Emma dühösen járkált a szobában, tanácstalansága pedig elfojtotta az összes önbizalmát, amit a fiúval töltött idő alatt szedett össze. Tehetetlennek és gyengének érezte magát. Már nem csak arról volt szó, hogy Riethben nőtt fel. Ha csak annyi lett volna, talán belemegy a dologba - a szeretteit viszont képtelen volt hátrahagyni. Az apja ebben a földben fekszik, az egyetlen barátja itt él. Muszáj volt maradnia. 

Hirtelen ötlettől vezérelve a szekrénye felé indult. Annak semmi értelme, ha itt sajnáltatja magát egyedül. Tudta, hogy a Fény Őre a segítségére lesz, biztos volt benne, hogy ez a feladat gyerekjáték lesz neki. A szarvasbőr táskába elrakta az összes zsebpénzét, néhány ruhát meg a többi szükséges dolgot, aztán várt. Nem tehetett mást. 

Az éjjel olyan lassan ereszkedett le, mint még soha. Rieth barátságos utcái elsötétültek és csak a házak ablakából kiszűrődő világosság tette láthatóvá a városban cirkáló fénypontokat. A lány rég megpillantotta az első csillagokat, ám a fiúnak nyoma sem volt. Emma sokáig várt, addig, amíg egy gondolat utat nem tört magának az elméjébe: Mi van, ha az ő csillaga már nincs is odafenn? Nem tudta volna megbocsátani magának, ha a fiú miatta tűnt volna el. 

Hiába próbálta, nem tudta feledni ezt a lehetőséget; a torkát elszorította a jeges rémület és a lelkiismeret furdalás. Tudta, hogy ideje lépnie és nem habozott. Magára kapta a táskát, majd az erkély felé indult. Most esélytelen lett volna az ajtón kimennie anélkül, hogy az anyja észrevenné. Az ugrás előtt tétovázott egy pillanatig - de aztán ellökte magát a korláttól. A levegő suhogása, majd a fájdalmas földetérés. Ezekre emlékezett, mielőtt teljes erejéből rohanni kezdett volna, egyenesen a mezők felé. 

***

A városból kiérve már csak a hold halovány fénye mutatta az utat. Az erdő sötéten magasodott, bár most nem volt benne egy csepp jóindulat sem. A fák között sötétség és félelem bújt meg, és hiába volt Emmánál a medál, a szellemeknek nyoma veszett. 

A lány a legrosszabbra gondolt, de miközben kíméletlenül taposta a vadvirágokat, egy alakot pillantott meg nem messze. Kezében a csillagfényű lámpás. A lány mérhetetlenül megkönnyebbült és kissé lassított, mert a hosszú fű nagyon megnehezítette a mozgást.

- Hé! - kiáltott, de az alak nem fordult meg. Ahogy a vörös hajú közelebb ért, megállapította, hogy valami nincs rendben. A fiú halovány volt és élettelen. 

- Mit csinálsz itt? - kérdezte Emma kifulladva, mikor végre elérte. A Fény Őre felé fordult, a lány pedig a szája elé kapta a kezét. Kis híján könnyeket csalt szemébe a bűntudat. 

A nemrég még vidám és élénk Őr szemei elvesztették fényüket, a bőre a szokásosnál is sápadtabb volt, haja pedig jócskán megfakult. Mégis a legrosszabb a fájdalmas pillantása volt, amiből sütött a szenvedés. 

- Mi történt? Ugye nem hullott le a csillag? - kérdezte Emma aggódva. 

Az Őr megrázta a fejét. A lány kissé megkönnyebült, de ugyanakkor rosszul esett neki, hogy a fiú még most is megpróbál úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Bizonyára érezte, hogy valami baj van, Emma pedig belekezdett a magyarázatba. 

- Anya azt mondta, hogy el fog utazni innen, azt hiszem, apa miatt. El akarja hagyni Riethet, méghozzá velem. Azt hiszi, hogy az segíteni fog. - A fiú tekintetében most is ott volt a megértés és Emma felbátorodva folytatta. - De szerintem nem. Én nem akarok elmenni vele. Hogy felethejthetnélek el? - nagy levegőt vett. Talán ez az utolsó alkalma, hogy elmodnja. - Te segítettél nekem és tulajdonképpen neked köszönhetem, hogy nem törtem össze. Nem akarlak itthagyni, de nem csak ezért. Minden nap eljöttél és minden nap egy kicsivel több reményt öntöttél belém. Köszönöm, hogy megmutattad, milyen az esti, csillagos ég, vagy hogy milyen szeretni valakit, aki ilyen távol áll tőlem. Miattad vártam minden napnyugtát. Miattad láthattam a szellemeket is, és miattad lehetett egy barátom. 

A Fény Őre mosolyogva megcsóválta a fejét és kissé ellépett a lánytól, mintha azt mondta volna: Köszönöm, de menj csak édesanyáddal. 

- Ne, kérlek - Emma szemében könnyek gyűltek. - Te vagy az egyetlen, akire számíthatok! 

Fejrázás. A fiú a város felé mutatott, és mintha ezzel üzente volna a lánynak, hogy vissza kell mennie. 

- Ne csináld! - kiabálta az. A félelem és elkeseredettség helyét lassan átvette a csalódás és a gyűlölet. A táska a porban landolt, a vörös hajú pedig már utálta magát azért, mert a fiúval akart utazni. A Fény Őre ugyanolyan, mint az összes többi felnőtt, csak ő éppen nem felnőtt. Emma nem is értette, miért jött ide. Vigaszra számított, segítségre, és egy vödör jeges vízként érte a kioktatás, amit ehelyett kapott. 

- Azt hittem, te megértesz! - vágta a zöld szeműhöz hitetlenül. Érezte, ahogyan a maradék jókedv is elpárolog belőle. Először a remény veszett oda, azután pedig a többi érzelem. A dühe is eltűnt. Ugyanazt érezte, mint annak idején, az apja halálakor, csakhogy most nem érkezett segítség. A fiú túl gyenge volt, és láthatólag még az is nagy erőfeszítésbe került számára, hogy megálljon a lábán. Már csak enyhe derengés volt, nem több. Emma azonban már nem tudott elszomorodni barátjáért, hiszen maró üresség kerítette hatalmába. 

Nem érte meglepetésként, mikor az égről egy csillag hullott alá. 

Addig ez a csillag jelentette az összes jó dolgot, ami a lány életében történt. Ez volt az a csillag, amely megmutatta neki, milyen embernek lenni; de most az emberség elveszett, az égitesttel együtt. És Emma nem érezte a hiányát. Talán ez volt a legrosszabb. 

Az Őr pedig egyre csak halványult. A lány tudta, hogy hamarosan el fog tűnni, mégis tétlen maradt. Jelenleg azt tette, ami a legkönnyebbnek bizonyult. 

- Légy majd jó, Capella - mondta a Fény Őre. Először szólalt meg, mióta találkoztak. Halk, szelíd hangja volt, aminek hallatán még Emma szíve is megsajdult egy kicsit, egészen mélyen. 

A fiú még utoljára elmosolyodott, mint akit még a halál sem tud megrémiszteni, aztán egyszerűen megfordult, majd botlatozva elindult a virágokkal borított mezőn. A holdfényben körvonalazódott vékony alakja, ami kezdett átlátszóvá válni. Normális körülmények között Emma utánarohant volna és küzdött volna érte, hogy ne tűnjön el - azonban most csak hagyta, hogy barátja elsétáljon. Hiszen miért is állította volna meg? A vékony kezek épp csak megmozdultak. Vissza kellett volna rántaniuk. 

A zöld szemű pedig másodperceken belül semmivé foszlott. Aznap egy új, az eddigieknél sokkal fényesebb csillag jelent meg az égen. 

A tizenhat éves Emma visszagondolt egykori barátjára. Azóta sok új vidéket fedezett fel, rengeteg szebb helyet látott a vadvirágos mezőknél, és mégis; volt valami, ami útja végén mégis visszahozta ide. Talán újra szeretett volna a zöld szemekbe nézni, vagy csak érezni az emléküket, most, hogy végre megbékélt. 

És ha belegondolt, tulajdonképpen ez a búcsú nem volt olyan váratlan; az Őrök őértük léteztek, Emma pedig a szíve mélyén már gyerekkorában is tudta, hogy a fiú törékenyebb, mint az emberek, és kissé olyan, mint a napsugár: vidám és reményteli, de egy pillanat alatt elillan - és miután ez megtörtént, a lány megtanulta elfogadni. Már nem hozhatta le őt az égről, őt, akit csak úgy emlegettek: a Sarkcsillag. Hozzá igazítottak mindent, hiszen soha egy tapodtat sem mozdult. Emma néha arra gondolt, hogy valószínűleg ő volt az egyetlen, aki halála után is képes volt megőrizni önmagát. 

Csak egyetlen kézzelfogható bizonyíték maradt arra, hogy a Fény Őre valóban létezett és életét áldozta egy számára fontos személyért. 

Emma lassan kicsatolta az aranyláncot a nap alakú medállal, amit azóta is hordott. Ugyan az ékszer a régi valóját nem őrizte meg - már fénytelen volt és rozsdás -, de akkor is egy emlék volt. A lány nem tudta, miért hordja. Talán, hogy eszébe juttassa: valaki mindig ott figyeli, örökké névtelenül és némán vár rá. A Fény Őre.