Cho igazgató úr - hajolt meg mélyen előtte - További szép napot.

- Magának is - a lány hátát fordítva a férfinak, kisétált a szobából, hóna alatt a mappával, melyet nem sokkal később a nála lévő táskája rejtekébe csúsztatott, majd egy őrhöz odalépve szólalt meg, aki az ajtó mellett állt vigyázzba.

- Bocsánat, de meg tudná mutatni hogy hol van a 213-as szoba?

- Maga a külföldi diák? - tette fel a kérdését, mire a vörös hajú lánynak a homlokára szaladt egyik szemöldöke, ahogy tekintetével szinte ordította, hogy "ez most tényleg egy komoly kérdés volt?". "Hülye kérdés volt" mondta magában az őr, s fejben kupán vágta magát. A nőnek rossz tulajdonsága volt, hogy nem kedvelte a buta, és értelmetlen embereket, akik a logikus dolgokat sem tudják vagy nem értik - Bocsánat... - mondta, miközben tarkóját kezdte el vakargatni zavartan.

- Igen, de semmi baj - válaszolt a világoskék egyenruhás férfiak.

- Én vagyok maga mellé beosztva, mint testőr az intézeten belül - kezdett bele a magyarázatba - Nekem kell kísérgetni önt, és az ajtó mellett kell lennem amíg a beteggel van. A nevem Shin HoSeok. Örülök a találkozásnak Hollós Lili, és annak, hogy együtt dolgozhatunk. Kérem kövessen - mosolygott rá, majd meghajolt előtte, melyet a lány is követett. HoSeok megindult, melyet a másik követett, s utuk azonnal a kijelölt cella felé vezetett. Sokkal magasabb volt nála, sapkája alól fekete haja kilógott, melyből adódóan rájött, hogy koronája nem is olyan rövid. Arca markáns volt, s karakteres, melynek minden egyes vonása az emlékezetébe égett. Testén szinte feszült a ruha, ahogy izmai erőtől duzzadtak. Abban már biztos volt, hogy nem kerülne vele szívesen összetűzésbe.

Az is a rossz tulajdonságai közé tartozott, hogy megnézi az embereket, és még az alatt a pár másodperc alatt is tanulmányozza a mozdulataikat. Őszinte ember volt "ami a szívén az a száján" kifejezéssel lehetett volna a legjobban jellemezni. A férfiakat sem azért nézte mert tetszettek neki. Hidegen hagyta mind, és semmi érdekelte. Sem az erőtől duzzadó izmok, sem a tökéletesebbnél tökéletesebb arcok, sem az öltözködésük. Inkább a tanulásra koncentrált, s nem hagyott semmi féle csábításnak ami befolyásolhatta volna.

- Oh. Ezt oda tudná adni a portásnak? – nyújtotta felé a táskáját, melyet a férfi azonnal el is vett.

- Persze. De itt vagyunk. Csak kopogjon az ajtón, így - mondta, s kopogni kezdett egy ritmust a falon - Innen fogom tudni hogy maga.

- Értem, köszönöm - mosolygott rá halványan, hogy azért mutassa, nem egy szívtelen lény. De ettől a mosolytól, az izmos, magas férfi zavarba jött, de gyorsan észbe kapva kinyitotta az ajtót, és beengedte a nőt, majd ahogy belépett, becsukta a vasajtót. Szemébe égett a lány édesded, mégis jeges arca, mely egy pillanatra még el is varázsolta, s kíváncsisága és érdeklődése nőni kezdett felé akarata ellenére.

Lili körbenézett a kis szobában. Ágyat, ablakot, asztalt mosdókagylót, vécét és egy széket látott ott, semmi többet. Üres volt és élettelen. Az egyetlen élő dolog, az a személy volt rajta kívül, aki az ágyon ülő férfi volt, aki furcsállva nézte a még nem látott személyt.

- Jó reggelt - köszönt a nő, mire a másik lassan rávezette sötét, üres szemeit. A székhez sétálva, a fiúval szembefordulva foglalt helyet, persze megtartva a tisztes távolságot.

- Ki maga?

- Az új pszichológusa.

- Azt hittem megint egy banya jön. Most meglepett - mondatával ellentétben, arca nem mutatott semmit. Csak egy picit előrehajolt, hogy tanulmányozza a lány arcát. "Érdekes". Kíváncsi pillantásával végigmérte a másik testét. Szép, kecses alak, jó domborulatok, kemény stílus, jeges pillantás. Nem volt még dolga ilyen személlyel - Honnan jött?

- Miért érdekli ez magát? - kérdezett vissza, mire KiHyun egy jót nevetett magában. Mintha magát hallotta volna az idegesítő banyával szemben - Ha meg is akarna ölni, akkor sem számítana honnan jövök - magyarázta neki.

- Nem lehet kérdezni?

- Nem én vagyok itt a fontos - válaszolta ridegen.

- De lehetne maga is.

- Kettőnk közül nem én vagyok betegnek bejelentve.

- Ki mondta hogy az lennék? Lehet hogy csak rám kentek mindent - magyarázkodott - Lehet normális vagyok, lehet nem.

-Minden magára utal. Yoo. De igaz amit mondott, lehetséges.

- Ez így nem fer kisasszony. Ön tudja az én nevemet, de én nem tudom a magáét. Vagy csak szólítsam pszichológusnak?

- Hollós Lili - válaszolt. KiHyun-nak tetszett a név, és magában, nyelvén ízlelgette, akár egy édes cukorkát. Ilyen nevet sem hallott még... És ezek a kék szemet elvarázsolták. A benne lévő sötétség, elhatározottság, keménység és magabiztosság. Szinte kirázta a hideg attól a jeges, kristályos tekintettől, s már történetet meséltek.

- Hollós Lili- ízlelgette most már hangosan - Miért nem retten meg? - tette fel kérdését kicsit kíváncsian, de pszichopata lévén, empátia nélkül nem nagyon érződött.

- Mert ha megöl, akkor megöl. És akkor fel tudják hozni maga ellen ezt és innen nem fog kijutni. Bebizonyítja nekik hogy tényleg egy gyilkos, és hogy az ember aki magát megvádolta, igazat mondott - olyan nyugodtam mondta mindezt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne és nem félne a haláltól - És nem emelne rám kezet.

- Miből gondolja?

- Tudom.

KiHyun el sem tudta hinni hogy valaha is találkozik egy ilyen emberrel. Jeges tekintet, erős jellem, határozott, tekintélyes, félelemmentes. Arca szép volt, de olyan, amilyet még sosem látott, beleértve a haját is. Az a szín elvarázsolta. Vajon miben más a haja színe és a vére? Ugyan olyan? Vagy egyik sötétebb mint a másik?

- Miért kérdez ennyit Yoo?

- Mert én mindent tudni akarok...