3. fejezet

A Berger család a vacsorához készülődött. Pilácsban, egy kis falucskában élték mindennapjaikat. Az apa favágó volt, az anya igazi háziasszony, az idősebbik fiú, Louis pedig katona a messzi Pernauban. Egyedül fiatalabb gyermekük lakott velük, de lassan ő is abba a korba ért, hogy valami mellett elköteleződjön.

Nicholas Berger! Asztalhoz!

Niels, a kisebbik fiú fáradtan sétált le az emeletről. Haját és kezeit vastag rétegben borította az olaj, arcát korom sötétítette. - Elnézést, apám. Barkácsoltam.

Az apa határozatlanul bólintott. Nem szerette, amikor Nielst gépezeteitől olajosan, ápolatlanul látta, de reménykedett abban, hogy talál a fiúnak egy utazó ezermestert, aki tanítványává fogadja, és minél messzebb viszi. Niels túl jószívű és ártatlan gyerek volt ahhoz, hogy őt is besorozzák, akárcsak a bátyját.

Töprengéséből hirtelen kopogás zökkentette ki. Rossz szokásából adódóan egyből katonákra gondolt. Az ajtó felé indult, miközben intett fiának, hogy rejtőzzön el a szobájában. Megragadta a kilincset, és résnyire nyitotta a bejáratot. Megnyugodott, amikor a felfegyverzett toborzók helyett egy úti ruhába öltözött, félszemű vándort látott. - Ki maga, és mit szeretne, uram?

- Egyszerű vándor vagyok, aki szállást keres, de sehova sem engedték eddig be - a férfi hangja komor és fáradt volt, de mosolyt erőltetett arcára.

Mi lakunk a falu legelején.

- Tetszettek a kerti virágok.

Az apa felsóhajtott, és arrébb állt, hogy az idegen bejöhessen - Azt mondják, szerencsét hoz, ha otthont adsz egy vándornak - tekintete a férfi kardjára siklott. Markolata cikornyás volt, pengéje élesnek tűnt. - Mondja csak, az úr afféle nemes?

A férfi megrázta a fejét, majd a sarokba dobta köpenyét, fegyverét, és az asztalhoz ült.

Akkor mégis honnan van magának ilyen értékes fegyvere?

- És maguk miért terítettek három személyre? Talán számítottak rám? - a vándor terelte a témát. A lépcső felé pillantott, majd az apa szemébe nézett.- Már be lehetne sorozni a fiát? Gondolom, abban a korban van. Ne féljen tőlem, nyugodtan hívja le közénk!

Pár percig csend volt, a ház ura és a vendég farkasszemet néztek egymással.

- Dorisz! - szólt az apa az asszonyhoz, miközben szép lassan az idegen kardja felé hátrált. - Kutasd át a holmijait! Ha találunk bármi katonaságra vagy Pernaura utaló jelet, akkor...

- ... akkor maga leüt a saját kardommal, darabokra vágnak, és elásnak a kertben - a vándor rátapintott a lényegre, majd kanalazni kezdte a levesét. - Tehát fontos magának a fia. Teljesen megértem.

- Maga is közülük való! - az apa haragosan kapta fel az idegen kardját, de ahogy keze hozzáért a markolathoz, és felemelte a fegyvert, nyomban el is engedte, és a kard nagy csattanással a földre hullt. - Ez éget! Boszorkányság!

- Nem boszorkány ez az ember, sem katona! - Dorisz felemelte a makkos jelvényt, amit a fekete köpeny egyik zsebében talált.

- Gárdista lennék - dünnyögte az idegen, majd újabb kanál levest nyelt le. - Mint mondtam, nem kell félnie tőlem.

- Tehát gárdista - ízlelgette a szavakat a megenyhült apa, miközben megégett kezeit dörzsölgette. - Ha azt nézzük mégiscsak afféle úr...

Az idegen szája széles mosolyra húzódott, majd felkelt az asztaltól, és meghajolt. - Xavér Sandoval, hadügyminiszter és irodista.

- Sandoval, forrósodó kard...

- Biztosíthatom, a kettőnek semmi köze egymáshoz. A kardot loptam, ahogy a nemesi nevemet is.

- Tehát tolvaj is.

- Előbb-utóbb mindenkit megkísérti a nagyobb vagyon ígérete, és tesz valami piszkosat. Sosem lehet elég korán kezdeni - a levesestál még legalább a feléig volt, Xavér mégis megtörölte száját, és felállt az asztaltól.

Érdekes a felfogása, gárdista úr- az apa elmélkedve szemlélte a férfit. - Engedje meg, hogy én is bemutatkozzak. Ferdinand Berger vagyok, a helyi favágó. Az asszony Dorisz, a fiunk pedig, akit még nem látott, Niels. Gondolom hosszú volt az út a Gallyas erdőtől idáig. Vendégszobánk nincs, viszont egy kanapénk van, amin aludhat az úr.

- Köszönöm a kedvességet - Xavér rövid keresgélés után meg is találta alvóhelyét, és végre -két napi gyaloglás után- álomra hajtotta a fejét.

Hajnalodott már, amikor újra kopogtattak. Xavér felkelt a zajra, és a bejárathoz sétált. Berger úr már az ajtóban állt, és egy gyertya fényénél méregette a kint álló alakokat.

A Pernaui Hadsereg által küldött felszólítás azt írja, a fia, Nicholas Berger a múlt héten töltötte be a tizenhat éves kort. - három pernaui katona szavalta kórusban az előre betanult szöveget. Ők már valódi toborzók voltak, katonai öltözékükön is látszott. -Gondolom tudja, hogy a királyi családok által kötött szerződésben leírtak szerint a Kontinensen élők minden évben kötelesek egy előre kiválasztott névsor alapján kétszáz fiút küldeni...

- Hagyd abba, már unom - Xavér nagyot ásított, egy egyszerű mozdulattal felvette holmiját, és arrébb tolta az ajtóból Berger urat. - Nicholas Berger az én védelmem alatt áll, urak!

- Mégis milyen jogon ugat?

Xavér szeme mérgesen villant meg, és nemcsak a makkos jelvényt, hanem a kardját is felemelte. - Nicholas Berger mostantól egy gárdista tanítványa! Gondolom tudják, hogy ha valami, akkor a Gárda ezerszer fontosabb a maguk katonás játékánál! - a hátul álló alacsony nemesre pillantott. - Amheer gróf, maga már járt a Gárdában. Kérem, legalább most az egyszer viszonozza a vendéglátásunkat valamivel!

Xavér szavait hosszú hallgatás követte, amit Amheer tört meg. - Uraim, hátraarc! Vannak még mások is ezen a mocskos Kontinensen, nem csak ez a fiú!

A katonák a parancsra megfordultak, és lassan, morgolódva távoztak. Berger úr megkönnyebbülten sóhajtott fel. - Köszönöm, uram! Megmentette a fiamat! Mivel tartozom magának?

Őszintén? A fiával. Amheer gróf a pernaui erők egyik küldötte, aki a Kontinenssel tartja a kapcsolatot, ezért gyakran száll meg a Gárdában. Ha legközelebbi látogatásánál nem találja nálunk a fiút, akkor...

- Abból bajok lesznek - fejezte be Berger úr. - Inkább bízom magára a fiamat, mint azokra a söpredék pernauikara. A Gárdában nagyobb jövő és hosszabb élet vár rá, mint a harcmezőn, egy olyan háborúban, amit nem is az otthonunkért vívna. Megígéri, hogy vigyáz rá?

- Megígérem, hogy vigyázok rá, és tanítom. - bólintott Xavér.

Berger úr megkeményítette szívét, és felment az emeletre, hogy lehívhassa a fiát. Percek teltek el, mire megjelent a nyeszlett, kormos, búzaszőke hajú fiúcska, akit eddig még csak névről ismert Xavér.

Niels Berger vagyok! - nyújtotta a kezét az ifjú.

Xavér - a férfi megrázta a kezét. - Leszel a tanítványom, Niels Berger?

- Ugye... megtanítasz vívni?

- Persze! A Gárdában van mágusunk, fegyvermesterünk, könyvtárunk, veled egyidős gyerekek... - akaratlanul is Gideonra és az őt pesztráló Félixre gondolt, és ez egyfajta honvággyal töltötte el. - ...szóval eléggé tágak a lehetőségeid.

- Akkor benne vagyok! - Niels szemei izgatottan csillogtak, majd összecsomagolt holmijára mutatott. - Indulhatunk is, ha gondolod, Mentor!

- Mentor! - Xavér felnevetett, majd ő is összeszedte dolgait. - Artéz felé megyünk, mert van még arra néhány elintézendő dolgom. Elcsípünk egy hajót, és indulunk is hazafelé.

- Hazafelé...

- Majd hozzászoksz, fiú! Sokkal gyorsabban fogsz beilleszkedni, mint elsőre gondolnád...

Miközben Niels elbúcsúzott a szüleitől, és megígérte, hogy amikor csak teheti, írni fog nekik, Xavér továbbra is a mentor megnevezésen rágódott. Kedvére volt az új titulusa, annyi szent. Mentor...mentor, mentor. 

Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top