A Pokol legmélyebb bugyraiban egy szőke hajzuhatag és annak gazdája a sötét folyosón sétált fekete, hegyes orrú cipőben. A sarka kopogása visszhangot vert a falakon. Ütemes volt, akár egy óra tikk-takk ketyegése. Csend volt az épületben, hiszen már az összes lakója - az a maréknyi - , mind aludni tért. Kivéve, ezt a lányt.

A Pokol teremtménye volt, mégis olyan édesen nézett ki, akár egy vattacukros angyal. A hangja is, mikor dalra fakadt, inkább volt annak nevezhető.

Most is dúdolt egy dalocskát.

Kevesen sejtenék róla, vagy éppen senki nem gondolná, hogy tisztában van azzal: nem tartják megfelelő örökösnek. Hogy a szülei ki nem állhatják, és szívesen felejtkeznek meg róla, amiért ilyen gyomorforgatóan lelkes és kedves. Tudja.

Mikor kicsi volt kedvelte a puha dolgokat. Mókás volt a mackókat, kutyákat és sok más egyéb plüss figurát széttépni, hogy megnézze mi van benne.

Amiről azonban csak az apja tud, hogy néha-néha apró állatokat szedett össze a kertben. Egy ideig nem gondolt rá, de aztán egyszer csak arra figyelt fel, hogy véres a keze. Ugyanis, mint a plüss állatokat, a kicsiny élőlényeket is szétnyitotta, hogy lássa őket belülről, vannak-e olyan puhák, mint a plüssök.

Az apja talán akkor volt egyedül büszke rá. Olyan szeretettel bánt utána vele, hogy még az anyja is felfigyelt rá. Ez azonban csak az ő kettejük, közös titka maradt.

Ő is sokat küzdött a gyilkolási vággyal, a káosz utáni áhítattal. Még többet talán, mint egy idehalt lélek a földről. Neki a vérében már eleve ott volt az a tűz, az a láng, amivel a hatalmat akarhatta. Uralni ezt a koszfészket, ami már egy véres gödörnek tűnt, mégsem valami felszabadító. Ki akarna itt hatalmat, ha helyette hozhat változást? Azt a Poklot akarja magáénak, amit képes uralni. Ami egy kicsit is tisztább és könnyebb irányítani. Ahol az démonok igenis figyelnek arra, hogy ő mit akar.

A zene és a tánc elég korán a bűvkörébe zárta. Ez volt az a tevékenység, amivel képes volt kapcsolatokat teremteni. Amivel megtette azt a bizonyos első lépést.

Viszont arra is rájött, hogy egy olyan változást akar, amihez neki is valamennyire át kellett alakulnia. Ez egy kecsegtetőbb árnak bizonyult.

Ezért úgy döntött, felvesz egy jelmezt. Az apja jelmeze túl nyájas volt, az anyjáé pedig túl hideg. Ezért szerkesztett magának egy újat. Ez pedig édes, kedves.

Vaggie volt az első, akinek igazán tetszett ez az arca, bár folyton keresztbe akart neki tenni, és a sok segítségével már nem sok kellett, hogy megégesse.

Igaz, hogy kedvelte a lányt, de mindennek meg volt a maga határa. Talán majd tudatja vele is, idővel.

Akit viszont igazán érdekes démonnak talált eddigi látogatók és ismerősök körében az a Rádió Démon. Alastor kész rejtély volt a számára. Hallotta a hírét, hogy apja ki nem állhatja és valamilyen módon riválisok is, talán. De számára egy ismeretlen és megfejtésre váró alany. Hogyan uralhatná majd a Poklot, ha nem tud mindenkit a markában tartani?

Alastor talán egy aszexuális egyede a Pokolnak, de biztos volt Charlie abban, hogy képes szeretetre. Egy aszexuális lény is lehet romantikus és érezhet szerelmet. Ezt pedig szeretné majd megismerni. Igaz szerelmet akar majd attól, akivel a Gehenna tüzében fog "osztozni". Nem gond, hogy ha a háttérből fog munkálkodni. Amúgy is az volt a könnyebb része ennek a nagy tervnek.

Nyugodt léptekkel tartott a szobája felé, hogy lefeküdhessen. Talán sokan alakoskodással vádolnák, de ez pusztán praktikum kérdése. Számára előnyös változást próbál magán eszközölni és mindenki más számára ezt az utat mutatja. Az angyalok igazán elkanászodtak és nem hiányzik neki, hogy örökös harcban álljon a Menny követeivel.

Alig fordult be az egyik sarkon, máris tudta, hogy ezt az esti sétát el kellett volna halasztani. Ugyanis a gondolatban emlegetett szamarak ahelyett, hogy az igaz démonok rémálmát aludták volna, előtte veszekedtek.

- Megegyeztünk, hogy nem fogjuk egymás útját keresztezni, Rádió! - morogta idegesen a lepke démon. Izzott szinte a feszültségtől körülötte a levegő.

Úgy tűnt, mintha a haja is az indulatait kívánná kifejezni azzal, hogy hullámzott mögötte.

Ezzel szemben Alastor megszokott vigyorával állt ott. Ez az erős jellem tetszett a legjobban az Infernó üdvöskéjének.

- Nem tudom miért vagy egyáltalán itt, Vagatha. Ez - itt az ajtó felé bökött az állával -, a kis hercegnőnk szobája.

- Akkor te, minek vagy itt?! - rikácsolta közbe Vaggie, a te szót gúnyosan kihangsúlyozva. Ez még szegény Charlie fülének is bántó volt. Pedig ő már egy ideje edzésben van barátnője hangjával kapcsolatban.

- Nem akarlak lelombozni, Vagatha, de az én szobám felé ez a folyosó visz el. Mint látod, például én nem rég fürödtem. Ajánlom figyelmedbe azt a gyönyörű fürdőt, ha már itt tartunk. Ha megkérhetlek egyébként ne kiabálj velem, borzasztó éjjel a hangod - dörzsölte meg monokliját szórakozottan. A vigyor a képén levakarhatatlan volt.

Charlie egy bájos mosoly kíséretében lépett közelebb hozzájuk, majd ragadta meg mindkét fél kezét és igyekezett nyugodt maradni. Az Ördög sose alszik...

- Mi ez a hangoskodás ilyen későn? Inkább menjünk aludni.

- Kedvesem, olyan édes vagy, mint mindig. Ezzel az ágyadba hívsz? - tudakolta Alastor, cukkolva Vaggiet, és elérve azt, hogy Charlie zavarba jöjjön. Ez a támadás hirtelen érte.

Nagyot sóhajtva, kicsit esetlen módon állt egyik lábáról a másikra. Most mit kéne tennie...

- Charlie maximum engem visz ágyba! Ne is álmodj róla, hogy megkapod akár egy órára is! - acsargott tovább a lepke démon. Ha így folytatja soha többé nem megyek vele egy légtérbe...

- Senkit nem engedek a szobámba! - csattant fel indulatosan. - Mindenki menjen a saját lakrészébe! Ha meghallok bármi neszt, biztos hogy morcos leszek - mondta duzzogva, egy halvány pírral az arcán. Hát, mégis csak ő az édes hercegnő.

A két néma egyedet faképnél hagyva lebbent be a szobájába és magára is csukta az ajtót. Nehogy már azt higgyék, hogy vele mindent lehet! Elégedett vigyorral dőlt be a puha ágyába. Talán a színétől még ő is rosszul tudott lenni, de azt meg kellett hagyni, ennél puhább még a Mennyország felhői sem lehetnek.

Ahogy pedig a hátára fordult a baldahin áttetsző anyagát figyelte. A ráncok árnyékaiban szinte felfedezni vélte a Rádió démon annyira jellegzetes sziluettjét.

Viszont, mikor megpróbálta megérinteni, kinyújtott karjával hozzá ért az ágyfüggönyhöz, így az árnyék változott. Csalódottan hanyatlott vissza a karja, majd befordult a falhoz és lassan álomba merült. Álmában is csak arra a furcsa mosolyra tudott gondolni.