Az szobám ajtaja mögül hangos kiáltásokat hallottam sírással vegyítve, a húgom. Ezt nem hiszem el, pedig már egyszer leütöttem a részeg apám, azért mert Lailát bántalmazta.

Laila a húgom, még csak nyolc éves, de már ilyeneket kell átélnie. Mikor megszülettem minden normális volt, szerető békés család voltunk, legalábbis azt hittem.

Miután önállosódni kezdtem, anya elkezdett bulikba járni, inni, gondolhatjátok hányszor volt mással. Apám alkoholista lett közvetlen ez után, és ő bántalmazni kezdett testileg lelkileg is.

Először csak dolgoztatni kezdett a ház körül, miközben ő ivott anyám meg biztos dörgölőzött éppen valakihez. Aztán eljutottunk a veréshez, és az erőszakhoz. Lassan az évek multán hozzászoktam ehhez, viszont, hogy minél kevesebbet legyek otthon munkát vállaltam suli mellett, ekkor voltam 15 éves. Tulajdonképpen én tartottam el a "családot", vagyis inkább mondjuk úgy a lakórársaim.

Aztán anyámék bejelentették, hogy kistesóm lesz. Ez teljesen lesokkolt, már csak azért is, mert már egy ideje nem ittak, bántalmaztak, visszatértek normális énjükhöz, már ami megmaradt. Azt hittem megváltoztak értünk, a családért, a húgomért, de tévedtem.

Mindez, a kistesó, csak azért kellett, hogy felvegyék a segéjeket babavárót stb. Mikor Laila megszületett, iszonyat boldog voltam, mivel tényleg elhittem, hogy olyanok leszünk mint a környékbéli családok. De persze ezt az "álomképet" is le kellett rombolni. A húgom nagyon okos kisgyerek volt és van. Ezért őt is nevelték önállósodásig aztán visszatértek a szar szülő szerepéhez.

Egy barátom sem volt, főleg azután, hogy álltam a "családi" háttérrel. Amúgy is inkább magamnak való voltam, de ezután már egyre jobban kezdtem utálni az embereket. Irigyeltem őket, mindenkit, a kis négyéves srácot a sarokról aki olyan családba született ami normális. Csak nekem meg Lailanak nem adatott meg az ami mindenkinek, minden normálisnak, ja csak én nem voltam normális.

Erre már rég rájöttem, az összeesküvés elméletek ott kezdődtek, hogy anyámék Butterflynak neveztek el. Egy, ilyen neve senkinek nincs a világon, kettő, van egy veszedelmes legenda amiről mindenki csak találgat. Én rájöttem.

Már csak azért is jelentem így ki, mivel, 16 éves koromba egy igen furcsa dolog történt. Nagyon dühös voltam apámra, mert megütötte Lailát, a szülinapomon, ráadásul, akkor és ott elsőnek.

Elképeszrő harag gyült össze bennem, és már csak azt vettem észre ahogy apám fuldokol, nagyon megijedtem.
Nem az rémisztett meg, hogy apám majdnem megfulladt, mivel az iránta érzett szeretetet már rég kiölte belőlem, hanem az, hogy ezt én csináltam. Tudtam, éreztem.

Azóta a nap óta az akkori, hónapi fizetésemből vettem egy baseball ütőt és a széltől is óvni kezdtem Lailát.  Már csak azért is baseball ütővel, mert bármilyen képességeim is vannak, véletlenül sem akarom bántani Lailát.

Ezt a hosszú fejbéli monológot, egy velőtrázó sikoly szakított félbe. Felugrottam az ágyról, felkaptam a baseball ütőt és hallgatózni kezdtem. Csend, túlságosan is nagy csend. Lassan kinyitottam az ajtót, és kikukucskáltam rajta, semmi mozgás. Így hát hangtalanul leindultam a lépcsőn. Nem nyikorgott alattam, mintha csak tudta volna, hogy most csöndbe kell lenni.

Mikor leértem lefagytam. Orási sikítás kíséretében estem neki apámnak az ütővel, csak nem félholtra vertem, de még élt.

-LAILA!!-ordítottam zokogva-Annyira sajnálom!-mondtam el elhaló hangon.

-Minden az én hibám!-sikítottam fel újra. S fogtam magam, szereztem egy ásót és eltemettem a húgom a kertbe, és raktam a tetejére egy csokor levendulát, az volt a kedvence.

Olyan szőrnyű érzés, múlt időben beszélni, én ezt nem bírom. Sírva pakoltam be a nagy oldaltáskámba, az sem érdekelt ha apám feladja a lépcső előtt.

Miért kellett pont most végiggondolni az életem? Miért most? Minden az én hibám! Ha hamarabb...ha..hamarabb...egy frászt!! Nem mi lett volna hát kéne játszadoznom! Lelépek és sose jövök vissza!

Nem is itt kellett volna eltemetnem Lailát, annak a kertjében aki végzett vele, nem kellett volna hagynom, hogy itt térjen örök nyugalomra...

Bár jobb is így, mármint legalább nem kell tovább szenvednie.

De tovább kell lépnem, nehéz lesz, de ki bírom, Lailaért, ő is ezt akarná.

Így hát fogtam a táskám, nyakamba akasztottam és repültem is ki az ajtón. Várj mi?! Repültem szó szerint!! Előkaptam a tükröm és elég megdöbbentő dolgot láttam...

A szemem lilán izzott. Lilán! Miközben a szemem többi része befeketült! Ez nem normális! Bár az én esetemben, már meg se kéne lepődnöm. Na mindegy, ezen majd később gondolkodom, most el kell tűnnöm innen, mielőtt a szomszédok rájönnek a dolgokra.

Így hát útnak is indúltam, összetörve, testileg és lelkileg. Volt nálam egy hétre elegendő pénz, abból valahol megszállok aztán keresek valami munkát. Még szerencse, hogy van jogsim, bár lehet nem a legtisztességesebben szereztem jelen pillanatban hozzá a kocsit. De hát most ilyen helyzetben leszarom, így hát el is loptam egy Suzukit, nem feltűnő, pont megteszi.

Mivel már 18 éves vagyok, így szerencsére már nem kell gondviselő, így nyugott szívvel "szökhettem" el otthonról.

Már egy ideje vezettem mikor is megláttam egy világító táblát, ugyanis már besötétedett, lehetett vagy este tíz. Bár a táblák nem szoktak világítani, így könnyen leolvastam a város nevét, amiről történetesen még sosem hallottam. Viszont ez nem meglepő mivel azt se tudtam merre megyek, csak találomra választottam egy útvonalat. Tehát a város neve...

Nightminster

Mostmár biztos, hogy még csak hallani se hallottam felőle. Ettől függetlenül megtetszett, főleg, hogy az Isten hátamögött volt, legalábbis szerintem.

Így leparkoltam a legolcsóbb, leglepukkantabb motelhez és kivettem a legolcsóbb szobát. Nem tehettem mást, attól függetlenül, hogy volt nálam pénz, nem pazarolhattam el ilyesmikre. Viszont a szobán, ez, eléggé meglátszott.

Egyszemélyes vasrácsos ágy, ősrégi poros matraccal, fürdöszobába egy mini zuhanyzó és vécé, de olyan retkes volt, hogy nem vagyok benne biztos, hogy akarok én ott tisztálkodni. Még jó, hogy legalább parketta volt, ősrégi, poros, de parketta.

Lepakoltam a cuccaim, lezuhanyoztam, már ahogy, és felöltöztem, fekete farmer, fekete póló, fekete bőrdzsekivel. Még is csak gyászolok, bár mondjuk az eredeti stílusom is ilyen halálmadár.

Felkaptam a telómat és pár dollárt, aztán kiléptem az ajtón és be is csuktam. Tudom őrültnek néznének, ha bárkinek azt mondanám, hogy este fél tizenegykor indulok munkát keresni. De nem tehetek róla, hogy már egy ideje alvászavarral küzdök, így nagyon későn szoktam ágyba bújni.

Már egy ideje sétáltam a sötétben, holott tudtam kizárt, hogy munkát találjak, így átment a kis túrám sima fej kiürítős sétába.

Milliószor elképzeltem ahogy a húgommal megszökünk otthonról és új életet kezdünk...

Ekkor sikítást hallottam. Azonnal futni kezdtem abba az irányba, ahonnan vélhetőleg jött. Nem tehetek róla, hisz még az események hatása alatt voltam, így akaratlanul is a húgom jutott eszembe.

Bár ki is az, de segíteni fogok neki! Ezzel az elhatározással be is értem abba a bizonyos sikátorba, de a látványtól ledermedtem.

Ma már másodszorra láttam, ahogy egy vén fószer kiolt egy ártatlan gyermek lelket. Elképesztően dühös lettem, majd szétfeszített az ideg, a pali meg csak nyugodtan megtörölgette magát, ugyanis erőszak közben halt meg a lány aki lehetett vagy 12 éves. Hogy tehet ilyet egy ember, hogy? HOGY..?!

-MAGA ELMEBETEG!!!-ordítottam rá amire nem számított, hisz eddig takarásban voltam.

-Szia cica, te is szeretnél egy menetet?-kérdezte kaján mosollyal az arcán. Fhuj de undorító! Volt már részem felnőtt dolgokban, de ez övön aluli, szó szerint.

-Adok én neked olyan cicát, hoegy hétig macskaszőrt fogsz szarni!- magyaráztam hevesen megindulva felé. Ő már nyúlt volna az övéhez...

-Szeretem a vadmacs...- mondta volna vigyorogva, de torkán akadt a szó és élettelenül hullott a földre ugyanis egy másodperc alatt öltem meg a levegőben, csontjai összeroppantásával. Tehát még egy erő, gyorsan előkaptam a tükröm amibe a szemem mintha még jobban izzott volna, és mintha feketébb is lett volna.

Ez most egy cseppet sem érdekelt, az sem, hogy embert öltem, ezt kellett tennem. Hisz az ilyen embereknek nem börtön, hanem halál büntetés jár.

Ránéztem a kislányra, kék szemei üresek voltak, szőke haja bőrével együtt kifakult, szegény anyaszült meztelenül feküdt a koszos macskaköves úton. Ezért gyorsan be is takartam a hozott pulcsival, ha esetleg jobban fáznék, de neki nagyobb szüksége van rá.

Épp indúlni készültem, elég volt ez az egész EGY napra, EGY kibaszott napra, szóval az elmebeteg fejemmel ki is léptem a sikátorból, amikor suttogásra lettem figyelmes.

-Gyere, gyere nyugodtan közelebb...-jött a hang valahonnan, arra lettem figyelmes, hogy a férfi és a lány holteste eltűnik, vagyis mintha megetették volna, de nem viccelek.

Közelebb léptem a sötétségbe, maximum meghalok, legalább nyomozok elődte egy kicsit.

Mikor megláttam mi beszélt hozzám, esküszöm nem félelem, hanem döbbenet járta át a testem.

Valami fura lényre bukkantam, úgy nézett ki mint egy ember, de bőre nyálkás volt, és sárkányszárnyai voltak. Ez most egy hibrid vagy mi? Az eszem megáll...

-Helló Butterfly, sokat hallodtam rólad.-szólt ísmét csendesen hozzám.

-Helló-ennyiben ki is merült a mondandóm, a horrorfilmekben is így van, tuti mindjárt kérdés nélkül elkezd magyarázni.

-Tudod, van egy legenda, a természetfelettiek körében.-és jön a magyarázat- Néhány évvel ezelőtt, volt egy lány, a dédnagymamád...

-Mi? A dédnagyim?- vágtam bele a szavába, na most fogok meghalni.

-Igen, Na szóval, Kristennek is voltak ilyen képességei mint neked, sokkal több, de persze te még nem fedezted fel őket. A legende úgy szól, hogy száz évente születik egy ilyen képességekkel rendelkező lány, aki vagy gyilkos, vagy hős lesz. Na már most ez a lány, te vagy.-jelentette ki mélyen a szemembe nézve.

-Ezt eddig is tudtam, a legendát már megfejtettem, és már az erőm is használtam.-reagáltam le a mondandóját.

-Nem illik szemtelenkedni!- sziszegte vészlyóslóan, de tényleg sziszegett.-Anyádék nem neveltek meg te csiri?!- kérdezte indulatosan, tehát rossz néven veszi, ha valaki okosabb nála.

-A szüleimre gondolsz? Akik alkoholisták, kinyirták a húgom és éveken keresztűl bántalmaztak? Nem, nem éppen neveltek meg!- feleltem kissé hisztérikusan.

-Á, vagy úgy, ez esetben van egy ajánlatom számodra.-mondta viszonylag "felvidulva".- Elsőnek is van egy kérdésem. Megölnéd a szüleid? Képes lennél rá ezek után?-tett fel Két kérdést.

-Ez két kérdés volt.-csak kísértem a szerencsém- De amúgy persze, hogy képes lennék rá. Elég nagy a bosszúvágyam.

-Értem...

-A képességekkel jár, hogy kedvem lenne gyilkolászni?- kérdeztem tőle kíváncsian, amúgy meg jól elbeszélgetek ezzel a hibriddel, viszont már éjfél is elmúlt, így már új nap, új kezdet az idegrendszeremnek.

-Már vártam, hogy megkérdezd. Igen, azzal jár. Tehát az ajánlatom, hogy legyél gyilkos, és a holttesteket teleportáld ide nekem, cserébe kapsz tőlem démoni erőt. Elfogadod?-kérdezte komoran, biztos párszor már megkapta a nemet.

-El hát, valakinek kell lenni a fekete báránynak, egyébként eleget szenvedtem már, a vérszomjam ellen nem fogok küzdeni.-mondtam neki komoran a végére.

-De minek kellenek neked a testek?-kérdeztem tőle, aztán hirtelen megvilágosodtam.

-Mert velük táplálkozol.- mondtuk ki egyszerre a nyílvánvalót.

-De előtte próbára teszlek...-felelte titokzatosan az előbbi ajánlatához kapcsolódóan.

-Akkor holnap jövök.- indultam el haza.

-De még nem mondtam semmit.-jelentette ki értetlen fejjel.

-Ja, de gondoltad.-mutattam a fejemre. Tényleg, ki kéne deríteni, hogy milyen képességeim vannak? Majd erre is sort kerítek, gondoltam.

-Holnap ugyanitt, éjfékor, ha nem jössz meghalsz!-próbált fegyegető lenni.

-Jobbat találj ki trutyifej.- hátra se nézve válaszoltam neki. Őszintén szólva, nem féltem tőle.

&

Az újabb hosszú kocsikázás után beléptem arra a helyre, ahol elvesztettem minden reményem egy jobb életre. Pedig megfogadtam, hogy nem fogok vissza jönni ide, soha többet.

Megnyikordult alattam a padló, mikor lopakodni próbáltam, persze, most nem tudott csöndben maradni. Ezután mozgolódásra lettem figyelmes, jobban mondva, törésre, zúzásra.

Mindenre felkészültem, de arra nem, amit a konyhába láttam. Ugyanis anyám térdenkúszva könyörgött apámnak, hogy ne ölje meg. Ch szánalmas, a húgommal mi van?

-Minden tiszteletem drága szeretett szüleim.- köszöntöm olyan csöpögő gúnnyal, mint még soha.

-Hát te is megkerültél, te korcs!- jött oda apám vérben forgó szemekkel, anyámat elengedve aki minden erejet elvesztve terült el a konyhakövön.

-Kit neveztél te korcsnak?!-kérdeztem tőle vészjóslóan közel hajolva arcához, ami bűzlött az alkoholtól.

-Azt mondtam...-de én végetvetettem neki, mielőtt végigmondta volna. Viszont ezt elég fájdalmasan, had érezze az én és Laila szenvedését.
Felemeltem telekinézissel, aztán elzártam a levegőt számára, így elkezdett fuldokolni. Hagytam egy ideig, majd fogtam egy kést és hasába szúrtam, véres lett az arcom is de nem érdekelt, aztán puszta kézzel szétszabdaltam. Anyámmal is végeztem ezzel a módszerrel, majd mint aki jól végezte a dolgát leléptem. Már éreztem is a megígért erőt, aztán valami kellemes érzést is, nem csoda, hisz kezdett megmutatkozni milyen szörnyeteg is vagyok.

Viszont azt nem tudhattam, hogy ezt az egész folyamatot végignézte valaki, valaki, aki később sok bonyodalmat okozott nekem.