A busz megállt és az ajtók kinyíltak.

Az egyetlen leszálló, hátára vetette piros táskáját és megállt a legalsó lépcsőfoknál. Mélyen magába szívta az enyhén fémes tavaszi levegőt, majd elégedetten elmosolyodott. Kékeszöld szemében elszántság és izgalom égett, mert tudta, végre megérkezett.

Ez a  fiatal lány, nagy lendülettel lelépett az aszfaltra, majd az ajtók bezárultak mögötte és a busz tovább hajtott, végérvényesen ott hagyva az északi kisfaluban.

Tizenkét év telt el azóta, hogy akarata ellenére kénytelen volt elhagynia szülőfaluját és családját, pontosabban, azt ami megmaradt belőle.

Azután az éjszaka után édesanyját sose találták meg, apja pedig nem sokkal a történtek után, teljesen magába roskadt. Míg egy nap, minden előjel nélkül gyámügyesek kopogtattak az ajtajukon és magukkal vitték egy távoli gyermekotthonba.

Alig múlt hat éves mikor utoljára látta édesapját.

Most viszont, hogy betöltötte a tizennyolcadik életévét, otthagyta az otthont és elhatározta, kideríti mi is történt pontosan azon az estén.

Viszont nem tudta, merre induljon tovább.

- Eltévedtél?

Összerezzenve a kérdés hallatán megfordult. A hang egy alacsony öreg férfihez tartozott. Meghajlott hátával egy faragott botra támaszkodott. Kockás sapkája alól, kilátszó vöröses haja őszbe vegyült, zöld szemei megfáradtan fénylettek.

- Nem.. vagy is igazából egy bizonyos William Lawrencet keresek. – válaszolta reménykedve, hiszen egy ilyen kis faluban elkerülhetetlennek tartotta, hogy az emberek ne ismerjék egymást. Az idős férfi arcát figyelve, ezt el is találta.

- Oh, William Lawrence. – sóhajtott fel, mintha régi emlékek elevenedtek volna meg benne.

- A jó öreg Flúgos Wili. Hát hogyne tudnám, merre lakik, de a helyedben messze elkerülném. Megszállott egy bolond, szent igaz!

A lány megrökönyödötten meredt a férfire.

- Kérem, mondja el, merre lakik. Mindenképpen találkoznom kell vele!

A férfi egyik szemöldökét lusta ívben megemelte.

- Ha nem értesz, a szép szóból hát legyen. –vonta meg a vállát. Balra fordulva, kezével előre mutatott. – Menj itt egyenesen végig, majd a pékségnél fordulj balra. Tarts jobbra az egykori kőfal irányába, míg az utolsó házat el nem hagyod. Azután a földúton menj tovább az erdő irányába. Egy romos épületet keres, aminek a kapuját benőtte a  vadszőlő.

A lány lelkesen megköszönte a segítséget és miután búcsút intett a férfinak, fülébe dugta fülhallgatóját és útnak indult.

A zene hangosan dübörögtették a dobhártyáját ezzel elnyomja minden gondolatát. Alig érkezett meg a faluba, de az öregember szavai máris elbizonytalanították.

Félt, hogy az apja valóban megbolondult és ez a gondolat sehogy se engedte el, akárhogy próbált tőle szabadulni.

Füle mögé tűrve rezes szőke haját felnézett. Észre se vette, de már rég elérte a falu szívét. A szerény vidéki angol házak között húzódó utca szélén, lila kikericsek virágoztak, míg a levegőben ismerős édes illat szállt a közeli pékségből.

A helyiek körülötte lázasan készülődtek. A fákon és falakon lógó díszek,   a tavaszi napéjegyenlőség ünnepét hirdették. A főtér közepén egy kiscsoport a máglyát készítették elő, míg a gyerekek maszkokban kergetőztek a tömegben.

Váratlanul az egyik fiúcska egy idősödő asszonynak ütközött és kiverte a kezében lévő papírzacskót. A benne lévő almák szanaszét gurultak, néhány pont a lány lába elé. Kivéve fülhallgatóját lehajolt, hogy felvegye.

- Ezek a fránya kölykök, nem tudják mi a tisztelet, de ha én elkapom a grabancukat és akkor...- zsörtölődött magában a nő miközben próbálta összeszedni az almákat észre se véve az mellette megálló lányt.

Mikor felnézett szemei azonnal elkerekedtek, mint aki éppen szellemet látna.

- Nem lehet. – suttogta –Mégis te lennél az? Aliz Lawrence te vagy az?

A lány számára ismerős volt ugyan a bozontos hajú telt nő, mégse tudta hova tenni. Akárhogy is hosszú idő telt el, és már rég elfelejtette az emberek arcát.

- Ismerjük egymást? – kérdezte zavartan.

- Én vagyok az Marie! Hát nem emlékszel?

Ekkor Aliznak valóban eszébe jutott.

Mikor a szülei sokáig távol maradtak a munkájuk miatt, mindig egy bozontos piros pozsgás arcú nő vigyázott rá, akit úgy hívtak Marie Eliz. Az egykori szitter régen olyan volt számára, mint egy második anya. Hintázni, olvasni tanította és valahányszor megbetegedett mindig főzött neki kakaót.

- Mézzel és fahéjjal. – csúszott ki a száján, mire a nő szemei élénken felcsillantak.

- Hát mégis emlékszel!- csattant fel. – Mesélj, mi van veled édesem, azóta nem láttalak, hogy az apád...- a nő hangja hirtelen elakadt.

- „Hogy az apám csak úgy eldobva magától otthonba küldőt"? - fejezte be magában a nő szavait keserűen, míg arcára tökéletes műmosolyt varázsolt.

Ha valamihez, hát ehhez értett.

A valódi érzéseit jobban tette, ha elrejtett. Ugyanis hamar megtanulta, hogy azokat, akiket idősebb korukban hagyják el a szüleik, a felnőttek és a többi gyerek hidegvérrel bélyegeznek meg. 

És ha ezek a gyerekek bármiben is eltérnek, a társaiktól már küldik is a pszichiáterhez. Aki különböző okokra hivatkozva gyógyszereket írnak elő számukra. Holott, lehet nincs szűkségük másra, mint egy meleg ölelésű támaszra és egy bögre kakaóra.

- Azért jöttem , hogy meglátogassam az apámat. - Válaszolta röviden, gondosan ügyelve, hogy ne köpje a mondat végét.

A nő arcáról azonnal lefagyott a mosoly, ami rosszalló gyanút keltett Alizban.

- Oh, édesem. – a nő ismét széles mosolyra húzta vastag ajkait, de ezúttal a legkisebb őszinteség nélkül. – Akkor nem tartalak fel tovább. Menj csak és ad át F...Wilinek az üdvözletem.

Aliz bólintott és mikor indulni készült a nő megragadta a vállát. Kabátján keresztül is érezte a nő remegő ujjait.

- Ha bármiben szükséged lenne rám, kérlek, látogass meg. Itt lakok az utca végén a sárga házban. – felelte kedvesen, mégis Aliz úgy vélte , a nő szemében aggodalom tükröződik.

  Mégis mi a fene folyik itt?

- Mindent köszönök, viszont most ha nem sietnék. – felelte és finoman lehámozta magáról a nő ujjait és tovább sietett. Az öregember és egykori szittere viselkedése egyre jobban kezdte nyugtalanítani ezért minél hamarabb a végére akart járni.

Miután elhagyta a házakat az öreg útbaigazítását követve egy poros földútra tévedt.  Kétoldalt kőfallal ami mögött a  birkák lustán legeltek az erdővel szegélyezett legelőn.

Pár méter után megpillantotta a völgy alján fekvő házat. Önkénytelenül felgyorsította lépteit. Egyre közelebb érve ráeszmélt, hogy az öregember egyáltalán nem túlzott. Beázott, repedezett falairól a vakolat szinte teljesen lemállott. A kerítés azon része ami nem dőlt ki,  benőtte a vadszőlő és a borostyán. 

Aliz megállt az ajtó előtt és mély levegőt vett. Kisidő múlva remegő kezét felemelte és a kilincs felé nyújtotta, az utolsó pillanatban mégis visszahúzta.

Mi van, ha az apja tényleg megőrült és amellett, hogy megszállott, veszélyes?

Gyerünk, szedd össze magad!

 Miután megmakacsolta magát bekopogtatott.

Mindig is önfejű és hajthatatlan volt. Ha egyszer valamit a fejébe vett az véghez is vitte bármibe is kerüljön.

A régi vastag cseresznyeajtó mélyen kongott, de bentről nem érkezett válasz. Erősebben kopogott, de semmi se történt. Nem létező szerencséjét kísértve, megkerülte a házat, hátha talál egy nyitott ablakot, vagy jobb esetben egy ajtót. Az elhanyagolt udvarban álló gyerekcsúszdát és homokozót, amelyeknek emlékeit még halványan őrizte, teljesen beborította a gaz. A vascsövek elkorrodálódtak és a kétszemélyes hinta kötelei leszakadtak. A ház teljesen üresen állt, zárt ablakait koszos függönyök takarták.

Aliz csalódottan felsóhajtott mikor leroskadt a fal mellett. Hátával érezte, ahogy leverte a vakolatot.

Felemelte fejét, tekintetével az erdőt fürkészte. Fogalma se volt róla, hogy egyáltalán mit kerestek akkor az erdőben, de gyakran feltette a kérdést magának, hogy valóban tudni akarja. Valahányszor megpróbált vissza emlékezni, gyötrő fájdalom hasított a fejébe. A pszichológusok úgy vélték, az erdőben akkora sokk érhette, hogy a tudata így próbálja megvédeni az emlékektől.

Az ég megdörrent, visszarántva Alizt a jelenbe. Felnézet az égre és tudta, ha nem igyekszik esőben kell végig sétálnia a falun és szerencsétlenségére még egy esernyő se volt nála, pedig tudja mennyire kiszámíthatatlan a márciusi időjárás.