Azután az este után Emma és a Fény Őre minden nap találkoztak. Legtöbbször beszélgettek, de a fiú egyszer-egyszer még arra is hajlandó volt, hogy megcsinálja a lány házi feladatát. Igaz, a saját nyelvén írt a könyvekbe - azon a nyelven, amin még csak meg sem szólalt az első találkozásuk óta. Emma bár eleinte sokat bosszankodott barátja miatt - hiszen az együtt töltött idő alatt lassan barátok lettek -, de semmiért nem adta volna azokat a nyári estéket. A zöld szemű némán is többet mondott bárkinél. 

- Azért egyszer szívesen megnézném a szellemeket - vetette fel egyszer Emma, mikor a szobájában ültek és a lány épp társasozni tanította a fiút. Rieth védelmezője igen komikus látványt nyújtott a kezében egy pohár epres fagylalttal, amit egy perccel ezelőtt a vörös hajú adott át neki. Akkor úgy tűnt, nem figyel különösebben a lányra, másnap mégis felkészülten érkezett. 

Szokásos, hangtalan mozdulataival mászott az erkélyre, de aznap eszében sem volt bemenni, mikor Emma felbukkant és kinyitotta az ajtót. 

- Na, mi lesz már? - kérdezte a lány. - Csak nem megint ott akarsz üldögélni? 

A Fény Őre a kezét nyújtotta. 

Átvágtak a városon. A boltok üveges szemeikkel bámultak rájuk, az alvó házak pedig olyan nyugalmat kölcsönöztek az utcáknak, hogy a lány legapróbb félelme is eltűnt. Rieth nappal vidám volt és élénk, éjjel azonban furcsa, de varázslatos hangulatot árasztott. Emma annyira belemerült a látványba, hogy észre sem vette, mikor elhagyták a lakott vidék területét, pedig a határvonal meglehetősen éles volt: a macskakövek egy ponton elvesztek a gondozatlan, dús fű meg a színes vadvirágok között. A lányt lenyűgözte a végtelen, érintetlen mezők látványa. Arra gondolt, hogyha a világ többi része is ilyen gyönyörű, akkor lesz mit bepótolnia az elkövetkezendő években. 

Az erdők felé vették az irányt, a város fényei pedig lassan eltűntek, de a fiúnál lévő világosság még így is sokáig elkúszott. 

S mikor a sötét fák már egészen közel voltak, a Fény Őre megállt és a földre helyezte a lámpást, ami Emma megállapítása szerint leginkább a petróleumlámpákra hasonlított, azzal a különbséggel, hogy ebben örökké ott ragyogott a csillagfény. A lány néha eltöprengett, hogy az vajon az ő csillagáé-e. 

Ekkor a fiú egy fából faragott sípot húzott elő köpenye rejtekéből, majd belefújt. Emma éles hangra számított, de ehelyett lágy dallam ütötte meg a fülét, az erdőből pedig farkasvonyítás hangzott - vagy legalábbis valami olyasmi. A fák susogása és az ágak reccsenése hallatán a barna szemű arra tippelt, hogy valami nagy állat tart feléjük és meredten nézett barátjára. A Fény Őre visszapillantott rá, és bíztatólag megszorította a kezét.

Nem kellett sokáig várniuk, Emma pedig elkerekedett szemekkel vizsgálta a hófehér lényt, ami abban a pillanatban lépett ki a fák közül.

A lány idősebb énje, aki most az erkélyen állt, mosolyogva emlékezett vissza. Akkor látott először sárkányt.

A monstrum csak pár méterre volt tőlük. Egész testét beborították a fényesen ragyogó pikkelyek, akár a drágakövek, hatalmas szárnyai pedig a hajók vitorláiként is szolgálhattak volna. Szemei égszínkéken világítottak, egy kis nappalt csempészve az éjszakába. Emma elképedve nézte, ahogyan az óriás szelíden közelebb hajtja fejét, a vékony, sápadt kezek pedig lassan és bűvölten emelkedtek fel, hogy megérinthessék azt. Utána sosem feledte el a tapintását; a pikkelyek széle érdes volt, de a tetejük sima, akár a márvány.

A Fény Őre mosolyogva figyelte. Újra előhúzta a sípot, majd miután elhangzott a dallam, az erdőben ismét mozgolódás támadt. Először csak néhány teremtmény dugta ki fejét bizonytalanul, de aztán lassan felbátorodtak és közelebb lépdeltek, társaik pedig követték őket. A lények mérete és színe is különbözött, de mindannyian gyönyörűek és törékenyek voltak, mint maga a megelevenedett képzelet. Emma úgy érezte magát, mintha egy mesekönyv lapjaira került volna. Épp egy tengerkék tollazatú griff felé indult, mikor észrevette, hogy még mindig a fiú kezét szorongatja. Mikor azonban megpróbálta azt elengedni, a szellemek megfakultak, elhalványultak, és lassanként eltűntek a szeme elől. A vadvirágos rét sötét látképe visszatért, ami varázslat nélkül már nem is volt olyan szép. 

Úgy tűnt, hogy amíg nincs kapcsolatban a mágiával, nem látja őket. Segítségkérően a Fény Őre felé fordult, aki levette az aranyszínű medált a nyakából, majd odanyújtotta neki, közben pedig jelbeszéddel adta Emma tudtára: ezzel ő is láthatja a szellemeket. A lány azonban habozott.

- Tényleg nekem akarod ezt adni? Értékesnek tűnik.

De a fiú nemes egyszerűséggel Emma markába csúsztatta a gyönyörű ékszert, aki alig merte megfogni, mert bár elsőre úgy tűnt, hogy a medál aranyból van, mégis meleget és fényt árasztott - mintha tényleg a nap sugaraiból készült volna. Olyan volt, akár egy törékeny pillangó, ami újra életet lehelt a sötétbe. 

A szellemek pedig lassan felbukkantak, mintha mi sem történt volna - ők anélkül is léteztek, hogy az emberek látták volna őket. Emma apránként rájött, hogy vannak a dolgok, amik függetlenek egymástól. Kíváncsi volt, mi minden rejtőzhet még a világban, rejtve az emberi szemek elől. 

Az elkövetkezendő hetekben minden nap meglátogatták a mezőket, vagy sétát tettek a városban. De a dolgok könnyen megváltoznak; most sem történt másképp. 

Emma édesanyja rossz állapotban volt. A nyugtatók és a többi gyógyszer már nem tudták elnyomni a mérhetetlen gyászt, ami mázsás súlyként nyomta a nő szívét. Ugyan látta, hogy a lánya napról napra vidámabb, azonban ő nem volt képes maga mögött hagyni a veszteséget. Lassan a város minden szegletét meggyűlölte; a függönyöket behúzta és hagyta magát még méllyebre süllyedni az önsajnálatban és a bánatban. Az élete elakadt, mintha egy órát állítottak volna meg. Sötét gondolatai apránként kerítették hatalmába és szőtték be az elméjét, ő pedig lassan beleőrült abba, hogy Rieth-ben kell élnie. Sokat rágódott, de nem bírta tovább. 

Egy napon a lánya elé állt, készen arra, hogy ismertesse a döntését. Egy kissé félt annak reakciójától, de már nem volt mit vesztenie. 

- Emma... Azt hiszem, nem tudok maradni. - A kijelentést néma, bénító csönd fogadta. Vajon tényleg jó ötlet ez? Rieth az otthonuk. De ő tudta, hogy ha marad, minden gondolata férje körül forog majd és képtelen lesz bármit is tenni ellene. 

A vörös hajú döbbenten meredt rá. A nő egy pillanatra belegondolt, milyen szánalmas látványt nyújthat bedagadt, kisírt szemekkel, amikből néha azt hitte, hogy már nem tud folyni több könny, és elnyúzott arcával, ami biztosan öregedhetett néhány évet az elmúlt időben. 

- Elmész? - kérdezte Emma és kezei ökölbe szorultak az idegességtől. 

- Nem csak én. Természetesen nem akarlak itt hagyni. Azt szeretném, ha te is eljönnél velem. Keresnénk egy új helyet és új életet kezdenénk. Mindketten - tudta, hogy erősnek kell maradnia. A bizonytalanság egyetlen szikrája is reményt lobbanthatott a lányban. 

- Nem - mondta az és elfogta a jeges félelem. - Kizárt! Nem! Nem! 

- Nem nyitok vitát - az anya fáradtan nézett gyerekére. - Meglátod, jót fog tenni. 

- Nem megyek! Biztosan nem! - Emma a sírás határán állt, és az Őrre gondolt. - Ha úgy tetszik, akkor menj, de egyedül! 

- Azonnal fejezd be! Egyébként sem tudom, hogy miért nem akarsz jönni, hiszen barátaid sincsenek - ahogy kimondta, egyből megbánta, de szavait már nem tudta visszavonni. A lány összeszorította a száját. 

- Hagyj békén! - mondta végül. - Menj egyedül! Menj innen! 

Emma kétségbeesetten akarta elmomdani, hogy neki igenis van barátja és jól érzi magát, de a torka összeszorult és képtelen volt megszólalni. Faképnél hagyva anyját, beviharzott a szobájába.