A Márki belefáradt a keresgélésbe. A múlt héten megpróbált alkut kötni egy bukott varázslóval, aki majdnem kezébe adta nyamvadt kis lelkét, a végső pillanatban mégis úgy döntött, inkább végez magával, mintsem megerősödjön, hogy aztán porig égethesse egykori rosszakaróit. A Márki nem értette az embereket, bár egykor maga is közéjük tartozott.

Sürgősen találnia kellett valakit, aki elég elkeseredett ahhoz, hogy alkut kössön vele, a démonok nagykövetével. Rangja és hatalma nem tarthatott örökké: amint elfelejtik nevét a földiek, neki befellegzett. Ha nem tesz semmit eltűnik, mintha soha nem is létezett volna. Tetszett neki a halhatatlan lét, nem akarta ilyen könnyen eldobni. Tehát próbálkozott, javarészt sikertelenül.

Amikor úgy érezte, megunta a rohangálást és az arcátlan halandókat, akkor találkozott először a Kölyökkel. Eredetileg egy katonát szeretett volna behálózni, viszont a férfinak semmi tehetsége sem volt a sötét tudományok művészetéhez, így hamar lemondott róla. Nem a nyers erőt, hanem az értelmet kereste.

A katona vezette el őt abba az aprócska viskóba, ahol a Kölyök anyjával, apjával és a húgával élt. A gárdisták tettek arról, hogy az idilli család szétszakadjon; a katona saját kezűleg végzett a királyukat eláruló szülőkkel. A Kölyökben elpattant valami, amikor a véres kard a nyaka előtt állt meg.

- Kérlek, szedd elő a szekrényből a húgodat és menekülj!

A fiatal fiú a katonára szegezte jégkék szemeit. Az rezzenéstelen arccal nézett vissza rá.

- Nem fogsz elengedni. Ismerem a fajtádat. Most adsz egy kis előnyt, de amint elfordulok, te hátbaszúrsz? 

- Gyerekgyilkosnak nézel?

A Kölyök habozott a válasszal.

- Xavér Sandoval! - egy magas, őszülő hajú férfi rúgta be az ajtót, nyomában egy megtermett zsoldos. Mindketten a Gárda vörös köpenyét és makkot mintázó címerét viselték. - Végezz a kis taknyossal és induljunk haza!

Xavér - a Márki hosszan ízlelgette a nevet. Látta, ahogy a katona kezében megremeg a kard, majd egy utolsó pillantást vet a rémült gyerekre. Ha lesújt rá, a fiú arca örök életében kísérteni fogja. Ha nem végez vele, elvesztheti pozícióját és mások szeme láttára szégyenülhet meg. Ha ő nem, akkor társai ölik meg a Kölyköt. Xavér Sandoval gyorsan meghozta döntését, és a fiúra támadott.

A Márki elégedetten nézte a Kölyök szenvedését. Élvezte, ha másokkal történik a rossz, és nem vele. Ki tudja, hány kivégzést nézhet még végig létezése végéig?

- Hazug! - A fiú szájától a mellkasáig mély vágást ejtett a fegyver, de nem adta fel egykönnyen. Arrébb kúszott, és feltépte a padlódeszkát, ami alá néhai apja egy tőrt rejtett, végszükség esetére. Két kézzel, hátán fekve tartotta maga elé védekezően. Nem sokat ért vele, a katona kettévágta a pengét, majd fegyvere vasát a Kölyökbe mélyesztette, hogy megszabadítsa szenvedésétől.

Harcias kis teremtés. Fiatal, könnyelmű... a Márki az élettel teli jelzőt már nem akarta használni a további dicsérésére.

- Indulhatunk, Lukács? - Xavér szavai halkak és erőtlenek voltak.

- Hozd magaddal a tőrét, majd eladjuk jó pénzért- az őszülő figura elégedettnek látszott. A Márki úgy érezte, a háromfős társaságból vele tudná leginkább megtalálni a közös hangot.

- Barmok - Xavér kirontott az ajtón- Ássatok nekik egy sírt, legalább a földben lehessenek együtt.

Lukács és a zsoldos az ingerült társuk után indult, mintha mi sem történt volna. A Márkinak nem akaródzott velük mennie. A Kölyök mellé térdelt, alakja láthatóvá vált. Kezét végigsimította halványbarna haján - Te is szerettél volna élni még néhány évet, mi? Talán nem is különbözünk annyira, mint hittem.

- Segítsen a bátyámon! - a szekrényből az emlegetett kishúg mászott ki. Látta a démont, mivel az úgy akarta.

- A bátyádon már nem lehet segíteni- mosolyodott el a Márki. - Nincs orvos, aki vissza tudná hozni az életbe.

- De te nem vagy orvos! - makacskodott a lány, ajkát lefelé biggyesztette.

A Márki régen csinált olyat, amire készült. Legutóbb ezer éve, még emberként próbálkozott a halottak megidézésével. Megigazította nyakkendőjét, majd megfogta a Kölyök kihűlt kezeit. Kicsit kijött a gyakorlatból, de ez nem tántoríthatta el. - Való igaz. én csak egy kontár vagyok!- Újból elvigyorodott, majd átlépett a halotti síkra.

A Kölyköt egy árnyékszerű fának dőlve találta meg. Nem sírt, viszont szemei vészjóslóan villantak meg, amikor a Márki közelebb lépett hozzá. - Látom még holtan sem akarod feladni a harcot.

- Ki maga?

Az fontosabb, hogy te ki szeretnél lenni, drága Larionom.

A Kölyök felkapta a fejét - Honnan tudja a nevemet, Uram?

- Drágám, ez alapvető trükk egy magamfajta démontól!- A Márki elnevette magát.

Larion arrébb húzódott a Márkitól -Tehát démon vagy... ez valóban a Pokol. Ezek szerint te fogsz kínozni a világmindenség végéig? Remélem, legalább jó beszélgetőpartner leszel.

- Nem kell itt bevégezned - ingatta a fejét a Márki - Alkut ajánlok; visszahozlak az életbe, ha cserébe...nos... - az állát vakargatta, miközben a megfelelő szót kereste - Ó, igen. Megosztod velem földi porhüvelyedet.

- Alkut kötni egy démonnal az életben maradásért hatékony, de rossz ötlet.

- Pedig már csak ebbe kapaszkodhatsz, ha nem akarod ilyen fiatalon a Túlvilágon végezni. Annyi elvarratlan szál, megannyi düh és látom a szemedben, mit érzel az iránt a katona iránt...

- Gyűlöletet - Larion elmosolyodott. - Bármit megadnék azért, hogy bosszút állhassak.

- Tehát bármit. Add nekem cserébe azt, amit a legjobban szeretsz, és megkaphatod a hőn áhított vendettádat! - a Márki az állatot simogatta.- Máskülönben honnan tudhatnám biztosan, hogy megtartod az alku rád eső felét? Minek az elvételével bizonyíthatnám a hűségedet?

- Vidd a húgomat- vont vállat a fiú. - Ő biztos jól érezné magát a magadfajták között.

- Íme a testvérek mintaképe. Bezzeg a kicsi húgica még így is imád téged. Esedezett, hogy mentselek meg a haláltól- a Márki megigazgatta inge gallérját. - Larion, amit a legjobban szeretsz, azt nem adod ki ilyen könnyen.

Larion nagyot nyelt, de szája széle továbbra is felfelé görbült. - Ez segített átvészelni a legrosszabb éveket, a szörnyűségeket amiket láttál, fiú. Nem a hősiességed, a húgod vagy az az éles eszed. A mosolyod, fiú!

Larion átgondolta a hallottakat. Nagy áldozat egy még nagyobb célért. A kezét nyújtotta. - Tönkre fogom tenni annak a katonának az életét. Szétszakítom, ahogy csak tudom. Meg fogom ölni Xavér Sandovalt.

A Márki rátette tenyerét a fiú kézfejére. - Igen, Larion. Meg fogjuk ölni Xavér Sandovalt.

A Márki újra életet lehelt belé, de az alku tárgya, a fiú mosolya soha többé nem volt ugyanolyan. Minden egyes alkalommal, amikor felderült, valami kísérteties, démoni erő áradt a Kölyök egész lényéből. Várt évekig, hogy beteljesíthesse célját: csakis arra a pillanatra, amikor kardja lesújthat a kapitány fejére. Csendben tervezgette azokat a perceket, és szüntelenül mosolygott minden lépésnél. A bosszúja napja tagadhatatlanul közel volt.