- Akaashi, én...- kezdett bele Bokuto, miután nyelt egy nagyot. Ahogy ült, könyökeit combjaira engedte, ujjait pedig összekulcsolta. Két hüvelykujjával malmozni kezdett, hogy valamennyire le tudja vezetni a feszültséget. Kellett neki még pár másodperc, hogy folytatni tudja. Hirtelen olyan erővel kúszott fel torkára a bűntudat fojtogató kötele, hogy szinte már azt hitte, bele is fog halni, ha sokáig halogatja. Akaashi türelmesnek tűnt kívülről, mintha abszolút nem érdekelte volna a dolog. Azonban belül majd' szétvetette az idegesség. Kétségek között vergődött: azért van itt, hogy szakítson, vagy azért, hogy felajánlja, hogy hozzák helyre rendesen a kapcsolatukat? Tudta, hogy az első lesz a nyerő, de reménykedett a másodikban is.- Szerintem nem mennek a dolgok túl jól mostanság közöttünk.

- Mhm - bólintott a fekete hajú fiú, ahogy karjait összefonta maga előtt. 

- Nem vagyok biztos abban, hogy kapcsolatnak lehet-e nevezni azt egyáltalán, amiben mi benne vagyunk. Igyekeztem megbékélni a féltékenységgel és kisajátítással. Türelmes voltam, mert szerettelek.- Egyre nehezebben tudta elmondani, amit szeretett volna, hogy Akaashi tudjon róla. Szemöldöküket szinte egyszerre ráncolták össze, s néztek lefelé. Megvolt még az összhang, csak kár, hogy ennyivel nem lehet helyrehozni a dolgokat kettejük között.- De már túlzásba estél. Értem én, hogy mivel nem csak meleg vagyok, vagy csak heteró, így mindenkiben látod a veszély potenciálját, akivel csak elbeszélgetek. De nem mindenki az ellenséged, ha a párodnak vannak barátai és könnyedén ismerkedik. Tudtad jól, hogy mennyire ember centrikus vagyok. Imádok másokkal lenni, kimenni bulizni, sétálni és hülyéskedni a srácokkal. Én pedig tisztában vagyok azzal, hogy neked ez nem azzal jár, hogy energiát nyersz, hanem lehúzzák azt. Épp ezért nem kérdeztem rá nálad mindig, mikor láttam, hogy fáradt vagy. Pihenésre volt szükséged, azt pedig így nem kaphattad meg. Sok programot mondtam le így is miattad. Hogy veled lehessek. De hozzászoktál és nem tetszett, ha elmentem a barátaimmal. Akartam, hogy ez a kapcsolat működjön, igyekeztem minél több kompromisszumot kötni, hogy a lehető legtöbb időt töltsem el veled. De ahogy az idő telt, mindig többet akartál. Nem bántásból mondom ezeket, Akaashi.. Csak már jóideje szorítja a mellkasom, hogy "na most min fogsz kiakadni, hogy veszekedjünk?". 

- Miért, talán rossz az, hogy szeretnék veled időt eltölteni? Úgy, hogy rajtunk kívül nincs más, csak mi ketten? Nem csak miattam ment tönkre ez a kapcsolat, ne akarj besározni!- mély lélegzeteket vett Akaashi, hogy hideg vérrel tudja folytatni a beszélgetést, ne pedig az indulatai irányítsák. Nehezére esett, de megbántódott. Nem képzelte volna, hogy pont azzal árt a legtöbbet a kapcsolatuknak, amivel azt hitte, hogy a legjobbat teszi. Bokuto sóhajtott egy nagyot. 

- Nem hibáztatlak. Megértem, miért tetted ezeket, és a leginkább abban vagyok én a hibás, hogy hagytam, hogy behálózz. Engedtem, hogy ennyire kisajátíts, hogy a kisujjad köré tekerj. Dehát ilyen ez, ha az ember szerelmes. A baj viszont azzal van, hogy már nem működik a kapcsolatunk. Túlságosan elmérgesedett a dolog. Egymásra vagyunk a legtoxikusabb hatással. A röpiben még nem látszik meg, mert még mindig remek feladóm vagy, de ha nem vetünk véget ennek, akkor arra is kihatással lesz. 

- Köze van ennek [Név]-hez?- kérdezett rá meglepően higgadtan Akaashi, ahogy piszkálni kezdte a székének kartámaszát. 

- Részben igen - bólintott rá Bokuto. Félt, hogy megint kiabálni fog vele a fiú, hogy szidni fogja a lányt és őt is. Felkészült arra, hogy elküldi a halál faszára mérgében; hogy a szemébe mondja, mekkora szar ember és többet látni sem akarja. Szinte semmi nem fájt volna neki jobban abban a pillanatban. Nem mert a szemeibe nézni, rettegett, mit lát majd bennük. Szenvedést? Haragot? Undort? Vádaskodást? Fel akart nézni, de nem bírta megtenni. A kötél a nyaka körül csak szorosabb és szorosabb lett. Szemei könnyekben áztak ekkorra, de nem engedte kigördülni őket. Akaashi azonban már nem ellenkezett, lassan csorogtak végig a sós cseppek arcán. Számított erre a válaszra, hisz ő maga is tudta, mi az igazság. De valahogy jobban fájt neki, hogy mindezt már Bokuto is megerősíti. Egy dolgot még biztosra tudni akart, fontos volt neki, hogy hallja.

- Szereted őt? Szerelmes vagy belé?

Csend. Kotaro hajába túrt, s lehajolva térdei közé, zokogni kezdett, mitől Akaashi is nehezebben állta meg, hogy keservesebben sírni kezdjen. Bokuto kínzásnak érezte ezt a kérdést tőle, az ő szájából. De meg is érdemelte. Magának köszönheti, hogy ilyen helyzetbe kerültek mindketten. Ha visszamehetne az időben, erre a beszélgetésre már réges-régen sort kerített volna, akkor nem fájt volna egyiküknek sem ilyen szinten. Mind a ketten a Pokol legforróbb és legkeservesebb bugyrába kerültek. Percekig meg sem bírt szólalni. A hangszálai teljesen cserben hagyták, egy szót sem tudott kinyögni. Szinte teljesen megnémult, ilyen hatással volt rá a sírás ezen szakasza. Beletelt tíz percbe is, mire a harmadéves lenyugodott annyira, hogy képes legyen beszélni. 

- Igen. Szeretem és beleszerettem. Ne haragudj, Akaashi. Megtörtént. Én sem tudom, pontosan mikor, de szeretem.- Akaashin volt a sor, hogy elkapja egy erősebb sírógörcs, de ő még feltett közben egy kérdést, amitől mindketten rettegtek. 

- Lefeküdtetek?- ahogy meglátta Bokuto rémült tekintetét, pontosan tudta, hogy igen lenne a válasza. Szóra nyitotta száját az idősebbik, de inkább mégsem akarta hallani. A magyarázkodást pedig pláne nem. Felfordult a gyomra is.- Meg se szólalj!- hirtelen állt fel a székből, hogy lejárhassa az idegességet. Bokuto is felpattant, s ösztönből ment volna megvígasztani a fiút, de Akaashi ellökte magától. Egész testében remegett, rázta a sírás is, pont nem rá volt szüksége. Nem akarta, hogy hozzá érjen. Senkit nem akart, hogy érintkezzen vele. Rosszul volt attól, amit hallott, attól is félt, hogy rohannia kell majd a vécére hányni egyet az idegtől. 

- Akaashi, sajnálom!- túrt a hajába Bokuto, ahogy nézte a fekete hajút, miközben éppen kap egy kisebb idegösszeomlást. Ezt akarta elkerülni, mégis itt vannak, s megtörténik. Gyűlölte magát a helyzet miatt. Nem akarta bántani a fiút, kit egykoron egyenesen bálványozva szeretett. Elárulta és hátbaszúrta. Megértette, miért akadt ki ennyire. Fordított helyzetben ő talán még jobban is kibukott volna. 

- Csak... fogd most be..!

Túl akarta tenni magát egy minimális szinten a dolgon, hogy folytatni tudják a beszélgetést. Ehhez azonban arra volt szüksége, hogy Bokuto csendben legyen, hozzá se szóljon, rá se nézzen. Milliónyi érzelem tombolt benne, s mégsem tudta volna megmondani, melyik él benne a legerősebben. Maga a tudat, hogy annak ellenére, mennyit ecsetelte a fiú, hogy soha nem fogja megcsalni, vagy fájdalmat okozni neki, egész szépen belehúzott. Mégsem tudta megvetni a dologért. Szerette őt, mindezek után is. És talán ez fájt neki a legjobban: hiába haragudott rá, még mindig kívánta, hogy ez csak egy rossz álom legyen, amiből ha felébred, minden rendben van, és Bokuto őt ölelve szuszog mellette. 

Megcsípte magát. Semmi. Ez nem egy álom. Minden valóságos. Túlságosan is valóságos az egész dolog. Elege volt abból, hogy ennyire könnyen ki lehet őt használni, s abból is, hogy ennyire vak volt. Rég beláthatta volna, hogy nem érdemes küzdeni Bokuto figyelméért és szeretetéért, mert nem lehet csak úgy elnyerni azt tőle, ha ő maga nem akarja. Megkímélhette volna őt is, de főleg önmagát ettől az elnyújtott szakítástól. Már hetek óta együtt lehetett volna Bokuto is [Név]-el, neki pedig plusz időt jelentett volna gyógyulás szempontjából. De nem akarta beismerni, hogy valami valóban teljesen félresiklott a kapcsolatukban, s görcsösen ragaszkodott egy olyan álomképbe, ami már egy ideje csak az ő fejében létezett. 

Eltelt bő fél óra, mire le tudott ülni vissza a székbe a másodéves. Kifújta az orrát, s megtörölte a szemeit, végül ránézett Kotarora. Jól látta, hogy neki is nehéz ez az egész. Tudta, hogy sokat rágódott azon, hogy végül mi is lenne a helyes döntés. Hiába akarta volna legszívesebben bedaráltatni bosszúból, tisztelte. Hogy miért? A válasz egyszerű: hiába húzta a dolgokat, igyekezett a leghamarabb dönteni, és úgy meghozni ezt a választást, hogy a lehető legkevesebb fájdalommal járjon, valamint volt annyi benne, hogy személyesen eljöjjön elé, nem pedig csak megírni neki. Tisztában volt azzal, hogy fontos még mindig az ásznak.

Halvány mosoly kúszott fel arcára, noha ez inkább egy fájdalmas grimasznak tűnt. Felhúzta térdeit a szék puha párnájára, s karjaival átölelte lábait, állát pedig rátámasztotta. Így figyelte a fiút. Szemei körül a bőr pirosas lett és duzzadt, közben pedig könnycsatornáiból még mindig csepegett a sós ízű könny. Hol letörölte arcáról tenyerével vagy ruhája ujjával, hol pedig lenyalta, ha szájához ért el, vagy egyszerűen hagyta, hogy álláról lecseppenjenek az ingjére. Tömör gyötrelem látszódott rajta is. Hiába volt ott neki [Név], jelenleg nem tudott menedéket keresni a karjai közt, nem tudta megnyugtatni a belőle áradó illat, így szinte képtelennek tűnt, hogy lehiggadjon egy kicsit ő is. Akaashi hagyta, hogy sírjon. Neki is erre volt szüksége, nem látta helyesnek, hogy megállítsa. 

- Utálsz?- kérdezett rá percekkel később, reszkető hangon Bokuto. Végre bele mert nézni a másik fiú kék szemeibe. Régen az óceánt látta benne, az egyediséget és gyönyörűséget. Most sokkal inkább hasonlított egy háborgó tengerre a sok felgyűlt érzelemtől. Nem kellett sokat várnia a válaszra, hiszen a fekete hajú fiú tudta, hogy képtelen lenne rá, még ezek után is. 

- Nem - adta meg az egyszerű választ. Alsó ajkát beharapta, s rágcsálni kezdte a bőrt rajta, ahogy kapargatta a körme mellett a bőrt. Bokuto száját egy apró, megkönnyebbült sóhaj hagyta el. Szavakba sem tudta volna önteni, mennyire megnyugodott, hogy legalább nem gyűlöli őt a kedvenc feladója. 

Ismét csendbe burkolóztak. Még mindig vágni lehetett volna a levegőben a feszültséget ugyan, de már, hogy mindketten valamilyen szinten le tudtak nyugodni, kicsit kellemesebb volt a légkör. Nem tudták, hogy mit mondhatnának. Végül ezúttal Akaashi szólalt meg:

- Hazamennél? Kérlek - nézett egyetlen pillanatra már az exére. Nem tetszett neki a szájíz, amit maga után hagyott a gondolat, hogy ők már nem alkotnak többé egy párt, nem foghatja meg a kezét, nem érezheti ajkait sajátjain, nincs jogában belebújni a ruháiba, nem érintheti meg. Ezentúl már nem az Ő Bokuto-sanja volt. Szemei ismételten vizesedni kezdtek, de tartotta magát.

- Hogyne - állt fel az ágyról, majd egy kis ideig tétovázott. Megölelje, vagy csak köszönjön el és menjen ki az ajtón?

- Ne nehezítsük meg szerintem a dolgokat az öleléssel - döntötte hátra a támlának a fejét a fiatalabbik. Kiismerte annyira, hogy tudja, mit szeretett volna a másik. 

- Akkor...- vakarta meg tarkóját a fiú,- én mentem. Szia, Akaashi..- intett egyet bénán, s kisétált a házból. Odakint, miután bezárta maga mögött az ajtót, szippantott egyet mélyen a levegőből. A szíve fájdalmasan szorult össze: realizálta, hogy vége a kapcsolatának. Hiába volt neki ott [Név], akit valóban szeretett, s nem véletlenül választotta őt, egy szakítás mégiscsak szakítás. Fájdalmas dolog realizálni, hogy a személy, akivel annyi időt eltölt az ember, már nem lesz vele úgy, mint eddig. Kicsit olyan, mintha félig meghalt volna a másik fél. 

Mindketten úgy döntöttek, hogy aznap nem mennek iskolába. Képtelenek lettek volna ezek után egymás közelében meglenni úgy, ahogyan régebben. Koncentrálni sem tudtak volna, így pedig értelmetlennek találták az egészet. Ahogy a végzős Fukurodanis fiú elindult hazafelé, előszedte telefonját. Kikereste [Név] névjegyét a telefonból, s írt neki egy üzenetet.

Bokuto: Szia, Yamma-chan! Elsősorban is jó reggelt! Másodsorban pedig.. szakítottam Akaashival. Az előbb jöttem el tőle. Megbeszéltük a dolgokat, igaz, nem volt a legsimább szakítás, de legalább nem utál. Suliba ma nem megyek, szóval ha beszélgetni szeretnél, bármikor elérhető leszek. Legyen jó napod, majd találkozunk! ❤

Mikor [Név] megkapta az ünetetet, még nem nézhette meg, hiszen a tanóra közepén volt, de már topogott a lábával, hogy mihamarabb megnézhesse ki az, s mit írt. Ahogy a tanár elköszönt, a lány úgy kapott a mobiljáért. Szorgosan olvasta a sorokat, s nem tudta eldönteni, hogy mosolyogjon-e, amiért a fiú ennyire aranyos dolgokat írt neki, vagy pedig legyen elkenődve és aggódjon érte, elvégre mégiscsak véget vetett a kapcsolatának, biztos volt benne, hogy nincs a toppon. 

Me: Jó reggelt! Minden rendben van? Hogy érzed magad? Beszélhetünk majd, ha van kedved. Remélem javulni fog majd a kedved idővel, megérdemled a boldogságot, Akaashi-sannal együtt. Ha bármi van, írj. Nem fog érdekelni, hogy órán vagyok esetleg, az a fontos, hogy rendben legyél. 💜

Bokuto: ❤❤❤

A fiút megmosolyogtatta az üzenet, ahogy a lányt is a reakciója. Kicsit jobban érezte magát Bokuto így, hogy éreztette vele a lány, hogy törődik vele. Nem ment el azonnal minden rosszkedve, ahhoz kicsit több idő kellett számára, de ígéretes kezdet volt. 

Akaashi a másvégről viszont szenvedett. Ahogy Bokuto távolabb ért a lakástól, szinte már hisztérikus sírásba kezdett. Nem vallt rá, hogy ennyire kibukjon dolgok miatt, de ez nagyon erősen gyomorszájba vágta. Ő volt a nagy szerelme, akiről azt hitte sosem hagyja majd egyedül, s minden tökéletes lesz majd kettejük között. Többször is beleordított a párnájába, s a széket is felborította. Zihálva, megfeszülten nézett körbe a szobáján. Minden képet letépett, amit valahova felragasztott és vagy csak Kotaro, vagy pedig közösen szerepeltek rajta. A ruháit szanaszét dobálta a szobában, s a rózsát, amit az első randevújukra vett neki a fiú, sok apró darabra szabdalta. Mindeközben pedig alig látott ki a könnyei fátyolából. Ilyen zaklatott még egyszer sem volt az élete során. Elárultnak érezte magát, egy darab rongynak, amit széttéptek, mielőtt megtörölték vele a szájukat, majd összegyűrték, rátapostak, végül behajították a csatornába. Bőre viszketni kezdett, így arra a döntésre jutott, hogy inkább vesz egy zuhanyt. A víz jéghideg volt, de pont erre volt szüksége. Le kellett csillapodnia, így hagyta, hogy a hideg cseppek haját arcába mossák, s ruháját -mivel nem vetkőzött le - teljesen átáztassa. Esélyes volt egy jó kis megfázás ettől, de nem érdekelte. Legalább segített neki nyugodtságot erőltetni magára. 

Kotaro, ahogy hazaért, némán levette magáról a cipőjét, s elindult a szobája felé. A ház csendes volt, csak az óra ritmusos kattogása és a néha-néha elsuhanó autók zaja adott némi hangot a közelben. Örült, hogy egyedül volt. Nem is akarta volna, hogy valamelyik szülője, esetleg nővére faggatni kezdje, hogy miért néz ki ennyire szarul. Elég volt tükörbe néznie, s felfordult a gyomra saját magától. Nem hitte volna, hogy egyszer ennyire aljasnak fogja gondolni önmagát. Mindig is azt híresztelte, mennyire megveti azokat, akik megcsalják a párjukat, s micsoda féreg is az ilyen ember. Erre tessék, olyan ember vált belőle, akitől a régi énje egyenesen ráhányna. Meg is érdemelte volna, ahogy a Tetsurotól kapott verést is, csak többszörösen. 

Belépett a szobájába. Akaashi illata ugyan nem keveredett az övével, azonban túl sok minden emlékeztette rá. Befeküdt egy időre az ágyba, fejét a párnába nyomva, s lehunyt szemekkel igyekezett összeszedni magát. Fáradt volt, úgy érezte, lefutott két maratonnyi távot lélekben. Pihenésre volt szüksége, azonban nem tudott volna aludni. Akaashi arca szinte szellemként kísértette, maga előtt látta, amikor nem volt nyitva a szeme. Percekkel később vett egy mély levegőt, melyet aközben fújt ki, hogy felült a matracon. Körülnézett, kereste a tárgyakat, amiket össze kell gyűjtenie, s visszaadnia a fiúnak, esetleg eltenni valahova, ahol majd csak évek múltával találhat rá, s keserédes emlékként fog gondolni a vele való kapcsolatukra. Nem volt szíve kidobni a képeiket. A telefonjából törölte a legtöbbet, de a nyomtatott daraboktól képtelen volt megválni. Lehet ez rossz dolog, de tudta, hogy [Név] nem fog ezen fennakadni és megérti majd, hiszen még mindig fontos volt neki Keiji. 

Nem ment neki gyorsan a tárgyak összeszedetele, hiszen rengetegszer le kellett ülnie lenyugodni. Ahogy beleszagolt egy pólóba, kivette a szekrényből a fogkeféjét, levette a polcról a dezodorját vagy a konyhából a neki vett bögrét, elsírta magát. Túl sok emlék rohamozta meg szemernyi idő alatt. Nem tudta eldönteni, hogy egyedül jobb lesz-e végigcsinálnia, vagy kellene mellé egy kis lelki segély is, hogy ne törjön össze kétpercenként. De akárhogy is mérlegelte, ez az ő feladata volt, neki kell ezt egyedül véghez vinni, legalábbis így vélekedett a dologról. Épp összehajtotta az egyik pulcsit, amikor rezegni kezdett a telefonja. Azon nyomban kapott az alkalmon, hogy kicsit kiszakadjon a depresszív gondolatok tengeréből, s másra fókuszálhasson. Mikor pedig meglátta, hogy ki hívja, mosoly jelent meg a száján.

- Yamma-chan! Szia!- ült le törökülésben a szőnyegére, hátát az ágy keretének támasztva. 

- Szia, Bokuto - köszönt a lány, noha hangja kicsit aggodalmas volt. Az iskolában a harmadik órának lett vége, így hát amint kilépett a tanár az osztályból, már hívta is a fiút, mert aggódott érte.- Hogy érzed magad?

- Hát...- kezdte el piszkálni a bolyhos anyagot, ahogy sóhajtott egyet.- Őszintén szólva nem túl jól. De örülök, hogy hallom a hangod, segít jobb kedvre derülni. 

- O-oh..!- szeppent meg egy pillanatra [Név]. Arca vöröses színbe kezdett átváltozni a hirtelen jött bóktól, ami sokat jelentett számára. Igazából bármi, amit Bokuto tett vagy mondott, sokat jelentett neki.- Ennek őszintén örülök.

- Köszönöm, hogy vagy nekem, [Név]. Nem is tudom, mihez kezdenék az én édes Yamma-chanom nélkül - ábrándozott Kotaro, ahogy maga mellé képzelte a lányt, miközben magához öleli. 

- Figyelj, ugye nem akarsz öngyilkos lenni?- sápadt el egy pillanatra [Név], mire Bokuto felnevetett.

- Tessék? Miből vetted ezt? 

- Ez a hirtelen jött hálálkodás nekem gyanús. Minden rendben van veled, ugye? Nincs gyógyszer, se vágások, zárt helyiségben gáz?

- Nyugi, semmi bajom - kacagott jóízűen a lány erős féltésén. Ez kellett neki ahhoz, hogy felengedjen egy kicsit.- Köszi azért, hogy törődsz velem.

- Már megint ez a "köszönöm", ne csináld ezt velem légy oly' szíves!- túrt a hajába, hogy valamivel levezesse a feszültséget.

- Jó, akkor nem köszönöm. De esküszöm neked, hogy nem forog kockán az életem. Csak szakítottunk. Fáj, ez tény, nem is kicsit. De túlteszem magam a dolgon, mert a jövőre kell koncentrálnom. Rád. Ránk - oldalra döntötte a fejét, ahogy halványan elmosolyodott. Ekkor tudatosult benne igazán, hogy vár rá egy "ránk", egy közös élet valakivel, akivel jobb lesz. 

- Nem hangzik rosszul. Oh, ha valamit rosszul csinálnék valaha is, szólj kérlek. Nem akarok elrontani semmit. Jó?

Bokuto aranyosnak találta, hogy a lány, aki hamarosan hivatalosan is -legalábbis nagyon remélte- a barátnője lesz, ennyire jól akarja csinálni a dolgát. Mivel tisztában volt vele, hogy neki ez lesz az első kapcsolata, természetesen türelmes szeretett volna lenni vele, minden téren. Így ironikusnak tartotta, hogy pont ő kéri meg rá, hogy ha valamit elbarmolna, arról szóljon neki. Hiszen ettől félt ő is a legjobban: hogy majd elcsesz mindent, [Név] pedig teljesen kiábrándul belőle. Elvégre neki is voltak olyan oldalai, amiket nem mutatott még meg a lánynak, s mivel teli volt félelemmel és bizonytalansággal sok dologgal kapcsolatban, rettegett attól, hogy amint ezekbe beavatja [Név]-et, elhagyja. 

- Rendben, de ha én tennék valamit, ami neked nincs rendben, te is szólj. Okés?

- Okés - mosolyodott el a lány. Igazi úriembernek gondolta a fiút, hogy ilyen illedelmes. Holott csak összetört volt és nem akart hibázni. Úgy érezte, nem engedhet meg magának még egy baklövést. 

=====

Végül Bokuto úgy döntött, hogy - mivel megvolt neki [Név] órarendje - elmegy elé. Kellett neki is a kikapcsolódás, egy kis szünet, hogy eltűnjenek a negatív gondolatai. A lány pedig ehhez mesterien értett a tudta nélkül is, hiszen egyetlen mosolya azonnal a levegőbe repítette a fiút. Mire indulnia kellett, már végzett is a pakolással, azt már maga mögött tudta hagyni. Gyorsan letusolt és felvett egy egyszerű kék pulcsit egy fekete nadrággal, majd sportcipőt húzott lábaira, telefonját zsebébe csúsztatta, majd ahogy bezárta a ház ajtaját, a kulcsot is eltette. Megindult a buszhoz, ami hamarosan meg is érkezett. Nem volt sok ülőhely, így azt a pár megállót végig állta inkább, nem volt nagy megerőltetés számára. Gondalatban már az iskolánál járt, ahol magához szoríthatta a lányt.

Legnagyobb örömére, nem kellett sokat egyedül lennie odakint, hogy mindez bekövetkezzen. Csupán két vagy három percet kellett kint ácsorogva várnia, mire megpillantotta a lányt, aki testvérével és Kurooval az oldalán lépett ki az épületből, miközben nevetgéltek. Szíve hirtelen hevesebb tempót kezdett el diktálni, arcára akarata ellenére is mosoly került fel. Várta, hogy a lány is észrevegye őt, ami pár pillanattal később meg is törént. [Név] meg is lepődött kissé, hogy odakint találta a fiút, de örült annak, hogy láthatta. Nem nézett ki olyan ramatyul, mint amire számított, de azért látható volt még a szemén, hogy sírt. Nem szaladt oda hozzá, otthagyva fivérét és barátját, helyette izgatottan integetett neki és együtt mentek oda hozzá. Ahogy Bokuto közelébe ért, a fiú már húzta is oda magához. 

Belesimult a lány vonásaiba, arcát nyakához temetve vett mély levegőket. Szerette az elsőéves illatát, kellemes aroma lengte körbe őt, amelyet ő a boldogsággal kötött össze. Pár percig el sem akarta engedni, na nem mintha [Név] nagyon tiltakozott volna az interakció ellen. Inkább ő is szorosan ölelte magához a másikat, s jobb kezével a puha, rövid tincsek közé túrt, amitől kellemes borzongás járta végig a fiú testét, amin mindketten felkuncogtak. Egyiküknek sem volt esze ágában sem elengedni a másikat, ahhoz túlságosan igényelték egymás közelségét. Végül mégis muszáj volt elszakadniuk egymástól, tekintve, hogy haza is szerettek volna menni. 

Tetsuronak volt a legnehezebb végignézni az egészet. Örült annak, hogy [Név] boldognak tűnt és szinte ragyogott, azonban fájt neki, hogy mindezt nem ő okozta. Pedig mennyire szerette volna, ha a barna hajú lány úgy nézett volna rá, vagy úgy ért volna hozzá is, mint ahogyan azt legjobb barátjával tette. Féltékeny volt, ezt nem is tudta volna letagadni magával szemben. A keserű szájíz egyre inkább eluralkodott nyelőcsövén is, így inkább elnézett róluk. Taketora meg sem lepődött már, hogy így köszöntötték egymást. Szinte már várta, hogy megtörténjen ez. Az egyetlen dolog, amit negatív szinten nem értett, az az volt, hogy Akaashi ezt miért nem nézi rossz szemmel. Noha ő még nem tudta, hogy szakítottak, így érthető is volt, hogy ez a gondolat átfutott az agyán. 

- Mehetünk?- krákogott egyet Tetsuro inkább, remélve, hogy nem kell már sokáig a gerle párt néznie. Azok után pedig pláne, hogy volt egy kiadós verekedése Bokutoval és [Név]-vel is beszélt a dologról. Nem igazán értette a fejleményeket, így bántotta is a dolog, hogy ebbe a lány nem avatta be. 

- Persze. Te is átjössz hozzánk?- nézett a fekete hajúra mosolyogva [Név]. Szinte már ellenálni sem tudott ennek a nézésének a fiú, de tudta, hogy nem bírná sokáig elviselni, hogy látványosan és akaratlanul törik össze a szívét. 

- Dolgom van, ne haragudj. De legközelebb átmegyek, rendben?- kócolta össze az alacsonyabbik haját.

- De akkor tényleg jössz, kisujj eskü?- tartotta felé a legkisebbik ujját, mire Tetsuro elmosolyodva kifújta a levegőjét, és összekulcsolta a saját ujját a lányéval. 

- Kisujj eskü -  biccentett.- Na sziasztok, jó szórakozást!- ölelte meg szorosan a lányt, aki vigyorogva viszonozta a gesztust.

- Köszi! Szia Tetsu!- intett neki, miután elengedték egymást.

Mindenki elköszönt a harmadéves Nekoma diáktól, s ismételten hárman tartottak a testvérek háza felé. Megintcsak jól szórakoztak, noha Bokuto párszor igyekezett megfogni [Név] kezét, de pont a rossz alkalmakat választotta erre, ugyanis mindig hevesen elkezdett gesztikulálni a lány és nagy beleéléssel beszélt a napjáról, így elkapta a karját, akárhányszor hozzá érhetett volna a fiú. Persze minderről [Név]-nek fogalma sem volt, észre sem vette, mivel próbálkozik a fiú. Pedig ha tudta volna, akkor csak a másik kezével kezdett volna el hadonászni. 

Bokuto nem maradt sokáig náluk, csupán két és fél órát töltött velük, jobban mondva a középső gyerekkel. Bevonultak a szobájába, s összebújva megbeszélték a szakítást, [Név] pedig nem hagyta annyiban a dolgot, kérdezgette a fiút arról, hogy érzi magát, valamint arról, mivel tudna esetleg segíteni. Kotaro nagyon is értékelte az igyekezetet, jól esett neki a törődés és odafigyelés, amit kapott a lánytól. Így kicsivel könnyebb volt elmondania a gondolatait a témával kapcsolatban. [Név] ujjai el sem hagyták a fiú haját, amit nem is bánt, élvezte, hogy játszik a tincseivel a lány. Megnyugtatta ezzel, éreztette vele, hogy biztonságban van és nincs mitől tartania. 

Végül késő délután elváltak. Bokuto hiába vágyott egy kapcsolatra [Név]-vel, még nem tudta rávenni magát, hogy rákérdezzen a dologra, idő kellett neki is az események feldolgozására. Így csak megölelték egymást a kapunál, s a fiú adott a fiatalabbiknak egy puszit a homlokára. Mindketten belepirultak kissé eme cselekedetbe, de pont emiatt boldog szívvel intettek búcsút egymásnak. 

Ahogy a lány belépett az előszobába, Tora már várta. Szeretett volna vele beszélgetni egy kicsit, mint testvér a testvérrel. De inkább mint bátty a húggal. Természetesen ez nem volt ellenére a lánynak, így kiültek a kertbe, ott nem zavarhatta őket senki. Egy kis ideig még csend honolt közöttük, végül a fiú szólalt meg.

- Jó boldognak látni.

- Jó annak lenni..- sóhajtott mosollyal ajkain, ahogy térdeit felhúzva, ráfektette a fejét.

- Együtt vagytok? Akaashival mi a helyzet? Nem fogok nekirontani, ha jártok. Csak akkor, ha megbánt, mert akkor semmi nem állíthat meg abban, hogy megöljem - félig szánta csak humornak a dolgot, hiszen valóban bármilyen határt átlépett volna a húgaiért. Nagyon szerette a testvéreit, még ha ezt nem is mindig mutatta ki. 

- Nem vagyunk együtt, de remélem, egy idő után esetleg megtörténik. Akaashival pedig szakítottak. Még reggel elment hozzá, hogy megbeszéljék a dolgokat. Fáj neki a dolog, ezért nem is erőltetek semmit. Hagyok neki időt gyógyulni, na meg nekem is fel kell még fognom, hogy nem vagyok közömbös neki. Olyan furcsa, hogy egy olyan srácot érdeklek, mint amilyen ő is!

- Őszintén szólva, engem nem lep meg. Remek ember vagy. Csinos, okos, intelliens, de érd be ezekkel, nem foglak szarrá dicsérni azért - bökte meg játékosan a fiatalabbik oldalát, mire felkuncogtak.- De most komolyan, cseppet sem lepett meg, hogy érdeklődik irántad. Már akkor tudtam, hogy lesz valami, amikor Shino átjött és ő is nálunk volt. Na meg láttam a majdnem csókot is. Nem akartam felhozni, úgy voltam vele, hogy majd ha szeretnéd, beszélünk róla. Miért nem... meséltél?

- Féltem, hogy kiakadsz. Van még, amiről nem tudsz...- mosolygott kínosan, mire Tora pár pillanatig gonolkodott, végül lefehéredve bámult testérére.

- Ti lefeküdtetek?!- alig bírta elhinni. Az ő kis ártatlan húga egy idősebb emberrel! Nem, neki ez sok volt egyszerre.

- A bulin, igen..- vakarta a tarkóját meg a lány, ahogy inkább elnézett fivére arcáról.- Tetsuro meg is verte érte, kicsit ideges lett miatta.. Nem akartam, hogy te is hasonlóan cselekedj a nagy hevesség közepette. De megbeszéltük a dolgokat, esküszöm. Minden rendben van. Nem volt rossz, de a részletekbe nem mennék bele, ha nem probléma.

- Kímélj is meg tőlük, légyszi inkább... Azt hiszem el fogok ájulni... Az én pici húgom... Az én ártatlan húgom...

- Jajj, ne csináld már!- lökte meg a vállát nevetve a lány, de arca vöröslött. Hiába, nem volt a legkényelmesebb téma számára.

- Hülyéskedsz? Ezt fel kell dolgoznom!

- Szólj, ha megvagy - kuncogott a lány, mire beállt pár percnyi csend. 

- Oké, asszem sikerült..- szívta be élesen a levegőt Taketora.- De azért örülök nektek, ha nem is vagytok együtt még. Jót tesz neked, sokkal jobb a hangulatod, mióta ismered őt.

- Ennyire észre lehet venni?

- Persze. Szinte vakítóan ragyogsz, ha csak rá nézel. Nem lepett meg, hogy szerelmes vagy. De jól áll a szerelem.

- Köszi, Tora-nii...- dőlt a testvére vállának, aki fejét a húgáéra hajtotta. Szerették az ilyen pillanatokat, amikor nem titkolták egymás előtt, mennyire nagyon szeretik a másikat, s milyen szinten fontosak a másik félnek. Szerették húzni a másik agyát, szidni és baszogatni a testvérüket, ahogyan az jó szokás egy családban, de az ilyen alkalmak mélyebben megmaradta bennük. Becsülték az ilyen perceket. Becsülték egymást.