A nappaliban akasztotta fel.
  Az akasztás helye és tárgya is interessant választás volt. De természetesen nem meglepő. A nappaliba sok olyan dolgot helyezünk, amire szeretnénk egy látogató figyelmét felhívni és ezáltal büszkélkedni vele. Anyu választása például arra a festményre esett volna, amin őt festettem le: Abban a virágos ruhában, a háttérben a gyönyörű virágoskertünket, ami előtt pózolt, kicserélve egy méggyönyörűbb napraforgómezőre. Ugyanakkor apám választása nem lett volna túl érdekes, a kezébe vette volna az egyetlen festményem, ami járművet ábrázolt - azt a sötétkék kocsit, amit az ő kimondatlan elképzelései alapján festettem. Annak, aminek a szélvédője fölé szemöldökként festettem oda a HG-t, mint márkát.
  - Jaj, Benjamin. - Sóhajtott, igyekezve ezzel a sóhajjal, minden érzelmet kifújni az arcából, mielőtt netán elérzékenyült volna. - Ez mind olyan... Szép. De, Benjamin... - Elhallgatott egy pillanatra. Az ötödik évtizedét töltötte aznap a földön és ennek tizenhét éve része volt a fia, akit továbbra se tudott fiának szólítani, vagy ehelyett akárcsak kimondani egyetlenegy szavat. Egy köszönömöt, ami abban a pillanatban nekem felért volna azzal, hogy fiam, ugyanis éheztem akkoriban az elismerésére.
  - Mi a gond, Hover? - Anyu mellé lépett, kezét a vállára helyezte, csicsergő hangjával eltiporta az apám és köztem lévő feszültséget. - Benny hónapokat töltött azzal, hogy kiderítse, milyen kocsira vágysz. Nagyon szép munkát végzett. Miért vágsz akkor meg ilyen fejet? Talán volt valami apróság, amit hülyeségnek gondoltál és most szeretnéd, hogy rajta legyen?
  Apám csak pislogott rá, a tekintete ellazult, fogadni mertem volna, hogy felét sem fogta fel a szavainak. A köztük lévő szeretet olyan hatással volt apám kőszívére, hogy ott előttem olvadt el.
  - Benjamin... - Már nem vádlón fordult felém, próbált barátságos lenni. A szája egyik sarka mosolyra görbült. - Tudom, hogy téged sajnos még nem érdekelnek az autók, de én szívesen segítek neked.
  - Apa, erről már beszéltünk... - Mély levegőt vettem, gondolva, hogy az majd segít, hogy ne remegjen a hangom.
  - Megtanítom neked először a márkaneveket, mert a HG biztos, hogy nem létezik... Miért nevetsz, Holly? Benjamin?
  Csodálkozva nézett rám, majd anyámra és annak arcára, amit felvillanyozott a hennes mann értetlensége. Borús arca elmosolyodott ennek a jelenetnek láttán. Mindig csodálkozva figyeltem őket és kiskoromba veszettül hittem abban, hogy apám a szörnyeteg az anyám meg a csodálatos prinsesse. Senki se hinné el, ha azt mondanám, hogy apám csak úgy mosolyog, mert miért ne. De, ha anyámmal van egy légtérben, akkor olyan lágyszívűvé változik másodpercek alatt, hogy azt gondolná az ember, hogy biztonyára rosszak a mértékarányai a szívének. Másoké néha rideg, néha tűzforró, ötven-ötven állásban. Az övé nulla és százas állásban van. Száz, ha anyával van, vagy róla beszél és minden más esetben meg nulla.
  - Miért nem mondotok semmit?
  Azonnal válaszoltam, még büszke is mertem lenni. Megmagyaráztam neki, hogy a HG a saját nevének a rövidítése és ez csakis az ő márkája és csak neki van ilyen autója. Azóta se tapasztaltam, hogy a közelemben akkora öröm sugárzott volna belőle. A szemével mosolygott, úgy nézett ki mint, akit teljesen kicseréltek és egész vacsora alatt el sem engedte a képet maga mellől, aztán meg lefekvéskor az ágya mellé helyezte és azóta is azt nézi mielőtt elaludna és mielőtt felkelne.
  Biztos vagyok benne, hogy ő azt akasztaná a nappali falára.
  May választása klar lenne, de mégsem interessant. Egyértelmű, de nem annyira érdekes. Azt a festmény akasztaná a nappalija falára, amin egy egyszerű Sansevieria díszeleg. Fehér háttérrel maga mögött, kimutatva, hogy ő a fő atrakció és csakis rá szabad figyelni. A csavar annyi, hogy a levei csöpögnek, maguk alatt zöld-csíkos csokoládétócsát alkotva. Akkor kaptam ihletet a képhez, amikor először próbálta megcsinálni az igencsak kreatív ötletét, ami azóta is csak ötlet. Legalább is csokival. Ami a festéket illeti, nekem sikerült megvalósítani.
  - Nézd, a váza tökéletes - bíztattam vállat vonva, úgy téve, mintha nem lenne még a hajunk is mentacsokis és nem csöpögnének az asztalról a növény "levelei". May könnyes szemekkel fordult felém, jól tudtam, hogy szavaim nem jelentenek neki semmilyen vígaszt.
  - De nézd a mintát rajta! Tönkretettem. Hagynom kellett volna, hogy te rajzold meg! Neked úgyis olyan piszokügyes kezed van... - Szipogva törölgette a kezét az anyja konyharuhájába, amin már kezdett megszáradni a sjokolade.
  Ezért még mindketten kikapunk.
  Azt hiszem tizenhárom évesek lehettünk ekkor.
  - De én nem tudok a csokival bánni. Csak a papírral, meg a... - Fellengettem előtte a kamerámat, de ez megint csak bepárásította a tekintetét, ugyanis azt tervezte, hogy a képpel és a kitalált receptjével kezdi majd a receptes könyvét, amit egyszer ki fog adni. Megszállottul hitt ebben. - Ugyan... - Tudtam, hogy erre gondolt abban a pillanatban és a feladásra, na meg azt is tudtam, hogy nem hagyhatom, hogy ez az apróság magával rántsa a kudarcba. - Ugyan, ugyan meg ugyanmár. A te könyved... - Elkerekedett szemmel nézett, mintha nem hinne nekem. - A te könyved nem fog csak egy csoki Sansevieriaval vagy egy csoki Ficus Benjaminával kezdődni, bár a másodikat nagyon megtisztelőnek tekinteném... De, nem. Ez túl egyszerű ötlet volna abból a fejből, ami ezen a nyakon van. - Mutattam rá kobakjára. - Ki nem tudna kitalálni egy ilyet? A tiéd minimum egy csokiűrhajóval fog kezdődni!
  - Persze. - Forgatta szemét szkeptikusan. - Ez volt a legjobb ötletem. Ez volt az egyetlen ötletem. Mi lehet ettől egyedibb? - Leült, bebújt szokásához híven az asztal alá és megrúgta annak lábát. A vajjal és mandulatejjel összeolvasztott csoki lecsöpögött az asztalról. - Látod, te sem tudod... Olyan, mintha egy barlangban lennék és egy vízesést néznék. Csokiból. A kudarcomból.
  - Hé. - Bepillantottam hozzá. Kíváncsian és hitetlenül figyelt, átölelve térdét. - Most komolyan ez a legrosszabb, ami történhet veled?
  - Nem, de ez nem a legjobb.
  - Nem kell mindig mindennek tökéletesnek lennie.
  - De, ha engem csak ez tesz boldoggá? De, ha én csak ezzel elégedem meg?
  - Ha minden tökéletes vagy, ha csokivizesést csinálsz?
  - Ugyan... - Hirtelen felcsillant a szeme és úgy felpattant, hogy beütötte a fejét az asztalba. Négykézláb mászott ki alólra, széthúzva a csokit a hófehér padló minden egyes centiméteren, ahol hozzáért. - Tudok csinálni egy csokivízesést!
  Sikerült lefényképeznem, egy olyan szögből, amiből úgy nézett ki, mintha egy összetört növény alkotta volna a vízesést. Ez a gondolat akkor sok mindent megértetett velem a fájdalommal és a töréssel kapcsolatban. Elkészült a bilde, felnéztem a gépről és Melanie kiabálás nélkül nyomta a kezünkbe a felmosórongyot. Sőt még meg is dícsérte a vázát. Mire May annyit mondott:
  - Nem a váza a lényeg! Hanem a vízesés!
  Röviden: May az általam megvalósított álmát akasztaná a nappalija falára.
  Összefoglalva: Az emberek a vidám, kellemes képeimet akasztgatná a nappalijába. De nem azért mondom el mindezt, mert nincs pár ember akik kivételek ez alól. Hanem pont azért, mert van. Min bestefar. Apám apja. Vagy inkább a földnek az ege, vagy a pokolnak a menyországa. Magyarán: A vércsoportjukon kívül semmilyen más hasonlóság nincs bennük.
  A kép javában kitért a többi festménye közül. Azért, mert se nem én, se nem ő festette. Valóban interessant volt. Egy szobát ábrázolt, világoskék falakkal, pár régi festménnyel a falon, egy ősrégi kanapé árnyékával és még egy árnyékkal hű társaként - egy emberivel. Egy semmittévő árnyékkal, aki csak úgy volt. Aki csak úgy lógott, mintha legalább is, csak azért lógna, mert tudja, hogy felakasszák, majd egy falra.
  Megkérdeztem tőle, hogy miért pont ezt akasztotta fel, amikor annyi képe volt tőlem, amit én festettem és ez a kakukktojás meg csak egy bolhapiaci szerzemény volt.
  - Nem volt könnyű, nehogy azt hidd. - Kezdte válaszát norvégul. - Ott volt az a kép, amit még kiskorodban festettél. Az első festményeid egyike. Valami szörnyet akart ábrázolni, na, azt sosem fejtettem meg, hogy milyen szörny volt, de mái napig foglalkoztat. Úgy vélem, ha megkérdeznélek, te sem tudnád megmondani.
  - Az igazat megvallva nem is emlékszem rá...
  - Pontosan ezért választottam ezt.
  - Ezt a logikát nem igazán tudom követni, de számítottam rá, hogy ezt választod. - Mutattam a falra mindenttudóan.
  - Ezek szerint túl puhány vagyok, ha ilyen könnyen megfejtesz.
  - Én ezt inkább úgy mondanám, hogy a megfelelő embereknek leengeded a falaidat.
  - Ti fiatalok olyan szépen és sokféleképpen tudtok megmagyarázni egy szavat, aminek mindig ugyanaz marad a jelentése. Ahogy én is öreg maradok. Bizonyítsd be, ha nem így van. - Nyelvet váltott, helyet foglalva az asztalnál és tekintetét továbbra is a felfüggesztett képen pihentette.
  - Mindkettőt be tudom bizonyítani. Se nem vagy puhány, se nem vagy öreg. - A legközelebbi jegyzettömbjét vettem kezembe és a ceruzát, amivel a bevásárlólistáját szokta írni, azt amelyiket késsel szokott élesíteni hegyező helyett.
  - Meg ne merj mozdulni, tata - törtem meg az addigra öt percig tartó csendet, majd a konyhába rohantam és lecsiptem egy darabot a kenyér belselyéből. Mosolyogva figyelte, ahogy kitöröltem vele egy oda nem illő vonalat a papírról, aztán még nagyobb mosollyal figyelte, ahogy felmutattam a rajzot.
  - Hát ezért nem mozdulhattam? Hiszen nem is engem rajzoltál.
  - Dehogynem. Ez te vagy fiatalon.
  - Wow!
  A rajzom egy erős, szállkás fiatal testet tükrözött, póló nélkül és mellkasán egy idősnek ábrázolt fáradt hjerte verdesett élettelien.
  - Ez vagy valójában. Fiatal lélek, egy hatalmas szívvel, ami annyi emléket hordoz... És nem az, aminek látod magad... Til en gammel mann. Azaz, egy öregembernek.
  Megkönnyezett, úgy ölelt meg. Mindig is jobban megértette a szavaimat, mint bárki más és ez számomra felfoghatatlan örömöt jelentett. Vele olyannak mutathattam be a művészetemet, amilyennek csak akartam, mert tudtam, hogy ő pontosan annak fogja látni, aminek én elképzelem.
  Aztán, ahogy elengedett, megcsörrent a telefonom. Vízhangzott a konyhában. Egy madarat figyeltem meg elsurranni az ablak előtt, amikor a telefonért mentem. Emlékeztettem magam, hogy kell vinnem még a madaraknak is a kenyérből.
  - Hei! - köszöntem gondolkodás nélkül.
  - Ó, hei! Figyu, el tudom ismételni, amit mondasz, de többet ne várj... - Magam előtt elképzeltem, ahogy mosolyát visszfolytva félrehúzta a száját a mondat végére.
  - Bocs, pont tanulás közben hívtál - magyaráztam. - Tudod hogy van ez. Mintha kirántanának egy másik világból.
  - Hm - hümmögte, míg a háttérben egyre több zajt hallottam és még el nem jutott hozzám a tudat, hogy fél órán belül élőben kéne hallanom azokat a hangokat. - Másszóval, jó felvágni vele, hogy egy olyan nyelvet beszélsz, amit az itteniek be sem tudnának azonosítani.
  - Ó, ugyan, nem is beszélem én annyira...
  A madarak megijedtek attól, amilyen gyorsan bedobtam hozzájuk a száraz kenyeret. Felültem a biciglimre, de még hátrafordultam tata háza felé. A teraszról integetett kezében a rajzzal és ajkai a következő szavakat formálták:
  - Jeg elsker deg.
  Nem is figyeltem Mayre, ahogy visszatátogtam, hogy én is szeretem őt, majd még egy utolsót intettem felé és még egy utolsó pillantást vetettem a visszamerészkedő madarakra.
  - Mit mondasz? - kérdezte.
  - Hogy hallottál meg egy tátogást, de azt, amikor a másik szobából szólok már nem hallod?
  - Szelektív hallásom van, mon ami.
  - És akkor még én vágok fel nyelvekkel.
  - Az előbb meg azt mondtam, hogy még szerény is vagy, de aztán nem figyeltél.
  - Őszintén sajnálom... - Fél kézzel elkaptam a kormányt a pirosnál, hogy még időben be tudjam húzni a féket. Ugyanakkor kihalt volt az utca, tata egészen Rosemary leghátsó sarkában lakik, azt se értem, hogy minek raktak ide szemafort meg gyalogátkelőt, amikor legfelejebb pár öreg hajt el erre, amikor évente kétszer kihajtsák a garázsból a régi kocsijaikat. - Mond csak, merre is van a Pokol?
  May felnevetett. Biztos voltam benne, hogy közben hátradőlt és eltakarta szaját. Mióta fogszabályzója volt azóta megmaradt ez az önkéntelen szokása.
  - Sajnálom, de ebben nem segíthetek. Tudod, a jó lelkek a mennybe jutnak.
  - Épp azért ne legyél szégyenlős és mond el, hol a Pokol.
  - Mondom, hogy a jó lelkek a menyországba jutnak. De jézusom, mi ez a dudálás! Te az úton vagy?
  Nem rám dudáltak, hanem egy kissrácra, hogy nyugodtan menjen át a zebrán. Hyggelig gesztus, rossz csomagolásban. Engem mindig megijesztettek az ilyen kedves gesztusokkal. Simán inthetnének is. Attól, hogy valaki kissrác még nem azt jelenti, hogy egyben vak is.
  - Szerinted miért lihegek úgy, mint a versenyló?
  - Mert lehet, hogy rossz kondiban vagy?
  - Uh. - Elhúztam a h-t. - Mondj inkább valami sértőt.
  - Jaj, el is felejtettem, hogy ti fiúk arra buktok.
  - Én meg el is felejtettem, hogy milyen hímgyűlölő vagy néha.
  - Ez nem is igaz!
  - Ó, dehogynem! Öt perce kértem eligazítást, hogy ne telefonáljak útközben és ne halljak meg véletlenül, de te még mindig nem mondtad meg, hogy hol a Pokol. Szóval... Le tudod következtetni, nem? Lehet, hogy azért teszed, hogy egy hímmel kevesebb legyen a bolygón?
  - Lebuktam. Visszavonulót fújok... - Halkan nevetett, aztán egy időre elhallgatott. Feltételeztem, hogy azon gondolkodott, hogy hogyan magarázza el az utat.
  - A faszfejű szökőkúttól kérem az útbaigazítást.
  - Válógatós. - Biztos voltam benne, hogy a szemét forgatta. A magyarázatában viszont kevésbé voltam biztos. Néha elfelejtem, hogy Maynek ez bizony nem az erőssége. - Na, szóval, van az a kínai ott a szökőkúttal szemben, de nem a nagyobbik, hanem az a kisebbik... Az nem a szökőkúttal szemben van, hanem azzal a cuki órással, ahol olyan méredrága cuccokat árulnak, amit nem is értek, hogy miért nem zártak be, mert ugyan ki venne ott órát? Annyiért! Nem mintha lenne egyikünknek is órája... De majd lesz!
  - Igen?
  - Aztán megvan a kínai és ugye ott van egy sarok és ott lefordulsz és mész azt hiszem a második vagy a harmadik mellékutcáig, ebben nem vagyok biztos, de! A sarkon, ahol le kell fordulnod lesz egy kínai kajálda és ott lefordulsz és abban az utcában megtalálod a Poklot! Nem lesz nehéz, mert tele van lufikkal a bejárát.
  Hallgattam egy ideig. Próbáltam levonni azt, ami érthető volt és azt, amiből hasznom lehetett. A végére túl kevés maradt meg. Lesz egy kínai kajálda... De hiszen a Pokol a város kajáldás részében van. Ott csak kajálda van, ez a lémyege. A kínaiak meg pont, hogy ott vannak minden sarkon...
  - May. - Sóhajtottam. - Ez olyan, mintha egy szomjazó ember megkérdezné, hogy hol a legközelebbi forrás, te meg az egyenes utat olyan bonyolúltan magyaráznád el, hogy szerencsétlen ember inkább szomjan halna.
  - Nem mindenki értékeli a művészetemet. Idetalálsz?
  - Valahogy - biztosítottam szarkasztikusan. - Mikor nem találtam oda?
  - Hm... Soroljam?
  - Az csak azért volt, hogy ilyen esetben legyen mit sorolnod. Na, pá...
  Már a szökőkút felé tartottam, ahol augusztus lévén nyűzsögtek az emberek és mivel az egész kelekótya a tér közepén foglalt el helyet, sehol sem volt kijelölve egy biciglis út Benny Grover részére. Én meg nem akartam megismerni valamelyik túrista dühöngő arcát, úgyhogy öreg nyanya módjára toltam a biciglit magam mellett.
  A kisebbik kínainál befordultam és kijelenthetem, hogy semmilyen órás nem volt a közelében. Ez után pedig tíz perc reménytelenség következett. Felfestettem az djevelt a falra. Tényleg minden sarkon kínai volt, telis-tele túristákkal és helybéli fiatal srácokkal, akik még a gimiből ismertek és, akik úgy néztek rám, mintha nem lennének biztosak benne, hogy honnan ismerős a képen. Aztán, gondolom, hogy az elálló füleimről lelibbentette a nyári szél a hajtakarót és már be is ugrott nekik, hogy ki vagyok, ugyanis jóízűen nevettek.
  A kamera a mellkasomnak ütődött, azt hittem az össz levegőt kiütötte a tüdőmből. Megálltam. Már minden utcát átjártam, amelyik sarkán kínai volt, de egyikbe se találtam rá a Pokolra. Az órámra néztem. Még volt tíz percem, annyi idő alatt akár May el is jöhetett volna elém, de a büszkeségem közbeszólt, úgyhogy drasztikus döntésre jutottam. Bezártam a biciglim az egyik kínai elé és megállítottam az első embert, aki nem tűnt túristának. Ami az igaszságot illeti, az elsőt, aki egy magasságban volt velem. May egyszer azt mondta, hogy elijesztem az új embereket a magasságommal, mert föléjük tornyosulok és felmérem őket. Úgyhogy, megfelelő motstandert kerestem magamnak. Csak éppenséggel ez nem egy párbaj volt, amire ellenséget kellett volna keresnem, de mivel magasabb volt tőlem - de nem izmosabb, ezt ki kell emelnem a büszkéségem miatt -, úgy érzem ezzel van elég felhatalmazásom, hogy ellenségnek nevezzem. Rosszabb okot nem is találhatnék.
  Az idegen túlságosan meglepetten pillantott felém, ahogy köszöntem neki. Amit valószínűleg nem hallott, így csak tátogásomat és mosolyomat láthatta, ahogy közeledtem felé. Tipikus helybélinek tűnt. Nyárias öltözékben, napszőkített hajjal és azzal a csillogó szemmel, amiről lerítt, hogy imádja a napsütést.
  - Segíthetek valamiben? - kérdezte ida nem illő akcentussal, amire elsőre fel sem figyeltem, annyira lekötött, hogy időszűkében vagyok a Pokol megtalálásával.
  - Nem tudod véletlenül, hogy hol a Pokol?
  Felnevetett. Meg is feledkeztem róla, hogy mennyire klisének hangozhat kérdésem.
  - Az étteremre gondolok.
  - Az amelyik nemrég nyílt, ugye? - Bólintottam. - Szerencséd van. Épp oda tartok, úgyhogy el is kísérhetlek, ha gondolod. És ne félj, ez nem az a helyzet, ahol beviszik a túristát a sikátorba és elrabolják - közölte nevetve, majd maga elé intett. - Kettőnk között szólva, velem előbb esne meg az ilyen. Túl könnyen bízom meg másokban.
  Már majdnem fél utcát mentünk, mire eljutott agyamig mondandója.
  - Ó, te túrista vagy? - Még kimondtam May már csörgette is a telefonom, de kinyomtam.
  - Bizony. De nyugi pár nap és te is képben leszel a helyekkel. Nem nagy város, na, meg a Poklot nem lehet egykönnyen elfelejteni. - Gyorsan sétált, mint, aki tudná, hogy sietek, én meg igyekeztem tartani vele a tempót és emiatt megint fáziskéséssel válaszoltam neki.
  - Én nem vagyok túrista. - Meglepte mondandóm, mire elmosolyodtam, ő meg a nyakamban lógó gépre és a hátamon pihenő táskára pillantott. - Ó, ez így érdekes!
  - Szerintem is. - Nevetett, értve gondolatmenetem, majd lefordult az a kínai mellett, aminél esküdni mernék, hogy már én is befordultam percekkel korábban. - Te pont úgy nézel ki így, mint egy túrista, vagy inkább egy túrista blogger, én meg... Gondolom, hogy szerinted, mint egy idevalósi?
  - Pontosan.
  - Tényleg szerepet cseréltünk akkor.
  - Lekövetkeztetem: túrista blogger vagy?
  Megjegyzés nélkül mutatott a kicsiny utca másik felére. Vörös lufik díszítették a föld alatti étterem bejáratát, ami szégyenemre pont akkora volt, hogy bárki észrevette volna. És nyűzsögtek előtte az emberek.
  - Bizony - felelte. - És te? Hogyha nem túrista blogger, akkor?
  - Fotós, festő. Tudod, az átlagos csóró művészlélek.
  Átrohantunk az úton, a kamerám megint úgy ütközött a mellkasomnak, hogy kezdtem ismét megfontolni, hogy talán meg sem érdemli, hogy a szívem alatt hordjam, ha ezzel ilyen fájdalmat képes okozni. Könnyebb megoldásnak tűnt a kezembe venni.
  - Megérkeztünk - közölte høytidelig az idegen, azaz ünnepélyesen. Még jobban érződött az idegen akcentusa mint addig. Pedig tökéletesen beszélte a nyelvet. - Üdv a Pokolban, drága barátom.
  A drága barátomra felkaptam a fejem. Emlékeztett rá, hogy May is itt van és, hogy kinyomtam és illene megkeresnem, aztán pedig nekilátnom, ugyancsak megkésve, annak, amiért jöttem.
  - Köszönöm a segítséget... - Kérdőn pillantottam rá, annak ellenére, hogy nem volt szándékomban megtudni az idegen nevét, de még is, valahogy így jöttek a szavak nyelvemre.
  - Manu vagyok. - Nyújtotta kézsségesen kezét. Az 'a'-t olyan hangként mondta, amit számomra lehetetlen lett volna megismételni. Kezet ráztam vele, bemutatkoztam neki, aztán közöltem, hogy sietnem kell.
  - Még egyszer, köszönöm!
  - Igazán nincs mit... - Válaszolta furcsa hangnemmel, mint akinek elterelték a figyelmét. Ennek az okát megtudtam abban a pillanatban, amint megfordultam, hogy tíz percces késésemmel lelépcsőzzek a konyhába.
  - Hei. - Utánozott fültől fülig mosolyogva, aztán hamar felvette komoly arcát. - Emlékszel, amikor megköszönted, hogy elrendeztem neked ezt a munkát és...
  - Ne tarts fel, tudom, hogy kések! - És azzal már le is nyomtam a sarokba eldugott ajtó kilincsét.
  Mint kiderült, már mindent, amit fotózásra szántak a blogukhoz kénytelenek voltak felszolgálni, még mielőtt megérkeztem volna, így tíz percig egy kis mellékhelységben voltam az orosz tulajdonosnővel, aki meg kell, hogy említsem, de majdnem olyan magas volt, mint jómagam és még csak høye hælert sem viselt a lában, hogy az magasabbá tegye. Lelkesen figyeltem a nőszemélyre, próbálta a lehető legjobb fényben feltűntetni az éttermet. Tényleg látszott, hogy fontos neki és én még figyeltem és mielőtt még anyám üzenetére pillantottam titokban, amiben egy vicces képet küldött Svartról, arra gondoltam, hogy May vajon nyit egy hasonló helyet egy nap? Lehet ilyesmi a fejében? Ha volna is, nem mondá el, mert szerinte akkor nem tudja megvalósítani az álmait, ha elmondja őket.
  Valamiért ekkor villant be a tudat a fejembe, hogy Mayt csak úgy, üdvözlet nélkül ott hagytam az idegennel. Manuval. A furcsa 'a'-s Manuval, de ez gyorsan hátra lett túrva a gondolataim között, ugyanis az ételek gőzölögve vártak rám egy mahagóni fedésű asztalon, amin egy fiatal szakácsnő igazgatott pár paradicsomot és később feltűnően csapta nekem a szelet. Reménykedtem, hogy a léghullámok legalább jobbá teszik a képek minőségét, mert akármilyen szögben törtem a hátamat, a falon lévő energiatakarékos lámpa fénye tökéletes rontóelem volt a munkához.