Az ébresztő hangja szakította félbe [Név] álmait. Pedig olyan szépet álmodott: egy arctalan sráccal friss házasok voltak és épp mosolyogva beszélgettek egy kellemes meleg napon, miközben kocsikáztak valamerre. Minden olyan boldog és meghitt volt, szinte már valóságnak érezte az egészet, s csalódottan nyomta ki emiatt a telefonból szóló dallamot. Ideje volt felébrednie a rideg, hideg, színtelen valóságba, amiben élt. Fintorogva ült fel, s ásítva nyújtózkodott egy nagyot, mielőtt még kimászott volna a pihe-puha ágyából, amely még fojtó karokkal próbálta visszarántani az álmos lányt, s majdnem sikerült is neki. Azonban eszébe jutott Tetsuro, hogy itt van nem messze tőle, hogy itt aludt náluk, ez pedig kisebb energia löketet adott neki. Viszont ezzel egyidőben eszébe jutott Shino is; nem hagyhatta, hogy félreértse a lány a helyzetet, biztosan élete végéig piszkálná vele, gondolta. Telefonja felé fordult, s egy pillanatig habozott, hogy írjon-e neki, de végül megtette. 

Me: Szia, bocsi de ma csak Torával megyünk suliba, még valamit el kell intéznünk, nem biztos, hogy csengőre beérnénk, szóval menj csak nyugodtan nélkülünk

Ahogy ezt legépelte, s el is küldte, bele is bújt a papucsába, s még pizsamában átcsoszogott a vendégszobához. Pár pillanatig csak nézte a barna faajtót, végül két aprót kopogtatott rajta, ami a reggeli csendben fájdalmasan hangosnak tűnt számára. Nem szeretett embereket felkelteni, mindig bűntudata volt utána. Rendben, Tora kivételt képzett ezalól a legtöbb alkalommal, őt szerette ébreszteni - néha még mindig úgy keltette, mint kiskorukban: ráugrott. Bentről motoszkálás hallatszódott, s nem sokkal később már nyílt is az ajtó, ami mögött egy nagyon álmos és kócos Tetsuro pislogott laposakat. 

- Jó reggelt!- mosolyodott el [Név] a látványtól. Igazán aranyosnak találta a fiú álmos verzióját. Noha a tegnapi verekedés nyomai miatt nem volt olyan tökéletes az arca, mint máskor, még így sem vett el az összképből. Hiába nem volt a fiú a lány esete, azért ő sem volt vak, teljesen tisztában volt azzal, hogy jóképű. 

- Neked is, Chibi-chan.- eresztett meg egy félmosolyt Kuroo, ahogy végignézett a lányon. Már rég nem volt ilyen jó reggele, hogy valaki ilyen kedvesen keltette volna fel. Hiába voltak barátnői, nem sokan keltették kedvesen. Sőt, volt aki sosem keltette fel, csak elment reggel tőle, esetleg a saját otthonából iskolába, vagy csak szimplán tette a dolgát. De nem azért, mert annyira ne lett volna szívük felkelteni őt, sokkal inkább nem törődtek vele. Erre itt van neki [Név], aki hiába mosolygott előtte, látszott rajta, hogy még nagyon is álmos, s nemrég ébredt, első dolga volt hozzá jönni, ez pedig megmelengette megtépázott lelkét. 

- Kérsz valami reggelit? Gyorsan összedobok valamit neked is, magunknak csak szendvicset csinálok, te mit kérsz?

- Hagyd csak, majd veszek valamit az egyik automatából a suliban. Neked is biztos sok a dolgod, én megleszek.

- Jajj, ne csináld. Mit kérsz?- ásította el magát a lány mondata közben, amin képtelen volt nem mosolyogni Tetsu.

- Akkor csinálj nekem is egy szendvicset.- simogatta meg a feje tetejét.- Köszi, Aprócska.- vigyorodott el, s becsukta az ajtót, hogy készülődni kezdjen. 

[Név] útja most bátyja szobájához vezetett, de legnagyobb meglepetésére, a fiú már nem volt bent. Vállat vonva indult meg a konyhába, ahol már kezdett elindulni az élet. Az édesanyja álmosan lapozgatta a határidő naplóját, amibe az időpontokat nézegette, hogy mikorra jönnek a vendégei, s mit kell majd a hajukkal csinálnia. Édesapja csak laposakat pislogva kavargatta a kávéját, s fejben látszólag teljesen máshol járt. Taketora és Akane is már az asztalnál ültek, épp ették a reggelit, amit az anyjuk csinált. Meg is lepődött a lány, hiszen a testvéreit ilyenkor még nem itt szokta látni és ő segít be néha az anyjának elkészíteni a reggelit, de ezek szerint ma kivételesen máshogy alakultak a dolgok.

- Jó reggelt!- köszönt a többieknek, akik mind mosolyogva ugyanúgy viszont kívánták neki a szerencsés nap kezdést. A szüleitől kapott egy-egy cuppanós puszit, míg testvéreitől egy futó ölelést, mielőtt elkezdett volna még egy szendvicset gyártani. 

- Hát te? Csak nem ennyire éhes vagy?- kuncogott fel kedves hangon az anyja, mire [Név] arca enyhén pirosba váltott át.

- Nem. Csak... van egy barátom a suliból és... tegnap nem tudott hazamenni, szóva itt aludt..?

- Valóban? Akkor ezért hallottam horkolást a másik szobából!- nevetett fel az édesanya, mire lánya arcán egy apró mosoly jelent meg.- Ennyi baj legyen, csinálj neki nyugodtan többet is, ha éhes lenne.- simított a barna hajú hátára, mire ő csak aprót biccentett. Nem kellett sok időnek eltelnie, a fekete hajú magas fiú belépett a konyhába.

- Jó reggelt mindenkinek, Kuroo Tetsuro vagyok. Köszönöm, hogy maradhattam éjszakára, remélem nem okoztam semmiféle kellemetlenséget.- hajolt meg a szülők előtt.

- Ne butáskodj fiam! Ülj csak le, egyél velünk.- mosolygott a testvérek apja, s az üres ülőhelyre mutatott, ahol egy tányéron már ott díszelgett a reggelije. A fiú illedelmesen megköszönte, s csendesen leült közéjük.

[Név] az iskolába menet sóhajtva nyugtázta magában, hogy a szülei nem faggatták a fiút sem arról, hogy miért nem ment haza, sem pedig a sebekről rajta. Helyette kellemesen elbeszélgettek az iskoláról és a csapatról, agyon bókolták a fiút, amiért ennyire jó kapitánya a csapatnak. A séta az iskolába kivételesen csendesen telt, nem nagyon beszélgettek. Kicsit furcsa is volt a lánynak, hogy hallotta a saját gondolatait, hiszen általában vagy Shinotól zengett az egész környék, ahogy épp magyarázott valamit, vagy pedig ha nélküle is mentek, akkor Tora és az ő hülyeségeit hallgathatta az utca. Kicsit sem volt hozzászokva a csendes sétákhoz, noha nem volt ellenére, mert igenis élvezte a helyzetet. Jó volt egy kis csend az állandó iskolai zsongás előtt. 

Ahogy elérték az iskola kapuját, még pár diák kóválygott, hiszen már csak egy perc maradt becsengetésig. Nagyon kicentizték az érkezést, így hát gyorsan elköszöntek egymáshoz, s igyekeztek a termük felé, nem akart egyikük sem késni, hiszen tudták, hogy ha a tanár után érnek be, kénytelenek lesznek iskola után maradni büntetésben. [Név] is fürgén szedte a lábait, és épphogy pár másodperccel hamarabb ért be a terembe, s ült le a helyére, mint ahogy a tanár betette a lábát a helyiségbe, ezzel megkezdve egy újabb nagyon unalmas iskolai napot. Ahogy viszont vége lett a legelső órának, s kiment a tanár, Shino eszelős módjára vágta ki a tanterem ajtaját, s rohant barátnője padjához.

- Na mesélj csak nekem!

- Huh? Miről?- pislogott nagyokat [Név] megszeppenve.

- Mit csináltatok ti reggel, ami nem tűrt halasztást?

- Oh, hogy az!- mosolyodott el kínosan a lány.- Csak.. öhm.. Nii-sannak kellett egy új.. cipő! Mert amit tavaly használt, az a táborban tropára ment. És ma lesz tesijük, kinti cipővel meg ugye nem engedik be a terembe, a zoknija meg csúszik. 

- Ahaaa..- vonta fel a szemöldökeit a fekete hajú lány, de úgy volt vele, nem feszegeti a témát, még akkor sem, ha egyértelmű volt számára, hogy barátnője nem az igazat mondta el neki.- Más téma! Hogy megy a fogyózás? Még nem nagyon látszik meg, fogytál azóta valamit?

- Ha minden igaz, másfél kiló lement. 

- Az nem is rossz ebben a tempóban. Mennyit eszel egy nap?

- Nem sokat, egy kisebb dolgot megeszek, és annyi. És csak sima vizet vagy citromleveset iszok. Cukor nélkül.- tudta, hogy előző este megszegte a fogyókúráját, de mit tehetett volna? Tetsu csak nem ehetett vagy ihatott egyedül. És különben is: jól esett neki, hogy nem üres a gyomra. Persze ez nem azt jelentette, hogy ezek után visszatért az eredeti étrendjéhez, de úgy gondolta, az az egyetlen kisebb csaló nap nem árthat meg neki túlságosan. Legalábbis nagyon remélte. 

- Helyes.- biccentett elismerően a lány.- Nemsokára már látható is lesz akkor némi változás. Csak így tovább, akkor már talán érdeklődni fog valaki irántad. Meg ne állj, vagy egyedül végzed.- mosolygott rá, de [Név] gyomra csak görcsbe rándult. Egyedül? Úgy érti nem lesz neki ott senki? Egyetlen barát sem? Sem ő, sem Tetsu, sem a csapat többi tagja? Senki? Nagyon kellett igyekeznie, hogy legyőzze a rettegést és pánikot, ami hirtelen nyaka köré csavarodva vette el tőle a levegőt. A negatív gondolatokból, amelyek teljesen ellepték elméjét, egy zizzenés rántotta ki. A telefonjára érkezett egy üzenet. Picit meglepődött, de azt hitte, hogy biztos csak testvére vagy a csapatkapitány írt neki valami apróságot, így stabil kézzel nyúlt a padján, képernyővel lefelé fekvő készülékhez. Bekapcsolta, a kijelzőn azonban rajta se nem Tora, Akane, a szülei vagy Tetsu szerepelt. Ellenben egy ismeretlen számról kapott üzenetet, így kissé vonakodva nyitotta meg. Azonban álla majdnem leesett, mikor elolvasta csupán csak a legelső mondatot. 

Ismeretlen: Szia Yamma-chan, Bokuto vagyok. Bokuto Kotaro, a táborból, a Fukurodanisok kapitánya és ásza, remélem emlékszel. A számod elkértem még az utolsó napon az egyik csapattagtól, remélem nem haragszol, hogy nem téged kérdeztelek meg róla, hogy add meg, ha jónak látod. Csak szerettem volna, ha egy kicsit barátkozhatnánk, mert nagyon aranyos voltál a táborban. Szerencsés a csapat veled ☺. Ha gondolod, valamelyik nap összefuthatnánk a többiekkel megnézni valamit vagy beülni valahova. Vagy ha kettesben mennél, az is megoldható. Na mindegy, ha van kedved, bármikor írhatsz, szívesen beszélgetek veled ☺. Kitartást a sulihoz!

Jópárszor átolvasta [Név] az üzenetet, hogy biztos nem képzelődik-e, s nem egy telefonszolgálatos robot generálta szövegbe képzeli-e ezt az egészet bele, de rá kellett jönnie, hogy ez bizony a valóság. Hiába ébredtek pillangók a gyomrában, tudta, hogy nem helyes, hogy egy ilyen baráti üzenetre ilyen reakciót produkál, de nem tudott mit kezdeni vele. Tudta, hogy semmi nem lehet az egészből, csak egy jó barátság, hiszen a fiú Akaashival volt együtt, őt szerette és a fiú is viszont szerette őt. Mégis... annyira vágyott rá, hogy egy olyan fiú mellett élhessen, mint Bokuto. Butának érezte magát, hogy ilyen gondolatai voltak, hiszen csak nézzenek rá és a két fiúra; [Név] ahogy valahányszor magára nézett, undorítónak tartotta magát, hiszen megannyi pálcika vékony ember volt a magazinokban és az utcákon is, hogy szinte úgy érezte, mindannyian ellene szövetkeztek össze, hogy az orra alá dörgölhessék, hogy nekik "jobb" testük van, jobban kívánják őket az emberek. A fiúk másik oldalról nézve viszont.. tökéletesek voltak. Bokuto izmos, jóképű, híres, de mindez eltörpült a csodálatos belső tulajdonságai árnyékában, Akaashi pedig vékony, mégis erős, meglászott rajta is az edzés, valamint igencsak látszott rajta, hogy mennyire törődik barátjával, s hogy mennyire szereti őt. Ők egymásnak lettek teremtve, ez be kellett látnia. Hisz melyik balfácán választaná őt, egy ilyen hibátlan kapcsolat helyett? 

- [-év..? Név?]- bökdöste a lány vállát Shino, ahogy furcsállva mérte végig az elfehéredett lányt, aki üveges tekintettel bámulta már egy ideje a kijelzőjét.- Minden rendben van, csajszi?

- Mi?- pislogott nagyokat megszeppenve.- Hogyne, persze.- mosolygott barátnőjére, majd tekintete visszasiklott a telefonra. Válaszolnia kellene neki, úgy lenne illő, nemde?

Me: Oh, szia Bokuto-san! Persze, valamikor találkozhatnánk. Majd beszéljük meg, hogy mikor vannak edzések és mikor végzünk, aztán valamikor összehozhatjuk ☺És köszi, neked is! ☺Üdvözlöm Akaashi-sant is ☺

Száját rágcsálva küldte el az üzenetet, szíve hevesen zakatolt mellkasában, a bordái és tüdeje fogságában. Shino nem tudta hovatenni a lány viselkedését, viszont nem akart nagyon belepofátlankodni a telefonjába sem. Habár lehet később megnézni majd, hogy kivel beszélt, hogy így viselkedik miatta, gondolta. A lány viszont gyorsan becsúsztatta a fekete készüléket a táskájába, s igyekezett minél normálisabban viselkedni- már amennyire ez kitelt tőle. [...]

Az órák közti szünetekben a lány vagy a padban ülve beszélgetett Shinoval, vagy kísérgette valahova barátnőjét. Shino igyekezett minél több tanáccsal ellátni őt, a fogyokúrát illetően, amit [Név] igyekezett fejben tartani. Nagyon bizonyítani szeretett volna, noha már azt sem tudta kinek: magának vagy másoknak? Nem tudta elszakítani mások véleményét a sajátjától, mindig ezt csinálta- inkább egyetértett másokkal, mintsem kioktassák arról, hogy az ő véleménye és látásmódja hülyeség és felesleges. Így jobb volt neki, legalábbis ezt hitte. Pedig a szíve mélyén pontosan jól tudta, hogy épp ez az oka annak, hogy ennyire nem becsüli saját magát másokkal szemben. Lehetett az ember akármilyen rossz, kiközösített, elítélt, képes volt még bennük is olyan jót találni, amivel bizonyíthatta magának, hogy még azok az emberek is jobbak, mint ő. Gondolkodott régen azon, hogy ezeket a gondolatait megosztja valakivel, esetleg az anyjával vagy valamelyik testvérével, de végül mindig letett róla, valami kis apropó végett. 

Fel sem fogta, hogy vége a napjának az iskolában, csak az utolsó óra csengő előtti tíz percében. Megkönnyebbült sóhajt engedett ki magából, mikor a tanárnő engedékeny volt, s elengedte őket hét perccel hamarabb, így fáradtan ugyan, de boldogan pakolta össze a dolgait, s köszönés után lépett ki a teremből. Egy pillanatig észre sem vette az ajtóval szemben ácsorgó magas, vékony fiút, csak mikor ő elolta magát az ablaktól, s megindult felé. Tetsuro. Ki más is lett volna? A fiú nem akarta feladni, minden lehetőséget meg akart ragadni, hogy a lánnyal lehessen. Ki tudja, talán egyszer belészeret, gondolta. 

- Szia..!- nézett fel az alacsonyabbik rá, mire széles mosoly terült szét az arcán.

- Csak nem végzett a Chibi-chanom?- tárta ki karjait, mire [Név] kuncogva bújt az ölelésbe.

- De, végre. Már szétmegy a fejem a sok tanulnivalótól..- nyafogott, mire felnevetett a fekete hajú.

- Mit szólnál egy kávéhoz? Meghívlak.

- Biztos vagy te abban, hogy van pénzed engem is meghívni minden egyes alkalommal?- vonta fel jobb szemöldökét a lány, mire Kuroo felhorkantott, ahogy elindultak a kijárat felé.

- Kikérem magamnak, sok a zsebpénzem, bőven elég! És amúgy is, szívesen költöm rád. Kenmának is veszek néha játékokat, azok jobban feleszik a tárcám, de kapok eleget az öregtől. 

- Tényleg! Fájnak még?

- Volt rosszabb is, túl fogom élni.

Végül beültek arra a helyre, ahová legelőször mentek- azóta az lett a törzshelyük találkozókra. Szerették, hogy a világ minden tájáról találhatók meg sütemények, s az italkínálatuk is csak egyre nőtt. Eleinte csak egy-egy bögre teát kértek ki, afelett beszélgettek. Tetsuro is mesélt a napjáról, s [Név] is elárulta a viszonylag fontosabb részleteit. Mikor pedig elfogyott mindkét forró ital a kerámia tárgyból, kikértek még elvitelre egy-egy adag kávét. Hiába volt kint hűvös, s fújt a szél, nem gátolta meg őket abban, hogy tegyenek egy kisebb kört a városban. Nevetgélve beszélgettek, Tetsuro játszotta a bohócot, csak hogy láthassa a lányt nevetni, s ez mindig sikerült is neki. Szerette látni, ahogy kacag, olyankor mindig jobb kedvre derítette őt is. 

- Kuroo! Yamma-chan!- hallottak meg egy igen ismerős hangot a távolból. Mindketten abba az irányba fordultak, ahonnan jött a kiáltás. Bokuto és Akaashi sétáltak egymás mellett. Bokuto elengedte barátja kezét, hogy integedtve hadonászhasson, amíg a közelükbe nem ér, arcán egy hatalmas mosollyal. Igazából nagyon is boldog volt, mert már fél órája sétáltak, de alig szóltak egymáshoz és már kezdte kicsit kényelmetlenül érezni magát az idősebbik fiú. Mikor viszont megpillantotta legjobb barátját és a legújabb Nekoma menedzsert, a kedve azonnal sokkal jobb lett, nem hagyhatta veszni a lehetőséget. Keiji viszont annyira már nem örült neki. Nagyon próbálkozott, hogy valami jó témát dobjon fel, de már nem igazán tudtak beszélni, így egy időre felhagyott vele. Csak örült annak, hogy a kínos csend ellenére párja nem engedte el a kezét. Mikor viszont ez megtörtént, s meghallotta vidám hangát, ahogy elindul egy másik irányba, a szíve egy pillanatra megállt. Nagyot nyelve tette túl magát a dolgon, s igyekezett mosolyt erőltetni az arcára, ahogy követte a harmad éves fiút a két személy felé. Tetsuro és [Név]. Nem tudta eldönteni, nevessen-e avagy sírjon. Örült, hogy legalább a lány nem egyedül volt, hanem a csapatkapitánnyal, s reménykedett benne, hogy esetleg valamiféle kis randi szerűségen vannak ők is, azonban... mégiscsak a lány volt az. Egyébként is féltékeny típus volt, mégha ezt nem is szerette sosem kimutatni, de amióta a hétvégén tapasztalta, hogy a fiú mennyire kereste a lány társaságát, s észrevette, hogy reggel első óra után mennyire vonakodott a telefonja felett, mielőtt megszólította volna őt, s mikor ez megtörtént Bokuto csak ijedten felnézett a telefonból, rányomott a küldésre, és már le is zárta a mobilját, hogy mosolyogva köszöntse őt viszont. Igenis féltette a pozícióját. Ha barátja is meleg lett volna, mint ahogyan ő, nem kellett volna aggódnia, de így, hogy a lányok is érdekelték, már más volt a helyzet. Nem volt nyugta. 

Tetsuroban is vegyes érzések keringtek. Imádta legjobb barátját, hiszen már évek óta szoros barátságot ápoltak, és sok mindenen mentek keresztül, mégis féltékeny volt rá. [Név] azonban csak örült a helyzetnek. Nagyon jól érezte magát Tetsuval is, mert nagyon jó volt a hangulat teremtésben a fekete hajú fiú, mégis csak feldobta hangulatát a másik érkezése. Noha kicsit úgy érezte, hogy Akaashi nem igazán díjazta a kialakult helyzetet, ő mégis örült neki is, kedves fiúnak tartotta. Így a mosolya csak szélesedett, mikor megpillantotta őket. Vicces. Ha valaki azt mondta volna neki évekkel ezelőtt, hogy egyszer majd ennyire jó barátai lesznek, és őszintén tud majd mosolyogni gátlások nélkül, egyre inkább kevésbé törődve az emberek tekintetével mikor együtt van a barátaival, akkor biztosan nem hitt volna senkinek sem, aki ezt a hülyeséget meri mondani neki. Erre tessék: az iskola első napja óta csak egyre jobb a hangulata és boldog, hogy nem csak akkor keresik őt, ha akarnak valamit vagy mert unatkoznak és nincs jobb dolguk. 

- Bokuto-san, Akaashi-san!- integetett mosolyogva a lány is.- Mi szél hozott erre titeket?- nézett fel a két magasabbikra.

- Hali!- koccantották össze a harmadévesen az öklüket, mielőtt Bokuto a lány felé fordult volna. Egy pillanatra megakadt a mondandójában; nagyon csinosnak találta [Név]-et az iskolai egyenruhájában, ahogy a haja kissé összekócolódott a néha felerősödő széltől. Nem volt sok ideje összeszedni magát a hirtelen elvarázsoltságból, így azt tette, ami elsőnek az eszébe jutott. Megölelte a lányt, aki eléggé meglepődött a tettől.

- Oh..!- pislogott nagyot, majd gyorsan visszaölelte az izmos fiút. 

- Nem is hittem, hogy összefutunk majd.- mosolygott élettel telien Bokuto, ahogy elengedte az alacsonyabbikat, s egyet hátrébb lépett, közelebb Akaashihoz. Nem akart illetlen lenni, hisz mégiscsak párkapcsolatban volt, de égette belül egy érzés, ami csak azt diktálta, hogy ismerje meg jobban a barna hajút. Nem hitt a Sorsban, mégis volt egy olyan érzése, hogy valami nagy közeleg.- Épp sétálgattunk kicsit suli után, tudjátok, valahogy ki kell szellőztetni a fejet, ha egyszer annyira meg akarják tömni felesleges tudással.

- Na és ti?- nézett rájuk Akaashi, ahogy kezét szerelme tenyerébe csúsztatta.

- Ugyanez. Megvártam Chibi-chant suliban, gondoltam jól jönne neki is egy kis kikapcsolódás. Igaz?- támaszkodott meg könyökével a lány vállán, aki bólintott.

- Aha. Nem jó buli az iskola.. mondjuk lassan majd azért indulni kéne haza..- nézett telefonján az órára.- Még tanulnom kellene, nemsokára dolgozatot akarnak íratni.- húzta el a lány a száját kelletlenül. Hiába volt jó tanuló, s ragadt meg minden viszonylag könnyen a fejében, nem akarta a véletlenre bízni a jegyét. 

- Azért kicsit még ráérsz?- nézett rá reménykedve Kotaro, mire ismételten felfelé görbültek ajkai. 

- Persze, egy órát még maradhatok.

- Hey hey hey~! Szuper! Akkor irány, üljünk le valahova!- indult meg vidáman, mire [Név] kuncogva követte őt, ahogy a többiek is. 

Végül leültek egy közeli téren egy hosszú padra, s beszélgettek. Igaz, nagyrészt csak a két legidősebb baromkodott és mesélt, de néha [Név] és Keiji is megszólaltak, igaz a lány többet, mert rengetegszer "kényszerítették" a fiúk őt azzal, hogy kérdezgették vagy bevonták a csevejbe. Nem bánta különösebben, mert jól érezte magát, de kicsit kellemetlen volt számára, hogy ennyire igyekeznek, hogy szóra bírják. Ráadásul sajnálta Akaashit, hogy kirekesztett maradt nagyrészt a társalgás alatt. Hiába igyekezett ő maga bevonni a másodévest, hamar kiesett és nem szólt többet a témához. 

- Azért mennyi esély volt arra, hogy pont ma írtam, hogy jó lenne majd valamikor összefutni, és tessék! Itt vagyunk együtt már jó ideje!- nevetett jókedvűen Bokuto, mire a másik két fiú teljesen lefagytak. [Név] megérezte, hogy a légkör kicsit megváltozott, de igyekezett visszahozni a pár másodperccel ezelőtti hangulatot, így csak lágyan felkuncogott.

- Hát igen, én sem gondoltam volna, hogy már ma találkozunk.

- Megvan a száma?- próbált lazának tűnni Kuroo, de állkapcsa megfeszült, s testtartása is merevebb volt.

- Oh, ja igen.- vont vállat Bokuto mosolyogva.- Elkértem a hétvégén valamelyik csapattársatoktól. Mi is átvesszük majd amúgy szerintem ezt a rendszert, ha a lányoknak is megfelel, hogy elkérjük a menedzsereink számát, hogy ha valami sürgős kell, akkor el tudjuk érni őket. Tiszta jól csináljátok!

- Áh.. igen, kösz..- nem akarta elmondani, hogy alapvetően nem az ő ötlete volt ez, hanem a többi csapattagé, ő pedig csak akkor értesült erről, mikor már majdnem mindenkinek megvolt a lány száma. Kicsit sem tetszett neki az egész, de nem töröltethette ki velük a telefonszámot, így hát csak lenyelte a békát és haladt az árral, igyekezve elrejteni a frusztációját.

- Azért majd ugye ezen kívül is találkozunk?- mosolygott rá vidáman a fekete-fehér hajú. Akaashi elejtett egy apró köhintést, mire Bokuto szemforgatva nézett rá.- Ne csináld már, jöhetsz te is, nem randizunk a hátad mögött. 

- Ha te mondod..- mormogta a fekete hajú morcosan. Nagyon kezdte kényelmetlenül érezni magát, nem volt túlzottan ínyére a helyzet. Hogy megint csak egy felesleges kerék legyen, mint a mostani találkozón? Még mit nem. 

- H-hát... ha mindenkinek jó, csak akkor. Nem szeretnék konfliktus tárgya lenni köztetek. 

- Ugyan már, lehetek a barátaimmal. Akaashi csak néha féltékeny szokott lenni, de meg kell tanulnia bízni bennem.- paskolta meg párja combját, majd rajta is hagyta a kezét. 

- Biztos nem jelent bajt, Akaashi-san?- nézett a lány az egy évvel idősebbikre, aki csak vállat vonva tanulmányozta a cipőjét. Nem ilyen volt alapból, de valahogy aznap amúgy is bal lábbal kelt, és semmi kedve nem volt már itt maradni velük. Csak azt akarta, hogy egyedül lehessenek otthon barátjával és minden olyan legyen, mint a legelején, mikor még érezte, hogy őszintén szeretik őt.- Öhm... akkor még örömmel benne vagyok. 

- Remek!- vigyorgott Bokuto a lányra. Melegséget érzett mellkasában szétáradni, hogy hallotta beleegyezni az újabb találkozókba [Név]-et. Sokat jelentett neki, hogy csak a barátja viselkedése miatt nem mondott nemet. Amúgy sem volt miért félnie Akaashinak, hiszen még őt szerette. Legalábbis nagyon szerette volna őt szeretni. 

- Viszont nekem már tényleg mennem kellene. Kezd sötétedni és egy halom házim van.

- Oh, hogyne. Hazakísérünk.- jelenette ki ellenvetést nem tűrően Bokuto, teljesen felpörögve. Maga sem tudta volna megmondani, hogy mi hozta ennyire lázba, mindenesetre nagyon szerette volna kihasználni azt az időt, amíg a lánnyal lehetett.

- Nem lenne gond? Biztos nektek is van jobb dolgotok.

- Én nem megyek, ha nem baj. Várnak engem is haza, amúgy is közel lakok. Sziasztok.- állt fel Akaashi a padról, majd egy gyors csókot nyomott Bokuto ajkaira, és sarkon fordulva már hosszú léptekkel hazafelé is tartott. A barna hajú aggódott, hogy ez miatta történt, de a fiúk nem engedték, hogy ezen rágódjon; azonnal el is indultak ők is, s be sem állt a szájuk. Kotaro talán még felszabadultabban is beszélt, mint eddig, legalábbis így tűnt a lány számára. 

- Itt is vagyunk.- állt meg a kapu előtt, mire Kuroo azonnal hajolt is már egy ölelésre, amit [Név] mosolyogva viszonzott, továbbra is vigyázva a fiú sebeire.- Majd kezeld még le őket újra.- súgta a fiú fülébe, amitől a colos elvigyorodott. Tudta, hogy törődik vele az ő kis Chibi-chanja.

- Rendben.- súgta vissza, majd elengedte.

- Jó nagy házatok van!- képedt el Bokuto, ahogy figyelte a szépen fenntartott épületet.

- Hát, öten élünk itt, szóval muszáj.- mosolygott a lány.- Na sziasztok akkor!- indult volna be, előkeresve a kulcsát.

- Hé, én már nem is kapok ölelést?- tárta szét a karjait lebiggyesztett ajkakkal Bokuto, mire a lány elkuncogta magát, s adott neki egy gyors ölelést.- Na azért!- kócolta össze nevetve [Név] haját.- Akkor jó tanulást.- intett neki mosolyogva, mire a barna hajú is integetett nekik egy kicsit.

- Sziasztok, aztán óvatosan hazafelé.- nézett mondata végére Tetsura, aki értette a célzást és bólintott.

Ahogy a lány belépett a bejárati ajtón is, s azt maga után becsukta, a fiúk is elindultak. Már nem volt bennük annyi energia, mint eddig, mindet felemésztette az iskola és az azutáni program, de ettől független még beszélgettek. Bokuto hazakísérte Kuroot, mivel az ő lakásuk közelebb volt, majd tőle is elbúcsúzva tartott haza. Ahogy Tetsuro pedig hazaért, csendesen besunnyogott a szobájába, s kulcsra zárta a feketére festett nyílászárót, hogy az apja még véletlenül se ronthasson rá. El is kezdett tanulni, mégha gondolatai mindig el is vándoroltak a lányra. Bokuto pedig ahogy hazaért, vacsorázott, s közben agyalt azon, hogy ráírjon-e a lányra. Végül írt egy apró üzenetet neki, s mosolyogva zárta le telefonját, hogy tusolás után mehessen is aludni. [Név] odahaza már semmit nem evett, csak beszélgetett kicsit a családjával, mesélt nekik ezt-azt, ahogy a többiek is meséltek a napjukról. Megtudta, hogy az apja két hónap múlva egy hétre elutazik egy konferencia miatt, így csak az anyjuk lesz itthon. Valamint Akane sem lesz otthon a hétvégén, mert az egyik barátnőjének lesz születésnapi bulija, ami ottalvós lesz, a szülők pedig természetesen rábólintottak, mert kedvelték a lányt, akivel Akane barátkozott. Így hát a kisebb beszélgetés után be is vonult a szobájába, s elkezdett tanulni. Már majdnem végzett is, mikor aprót zizzent a telefonja, ezzel elvonva a figyelmét a számokról. Megnézte, s arcára azonnal mosoly költözött.

Bokuto-san: Szia ☺! Nagyon jól éreztem ma magam! A héten akkor ugye még ráérsz? Mihez lenne majd kedved, hova menjünk? Mindegy, majd megbeszéljük. Jó tanulást és jó éjt, Yamma-chan! 😁

Me: Helló! 😄 Nekem az is jó, ha csak kiülünk valahova felhőket nézegetni, úgyhogy akármit kitalálsz, nekem megfelel majd. ☺ Köszi, és neked is jó éjszakát Bokuto-san!

Ahogy választ kapott a fiú, azonnal ugrott a telefonja után, mint valami tini lány, aki a kiszemeltjétől várja az üzeneteket. Még ő is meglepődött a reakcióján, mégsem tudta letörölni a vigyort az arcáról. Tudta, hogy rendezni kellene lassan a dolgokat önmagában, de jelenleg nem tudott erre gondolni. Kit érdekel, hogy össze van kuszálva a fejében a fontossági sorrend, ha egyszer végre újra így érzi magát? Végre ismét úgy éreze, hogy él. Hiányzott már ez neki.