Hogy mit utálok a legjobban? Hadd soroljam.
  A tehetetlenséget. Azt, amikor csak a nagy semmit tehetem, mert egyszerűen nincs módja annak, hogy tegyek bármi szerintem is hasznosat vagy megakadályozzak egy olyan eseményt, amire igazából nem tudok hatni. Utálom, amikor tudom, mi a következő lépés, amikor már nyújtanám a karomat a szakadékból segítséget kiáltónak, de valami meggátol - megcsúszom, elesem, aztán visszafutok, mert látom, hogy sár borítja alattam a földet és lelki szemem előtt újra meg újra lepereg, ahogy elcsúszom és én is ott kötök ki a szakadékban és akkor már nem tudok mi tenni. Akkor már tényleg nem tudok segíteni.
  Tisztában vagyok vele, hogy túlgondolom a dolgokat.
  Tisztában vagyok vele, hogy gyáva vagyok egyes helyzetekben.
  Tisztában vagyok vele, hogy az akarat nem elég ahhoz, hogy valakit felhúzzak a szakadékból.
  Tisztában vagyok vele, hogy túl sokat akarok kihozni tizenkilenc életévemből és tisztában vagyok vele, hogy lassítanom kéne: Látnom kéne a színeket a naplementében, a csíkokat a fák levelein, a mindig napraforgómagokkal borított padot a főutcán, ahol minden este órákat töltöttem a barátaimmal még a középsuli padjait koptattam, de közben már akkor is azon járt az eszem, hogy mi legyen a következő lépés, mivel lehetek közelebb a céljaimhoz.
  Tisztában vagyok vele, hogy elsiklok mások kedves gesztusai felett, később kevés hálát adva értük.
  Tisztában vagyok vele, hogy még Benny kutyájának is ellenkezést nem tűrően parancsolgatok, hogy üljön már le, hagyjon már befejezni még egy oldalt a könyvemből. Azt mondom neki, hogy most hagyjon, fontos dolgom van, ki kell választanom húsz kép közül, hogy melyik ábrázolja majd az epercsoki tortámat, a titkos, ropogós karamella öntettel a második réteg piskótán.
  Nem tudok pihenni, nem tudok hátradőlni és csodálni, hogy meddig eljutottam. Nem tudok megelégedni azzal, hogy munkát találtam még mielőtt egyáltalán leérettségiztem volna. Nem tudok megelégedni azzal, hogy mindig, mindenben, aminek nekifogtam első voltam.
  Tudom, hogy le kellene állnom.
  Kéne vennem egy mély levegőt, hátradőlnöm, talán valahol távol egy nyaralóban, hogy aztán elmondhassam, hogy voltam nyaralni, hogy elmondhassam nem csak bevásárlókörutak miatt hagyom el a szülővárosomat, hanem, mert tényleg útra kelek és kielégítem a kíváncsiságomat. Végre megtudnám milyen a nyár a tenger szélén, milyen, amikor a nedves homokba mártom a lábam és kipróbálnám, hogy sikerülne-e tökéletes homoktortát csinálnom.
  E közé és közém csak egy dolog állhat: A tehetetlenségem. Nem tudom megtörni az ördögi kört, ami boldogít és ez a legrosszabb benne, mert tudom, hogy ideje véget vetni neki, de boldogít. Csak közben utálom.
  De boldogít.
  Öregnek érzem magam miatta, mintha már negyven múltam volna és otthon három gyerek várna rám éhesen és piszkosan az egész napos játéktól. Pedig igazság szerint még csak azt sem mondhatom, hogy leéltem két évtizedet és igazság szerint a szüleimmel és a húgommal élek. Még is ennél sokkal többnek érzem - mint, amikor kisgyerekként a gyorsétteremben rápakoltam a tányéromra minden létező köretet a választékból. Se nem ment ahhoz, amit ettem, se nem tudtam mind megkóstolni. Kicsi voltam, a tányér meg teli. Azóta is teli tányérral állok és továbbra sem érzem úgy, hogy el tudnék vele bírni. Tehetetlen vagyok ahhoz, hogy tegyek valamit a tehetetlenségem ellen. Segíteni akarok Zoénak, de minden, amit teszek az a bólintás és a gyengéd ölelés, ahelyett, hogy eltolnám magamtól és azt mondanám neki, hogy:
  - Elég volt! Nem csinálhatod ezt tovább. Nem csak velem, hanem magaddal se.
  Többször eszembe jut, hogy ideje lenne közölnöm ezt vele, mint ahányszor kibukik belőlem a 'szeretlek' szó, amikor reményeimnek megfelelően épségben száll be a kocsiba vasárnap délben és csak mosolyog, a tekintete kótyagos, a haja ezer ágra áll, a sminkje meg már a nyakán folyik végig a nyári forróságban. Mégsem mondom ki, amit valójában akarok. Még csak azt sem adom tudtára, hogy mennyire hálás vagyok, amiért egy darabban visszakaptam az éjszakától.
  Zoe egy évvel fiatalabb tőlem. Ő tizenhét lelkileg és fizikailag is, sőt pár hónapon belül felnőtt lesz, én meg fizikailag lehet, hogy tizenkilenc vagyok, de lelkileg továbbra is az a negyvenéves családanya lakozik bennem, úgyhogy úgy érzem nem tehetek az ellen, hogy jobban aggódom érte, mint azt megérdemelné valaki, aki meg engem úgy dobál azzal a szóval, mintha csak gyerekek lennénk és mintha csak egy hógolyó lenne, amitől úgyis megszárad a kabátom.
  - Utállak - olyan hangnemben jelentette ki hogy, ha először hallottam volna a vér is megfagyott volna az ereimben. Szeptermber elején, a Pokolban, ahol mellékesen egy technikai hiba miatt meleget fújt a légkondi hideg helyett. Az élet iróniája. A lényeg, hogy izzadtam, mint, akinek órák óta csikizik a talpát egy tollal és minden izmával azon van, hogy elrántsa, de nem tudja. És ennek ellenére is, megfagyott volna a vér ereimben, ha először hallottam volna tőle azt a szót. Miért is hazudom? Így is megfagyott. Így is úgy kaptam a levegőért, mintha az lenne az utolsó lélegzetvételem. - Semmit se engedsz, hogy csináljak. Csak egyszer az életben lehetnél kevésbé anyáskodóbb. Vehetnél mondjuk példát anyuról.
  Közbeszóltam, mielőtt folytatta volna és úgy szorítottam a telefont, mintha az megakadályozná őt abban, hogy szokás szerint lerakja, ha már nem kedvére játszódik a beszélgetés.
  - Ha anya tudna a hétvégi kiruccanásaidról, akkor most nem abban a francia kávézóban lennél.
  - Honnan tudod, hogy ott vagyok? - Mert a húgom vagy és ismerlek. - Mindegy, lényegtelen. Nem fogunk erről vitázni.
  - Ez nem vita. - Próbáltam meg felhívni a figyelmét. - Ez nem vita tárgya. Nincs rendjén, hogy beleegyezek, hogy heti egyszer ekkorát hazudok anyáéknak és te meg most elvárod, hogy tegyem meg még egyszer. Nem maradhatsz így ki két estét.
  - Igazad van. Ez nem vita tárgya. A saját döntésem, már felnőtt vagyok! Hozhatok döntést magamnak!
  Eltoltam magamtól a kihűlt spagettimet, amit a telefonbeszélgetésünkig alig vártam, hogy megkóstolhassak, de hirtelen elment az étvágyam, belegondolva abba, hogy, milyen, amikor vasárnap délben hazafuvarozom a húgomat és ő felvonul aludni én meg azt felelem anya kérdésére, hogy:
  - Igen, nagyon jól éreztük magunkat Trixiéknél. Megnéztünk egy rakás filmet és annyit énekeltünk, hogy zúg a fülem tőle.
  Aztán megint hazudok, amikor arra ösztönöz, hogy hívjam át néha Trixiékel hozzánk
  - Ott a garázs, majdnem teljesen üres, nyugodtan zenélhetnének. Ó, még segíthetnék is nekik idecuccolni a hangszereiket!
  - Á, anyu... Ők nem annyira szeretik elmozdítani a "zenekart". - Macskakörmöt rajzoltam. Már fájtak az ujjaim is a hazugságomtól, a testem megmakacsolta magát, alig tudtam utána felmenni a szobámba.
  - Kinél akarsz aludni, Zoe?
  Kérdésemet csend követte. Szusszantottam, azt hittem lerakott. Aztán meghallottam, ahogy ő is szusszant és elképzeltem őt magam előtt, ahogy kimondta a következő szavat:
  - Nála.
  Az asztalon könyökölt, állával a kezében, a tusvonala már kezdett halványulni délután lévén és nem akarta újra megrajzolni, mert mindig elrontsa. Minden reggel én rajzolom meg neki, aztán a nap végére elhalványul a többi, erős sminkje mellett, amit újra és újra magára fest.
  - Zoe...
  - Már aludtam nála.
  - De egymás után két este?
  - Egyik este nem nála lennék.
  Ó, ja, ez ezerszer jobbá teszi a helyzetet. Egyik este a nem tudom milyen idős pasiddal, a másik este meg vadidegenekkel házibulijára hívatnád meg magad és a házukban aludnál.
  - Zoe... - Hazudni akartam, de aztán eszembe jutott a reggeli beszélgetésem anyával. - Anyu pizzás estét akar pénteken este!
  Annyira örültem ennek, mint még soha. Már láttam mindhármunkat, fekete maszkkal az arcunkon, ahogy anyuval nevetve nyújtsuk a tésztát és azt beszéljük, hogy melyik filmet nézzük meg, Zoe meg ott ül a kanapén, távol tőlünk és elmerül telefonja világában, várva, hogy mikor veheti már le azt a "hülye" arcmaszkot magáról.
  - Ó, nagyszerű... Akkor találj ki valamit, nem érdekel. Én már megbeszéltem vele, hogy pénteken együtt leszünk. Beszéld le anyut, mond meg neki, hogy én úgyis csak harmadik kerék lennék a tökéletes anyuci-kislány kapcsolatotokban és semmi keresnivalóm ott.
  Az együtt leszünk után nem annyira tudtam figyelni rá. Még sosem találkoztam vele, de könnyen el tudtam képzelni egy tőle húsz-harminc évvel idősebb férfit, akiről túl keveset tudok és azt mondom, hogy az pontosan elég. Jobban féltem a húgomat, mint azt, hogy megcsússzak a szakadékon. Ezért vele lógok. Úgy téve, mintha ezzel segítenék neki. Pedig a puszta gondolattól, hogy az a férfi akárcsak a haját hátrasimítja hányingerem van. Közben tudom, hogy nem csak erről szól a kapcsolatuk... Nem egymás haját járnak össze befonni.
  - Zoe...
  - A nemlétező vitát lezárom. Nekem nincs kedvem erre. Pénteken megyek hozzá, szombaton meg Trixel meg Connyval bulizunk.
  El se köszönt, úgy rakott le. A szívem hevesen vert, úgy éreztem elsüllyedek szégyenemben. Lejjebb csúsztam a széken, már nem éreztem magam odaillőnek. Úgy tűnt, mintha mindenki engem figyelne, de közben egy pillantást se vetett rám senki. Hiszen nem láthatták, ahogy lefelé lógok a szakadékból. Sikítanom kellett volna, hogy halljanak, de nem ment. Segítséget akartam kérni, de azzal együtt el kellett volna mondanom, hogy ahhoz, hogy segítsenek, nekik is meg kell csúszniuk a sáron és lehet, hogy ők is ott kötnek ki, ahol én.
  El kellett terelnem a figyelmemet. Felültem, kihúztam magam. Felhívtam Bennyt és elmagyaráztam neki az idevezető utat, de, ahogy leraktam, vártam, hogy visszahívjon és közölje, hogy nem értett egy szót se a zavarodott utasításaimból. Azt hittem, ha másra figyelek, nem fogom érezni, hogy már nem tudom tartani magam és a testvérem a szikla szélén, de... Nem ment. Nem tudtam egy kicseszett útvonalat megmagyarázni Bennynek.
  - Hölgyem. - A pincér hangjára csak bólintottam. Már percek óta figyeltem, ahogy vadászként tervezi megközelíteni a prédát, amiről nem tudja biztosra, hogy veszélyes-e. El-e küldi a fenébe vagy kedvesen megköszöni a segítséget? Én voltam a préda és mindez csak rajtam múlott. - Szívesen megmelegítjük az ebédjét, ha szükséges. Látom, hogy elfoglalt volt és nem tudott nekikezdeni.
  Azt mondtam Lizának, hogy szívesen adok véleményt a menüről és kicsit talán odafigyelek, hogy más vendégek mit mondanak róla, de ehhez képest azt fontolgattam, hogy közlöm a pincérrel, hogy nem is kérem már azt a spagettit.
  - Az megköszönném - szólt összes mondanivalóm, majd a pincér közölte, hogy tíz perc múlva visszatér és valami olyasmiről beszélt még, hogy azért tart ennyi ideig, mert nem mikrót használnak, mert az nagyon egészségtelen.
  Úgy döntöttem az előtt lépek le, mielőtt ismét szállingózna az emberek között és visszaérek, mielőtt még észrevenné, hogy eltűntem. Nem használhattam a konyhából kivezető lépcsőt, mert akkor összefutottam volna vele és Lizzel is, akit már biztosan érdekelt, hogy merre lehet Benny, akiről annyi jót ígértem. Köztük azt, hogy mindig pontos.
  Fellifteztem a bejárathoz, egész úton törve a fejem, hogy merre lehet Benny, de végül felhívtam. Talán a szökőkútnál tanakszik, hogy hol a nagyobbik kínai. Vagy a kisebbiket mondtam volna neki? De, ha ezen túl is jutott, nem találná meg pontosan azt a sarkot a kínai kajáldával, mert az gyakorlatilag ott van mindegyik sarkon és semmi különbség nincs közöttük.
  Benny nem vette fel. Idegesen doboltam a liftben és alig vártam, hogy kinyíljon végre előttem a tükrözött üvegajtó és ne kelljen szembenéznem aggodalmas tekintetemmel. Nem akartam elcseszni ezt a lehetőséget Bennynek. Még azt is el kellett neki mondanom, hogy a hétvégén két álmatlan éjszakát töltök majd nála, azt is titokban, úgy, hogy a szülei nem fognak tudni róla és egész este neki kell majd nyugtatgatnia, hogy ne képzelegjek már annyit.

  - Ha nem is minden, de majdnem minden rendben lesz.
  Erre a gondolatra a hangja már nem csak a fejemben szólalt meg, hanem ott állt előttem teljesen életnagyságában. Norvégul köszöntem neki, szórakozottan a telefonbeszélgetésünk után és ez után elveszett belőlem a bűntudat, amit utáltam magamban. Hozzá akartam vágni, hogy nekem köszönheti, hogy itt lehet és, hogy pontosan ez miatt nem késhet. Ismét elfogott a bűntudat, amikor pár másodpercre a szemembe nézett, még közölte, hogy tisztában van késésével és, hogy siet, rajta van az ügyön. A konyhába vezető ajtót figyeltem, amikor már rég becsukta maga mögött.
  - Hei? - kérdezte a hang, aminek tulajdonosa felé elgondolkodva fordultam, még mindig azzal marcangolva a magabiztosságomat, hogy milyen rossz barát vagyok.
  - Hei? - automatikusan kérdeztem vissza, mint mondtam, el voltam gondolkodva. Lassan fordultam az ismeretlen felé, akiről feltételeztem, abból, ahogy egymásra néztek Bennyvel, hogy ismerték egymást. Magas csávó volt, megmerném kockáztatni, hogy egy magas Bennyvel. Tisztes távolságról figyelt kíváncsi tekintetével. - Benny beszél norvégül. Csak cukkoltam vele - magyaráztam azt feltételezve, hogy erre kér tekintete magyarázatot. Oldalra hajtotta a fejét, mosolygott, én pedig továbbra is félig-meddig gondolataimban elveszve, önkéntelenül is viszonoztam mosolyát. - Uh, honnan ismeritek egymást?
  Benny barátait könnyű volt felismerni: alacsonyabbak voltak tőle. Ott volt Danny, aki csak én hívhattam Dannynak és, aki ettől kiengedte magából az egész évi dühöt. Aztán ott volt Dave, őt meg csak én hívhattam Dawy-nak, aki nem az évi dühöt engedte ki magából, amikor meghallotta, hanem csak fújtatott egyet és elgondolkodott, hogyan tudna visszaszólni. De ezt a csávót még soha életemben nem láttam és, ami azt illette, azonnal rájöttem, amint feltettem felé szánt kérdésemet, hogy téves. Nem ismerik egymást. A csávó nem tudta, hogy Benny beszél norvégul. Ha le kéne Bennyt írni három szóban akkor azt mondanám, hogy tél, sárga és persze norvég.
  - Nemrég találkoztunk - felelte az ismeretlen az én gyanús energiámhoz képet túl lelkesen. Felmértem őt míg beszélt. - A Poklot kereste. Én meg ide tartottam, úgyhogy gondoltam megmutatom neki. Érdekes egybeesés volt, hogy pont engem szólított le, hogy segítsek. Olyan, mintha olvasott volna a gondolataimban... - A nyárra emlékeztetett, azért is nem tűnt olyan elképzelhetőnek, hogy Benny barátja. A haja nap szőkített, a szeme rikító, ahogy belenéztem az jutott eszembe róla, amikor nyaralóhelyeket néztem Európa szerte és a tengerről készült videókon a nap belesütött a vízbe és azon keresztül a kamerába világított. - És idejöttünk. Itt kötöttünk ki. - Előre lépett, aztán vissza, kezét maga mögé rejtve, mint egy kisgyerek. Érdekes megjelenése még pár másodpercre lekötött, mert pontosan úgy nézett ki, mint az összes helybéli, de volt benne valami, ami miatt kivált, de nem tudtam rájönni, hogy túlságosan tökéletes mosolya teszi vagy az, hogy ugyanez a mosoly a legnemszimetrikusabb mosoly, amit addig láttam. - Úgy nézel rám, mint, aki nem hinne nekem.
  - Bocs - magyarázkodtam gyorsabban, mint azt akartam volna. - Túl hosszú napom volt és előtte meg egy túl rövid éjszakám. Belül aludtam még bámultalak.
  Nem várt választ adott összehordott zagyvaságaimra:
  - Megtisztelve érzem magam miatta.
  - Igazán?
  - Bizony. - Ekkor vette le először a tekintetét rólam, hogy a sarokban lévő növényekre nézzen és a tükrözött falra, de közben rajta kaptam, hogy azért tette, hogy felmérjen. Ez után visszafordult hozzám, majd elmosolyodott és közelebb lépett, kezét felém nyújtva. - Manu vagyok.
  A kezéért nyúltam, csak azért, hogy félretoljam és mielőtt észbe kapott volna, már én nyújtottam felé a kezem.
  - May vagyok és az illem kötelez arra, hogy nőként én mutatkozzam be elsőnek és nyújtsak kezet, ugyanis, ha nincs rangbeli különbözet közöttünk akkor engem illet a... Megtisztelés, hogy elsőnek nyújtsam a kezem.
  Kettőt pislantott meglepett tekintetével, aztán megfogta a kezem és kissé meghajolva csókot lehelt rá.
  - Feltételezem innen ered.
  Kellett néhány másodperc csend és az ajtó folytonos nyitogatása és csukogatása mire megértettem utalását.
  - Nahát, én még ebbe bele sem gondoltam! - Ismertem el hangosan is. A régebbi időkben a nők csókra nyújtották a kezüket, én pedig pontosan ugyanezt tettem a mai világban, egy másik magyarázatot adva neki.
  - Eddig én sem. - Ismerte el vállat vonva. - De bár be tudnék én is így mutatkozni.
  - Hogyan?
  - Mondjuk úgy, hogy: Manu vagyok és utána egy mondatban elmondok minden magamról. - Bólintott meggyőzésképpen, de értetlen tekintetemnek hála magyarázkodásba kényszerült. - Ezt... Csináltad az előbb.
  - Én csak kéznyújtásnak szántam. - Vontam vállat továbbra is azon gondolkodva, hogy egyáltalán ugyanarra-e gondolunk. - A többi meg csak magyarázat volt.
  - Amiben már közölted, hogy szerény vagy, úgyhogy ezen megjegyzésedre most nem mondhatom, hogy most jöttem rá szerénységedre.
  - Hűha, ő... - Fejem ráztam, nevettem és reménytelenül igyekeztem megfejteni a szavait. - Mint, mondtam, fáradt vagyok.
  - Ó...
  - De mit fejtettél meg rólam? - Tettem fel a kérdést, amint sikerült megértenem korábbi mondatát. Próbáltam minden figyelmemet a szavainak szentelni, nem akartam, hogy azt higgye, hogy nem vagyok elég "okos" hozzá. Nem akartam, hogy netán ne lássa, hogy nem tudok 110%-ot kihozni bármiből.
  - Hogy kedves vagy, elszánt. - Jobb oldalra pillantott. - Mint már mondtam szerény és nagyon, nagyon elszánt. Ez mellé egy kissé szigorú magadhoz és kritikus szemmel nézed a világot. Én pedig kíváncsi vagyok: Tényleg utálod, ezt az utolsó tulajdonságot vagy csak ezt akarod elhitetni magaddal?
  Most rajtam volt a sor, hogy pislogjak párat, mintha egy álomból akarnék felébredni. A lift kinyílt mögöttem és kába mosollyal vágtattam be rajta, továbbra is Manu szemébe nézve, aki olyan 'a'-val mondta a nevét, ami miatt féltem őt a nevén szólítani. Úgy mozdult velem, mintha össze lettünk volna bilincselve.
  - Mondtam, hogy én is ide jöttem - magyarázta, megválaszolva nem feltett kérdésemet. Az előttem lévő ajtót néztem és zavarban éreztem magam. Menekülni akartam a helyzettől, de nem azért, amiket mondott, mert azt bárki mondhatta volna és én is mondhatnám bárkire, hanem azért, mert valami megszólalt a fejemben és azt mondta:
  - Nem mutathatsz ilyen példát a húgodnak. Pont az ilyenek miatt van abban a helyzetben, amiben.
  - Nem fogsz válaszolni? - faggatott tovább Manu. Azt kívántam, bárcsak gyorsabban haladna a lift és emellett eljátszottam a gondolattal, hogy meg kellett volna várnom, hogy többen szálljanak be velünk. Nem tetszett, hogy magam vagyok vele. Már nem voltam olyan magabiztos, mint percekkel korábban.
  - Nem tudom a választ - ismertem el, aztán, ahogy tekintetünk találkozott a lift tükrében, összeszedtem a bátorságomat és felé fordultam. - De ilyeneket bárki meg tud állapítani rólam és én is ugyanígy megállapíthatok ilyesmit bárkiről. Ez nem azt jelenti, hogy bármit is elmondtam volna magamról korábban. Ez csak azt jelenti, hogy leírtad hét és fél billiárdnyi ember tulajdonságát.
  Elmosolyodott, tekintete futótűzként pillantott a karomra és mire észrevettem már ismét a szemem nézte.
  - Hihetetlen, nem? Hét és fél billiárdnyi ember... - Fejét rázta, mint, aki mélyen gondolkodna. - Gondolj bele, hogy mennyi súlyt cipelhetnek a vállukon és menyire erősnek kell lennie a Földnek ahhoz, hogy mindezt a hátán tartsa és elviselje? Néha azt gondolom, hogy az emberek azért segítenek másokon olyan lelkesen, hogy átvegyék a vállukon lévő súly felét, hogy végül az egész egyensúlyban legyen és könnyebb legyen a végén a Földnek.
  - Fogalmam sincs, hogy metaforikusan vagy komolyan beszéltél, de már értem, hogy miért téged talált meg hét és fél billiárdnyi ember közül Benny.
  - És egészen pontosan, miért?
  - Ugyanolyan érthetetlen észjárásotok van, de ez az összefüggés lehet, hogy nem is olyan különleges közöttetek. Lehet, hogy csak... Mindketten pasik vagytok. - Vállat vontam, aztán elfordultam. Féltem, hogy sértőnek találná, elvégre is, két perce mutatkozott be és az ilyen megjegyzéseimet még csak a barátaim sem szokták túl jól díjazni. - Én nem...
  A lift kinyílt előttem. Üdvözölt a lenti világ, a vörös szín, az emberek, akik közül sokan vörösbe öltöztek, hogy aztán vörös ruhában tudják feltölteni az itt készített képeiket Instagramra. A vörös nyakkendős pincér, aki már biztos voltam benne, hogy több mint tíz perce várt rám és lehetséges, hogy az a spagetti már megint kihűlt. Kiléptem a liftből, az is megfordultam a fejemben, hogy köszönés nélkül visszamenekülök a sarkomba és ismét felhívom Zoét, de aztán emlékeztettem magamat, hogy bármennyire is szégyelljem magam vagy legyek zavarban nem fogok csak úgy elmenekülni egy helyzettől. Másrészt, az a gondolat, hogy Manu talán veszélyes volna már kizárt volt a fejemből. Egy majdnem telt házas pokoli étteremben voltunk, előtte pedig ketten, teljesen egyedül egy liftben. Ha bármi kárt akart volna bennem tenni, már megtette volna.
  Felé fordultam, azt akartam mondani, hogy, örülök, hogy megismerhettelek és a nevét kihagytam volna az 'a' betű miatt, de épp egy idős házaspár haladt el pontosan ott, ahol Manunak kellett volna állnia, mihelyst kilépett volna a liftből. Annyira fáradt lettem volna, hogy beképzeltem volna őt? Nem, ez lehetetlen. 
  Éber tekintettel ültem le a korábbi helyemre. Az asztal előttem üres volt és mire felnéztem róla megtaláltam Manut. Mondtam én magamnak, hogy nem csak képzelegtem. A vörös nyakkendős pincérrel beszélgetett, azzal, amelyik a spagettimet kívánta megmelengetni - ilyen a szerelmi életem, a férfiak már nem is gondolnak a szívem megmelegítése. Meg se próbálkoznak vele, mintha fel lenne ragasztva a homlokomra, hogy reménytelen vagyok.
  Nem akartam Manut bámulni, elvégre is, már semmi közünk nem volt egymáshoz, de sokkal jobb elfoglaltságnak tűnt, mint azzal kínozni magamat, hogy még mennyi munka vár rám a nap folyamán és, hogy mennyit nem tudtam megvalósítani a tegnapra tervezett munkámból és, hogy azt is illene bepótolnom... A vörös nyakkendős pincér eltűnt, mire Manu egyenesen felém fordult, olyan gyorsasággal, hogy azonnal észrevette volna, hogyha elfordítottam volna róla a tekintetem. Nem volt menekülési útvonalam. Felém intett. Barátságosan, mintha ezer éve ismernénk egymást.
  Nem intettem neki vissza, mert addigra a vörös nyakkendős pincér már a kezébe nyomott két tányért és a meleg ellenére is láttam, ahogy még mindkettőn gőzölög a tészta. Nem tudtam összeilleszteni a két kirakóst, mert nem voltak egymásba valók. Más magyarázat nem lehetett rá, így csak bámultam őt, de tényleg bámultam, még meg nem bizonyosodtam róla, hogy hozzám jön.
  - Hölgyem, úgy hallottam, hogy sürgős felmelegítést igényelt az ebédje. - Elém rakta az egyik vörös tányért. Eszembe jutott, hogy, amikor a vörös nyakkendős először elém rakta talán egy órája, akkor még arra gondoltam, hogy kéne otthonra is pár vörös tányér, sőt a könyvembe még inkább elkelne. A meggyes, vagy akár az epres csokis tortám képeit kezdtem vele újragondolni. Viszont, amikor Manu hozta ki a vörös tányérokat, olyan gyorsan tettem fel magamban kérdéseimet és mivel nem mertem őket kimondani, egymásba gabalyodtak a fejemben és összezavartak. - Bár én még vigyáznék vele, forrónak tűnik... Zavar, hogy ideültem?
  - Tessék?
  Tekintete kíváncsian figyelt, én meg újabban azt hajtogattam magamban, hogy nem akarok ilyennek tűnni előtte. Okos vagyok és ezzel tisztában vagyok. Csak kevésbé vagyok magabiztos és mindent túlgondolok. És most ő valószínűleg azt gondolja, hogy olyan kevés az ész a fejemben, hogy válaszolni sem tudok.
  - Zavar, hogy ideültem?
  - Nem - vágtam rá azonnal, majd nyeltem egyet, de torkom teljesen száraz volt. Ezzel pedig előidéztem egy nem túl előkelő köhögést. Éreztem, hogy nem csak ebbe pirulok bele. Soha életemben még nem vettem ki ilyen gyorsan a kulacsomat a táskámból.
  - Jól vagy?
  - Aha... - Bólogattam, gyorsan nyelve a vizet, hátha az segít a helyzeten. Le akartam nyelni a zavarodottságomat.
  - Szóval? Igazán nem zavarna, ha itt ülnék?
  - Már itt ülsz.
  Nem köcsög akartam lenni, hanem megint magabiztos. Még egy nagy kortyot ittam, mintha az segítene rajta.
  - És zavar?
  - Mondtam, hogy nem - megint kortyoltam, aztán feladtam, mert már fájt a hasam a sok víztól. Rá se mertem nézni az előttem gőzölgő vörös szószba borított tésztára. Manu egy szalvétát nyújtott felém, de vissza kellett raknia a többi közé, mert addigra már megtöröltem a szám a pólóm újába. - Min mosolyogsz? Nem vagyok turista, hogy minden ujjamat külön szalvétába törölgessem.
  - Ú. - Szívéhez nyúlt, mire mosolyom lefagyott. - Ez fájt.
  - Micsoda? Minden rendben?
  - Ja. - Előre dőlt, a könyökére támaszkodott és felnevetett. - Csak megbántottál. Nagyon szörnyen.
  - Összeillenétek Bennyvel. Mindketten metaforákban beszélek, amikor meg nem, akkor meg olyan rébuszokban és mondtam már, hogy a frászt hozzátok a másikra, hogy... Nem értek semmit... - Aztán gyorsan észbe kaptam. - De nem azért, mert hülye vagyok! Ez a ti hibátok, hogy... Basszus, pont ezért gondolna hülyének...
  Meglepetten figyeltem mosolyát. Tekintetem inkább a vak ablakban lévő Hálóvirágokra fordítottam. A hosszú cserepekben, úgy néztek ki, mintha benőtték volna a falban lévő lyukat. Félve fordultam Manu felé.
  - Zavar, hogy itt vagyok?
  A válasz egyértelmű és meglepő volt: Nem. Nem zavart, hogy egy vadidegennel készülök ebédelni, bár az ebéd gondolatától hányingerem volt háromnegyed liter víz után, de nem, nem zavart a helyzet. Csak éppen valami más, egészen megmagyarázhatatlan zavart. De ezt még is hogyan mondhattam volna el neki?
  Zavart, hogy ott volt? Nem. Azt akartam, hogy elmenjen? Nem.
  - Nem.
  - Oké. Én hiszek neked.
  - Én... - Úgy éreztem magyarázkodni kell, de nem miatta, hanem magam miatt, ezért túl gyorsan kezdtem el beszélni. Már késő volt visszavonulót fújnom. - Valójában nem vagyok ilyen szerencsétlen. Nem így viselkedem valójában, csak fáradt vagyok meg többet stresszeztem, mint az utóbbi tizenkilenc évben valaha és egyszerűen csak meglepődtem, hogy így idekerültél.
  - Nem kell magyarázkodnod, megértem.
  - Ó... Magamnak magyarázkodtam. Ne aggódj, ez teljesen normális nálam. Tíz perc és már megtanulod nem hallani, amikor magamhoz beszélek.
  Ezzel kiengeszteltem magam, olyannyira, hogy mielőtt megszólalt volna, kijelentettem, hogy együnk. Nem nagyon figyeltem rá, talán csak, amikor szalvétát vett el, amit ő észrevett és megtörte a köztünk lévő csendet egy számomra ismeretlen hanggal, ahogy a pólóm ujjára pillantott, amit már beszínezett a szósz. Mint kiderült nem is ez kötötte le a figyelmét.
  - Ez a póló... - Oldalra hajtotta a fejét, mire nekem leesett mit akar kérdezni. Mindig ilyen reakciókat vált ki. - Ez tényleg Nike zoknikból van... Összevarrva?
  - Hm, pontosan.
  - Ez a második legnagyobb attrakció, amit ebben a városban láttam. És ez nagy szó, nagyon kevés dologra mondanom azt, hogy kiemelkedő.
  Eltelt egy kis idő mire megértettem szavait. Leraktam a villámat.
  - Na, várjunk. Te nem idevalósi vagy?
  Fejét rázta.
  - A barátod is pontosan így reagált, amikor megtudta. Ennyire jól sikerült beilleszkednem?
  Nem a kérdésére válaszoltam, mert a barátom szót pontosan olyan hangsúllyal mondta, ami az én fülemnek nem volt épp kecsegtető.
  - Benny nem a pasim - kimondtam, mielőtt lebeszéltem volna magam róla, pedig pontosan ilyen megjegyzéseket nem akartam soha, de soha használni az életemben. Olyan sértőnek hangzanak és pontosan annak hangzott, amikor kimondtam.
  - Ó, azt hittem! Akkor rossz a megfigyelő képességem.
  - Na, de várjunk - tereltem témát korábbi ridegségemről. - Te tényleg nem idevalósi vagy?
  - Mondtam már.
  - Csak a fejed ráztad!
  - Hát, akkor, May, ünnepélyesen kijelentem, hogy nem. Nem vagyok idevalósi és átutazóban vagyok.
  - Nahát...
  - Tényleg ennyire jól sikerült beilleszkednem?
  - Ezt már kérdezted.
  - Nem válaszoltál!
  - Mert nem akarlak dicsérgetni. Azt többel kell kiérdemelni.
  - Hoztam neked kaját.
  - Hm, ami még mindig egy zavaros összkép számomra.
  - George a barátom - magyarázta, de szavai süket fülekre találtak, ugyanis nekem ötletem sem volt hirtelen, hogy ki lehet, az a George. - A pincér, aki várt rád több mint tizenöt percig és azt hitte, hogy ellógnál fizetés nélkül és csak ezért küldetted el megmelegíttetni a spagettidet? És szívesen, tényleg szívesen falaztam neked kedvességet ezen vádak elé, azzal, hogy mondtam neki, a barátodat mentél megkeresni, mert nem talált ide.
  Ez volt minden, amit ki tudtam nyögni válaszul:
  - Köszönöm.
  Utána csendben ettünk és azon tanakodtam, hogy talán mégsem várom meg Bennyt, ahogy azt ígértem neki. Jobb lenne megpróbálnom beszélni Zoe fejével és legalább egy jó döntésre rávezetnem őt, úgy, hogy ne gondolja azt, hogy helyette döntök, hanem, hogy ő maga jött rá.
  Felnéztem Manura, búcsúzni készültem, de a kérdések viadala tovább tombolt a fejemben. 
  - Uh, én most megyek... - jelentettem ki mozdulatlanul. - Gondolom neked is van jobb dolgod.
  - Éppenséggel tőled egyetlen érdekesebb dolgom sincs.
  - Azt mondtad, valakihez jöttél. Biztosan vár rád és már vagy fél órája feltartalak.
  - Hm. - Hunyorított, majd, ahogy hátradőlt összefonta maga előtt a kezét. - Valami azt súgja, hogy ő valójában nem így gondolja.
  - Miért? - Akaratom ellenére kérdeztem meg és akaratlanul is viszonoztam mosolyát.
  - Mert hozzád jöttem.