Az ominózus eset óta egyikük sem szólt egy szót sem. [Név] gondolatait ugyan nagyrészt ez töltötte ki, s szerette volna ezt elmesélni valakinek, de nem talált erre megfelelő személyt. Shinot kissé kerülte, amióta úgy beszélt vele, így ő ki volt húzva a listáról. A bátyja biztosan ment volna kiverni a szart is a fiúból, amit nem akart, a húga pedig valahogy kikotyogta volna, ahogyan az anyja is, az apja talán még fel is kereste volna a szüleiket, hogy számon kérje a dolgot. Teljesen felejtős, nem akart bajt senki nyakába. Tetsu pedig biztos felkapta volna a vizet, ahogy a többi védelmező tag is a Nekomában, így letett erről is. Emésztgette magában a titkot, amit Kotaroval sem akart jobban megbeszélni. Inkább felejteni akart. Talán úgy sikerülni fog majd a fiú szemébe nézni, ha valaha is találkoznak még az életben. Igaz, hogy eleinte kapott pár üzenetet, mint "jó reggelt" vagy "jó éjszakát, remélem jól alszol", esetleg "milyen napod volt?" fajtákat, de félt válaszolni, így vagy csak megnyitotta, vagy pedig teljesen ignorálta. Ilyenkor mindig gombóc nőtt a torkába, mert szíve szerint azonnal válaszolt volna neki, de nem tehette. Nem akarta jobban elszúrni.

Azonban valahogy mégis kiderült. Nem csámcsogott rajta az iskola, csak pár ember tudta. Majd' egy hétre a szombati buli után, pénteken jutott a fekete, colos macska fülébe a pletyka. Eleinte nem akarta elhinni. 

- Honnan veszel ilyen szemetet?- szorította a falnak idegesen az iskola egyik másodéves tanulóját, aki úgy érezte, jobb tudnia a dologról, ugyanis gyakran látta őket közösen sétálni az iskolában és azon kívül is, szóval biztos volt benne, hogy értékelné, ha beszámolna az idősebbnek a dologról.

- Az egyik haverom említette, aki ott volt a bulin! Látta őket kimenni, amikor kiment cigizni - kapta karjait arca elé, nehogy megüsse. Nem volt kimondottan nagy verekedős a fiú, főleg az apja miatt igyekezte kontroll alatt tudni az idegességet, ami néha szétfeszítette a mellkasát. De ekkor átjárta teljesen a düh. Mégis ki állíthat ilyet az ő Chibi-chanjáról?!

- Na és ő honnan gondolta, hogy nem csak hazafelé mentek, mindenféle szex nélkül? Ilyen alaptalan dolgokkal ne zaklass!- engedte el, remélve, hogy tényleg egy alaptalan kis semmiség az egész.

- Onnan, hogy iskola mellett egy hotelben dolgozik, a szülei vezetik. Kíváncsi volt, kikereste a neveket. Benne volt egy bizonyos Kotaro Bokuto és [Név] Yamamoto. Ha nem tévedek, ők a te barátaid - vett nagy levegőket, s igyekezett elfojtani magában a feltörő pánikot, aminek nyilvánvalóan az idősebbik okozta falnak szorítás volt az oka.

- Bassza meg...! Miért nem mondta?- túrt idegesen Kuroo ébenfekete tincsei közé. Nem is tudta pontosan, hogy mit érzett. Az biztos, hogy nagyon is zaklatott volt. 

- Sajnálom, hogy tőlem kellett megtudnod, senpai, de kötve hiszem, hogy csak sakkoztak abban a szobában.

- Nem...- sóhajtott fel frusztráltan - nem a te hibád. Kösz, hogy szóltál...- járkált körökben, hogy valamennyire levezette a feszültséget, anélkül, hogy bármi meggondolatlant tenne. A másodéves sietve eliszkolt mellette, nem is lepődött meg, hogy így elmenekült. 

A gondolatok csak pattogtak fel megállás nélkül az agyában. Belső hangja mintha folyamatosan a saját szavába vágott volna, úgy tömködte tele mindennel elméjét. Hogy a legjobb barátja és az ő tüneményes Chibi-chanja? Lehetetlen. [Név] soha nem mutatta vonzalomnak jelét a fiú felé, vagy csak ő lett volna vak? Nem tudta, mit gondoljon. Csak annyiban volt biztos, hogy kedve támadt kicsit elbeszélgetni állítólagos egyik legjobb barátjával. Így hát felkapta a táskáját a folyosóról, amit amúgyis épp elhagyni készült, mielőtt még leszólították volna. Sietős léptekkel indult meg, egyenesen a Fukurodani iskolája felé. Csak remélni merte, hogy elkapja a másik harmadévest, s nem volt kevesebb órája nála, mert akkor indulhatott volna meg metróval a házuk felé. 

Az út közben összeszorított állkapoccsal és ököllel trappolt. Sütött róla, hogy szétveti az ideg, így akik észrevették, milyen aura lengi körbe, félre is álltak, had menjen csak előre, akadályok nélkül. Nagyon nem volt ínyére a dolog, hogy Bokuto meghúzta [Név]-et, úgy meg pláne, hogy a lány kedve látványosan romlott, s fogyott is. Nem mondta ki előtte, de észrevette, hogy vékonyabb lett. Hiába a bő ruhák, az ölelés során úgyis teljesen magához szorítja, úgy pedig nem tudta elkerülni a figyelmét. Valami látványosan megváltozott, s idiótának érezte magát, hogy nem kötötte össze a buli estéjét ezzel. Hiszen észrevette ő, hogy a lány időközben az ő társaságát lecserélte Bokutoéra, s nem is állt közéjük. Gondolta, majd jól elbeszélgetnek, aztán majd odamennek hozzá, hogy csatlakozzon a csevegésbe, de nem történt meg, így megkereste inkább a többi haverját és velük mulatta el az időt.

Ahogy elérte a baglyok középiskoláját, írt a fiúnak. Nem telt bele három percbe se, amikor jött a válasz, miszerint mindjárt kiér. Erősen szugerálta a nagy ajtót, amin özönlöttek ki a diákok, s minduntalan haverja tipikus frizuráját kereste. Mikor megtalálta, s közelebb is ért, odaintett. Bokuto azt hitte addig, hogy csak valami találkozót akart a fiú, hogy dumáljanak egy kicsit, de amint meglátta a Nekoma csapatkapitányának arckifejezését, azonnal rájött, hogy valami nincs rendben. Így amikor odaért elé -Akaashi nélkül-, meg sem merte kockáztatni a kézfogást, vagy a gyors ölelést. 

- Hát a feladód?- vetette oda ingerülten Tetsuro, ahogy felvonta szemöldökeit, s keresztbe fontja karjait.

- Hosszú sztori. Haragszik, szóval kerül - vont vállat, mintha semmiség lenne, ami barátjában csak jobban felnyomta a pumpát.

- Gyere, lenne egy-két szavam hozzád, tesó..!- azzal megindult, tudva, hogy úgyis követni fogja. Bokutonak fogalma sem volt róla, hogy mégis mitől ilyen pipa rá a másik, de jobbnak látta követni őt. Elvégre az nem lehetett a pakliban, hogy [Név] elmondta, mi történt kettejük között, és őt állította be a rossz fiúnak. Legalábbis nagyon remélte, mivel nem nézett ki ilyesmit a lányból. 

- Szóval?- dugta zsebre kezeit Kotaro, amikor megérkeztek egy kihaltabb utcarészre. Kutatóan vizsgálta Tetsuro arcát, de ezt sem tehette meg sokáig, mivel hirtelen egy ütést kapott az arcába.- Hé! Mi van veled, ember?- tárta szét a karjait, miután megbizonyosodott arról, hogy nem eredt el az orra vére. 

- Hogy te mekkora paraszt vagy!- indult meg ismét felé a fekete hajú, de Kotaro védelemből inkább hárított és bevitt egy szép, tökéletes jobb horgot, amitől egy kicsit megtántorodott.- Még te ütsz vissza? Igen?- nevetett fel idegesen.

- Azt sem tudom, mi a franc bajod van! Nyögd már ki!- abszolút semmit nem értett a fiú. Voltak elképzelései, hogy mi lehet barátja problémája, de nem volt egy olyan ötlete sem, amiben biztos lett volna annyira, hogy kijelentse "ez a gondja".

- Ne játszd az ártatlant! Teljesen kicsináltad!

Végül Kuroo neki esett. Bokuto, ameddig nem esett le neki, hogy mi is a fiú dühének oka, s kiről is beszélt, nem hagyta magát. Közben Tetsuro folyamatosan szidta, az sem érdekelte, hogy hány ütést szerzett a szintúgy erős fiútól. Mindenki, aki látta őket veszekedni, verekedni, csak elsétált. Mintha ott sem lettek volna, vagy fel sem tűnt volna nekik. Dehát mégis mit vártunk az utcán sétáló, idegen emberektől? Nem olyan fából faragták a legtöbbet, hogy legyen bennük annyi bátorság, hogy szétszedjen valahogyan két egymást ütlegelő tinédzsert. 

De aztán leesett neki, ahogy Tetsu egyre inkább pontosított. [Név] nem mártotta be, mégcsak meg sem merte említeni. Magába fordult és megtartotta magának a titkukat, miközben belül teljesen szétmarcangolta önmagát. Ahogy egyre inkább tudatosult benne, hogy a lány, akit valójában nagyon is szeretett, miatta lett egyre vékonyabb, holott imádta minden egyes porcikáját úgy, ahogyan volt, már nem érdekelte, hogy gyepálták. Hirtelen, éles hasítással tudatosult benne, hogy miért is ennyire mérges rá a fiú. Dühös volt rá, amiért ezt tette a lánnyal, hiába nem tudta, hogy neki abszolút nem volt semmiféle bántó szándéka. Vádolta őt. És mivel nem tudta a teljes igazságot, meg is értette miért. Ekkor adta fel. Nem ellenkezett, hagyta, hogy legjobb barátja üsse, ameddig és amennyire csak szeretné. Elvégre megérdemelte. Nem tagadhatta a valóságot, ami nem volt más, mint az, hogy egy rettenetesen rossz döntést hozott meg. Ez a döntés pedig nem az volt, hogy lefeküdt a lánnyal. Sokkalta inkább volt szörnyű, hogy eközben még együtt volt azzal a személlyel, akivel már réges-rég nem szeretett volna közös jövőt. Remélte, hogy nem késő helyrehozni a dolgokat, de előtte hagynia kellett magát. Segítenie kellett barátján, hogy kiadhassa magából a belső frusztációját. Ha ez volt az ára, ám legyen.

Nem volt komolyabb sérülése, ami miatt kórházba kellett volna vinni ugyan, de még Tetsuro is elborzadt a végén kitisztult fejjel azon, amit tett. Az apjára emlékeztette a kép: ő, mint ahogy az apja is szokott, zihált és hiába volt egy-két szerzett apró sebe, szinte sértetlenül megúszta; ezzel szemben Bokuto úgy nézett ki, ahogyan ő szokott. Pontosan úgy görnyedt a földön, teljesen megadva magát, ahogyan ő választotta a menekülést az örege elől. Szemei tágra nyíltak, szívverése nem lassult vissza normálisra. Felzaklatta, ami a szeme előtt volt. Mégis úgy érezte, hogy igaza volt, hogy joggal verte meg így. De vajon van bármi féle hatalma? Jogában állt ezt tenni? Hiszen a legjobb barátja! De mégis, ha [Név]-ről volt szó, gyorsabban cselekedett, mint gondolkodott. Ökölbe zárta kezét, ahogy egy apró "bocs" szót odalegyintve elslisszolt a földön heverő fiú mellett.

- Ez nem mehet így tovább...- nyöszörögte Kotaro önmagának. Hogy arra értette-e, hogy meg kell beszélnie a dolgokat a lánnyal, vagy véget kell vetnie a kapcsolatának, szinte már egy és ugyanaz a fogalom volt számára, így mindkét szituációra vonatkozott a mondata. Elvégre nem lesz többet megverve, ha nem okoz ekkora fájdalmat feleslegesen másoknak.

Tetsuro Kuroo oda igyekezett, ahol biztonságot találhatott minden adandó alkalommal: [Név]-hez. Több dolog volt a fejében, amit tenni akart a Yamamoto háznál: számonkérni a lányt, hogy miért nem mesélt neki a dologról; elmondani neki, hogy felejtse el Bokutot, mert többet érdemel annál, hogy csak kihasználják és játszadozzanak vele; elmesélni neki, hogy verekedett, ahogy az utána lévő gondolatait is, és talán ha lesz elég bátorsága, még azt is elmondja, hogy mi az oka annak, hogy ennyire szívén viseli a helyzetet. Maga sem tudta, hogy mi lesz a végkifejlet, de abban biztos volt, hogy beszélni akart vele.

Ahogy megérkezett, idegesen nyomkodni kezdte a csengőt. Hiába hagyták sokszor nyitva a kaput, hogyha valaki jön, legalább ne kelljen kintebb menni, hogy beengedjék, sosem érezte helyesnek, hogy így belépjen a birtokukra. Lehet, hogy nem volt épp a legjobb a híre, mint tinédzsernek vagy fiatal felnőttnek, de mindig is fontos volt neki az illem.

[Név] volt csak otthon, és a fiúnak marha nagy mázlija volt, hogy nem hallgatta hangosan a zenét, így nem okozott problémát neki észlelni, hogy vendégük érkezett. Takarított otthon, amit zene nélkül szinte lehetetlen vállalkozásnak tekintett, s míg általában fülhallgatón keresztül hallgatta kedvenc számait, esetleg jó hangosan bömböltette az egész házban hangszórók segítségével, jelen esetben csak szimplán a telefonjáról ment, mégcsak nem is teljes hangerőn. A család többi tagja elment bevásárolni, a szokásos két hetente tartott nagybevásárlásra.  Ilyenkor a középső gyerekük is velük szokott tartani a két másikkal, de mivel anyjuk szerint nagy volt otthon a rendetlenség, s a nagyobbik lánya felajánlotta, hogy kitakarít, élt a lehetőséggel, mondván "legalább neki kevesebb feladata lesz". A lány leállította a zenét, s magára kapta az ajtónál a kinti papucsát. Ajtót nyitott, s már sietett is ki az udvaron át a vaskapuhoz. 

- Szia..- vakarta meg tarkóját a fiú, mire [Név] majdnem félrenyelt.

- Veled meg mi a fene történt?- vonta össze szemöldökeit aggodalmasan, ahogy karon ragadta.- Ugye nem az apád?- suttogta, mire a fekete hajú szájára mosoly kúszott fel. Jól esett neki az aggodalom. 

- Nem. Csak verekedtem - vont vállat, mintha semmiség lett volna. A lányt azonban nem győzte meg. Az a felszakadt száj nem erről a hanyagságról árulkodott. 

- Gyere be, lekezelem neked - mondta, ahogy elkezdte befelé húzni a házba.- Közben pedig szépen elmesélhetnéd, hogy mi történt. Elvileg a barátok elmondják az ilyesmit - Tetsuro egy pillanatra megállt, miközben a cipőjét vette le a lábáról, hogy ne koszolja össze a padlózatot.

- Valóban?

- Ezt mondják, gondolom igaz. Tudod jól, hogy előttetek csak Shino volt, ő pedig nagyrészt a saját életéről mesélt, szóval gyanítom - a lány már úton volt a fürdőszobába, ahol az elsősegély doboz már fel lett töltve, így nem kellett a bátyja dolgai között matatnia, hogy megtalálja az ő készletét. Mire beért a nappaliba, ahol barátja tartózkodott, egy kicsit elfogta a gyomorideg. Komor volt a hangulat, s nem értette, miért változott meg ennyire a légkör közöttük. Leült a kanapéra a fiú mellé, aki felé fordult, hogy segítse a dolgát. Szemei azonban mitha szikrákat szórtak volna a másik irányába.- Mi az?

- Nem lenne kedved esetleg neked mesélni nekem valamiről? Valakiről? Tudod, a jó barátok mindent megosztanak egymással. 

- Nem értem, miről kellene beszámolnom - nyelt nagyot, amivel ha eddig nem lett volna egyértelmű, de véglegesen leleplezte magát. A fekete hajú előrébb hajolt, a lány pedig pár centit hátrébb mozzant. Farkasszemet néztek egymással, amit végül [Név] tört meg azzal, hogy félre pillantott. Nem bírta jól a szemkontaktust. 

- Tudok a buli után történtekről, Chibi-chan - mondta végül ki, hogy segítsen neki, milyen témára is gondolt ő pontosan.

- Öhm... valóban?- mosolyodott el kínosan a lány.- Mit tudsz pontosan?

- Lefeküdtél Bokutoval, nemde?- vonta fel mintegy számonkérően vékony szemöldökeit. Hirtelen pár másodpercnyi csend állt be. Tetsuro várt a válaszra, [Név] pedig csak le akarta tudni a sebkezelést, hogy csinálhassa tovább a dolgát. Már eltemette magában azt az estét. Legalábbis minden tőle telhetőt megtett ezügyben. Minek kellett neki felhoznia pont most?- A hallgatást beleegyezésnek veszem.

- Miért olyan fontos ez most?- idegességében a lány elkezdte piszkálni a körmeit, s úgy bámulta a saját kezét, mintha annál érdekesebb dolgot még életében nem látott volna. Mindezt csak azért, hogy ne kelljen a fiú szemeibe néznie. 

- Hogy miért olyan fontos?- nevetett fel Kuroo.- Mert ha te elvárod tőlem, hogy elmondjam az okát a verekedésemnek, ami még véletlenül sem akkora ügy, mint ez, akkor igazán elvárhatom én is tőled, hogy legalább csak megemlítsd, hogy mellesleg amúgy megtörtént ilyesmi. Nem kellett volna nekem részletbe menőleg elmesélni, hogy mit csináltatok és hogyan, mert az a része nem érdekel - hazudta, többé kevésbé -, de az igen, hogy egyáltalán megtörtént. Az ilyesmik fontosak, pláne ha elsőről van szó. Együtt is vagytok akkor?- újabb hallgatás után végül megszólalt:

- Nem..- csóválta a fejét, szemeiben könnyekkel, melyek katonás rendben már felsorakoztak, készen állva arra, hogy legördüljenek a lány csinos arcán. A látványtól a fiú szíve fájdalmasan összefacsarodott. Rossz volt így látnia őt. 

- Ezért beszéltelek volna le a dologról, ha még előtte beszéltünk volna, és nem csak eltűnsz vele együtt, mint a kámfor. [Név], nézd... őszinte leszek, ez hatalmas felelőtlenség volt. Pláne részegen. De nem hibáztatlak emiatt, mert én is feküdtem össze részegen másokkal. Azonban úgy veszélyes, ha szereted a másikat..- fájt bevallani magának, kimondani meg pláne, de tudta, hogy így volt. A vak is látta, hogy mennyire odavolt a fiúért, s mégis mennyire igyekezett elnyomni ezt magában.- Úgy pedig méginkább, ha a személynek már van valakije. Becstelen és alávaló dolog volt, amit veled csinált, mert nem érdemelted ezt meg, tudod? Egy olyan embert érdemelsz, aki nem kihasznál és eldob, hanem melletted marad, és nem csak megcsalja veled a párját. Mert aki igazán szeret, az melletted akar lenni. Ha ennek a párkapcsolata szab határt, akkor véget vet annak. Érted, amit mondok?- nyúlt az álla alá, hogy a szemeibe tudjon nézni. 

- Akkor jó ötletnek tűnt..- szipogta a lány, ahogy kereste a menedéket a fiú aranysárga szemeiben. Alsó ajka megremegett, ahogy igyekezett visszatartani a könnyeit. Nem akart megtörni a fiú előtt. És nem azért, mert fiú volt, vagy a legjobb barátja, hanem mert utált mások szeme láttára sírni. Jelen esetben pedig nem csak pár könnyet kellett visszazárnia, hanem egy egész folyónyi cseppet. A fiú megérezte, hogy nem fogja sokáig bírni, s mennyire fájó téma ez neki, épp ezért hagyta a fenébe azt a tervét, hogy majd bevallja az érzéseit. Csak szeretett volna lelki támaszt nyújtani neki, ott lenni a számára. S mivel érezte, hogy azért nem sírta csak még el magát, mert figyelte őt, inkább közel húzta magához egy szoros ölelésre. A lány belefúrta arcát barátja mellkasába, s végül kiengedte a fájdalmát. Tetsuro végig szorosan tartotta karjaiban, miközben fel-le simogatta a lány karját és hátát. Lágyan ringatózni kezdett, mert régen neki is sokat segített a megnyugvásban, ha valaki elringatta. 

- Nem lesz semmi baj, itt vagyok. Sajnálom, hogy nem tudtalak megóvni ettől a fájdalomtól. De a bátyáddal, hidd el, azon leszünk, hogy újra lássuk azt a gyönyörű, őszinte mosolyod. Hm? Hogy hangzik ez a terv?- suttogta, miközben hajába fektette arcát.

- Ne szólj Tora-niinek, kérlek..- mondta hüppögve [Név]. Félt attól, hogy testvére úgy feldühödne, mint Tetsuro, és meggondolatlanul cselekedne. Tudta jól, mennyire fontos a fivérének, épp ezért nem akarta elárulni. Jobb, ha nem tud a dolgoról, legalábbis ez volt a véleménye.- Ezért... ezért verekedtél? Bokutoval...?

- Igen. Ezért és vele. Viszont nem értek egyet abban, hogy ne szóljunk az ideggombócnak. Ha elmondom neki, hogy vertem már egy kis értelmet az ász fejébe, csak megérti, hogy nincs szükség többre neki.

- De eltiltana tőle. Soha nem engedne a közelébe, a nyakamban lihegne, hogy biztos nem beszélgetek-e vele... És tiszta stressz lenne. Jobban, mint most..- kezdett megnyugodni, így egyszerűbben tudott épkézláb mondatokat alkotni, nagyobb megszakítások vagy dadogás nélkül. 

- A helyében én is ezt tenném, csak mondom. A bátyád. Az a dolga, hogy aggódjon az ő kicsi húgaiért. Sosem lesz olyan nap, amikor ne agyalna legalább egy kicsit azon, hogy mi van veletek, hogy érzitek magatokat.

- De nem akarok plusz terhet a vállára..- bújt közelebb egy kicsit.- Így is épp elég bajjal járok neki.

- Szerintem nem bajnak fogja fel. Sokkal inkább megoldandó problémáknak, bármire is gondoltál ezalatt. Hidd el, szeret törődni veled. Az első edzéseket, amíg nem kezdtél el beilleszkedni, szinte alig vette le a szemeit rólad. Rosszabbul is teljesített, mert rád koncentrált. Nem akarta, hogy bármi bajod essék. Neki nem baj vagy probléma vagy, ami plusz teher a nyakába, hanem a kishúga, akiért hegyeket mozgatna meg. Ez a nagytesók feladata, ő pedig látszólag élvezi ezt csinálni.... Jobban érzed magad?- kérdezte lágyabb hangon, mire a lány vett egy mély levegőt, majd elhúzódva tőle, szemeit és arcát törölgetve bólogatott.

- Köszönöm, Tetsu - mosolygott rá, ami a fiú kedvét is feldobta.- Nem lenne kedved itt aludni megint?- kérdezte, ahogy elindul keresni valamit, amibe kifújhatja az orrát.

- Nem zavarnék?

- Anyuék imádnak, szóval véletlenül sem. Legalábbis szerintem nem - rántotta meg a vállát. Hangos trombitaszó mellett kiürítette orrából a felgyülemlett, érzelgős pillanat miatti váladékot, majd összegyűrve a kukába hajította a zsebkendőt. Útja visszavezette a fiúhoz, mivel még nem kezdett semmit a sebeivel.

- Akkor örömmel maradok - mosolygott rá Kuroo, hiába fájt a szája a cselekvés végett. [...]

Mire hazaért a család többi tagja, a ház csillogott villogott. Meg sem lepődtek a szülők, hogy a harmadéves fiút ismételten az otthonukban találták, sokkal inkább örültek neki. A gyerekek anyja még mosolyogva magához is ölelte, amikor köszönt neki a fiú, ami meglepte őt, de jól esett neki, hogy kedves karok fonódtak köré, amik igaz, nem az ő anyukájáé voltak, de jobb volt, mint a semmi. Segített elpakolni a bevásárolt dolgokat, amiért hálásak voltak a többiek. Igaz, Tora rákérdezett, hogy miért van beragasztva az arca pár helyen, de csak kitérő választ adott. Ha egyszer megígérte a lánynak, hogy nem avatja be, akkor tartani fogja magát a szavához. 

Estére, mivel hétvége közeledett, társasozni ültek le. Tetsuro ki akarta húzni magát a program alól, mondván, hogy nem szeretne belekontárkodni egy családi estébe, de mindenki ragaszkodott hozzá, hogy velük játsszon ő is. Végül beadta a derekát, s élete egyik legszebb estéjét élte át ezzel. Az egész este nevetéssel telt el, tőlük zengett a környék összes utcája. A fiúnak jó ideje nem volt ilyen jó estéje. Hiába menekült sokszor inkább a barátnői vagy Kenma házába estékre, ennyire jó hangulat családi szinten egyik helyen sem volt. Úgy érezte, hogy befogadták és tartozik végre valahova. 

Bárcsak, ha úgy is befogadnának, ahogyan szeretném.

Még a legfiatalabbal is jóban lett. Igaz, Akane mindig is egy nyitott személy volt, ha a testvérei barátairól volt szó, így nem okozott gondot számára, hogy jobban megismerje bátyja kapitányát. Úgyis felnézett rá, hogy ilyen jó csapatmunkában tudtak dolgozni, így azon kívül, hogy egyesek fuck boynak tartották, nem mondhatott rá rosszat. Így megismerve pedig egyenesen megtagadta a rosszindulatú pletykákat, mint mondjuk, hogy veri azt, akivel együtt van és kényszerít lányokat dolgokra önös érdekből. Csak nézzenek rá! Tetsuro épp egy kémián alapuló játék közepén magyarázta a reakciókat és egyéb ebbe a támakörbe tartozó dolgokat, de úgy, mintha minden gondolata csak ekörül forogna a nap felében. Teljesen beleélte magát. Kizártnak tartotta, hogy rossz ember legyen. Így már azt sem bánta, hogy amikor egy csapatba került vele, s nyertek, megtanultak egy közös győzelmi dalt és táncot is. Szórakoztatónak és kedvesnek tartotta nővére új legjobb barátját. Egyenesen megimádta. 

A vacsora és szórakozás után, nagyjából fél tizenkettőkor fújtak takarodót. Mindenki hulla fáradt volt már, s csak az ágy adta kellemes puhaságot kívánták, s behunyni hosszú órákra a szemüket. A fekete hajú fiú végül [Név] szobájában aludt. Felajánlotta, hogy alszik a földön vagy bármi, de a lány csak nevetve, már pizsamába bújva feküdt be az ágyába, s paskolta meg maga mellett a helyet. Egyáltalán nem bánta, hogy a fiú mellette volt. Legalább nagyobb biztonságban érezhette magát. Kuroo végülis belement, csak félt, hogy nem fogja tudni majd visszafogni magát. 

Mint az kiderült, nem is volt rá szükség, ugyanis ahogy befészkelte magát [Név] mellé, pislogott pár laposat, s egy "szép éjszakát, álmodj szépeket" után már húzta is a lóbőrt. A lány mosolyogva figyelte egy ideig a fiú arcvonásait. Békésnek tűnt, ami boldoggá tette. Álom azonban nem jött az ő szemére. Hiába próbált minél hamarabb elaludni, annál nehezebben ment, mivel kezdte idegesíteni, hogy nem tud aludni ő is a többiekkel együtt. Feladta a próbálkozást, körülbelül háromnegyed óra után. A plafont kezdte tanulmányozni, miközben kattogott az agya. 

Beszélni akart Bokutoval. Hiányzott neki, jobban is, mint ahogyan azt bevallotta volna. Szenvedett, mint egy éhező kutya. Rossz kedvén pedig az sem segített, hogy alig evett valamit. Egyre komolyabban vette barátnője szavait: csak akkor kellesz majd igazán valakinek, ha lefogysz. Ezt úgy értelmezte, hogy ha nem csak futó kaland akar lenni akár Bokuto, akár más életében, ahhoz faragnia kell a méreteiből. Így nem is élt máson csak citromos vizen és napi egy tojásos szendvicsen, vagy ha ezt nem kívánta, akkor valami máson, de abból sem evett sokat. Hiába vette észre a változást, az energia szintje teljesen megcsappant. Nem volt kedve szinte semmihez, csak az ágyban akart feküdni. Nem szerette, hogy ennyire magába süppedt, de azt hitette el magával, hogy mindez nem a silány étkezéséhez köthető, hanem Kotarohoz és az érzéseihez. 

Ránézett az órájára: egy óra negyvenkettő. Nagyot sóhajtva nyúlt telefonjáért, hogy levett fényerő mellett elterelje a gondolatait legalább. Szeme megakadt egy neven, aki akkor nyomott egy tetszést az egyik posztjára. Miért van még ébren? Gondolta. 

Kimászott az ágyból, minél óvatosabban, hogy ne keltse fel a másikat, aki mellette már ezer méter mélyen aludt. Felkapta a papucsát és a Nekoma melegítő felsőjét, mivel este ilyenkor már hűvös volt az idő, s kilopakodott a házuk elé, az udvarra. A lépcsőre, ami a bejárati ajtó előtt volt -három darab, maga sem értette igazán a funkciójukat-, leült, s idegesen topogva nézte a kijelzőjét. Végül vett egy mély levegőt, s megnyomta a hívás ikont Bokuto nevénél. Nem csengett sokáig, szinte azonnal felette a fiú.

- Yamma-chan?- hangja meglepetéstől és örömtől csengett, ami lágy mosolyt varázsolt [Név] arcára. 

- Szia, Bokuto - beállt pár másodpercre a csend. Egyikük sem tudta pontosan, hogy mit mondjon. Annyi mindent szerettek volna mondani, hogy a legnehezebb része csak az volt, hogy belekezdjenek. 

- Hogy vagy?- kérdezett rá Kotaro, ezzel megtörve a hallgatást. Nem csak kis semmiségként kérdezte, hanem valóban érdekelte. Annyit gyötörte magát azzal a gondolattal, hogy vajon hogyan érezheti magát a lány, hogy szeretett volna választ kapni rá. Ha pedig itt van a személy is, akkor jobbnak tartotta közvetlen tőle megkérdezni. 

- A kegyes hazugságot szeretnéd, vagy a komor igazságot?- hallatszott a költői kérdés, ahogy mosolya egyre szomorúbbá vált.

- Ezek szerint nem jól...- túrt hajába a fiú, ahogy felült az ágyán, s szemeit szorosan csukva tartva vett egy éles levegőt.- Nagyon sajnálom, [Név]..- suttogta. Dühös volt, de nem a lányra. Magára. Soha az életben nem akart ő lenni az oka a szomorúságnak, a számára oly fontos szeméy életében. 

- Ne kérj bocsánatot, nem ezért mondtam - szipogott egy aprót a lány, s letörölte a lassan legördülő, forrónak tűnő könnycseppeket az arcáról.

- Tudom, de... már megint miattam sírsz..- mellkasa fájdalmasan szúrni kezdett.- Annyira szeretném jóvá tenni. Másra sem vágyom!

- Akkor válassz..!- sóhajtott fel fájdalmasan [Név].- Teljesen mindegy, hogy kit. Bármelyik opciót elfogadom, mégha nem is leszek az összestől a legboldogabb ember, de legalább nem kell a tudatlanság és kétely kínzó mozsarában őrlődnöm.. Nem fogok felszívódni, ha Akaashi-sant választod, ha ez miatt nem tetted még meg. Barátok maradhatunk, csak ne játszadozz velem, nagyon szépen kérlek Bokuto-san - jelenleg már nem tudott megálljt parancsolni a sós cseppeknek, melyek szemeiből indultak felfedező útra.- Te vagy az első fiú, akibe azt hiszem beleszerettem - vallotta be nagy nehezen a nyilvánvalót.- De ha nem viszonzod, nem fogok vérig sértődni és elhordani téged minden rossznak. Továbbra is csodálni foglak, mert egy remek ember vagy. Csak akkor adj lehetőséget, hogy túltegyem magam rajtad.

Bokuto talán ekkor értette meg igazán, mekkora hatással is volt a lányra az az este. Tudta, hogy nem csak neki volt fontos és csodálatos, s nem csak számára volt fájdalmas a távozás, de nem hitte volna, hogy ekkora fájdalmat kellett cipelnie a lánynak. [Név] pedig úgy volt vele, hogy ha vissza is utasítják, legalább nyitott lapokkal játszott. Nem tudta már magában tartani, mert valóban felemésztette a helyzet. Szeretett volna pontot tenni végre valahára az ügy végére. Szinte minden mindegy volt már neki, csak legyen valami előrehaladás, s ne csak álljanak, mint a beposhadt víz.

- Szóval...?- kérdezett rá szipogva [Név], amikor egy ideje már semmi mást nem hallott a vonal túlsó végéből, mint szipogást. Bokuto is megtört. Hogy férfias-e vagy sem, nem érdekelte. Sosem szégyelt sírni, hát ezúttal sem látta okát annak, hogy tovább tartsa magában.

- Szeretlek, Yamma-chan - mondta ki végül, ami egyet jelentett azzal, hogy őt választja. [Név] alig hitt a fülének. Sírása boldog zokogásba váltott, ahogy egyre inkább dolgozta fel a dolgot. Nem értette az okát, hogy mégis miért választotta a fiú őt, Akaashi helyett, de mivel legkevésbe erre a végkimenetelre számított, így úgy érte, mintha egy pofoncsapás helyett megfogták volna az arcát, s cirógatni kezdték volna. Megkönnyebbült, mégis egyszerre érezte emellett a bűntudatot. Hisz mégiscsak otthagyja miatta Keijit, ha tartja a szavát és nem csak úgy mondta ki a szót. 

=====

Reggel Bokuto első dolga volt elmenni a fiúhoz. Ahogy hajnalban beszélgetett a lánnyal, rájött arra, hogy bőven tovább húzta ezt a beszélgetést jelenleg még párjával, mint ahogy azt kellett volna. Biztos volt abban, hogy Akaashi is szenvedett, nem csak ők ketten. Hogyne szenvedett volna? Eleinte a fiú csak azért ignorálta az idősebbiket, mert valóban haragudott rá. De miután egy jó idő után sem kereste túlzottan őt Bokuto, a dühe mély letargiába váltott át. 

Már az iskola előtt egy órával ott állt a fekete hajú fiú ajtaja előtt. Kezét kopogásra emelte, de mielőtt megtette volna, lehunyt szemekkel vett egy nagy lélegzetet, amit lassan fújt ki, s átpörgette magában ismét, hogy mit is akar pontosan mondani. Lehet, hogy nem a legjobb időpontot választotta, de úgy érezte helyesnek, ha minél hamarabb megteszi. Kopogtatott. Kis ideig senki nem nyitott ajtót, végül Keiji kómásan, még pizsamában volt a személy, aki jött megnézni, ki az ilyenkor. 

- Bokuto-san?- nézett meglepetten a fiúra, aki csak kínosan elmosolyodott, de mosolya inkább volt már szomorú, mintsem kínos és feszengő.

- Bemehetnék?- zsebre vágta kezeit, hogy megelőzze, hogy babrálni kezdjen velük, hogy levezesse a stresszt.

- Öh.. persze. Gyere csak - állt odébb, hogy beljebb tudjon jönni a vendég.- Ilyen korán?

- Beszélni akartam veled valamiről..- tudta, hogy tudja mire gondolt. Ahogy az arcára nézett, tudta jól, hogy értette. Kicsit meg is feszült, de nem rendezett még jelenetet. Ő is szerette volna felnőttek módjára megbeszélni a helyzetet, szóval nem ellenállt, ha már egyszer Bokuto vette a fáradtságot.

- Menjünk be a szobámba. Ott kicsit talán... jobb lesz.

Válasz helyett Kotaro csak bólintott egyet, s követte a fekete hajút, mintha csak akkor járt volna ott először. Ahogy beértek a szobába, Bokuto leült a fiú még meg nem vetett ágyára, a másodéves pedig leült a gurulós székébe, amit elhúzott az íróasztala elől. Csend telepedett rájuk. Nehéz, súlyos, feszengő csend. Szinte már a kibírhatatlan fajta. De egyikük sem szólalt meg. Az ász újra igyekezte összekaparni a gondolatait, a feladója pedig várt rá. Ha ő akarta ezt a beszélgetést, szólaljon meg ő elsőként. Makacs volt, nem tágított eme gondolata mellől, így érezte igazságosnak. 

- Akaashi, én...