Az ébresztőóra már korán reggel csörömpölt az éjjeliszekrényen. [Név] már előző este beállította, hogy mikor jelezzen s keltse fel őket, hiszen alig várta már ezt a napot. Teljesen fel volt pörögve, már egy héttel ezelőtt a nap előtt is, szeretett volna kicsit kiszakadni a Tokióban töltött hétköznapokból, amik ugyan jók voltak a férfi mellett, mégis a nélküle eltöltött időt keserű szürkének találta. Éppen ezért szervezte meg ezt a kis kiruccanást férjével. Kettesben szeretett volna lenni vele, anélkül, hogy bárki ismerőssel összefutnának az utcán vagy a programjaikon.

Az első pár csörrenésig még az igazak álmát aludta a fiatal felnőtt hölgy, mikor azonban eljutott tudatáig a vekker éles csörömpölése, félkómásan nyögött egyet, s kinyomta az ébresztőt. Karjait arcába vetette és mély levegőt vett, majd lassan kifújta azt. Még mindig nagyon álmos volt, de ahogy lassacskán eszébe jutott, hogy milyen napra is ébredt, úgy kezdett lassacskán belé szivárogni az élet.

- Szívem, ébredj..- motyogta reggeli, álomittas hangán a lány, ahogy férjéhez hajolva lágy puszikkal kezdte belepni az arcát, ezzel keltegetve édesen szuszogó szerelmét.

- Csak még öt percet..- könyörgött Kotaro reggeli, rekedt hangján, ahogy a fehér takarót a fejére húzta, ezzel is jelezve, hogy ő még nincs kész a reggelhez.

- Csinálok egy kávét addig, álomszuszék.- kuncogott a [Hajszín] hajú nő, majd direkt átgördült rajta, így Kotaro oldalán ért földet. A férfit láthatólag nem zavarta a cselekedet, így csak nagyot nyújtózkodott. [Név] kedvenc pizsamáját hordta; Kotaro egyik régi, elnyűtt rövidujjú pólóját (ami már inkább volt az övé, mintsem férjéé) és egy csipkés bugyit. Szemdörzsölgetve csoszogott ki a konyhába, ahol nekiállt lefőzni a kávét, majd amíg arra várt, beletöltötte a tejet a bögrékbe.

Nem sokkal később, pár perc elteltével a férfi is erőt vett magán, leküzdötte a reggeli fáradtságot, amely az ágyhoz láncolta, és egy nagy ásítást követően kikászálódott az ágyból. Mivel csak egy alsónadrágot viselt -ami nyáron elég gyakori volt- a reggeli napfény gyenge sugarai megvilágították enyhén napbarnított bőrét. Olyan volt, mint egy Földre szállt angyal, akit még maga a Nap is dicsfényben fürdőztet reggel. Még párszor eljátszott a gondolattal, hogy visszafekszik, de aztán csak kiment a konyhába párja után, aki épp a reggelit rakta össze.

- Tudok segíteni, vagy az is elég ha figyellek téged, Kedvesem?- kérdezte lágyan, leülve a pulthoz, miközben le sem vette tekintetét nejéről.

- Amilyen kómás vagy, még elvágnád az ujjad, úgyhogy inkább csak figyelj.- mosolygott rá, tekintete kissé elidőzött tökéletesen kidolgozott testén, majd visszafordult a paradicsomokhoz. Gondolatai csak akörül forogtak, hogy mennyire szerencsés is, hogy az egykori csapatkapitány mellett lehet. Az emlékekre mosolya csak szélesedett, lelkét elöntötte a hála. Végül a szendvicsek mellé tette a lédús, piros gyümölcs szeleteket, majd az egyik tányért Kotaro elé, a másikat pedig mellé helyezte az asztalra, melléjük a bögre kávét.- Jó étvágyat Szerelmem!- simított végig férje hátán s lágy csókot nyomott lelapult, kócos hajába, mielőtt leült volna.

- Köszönöm!- nem is hezitált túl sokat, azonnal a reggelihez fogott, s teli szájjal köszönte már meg. A látványra -ami valljuk be igencsak szórakoztató volt- felesége elkuncogta magát, majd ő is nekilátott reggelijének, miközben telefonját nyomkodta és édes állatos videókat és képeket nézegetett az Instagramon. Miután csendesen megreggeliztek, a lány felállt, s bepakolt a mosogatóba, majd férjére nézett.

- Én elmosogatok, te addig kezdj el felöltözni meg elkészülni, mert ha én beszabadulok a fürdőbe, két órát minimum bent töltök, tudod jól.- nézett vigyorogva Bokutora.

- Tudom-tudom Már csak ezt nem értem, hogy mit tudsz annyi ideig csinálni odabent.- állt fel az asztaltól, választ várva.

- Ebből - mutatott arcára- kell valami normálisat kihoznom, ami vállalható az ajtónkon kívül is. Plusz a hajam is meg kell csináljam. Csajos dolgok, úgysem érted.- legyintett.

- Szerintem te úgy vagy szép, ahogy vagy.- küldött puszit [Név]-nek/nak, aki azonnal pirulni kezdett. Hiába a sok boldog év a fiúval, az ilyen bókjaihoz sosem tudott hozzászokni. A fiú ezen csak elmosolyodott, majd elment a fürdőbe, hogy az utasításoknak eleget téve, rendbe tegye magát. A lány, férje győzelemittas mosolyától, csak jobban elpirult, végül nagy nehezen rávette magát a mosogatásra. Nem volt sok dolga, tekintve, hogy csak a reggelihez felhasznált edények voltak piszkosak.

Dúdolgatva végezte a dolgát, majd amíg hagyta lecsöpögni a tányérokat, vágódeszkát, kést, bögréket, bevonult a szobájába és nekikezdett ruha után kutakodni. Természetesen előjött a "nincs mit felvennem" tipikus problémája, de kis gondolkodás után végül egy fehér, lenge haspólót és egy magasított derekú farmer rövidnadrágot, hozzá pedig csak egy random fehérnemű szettet választott ki, s már toporgott is a fürdő ajtaja előtt, nem akart rányitni férfjére, kivételejes nem robbant be a helyiségbe, mint szokott, inkább türelmesen várakozott a falnak dőlve. Nem olyan sokára nyílt is az ajtó. Bokuto csak egy törülközőt viselt, derekára tekerve. Meglátva párját, kedvesen elmosolyodott.

- Bejöhettél volna.- jegyezte meg, mire a másik csak megrántotta a vállát.

- Bent is ragadtunk volna..- mérte végig vigyorogva, mire Bokuto elkapta volna a lány derekát, de [Név] gyorsan beoldalazott a fürdőbe és mosolyogva nyelvet öltött rá.- Esetleg majd mikor már nem vagyunk itthon, Kotaro.- azzal becsukta a ajtót.

Már mennyi ideje együtt vagyunk, de még mindig elpirulok, ha a keresztnevén hívom... Hozzá kéne szoknom..- gondolta magában, ahogy a mosdókagylóra támaszkodva figyelte az arcát a tükörben.

- Baka... Hogy vagy most is rám ekkora hatással?- suttogta maga elé, szeme azonban szerelemtől csillogott, ajkain apró mosoly ült.

Bokuto hasonló gondolatokkal ment közös hálószobájukba, ahol ruha után kezdett keresgélni. Csodálatos nőszemély- gondolta magában, ahogy kivett egy térdig érő farmert és egy fekete pólót, majd a kedvenc macis alsónadrágját, s öltözni kezdett. Gondolatai csakis párja körül keringtek, aki egykor olyannyira elcsábította. Annyira boldog volt, hogy szíve szerint kiment volna a tetőre és elordította volna magát, hogy milyen boldog élete szerelme mellett.

[Név] próbált igyekezni, hogy több ideig csünghessen szerelme nyakán. Gyorsan letusolt és hajat mosott, majd felöltözött és fogat mosott. Haját nem akarta megszárítani, elvégre füllesztő meleg volt már a lakásban is, nemhogy odakint. Végül egy nem túl erős smink mellett döntött, ahogy a tükörképét vizslatva próbálta kitalálni, hogyan is nézzen ki. Csak egy leheletnyi szempillaspirált használt, a legtermészetesebb hatást keltve kente fel magára az alapozót és egyéb kozmetikai terméket, végezetül csak ajakbalzsammal kente be száját és már tipegett is ki a fürdőből, hatalmas mosollyal az arcán. Kotaro keresésére indult a hzban, hogy megölelgethesse, hisz a sietős reggel miatt nem volt idejük a szokásos plusz fél órás összebújásra. A férfi a szobájukban pihent, így nem volt nehéz dolga, könnyedén rátalált. A fiú az ágyon feküdt és a plafont bámulta, miközben magában mosolygott a sok szép emléket felelevenítve. Szívét minden egyes emlék megmelengette, mosolyától pedig már fájt az arca. A látványra [Név] is elmosolyodott, hiszen jól tudta, min agyalt szeretett férje. Lassan mászott be férje mellé az ágyba, aki csak akkor tért vissza az álmodozásából, mikor neje mellkasára hajtotta fejét és derekát kezdte lassacskán cirógatni. Nem szólalt meg a lány, csak lehunyta a szemét és mélyeket lélegzett Kotaro illatából, miközben szinte sírni tudott volna a boldogságtól, ami belül szétfeszítette mellkasát.

- Még mennyi idő van indulásig?- kérdezte a férfi, magához ölelve párját.

- Hmm..- nézett a mellettük lévő digitális órára- egy óra és hét perc. Ebből minimum fél óra lesz az összepakolás, szóval ha még pár percig így maradunk, azt megköszönném.- mosolyodott el. Megfogta férje kezét és összekulcsolta az ujjaikat, majd szájához emelte a férfi hatalmas kézfejét és nagy, cuppanós puszit nyomott rá.

- Ezt nem ellenzem.- adott puszit a párja feje búbjára.- Viszont este már bepakoltunk, nem?- kérdezte értetlenül.

- Deee, viszont át kéne nézni, hogy tényleg minden megvan-e, meg átfésülni a lakást, hátha van valami, amit még bedobnánk a csomagokhoz. Magamat ismerve biztos, hogy beteszek még egy-két cuccot. Tudod mi az elvem: mindent is az utolsó pillanatban.- nevetett fel kínosan.

- Nem az a baj, hogy az utolsó pillanatban teszel be pár cuccot, hanem az, hogy azok is tökre feleslegesek lesznek, pont mint a bőröndöd fele.- csipkelődött.

- Igen?- fordult hasra, férje szemeibe nézve, ajkain kihívó mosollyal.- És akkor mire kell neked annyi nasi, mikor úgyse azt fogjuk enni, de te azért bepakoltad. Ahogy az a plusz két töltőfej is felesleges lesz ám, Szerelmem. De ha bemászok a bőröndbe, akkor plusz felesleges bőröndünk lesz.- kezdett el gondolkodást tettetni, mivel tudta jól, hogy Kotaro mindig is utálta, ha feleslegesnek titulálta magát, akár poénból, akár nem.

- Tudod, hogy nem vagy felesleges. Túl sokat jelentesz ennek a világnak és maga a viccelődés ezzel bűnnek számít.- puszilta szájon feleségét.- Amúgy meg a nasi mindig jól jön és nem tudhatod, hogy mikor öntöd le kólával a töltőfejed.- sorolta az érveket, ezzel nevetésre készetve szerelmét, ami nagy mosolyt csal arcára. Imádta hallgatni [Név] nevetését, ebből tudta, hogy a lány boldog mellette.

- Bolond vagy, de imádlak.- simogatta meg férje arcát, még mindig nevetve.- A végén még veszek neked egy rakat töltőt, úgyis három havonta valahogy mindig tönkremenne.- heccelte vigyorogva.

- Nem tehetek róla, ha egyszer tönkremennek! Hidd el, nem én vagyok az egyedüli ember, aki három havonta cseréli a töltőit.- állt ki magáért.

- Jogos, ott van még Tetsu meg az idióta bátyám is.- kuncogott.- Körbe vagyok véve töltő gyilkosokkal, csoda, hogy még nem kopogtatott soha a rendőrség.

- Soha ne mondd, hogy soha.- pöckölte meg az orrát.- Pöttöm!- becézte, mire a másik igencsak belepirult.

- Ha te mondod... Torony..- fújta fel vörös arcát, mint a lufit.

- Hát a toronynak általában örülni szoktál.- szívta tovább a lány vérét egy perverz mosollyal kísérve. Nem engedte ki nyertesen ebből a csatából, akárcsak a többiből sem.

- É-én öh- Dehát... Iga- d-de...- hirtelen csak rákvörös fejjel dadogni volt képes, miközben nagyokat pislogva figyelte Kotaro arcát.- Ez nem éééér!- fúrta lángoló fejét a férfi nyakához.

- Rettentően elragadó vagy ilyen zavarban.- kuncogott, ahogy olyan szorosan ölelte magához, mintha csak egy plüssmackó lenne.- De így imádlak.- kezdte el elhalmozni puszikkal. A lány nevetve hagyta, hogy puszilgassa, miközben a szíve hevesen vert, hasában pedig a pillangók le sem akartak nyugodni. Igazán boldog volt. Boldog és őrülten szerelmes. Ez a két érzés egyvelege kavargott lelkében, ahogy élvezte férje figyelmét és szeretetét.

- Kotaro?- halkan mondta ki a nevét, arca pedig még mindig nem vette fel eredeti színét.

- Tessék, Kedvesem?- nézett a másik szemébe.

- Szeretlek!- szerelmesen mosolyogva veszett el az aranysárga szemekben.

- Én jobban szeretlek.- mosolygott elképesztően aranyosan. Szemei olyan szeretetteljesen nézték a másikat, amit az ember ritkán lát, ritkán él át. [Név] mosolyogva nyomott apró csókot Kotaro ajkaira.- Olyan iszonyatosan szerencsés vagyok, hogy veled lehetek..- bújt vissza hozzá szorosan.

- Igen, én is ugyanígy érzek.- nézett fel a plafonra.- Viszont lassan kezdjünk el pakolni. Nem akarok elkésni.- sóhajtott.

- Ehh ne is mondd.- sóhajtott fel ő is, és felült az ágyon.

- Akkor legközelebb írom.- poénkodott továbbra is. [Név] nevetve nekivágta a párnáját és kimászott az ágyból.

- Oké, ez tetszett.- nevetve cipzározta ki a bőröndjét és huppant le törökülésben a földre. Bokuto is csak nevetett, majd igyekezett segíteni kedvesének. Körbeszaladt a lakásban és minden olyan dolgot elragadott a helyéről, amiről úgy gondolta, hogy szükség lehet rá. Amikor pedig [Név] meglátta a fiatal férfi által hozott dolgokat, megforgatta a szemeit.- Megkérdezném, hogy ezek minek, de úgyis lesz valami jó érved, szóval inkább csak tedd bele egy táskába.- sóhajtott fel beletörődően, mégis jól esett neki, hogy férje legalább próbálkozott segítséget nyújtani számára.

Halkan motyogva magának, sorra vette, hogy mik lesznek ténylegesen szükségesek, azokat pedig megkereste a bőröndben. Teljesen belefeledkezett a dolgába, minden hangot kizárt és csak a bőröndök tartalmával foglalatoskodott. A férje eközben persze folyamatosan a száját jártatta és arra várt, hogy felesége válaszoljon neki az egész mondandója végén. Ez miatt pedig igen csak csúnya, mégis humoros gúny ült ki arcára.

- Még szerencse, hogy nem valami létfontosságú dologról magyarázok neked percek óta.- jegyezte meg durcásan.

- Mi?- kapta felé hirtelen a fejét.- Sajnálom, teljesen erre fókuszáltam, ne haragudj. Miről volt szó?- teljesen felé fordult, ezzel jelezvén, hogy most már ténylegesen minden figyelme az övé. Tényleg kíváncsi volt arra, hogy miről beszélt a férfi, így érdeklődve figyelte férje arcát.

- Találd ki...- puffogott, miközben karba tett kézzel elfordult a lánytól, aki nagyot sóhajtva megrázta a fejét, majd feltápászkodva a földről, szerelme derekát átölelte és hátába fúrta a fejét.

- Tényleg sajnálom, figyelnem kellett volna rád..- apró puszit nyomott a hátára, miután ismét erős, izmos hátának nyomta arcát.

- Miután etetlek és ruházlak, ez lenne a minimum.- szavai bántóak lehettek volna abban az esetben, ha hangján nem lehetett volna észrevenni a szórakozottságot. [Név] innen tudta jól, hogy férje csak viccelődik.

- Én inkább azt mondanám, hogy ez a minimum ha már lefekszem veled és teljes szívemből szeretlek.- próbált komolyan hangzani, de alig bírta visszatartani a nevetését, ahogy várt a reakcióra.

- Még a végén azt állítod, hogy te nem is akarsz lefeküdni velem és nem élvezed.- háborodott fel, azután pedig hangos nevetésbe kezdett.- Bár én jobban szeretlek.- fordult felesége felé és ölelte őt magához szorosan.

- A világ legnagyobb hazugsága lenne, ha ezt állítanám.- nevetve ölelte szorosan párját.- De egyébként az lehetetlen, hogy jobban szeress engem, ugyanis én milliószor jobban szeretlek téged, mint bárki más ezen a világon.- nyomott puszit férje nyakára, majd mosolyogva kezeibe vette Bokuto arcát, s hüvelykujjával cirógatni kezdte puha bőrét, miközben mélyen szemeibe nézett.

- Lehet, hogy jobban szeretsz, viszont én tovább foglak. Egészen addig, amíg a Nap el nem tűnik, aztán pedig a sötétben szeretlek tovább.- nézett szerelmesen az egyre piruló lány szemébe. Kezeivel elvette az arcán pihenő, az övéhez képest kicsi és puha, általa "pici mancsoknak" nevezett kezeket és lágy puszit lehelt rájuk. [Név] szemeiben könnyek gyülekeztek, melyek csak parancsra vártak, hogy kicsordulhassanak. Szíve heves tempóban zakatolt, amit először akkor érzett, mikor először beszélt Kotaroval. Alig bírt kinyögni bármit is, míg végül szipogva utat engedett könnyeinek és mosolyogva pityeredett el.

- Istenem Kotaro..- nyüszítette elérzékenyülten.

- Ne! Ne sírj, vagy én is nekikezdek- kérte kiskutya szemekkel. Ismerte már [Név]-t, tudta, hogy milyen gyakran érzékenyül el, így ez a reakció kicsit sem lepte meg.

- Nem tehetek ellene, ha ilyen édes vagy..- szipogta, könnyeit törölgetve.

- Az édes az te vagy, nem én. Én csak a jóképű férfi vagyok.- humorizált, miközben megpuszilta kedvesét.

- Milyen igaz!- nevetett jóízűen.- A jóképű, humoros, aranyos, kedves és furcsa de imádnivaló férfi szerepe csakis a tiéd, Szerelmem.- mosolygott rá, immár könnymentes arccal.

- Hát ez csak természetes.- felelte megjátszott nagyképűséggel.

A pár egymást segítve pakolt össze, már végérvényesen az utazásra. Izgatottak voltak mindketten, hiszen alig várták már a pihenést és a környezet váltást. Bepakolták a hatalmas csomagtartóba a bőröndöket és kisebb táskákat, majd ezt követően behuppantak a kocsiba; [Név] az anyósülésre, Kotaro a kormány mögé. Ígéretesnek bizonyult az idő, sehol egy felhő az égen, a hőséget pedig a gyönge szellő próbálta kordában tartani.

- Már csak jó pár órányi kocsikázás és pihenhetünk egy csomó ideig... mint egy álom..- mosolygott a nő, ahogy bekötötte magát a biztonsági övvel.

- Veled tényleg az, [Név].- nézett a férfi szerelmére. [Név] boldogan veszett el férje szemeiben, ami ugyan néhány másodperc volt csak, számára mégis felért a végtelenséggel. Lassan fogta jobb kezébe a férfi arcát, s gyengéd csókot nyomott ajkaira.

- Akkor kívánom, hogy ez az sose érjen véget.

- Ígérem, hogy nem fog soha véget érni, és vigyázok rád mindig.- mosolygott Kotaro a feleségére, majd megsimogatta a kezét.

- Köszönöm Kotaro..- szemében boldogság fénye ragyogott, ajkain letörölhetetlen mosoly.- Na, induljunk az álom világunkba!- lelkesedett fel hirtelen, az energia teljesen szétáradt a testében, alig bírt megünli a fenekén. Kotaro elindította az autót, és látva feleségét, ahogy tele van boldogsággal, képtelen volt nem mosolyogni.

- Én vagyok a legszerencsésebb, [Név], hogy veled lehetek.

- Én is ugyan ezt mondhatnám.- mosolygott rá vidáman, miközben lehúzta oldalán az ablakot, majd férjére nézett.- Nálad jobb dolog nem történt még velem az életben.

- Köszönök mindent, [Név]. Köszönöm, hogy velem vagy.- mosolygott a férfi, ahogy összekulcsolta ujjait a felesége vékonyka ujjaival. [Név] felemelte kezüket, és Kotaro kézfejére nyomott egy puszit.

- Ez csak természetes, Szerelmem. Bármit érted... értünk.- szerelmes mosollyal vizslatta férje, egyetlen szerelme arcát, ahogy az utolsó szót a lehető leglágyabb hangvétellel kimondta.

- Szeretlek [Név].- mondta, majd elengedte a nő kezét és végigsimította az arcát.- Bármi is történjen, együtt meg fogjuk oldani. Ketten.- lágy szavai boldogsággal töltötték el a fiatal nőt.

- Mindent átvészelünk, nem számít mit tesz elénk az élet. Együtt, ketten, mi vagyunk a legerősebb csapat mindközül.

- Pontosan.- vigyorgott [Név]-re.- Mi mindig itt leszünk egymásnak.

- Ahogy mondod.- mosolygott.- Aztán csak erősödik a csapatunk, mikor egyszer majd jön a gyerek.. Mondjuk pár éven belül..?

- Már alig várom, hogy többen legyünk, vagy éppen tanítsam őket röplabdázni.- gondolkodott előre a férfi, mire a nő ajkai is széles mosolyra húzódtak a gondolatra.

- Ők is olyan röpi sztárok lesznek, mint az apjuk.

- A legjobb ászok lesznek.- mondta nevetve, mire neje is felkuncogott.

- Az is biztos. A világon a legeslegjobbak!

- Már alig várom!- lelkesedett fel.- Ahogy ott futkorásznak a lakásban a kis lábaikkal.- ábrándozott Kotaro.

- Ahogy azt kiabálják majd, hogy "apa" és "anya", miközben egymást kergetik kacagva.- a gondolatra hasára csúsztatta kezeit, teljesen akaratlanul, reflex szerű mozdulat volt.

- Tökéletes család lesz, egy tökéletes anyával.

- És egy elképesztő, remek édesapával.- simogatta meg a férfi izmos vállát.- Alig várom, hogy belevágjunk..!

- Én is Szívem!- fogta meg felesége kezét.

- Mit szólnál ha... tudom, hogy várni akartunk még vele, de... szóval mit szólnál haaaaa... mikor megérkezünk, bele.. belevágnánk?- arcán gyenge pír jelent meg, ahogy érdeklődve vizslatta a volt ász és kapitány arcát.

- Remek ötlet Szívem! Amint odaértünk belevágunk ebbe!- zsongott be az ötlettől, mire a nő szemei felcsillantak.

- Tényleg?

- Igen. Szeretném, ha egy családot alapítanánk.- mosolyodott el. [Név] szemeibe könyek szöktek; egyrészt a meghatottságtól, másrészt pedig a megkönnyebbüléstől.

- A világ legboldogabb emberévé tettél.

- Én már akkor a világ legboldogabb embere lettem, amikor megismertelek, [Név].- fogta meg a kezét és lágy puszit adott rá, mire felesége elmosolyodott a gesztustól.

- Ahogy én is. Nem hittem volna, hogy a boldogság és a szerelem ilyen vadul tud növekedni egy emberben... mikor azt éreztem, hogy elértem a maximumot, csak rádnézek és tovább nő.

- Minél többet vagyok veled, annál jobban szeretlek. Már alig várom, hogy meglegyenek a kicsik.

- Hát még én!- arca ragyogott a boldogságtól, ahogy gondolatok százai rohamozták meg elméjét.

- Mi leszünk a legboldogabb család!- mosolygott rá lágyan.

- A legeslegboldogabb család a világtörténelemben.- nyomott puszit az arcára.- Nah, induljunk addig. Minél hamarabb kezdjünk neki a nagycsaládos életnek!

- Akkor indulás.- nevetett fel.

Ahogy lassan elindultak, egy ideig csendben fürkészték a várost, néha megjegyezve pár dolgot, amit épp észrevettek. Ahogy egyre haladtak, [Név] bekapcsolta a rádiót és keresgélni kezdett valami jó zenés csatorna után. Mikor megtalálta, ami mindkettőjüknek megfelelt, felhangosította és együtt, hangosan énekelni kezdték a dalokat, amik szóltak.

- Csodálatos lesz ez az út.- mondta letörölhetetlen vigyorral az arcán Kotaro.

- Az ám!- vigyorogta a nő, karját kilógatva az ablakon. A menetszél a fényes [Hajszín] tincseivel kezdett vad táncot járni, ezzel néha az őrületbe kergetve a nőt. A férfi szerelmesen nézett feleségére, és azon járt az esze, hogy mennyire szerencsés, hogy [Név]-vel lehet. Viszont mikor visszapillantott az útra, egy autó jött velük szemben. Kotaro reflexszerűen nyúlt felesége irányába, hogy megvédhesse őt.- KOTARO-- annyira telt csak tőle, hogy férje karjába kapaszkodjon- A szembe jövő autó éles dudaszavától csengett a nő füle, habár nem sokáig. A két autó hatalmasat ütközött, [Név] pedig pár pillanat múlva már nem is látott semmit, nem hallott semmit, nem érzett semmit. Körbeölelte a sötétség, a semmi. Menekülni akart, de abban sem volt biztos, hogy haladt. Sikítani akart, de egy hang sem jött ki a torkán. Sírni akart, de egy csepp se gördült ki. Érezni akart, de képtelen volt rá. Semmit nem érzett. Semmivé vált a szemeiben.