Rozsdabarna, vérvörös, narancsszínű, citromsárga. 

A tizenhat esztendős Emma a diófák lassan aláhulló leveleit nézte a ház erkélyéből. Tudta, hogy másnap ezeket is össze kell majd szednie, hiszen a diólevelek megmérgezik a többi növényt. De most valahogy mégis átsilkott a problémán és pillantása a sötétbe borult városon állapodott meg. Barna szemeivel követte a szorgosan dolgozó, apró fénypontokat, amik az utcákat járták. A Fény Őreit. Annyit hallott róluk, mégis csak egyet látott annak idején. Na nem mintha másoknak megmutatták volna magukat; azt ki kellett érdemelni. Félelemmel, elkeseredéssel és egy kis reménnyel. 

Emma összehúzta magán a pulóvert. Még mindig összeborzongott, mikor visszaemlékezett az első és valószínűleg egyben utolsó Őrre, akivel valaha összehozta a sors. 

Hat évvel ezelőtt is így állt itt, a vaskorlátra támaszkodva, miközben a vörös hajfonatába bele-belekapott az enyhe szellő. Már akkor sem tekinthetett vissza valami fényes múltra: mióta az apja végleg elhagyta az élők sorát, tehát kereken egy hónapja, az anyja hidegen és elutasítóan kezdett el bánni vele. Emma nem tudta, hogy miért. Talán, hogy leplezze fájdalmát, vagy azért, mert úgy gondolta, a lány nem érti meg őt. A lényeg viszont egy volt: elzárkózott előle, ezzel pedig akarva-akaratlanul, de mindketten egyedül maradtak.  

Épp ezért magányos pillanataiban Emma néha irigykedve nézett az égre és csillagát kereste, miközben biztos volt benne, hogy az olyan fénytelen és apró, hogy meg sem fogja találni. És lassanként tényleg elvesztette az utolsó reménysugarat is, amibe addig kapaszkodott. Akkor már azt sem tudta, hogy az égitest az égen van-e még egyáltalán. Nem tudta, hogy valaha is képes lesz-e még érezni valamit az ürességen kívül. A segítség azonban váratlanul érkezett. 

Nyár volt. A fullasztó hőség éjjelre kellemes meleggé szelídült, két lélegzetvétel között Emma mégis megérezte a jeges rémületet, amikor valami, vagy inkább valaki hangtalanul átlendült a korláton, majd olyan kecsesen foglalt helyet azon, mintha nem is lenne súlya. A lány bénultan meredt az idegenre. Annak hollófekete haja, falfehér bőre és falevélzöld, élénk szemei voltak. Olyan volt, akár egy jelenés, Emma pedig megpillantotta a vékony ujjak közt szorongatott csillagfényű lámpást. 

- Közéjük tartozol, ugye? - kérdezte tőle elkerekedett szemekkel és már akkor egészen biztos volt a válaszban. 

A fiú óvatosan biccentett. Kisugárzásából sütött, hogy nem evilági s Emma ámultan nézte. 

- Segíteni jöttél? 

Újabb bólintás. 

- De miért? Úgy értem, a csillagom még az égen van, nem igaz? És különben is, jól vagyok! - A lány lassan megtalálta a hangját és felöltötte szokásos mogorva modorát. -  Nem kell sajnálnod!

A Fény Őre elmosolyodott a szóáradaton. Furcsának találta az embereket. 

- És egyébként is. Miért nem mondasz semmit? Talán néma vagy? Nem is tudsz beszélni? 

Az idegen csak vállat vont, majd ellökte magát a korláttól és pillantását az égre emelte. 

- Vagy inkább csak nem akarsz... - mormolta a lány és követte a fiú tekintetét. - Az én csillagom ugyan hiába keresed. Olyan halvány, hogy szinte átlátszó. 

De a zöld szemű nem fordult meg, csak nézte a sötétet, de olyan méltóságteljesen, mintha ő látna valamit, amit más senki. A lány nem tudta; nem érdekelte. Ő legszívesebben leparancsolta volna onnan a hívatlan vendéget, bár tudta, hogy ez annak hozzáállását tekintve lehetetlen. 

És attól az éjszakától Emma élete nagy fordulatot vett. Eleinte nem kereste a fiú társaságát, de az minden éjjel az erkélyen ácsorgott, mintha csak rá várt volna. Egyik nap aztán a lány megelégelte a sorozatos látogatásokat és dühösen lépett ki hozzá. 

- Miért vagy itt még mindig? Talán nem volt elég világos, hogy nem kell segítened? - szidta össze békésen álldogáló társát. - Mondtam, hogy nincs szükségem a szánalmadra. - Azzal rávágta az ajtót. 

És ez így folytatódott egészen két hétig. Emma kitartóan próbált nem tudomást venni a fel-felbukkanó kellemetlen vendégről, igaz nem járt sikerrel. A Fény Őre újra és újra némán várta a lány kirohanásait, vagy azt, hogy hozzávágjanak néhány párnát - erre is volt már példa. Emma lassan kezdte úgy érezni, mintha megajándékozták volna egy éjjelente megjelenő, különösen élethű szoborral, ami csak azért készült, hogy az őrületbe kergesse. 

Azonban a fiú az egyik este nem jött el, látogatásai abbamaradtak. 

Jobb is, csak idegesített - gondolta ilyenkor Emma.

Aztán a napok csak teltek, a lány pedig lassan megérezte a vigyázó zöld szemek hiányát, bár ezt még magának sem vallotta be. Egyszer aztán, egy újabb álmatlan éjszakán, mégis kiállt a szokatlanul üres erkélyre, hogy kezeit a korlátra támasztva nézze a fényes pontokat. Miként történhetett, hogy eddig mindig is találkozni akart egy Őrrel, de mikor megtörtént, mégis hidegen és elutasítóan viselkedett vele? Persze megvolt rá az oka, de belegondolva akkor sem kellett volna ezt tennie. Az ősz beköszöntött, ő pedig itt állt az apja és az egyetlen barátja nélkül.

Torka kissé összeszorult és inkább elfordult a várostól meg az összes fénylő ponttól. Csak friss levegőt akart szívni. 

Ekkor megreccsent az erkély mellett álló öreg diófa ága. Emma szíve nagyot dobbant és reménykedve kapta oda a fejét - de csak a sötétbe burkolózó utcákat látta. A következő pillanatban már ideges volt magára és a kilincs felé nyúlt.

- Nem jött el - mondta magának. - És nem is fog eljönni. Szóval ne reménykedj.

Ám mielőtt egyet is léphetett volna, egy kéz ragadta meg a csuklóját. A Fény Őre volt az, és mosolyogva nézett a lányra, élénk szemei pedig mintha vidáman érdeklődtek volna: Hiányoztam? 

- Nem téged vártalak, nehogy azt hidd - Emma fontosnak tartotta, hogy feleljen a kimondatlan kérdésre. - Azért vagyok idekint, mert bent melegem volt. 

A fiú egy vállrándítással elintézte a dolgot, és elegánsan helyet foglalt a korláton. 

- Te aztán makacs vagy, nem igaz? - húzta el Emma a száját, de közben örült, hogy az Őr mégis visszatért. - Gyere inkább be - mondta aztán. - Még lezuhansz onnan. 

Kitárta az ajtót és betessékelte az Őrt, aki mintha egy pillanatra elbizonytalanodott volna, de a lánynak már csak ezért is megérte. 

- Kérsz valamit inni? - kérdezte merő udvariasságból, meg mert amúgy sem tudta, mit mondhatna. A fiú azonban megrázta a fejét. Talán neki nem is volt szüksége vízre. - Ülj le valahova. Túl magas vagy, idegesít. - Erre a Fény Őre helyet foglalt ott, ahol volt: a szőnyegen. Hátát a gardróbnak vetette és onnan nézett fel a barna szeműre, aki néhány pillanatnyi habozás után lehuppant az ágyra. 

- És mit szoktál csinálni, amikor épp nem az erkélyemen szobrozol? - kérdezte a lány. 

Vállvonogatás, majd a fiú a lámpásra mutatott. 

- Tehát a várost járod. És néha azért mész Rieth-en kívülre is? Úgy értem a Mezőkhöz, vagy az Üvegerdőbe? Tényleg, láttad már a szellemeket? - Emma egy pillanatra mogorva modoráról is megfeletkezett. A szellemek mindig is érdekelték. A lakosok szerint azok a városon kívülre eső részeken éltek, és bár nem tartoztak a Sötétséghez, azért nem volt ajánlatos felbosszantani őket. 

A zöld szemű maga mellé tette a lámpást, majd mutogatva mesélni kezdett. Emma először nem értette, de aztán találgatva sikerült kitalálnia a furcsa jelek értelmét. A fiú sok mindent elmondott; beszélt azokról a vidékekről, amiket megjárt, és a különös lényekről, amelyek azokon telepedtek meg és amiknek nevét Emma ugyan még soha nem hallotta, de a róluk szóló beszámoló alapján érdekesek lehettek. Az Őr volt már a Végtelen Homok földjén, ahol perzselt a forróság, meg a az Örök Hó mezején is, ahol a jég és a hideg uralkodott. A lány néha azt kívánta, bárcsak vele mehetett volna. Rieth elszigetelődött a többi helytől és csak most kezdte igazán megérezni, hogy mennyi mindenről lemaradt. 

- Jó volna, ha én is közétek tartozhatnék - jegyezte meg egyszer, miközben a füle mögé tűrt egy vörös tincset. - Idegen helyeket fedezhetnék fel, lehetne egy csomó barátom, még az emberek közül is. Örökké élhetnék, és soha nem kéne tartanom semmitől. 

Emmának lassan megeredt a nyelve. Hónapokig magában kellett tartania a gondolatait és a folytogató csendben tennie a dolgát. De most valaki végre figyelt rá és feltétel nélkül osztozott fájdalmában. Jól esett kimondania a dolgokat, amik addig a fejében kavarogtak, mégha azok szomorúak voltak is. A lány örült, hogy aznap nem volt magányos és végre kiönthette lelkét. 

Számára abban a pillanatban egy egészen kicsit szebb helynek tűnt a világ.