Három napot töltöttem a kórházban, majd újabb három napot Erikkel az egyik haverjának lakásában ugyanis a focista megmakacsolva magát nem engedte, hogy frissen műtött állapotban több száz kilométert utazzak. Hozzá teszem még úgy sem, hogy ő vezet. Azt hiszem kicsit túl reagálta. És, hogy Erik mit keres még mindig Németországban? Mielőtt beválogathatták volna a nemzeti válogatottba az egyik bajnoki meccsen lesérült, így nem csak a válogatott keretbe nem került be, de további két hetet kell eltöeltöltenie edzés nélkül, így nyugodtan tudott mellettem maradni, amit állítása szerint akkor is megtett volna, ha nincs a sérülése.
Jól esett a törődése. Több, mint jól.

A közel egy hetes müncheni "kiruccanásunk" után kénytelen voltam vissza térni a megazokott kerékvágásba, akármennyire is fájt. Erik vissza utazott Londonba, én pedig lelkileg próbáltam felkészíteni magam, hogy hogyan közöljem a történteket a családommal, legfőképp anyával.

Az órarendem szerencsére ezúttal több pihenést engedett a szokottnál, ahogy Lucien is. Amint tudomást szerzett a történtekről, azt már meg sem kérdeztem honnan, rögtön haza küldött és egész napos pihenésre ítélt. Őszintén bevallom a legrosszanbkor jött ez a kényszerpihenő. Kezdtem úgy érezni, hogy ha még egy napot otthol kell ülnöm begolyózom. De tényleg! Azt hittem sikerült túl tennem magam a történteken, de tévedtem. Túl lehet ezen egyáltalán? Minden este azon kapom magam, hogy automatikusan hasamhoz nyúlok és simogatni kezdem, miközben könnyeimmel küszködve azon gondolkodom, hol rontottam el.

Fáj. Borzasztóan, fáj. Nem fizikálisan, arra kaptam gyógyszereket, sokkal inkább lelkileg. Nehezen törődtem bele a gondolatba, hogy huszonegy évesen anya leszek, de napról napra jobban tetszett a tény, még abban a hitben is, hogy egyedül kell felnevelnem majd őt, de az élet ezt is elvette tőlem. Elvette a kisfiamat, akinek már a fogantatása is hatalmas csoda volt.

Kézfejemmel próbáltam eltüntetni arcomról a sírás nyomait, amikor meghallottam a videochat jellegzetes hangját. Erik az. Minden nap hív vagy ír, mióta vissza utazott Londonba. Azt hiszem mostmár bátran kijelenthetem, hogy kapcsolatunk rendeződni látszik. Alig várom, hogy vissza költözzön Németországba, de előtte még el kell valamit intéznem, amiről egyenlőre még senki nem tud és nem is tudhat.

- Kicsim! Megint sírtál? - lebuktam.
- Én... - kezdtem bele a magyarázkodásba,de félbe szakított.
- Úgy szeretnék melletted lenni. Annyira sajnálom, hogy nem lehetek melletted egy ilyen nehéz időszakban. - szomorodott el mostmár ő is.
- Nagyon hiányzol Erik, de valahogy átvészeljük már ezt a néhány hetet. - simítottem végig a képernyőn.
- Szeretlek kicsim!
- Én is! - küldtem virtuálisan puszit neki.
- Tudtál anyukáddal beszélni? - váltott témát.
- Nem. - szomorodtam el. Lassan három napján már, hogy hiába hívom anyát, nem érem el és ez kezd aggasztani. - Rossz megérzéseim vannak.
- Bencével nem beszéltél? Ő hátha többet tud.
- Még nem, de ha ma sem érem el anyát, akkor holnap felhívom a bátyám. Remélem nincs baj.
- E miatt, ne aggódj! Ha bármi baj lenne a bátyád már biztos szólt volna. - próbált nyugtatni.
- Igazad van. - sóhajtottam. Több, mint egy órát beszélgettünk Erikkel, mikor fáradtságra hivatkozva elköszönt.

Hétfőn órák előtt az első utam a nemzetközi irodába vezetett. Bizakodva léptem be a kis helyiségbe abban reménykedce, hogy el tudom intézni, amit szerettem volna.

Néhány perccel később hatalmas vigyorral és még több papírral a kezemben léptem ki az ajtón. Boldog voltam. Hosszú idő óta először. Remélem Erik is örülni fog a hír hallatán. Ezzel viszont még várnom kell, ugyanis személyesen szeretném vele megosztani a jó hírt.

Erik születésnapja pontosan két hét múlva lesz, de a kupa mérkőzések miatt csak jövőhéten tud haza utazni, így fel kellett gyorsítanom a buli szervezésének folyamatát. Mivel tavaly több oknál fogva is elmaradt az ünneplés, idén mindenképp szerettem volna meglepni őt, és a személyes ajándékom mellett szeretném, ha a hozzá közel álló személyekkel is ünnepelni tud. Sarah és Scarlett is segített a szervezésben. Míg én a helyszín leszervezését intéztem, Sarah a kellékek beszerzését intézte, Scarlettre pedig a vendégek meghívását bíztam. Nem hagyhattam, hogy egy hónappal a baba érkezése előtt rohangáljon.

- Meghoztam a lufikat. - esett be az ajtón Sarah.
- Én pedig lefoglaltam a helyet. - dugtam zsebembe a telefonom.
- Nekem még maradt néhány ember, akiket nem értem el.
- Remélem a fiúk nen felejtenek el szólni a csapatnak. - sóhajtottam.
- Gondolkodtam róla, hogy ne felejtsék el! - vigyorgott Scarlett.
- Akarom tudni? - egyszerre rázta meg nemlegesen a fejét a két lány.

A lányok egyébként minden nap meglátogatnak, ha épp nem tudok velük tartani. Szerencsére a fájdalmaim teljesen megszűntek már a napokban, így a gyógyszerek elhagyásával jövőhéten már a csapathoz is vissza térhetek. Bár a gyermekem elvesztését soha semmi nem fogja velem feledtetni, mégis bátran mondhatom, hogy lassan, de biztosan sikerül helyre raknom fejben is a dolgokat.

- Emma! Hahó! Minden oké? - legyezett arcom előtt Sarah.
- Igen, csak elgondolkodtam.
- Anyukád? - bólintottam. - Még mindig nem sikerült elérni?
- Írt egy SMS-t, hogy sokat dolgozik, ezért nem tudja felvenni a telefont, de valamiért nem hiszek neki és rosszat sejtek.
- És apukád?
- Vagy a bátyád?
- Bence azt mondta edzés után felhív. Már végeznie kellett volna. - néztem órámra.
- Biztos még nem ért haza vagy beszélget egy csapattársával. Szerintem kár aggódni. - próbált nyugtatni Sarah. Épp válaszolni készültem, amikor megcsörrent a telefonom.

- Bence! Mi van anyáékkal? Valami baj van, igaz? - támadtam le köszönés nélkül.
- Először is nyugodj meg! - szólt a vonal végén bátyám. - Nincs akkora baj, mint gondolod.
- Akkora? Bence, mondd már! - kiabáltam, amitől még a nekem háttal ülő Scarlett is megrezzent.
- Emlékszel, amikor szilveszter után anya egyedül jött haza Zsuzsáéktól, mondván apa üzleti útra ment?
- Igen. Nagyon furcsa volt akkor is anya.
- Apa nem üzleti úton volt.
- Tessék?
- Még az ünnepek előtt csúnyán összekaptak, de nem akarták elrontani az ünnepeket, aztán jött a hír, hogy terhes vagy, anya pedig nem akarta, hogy miattuk idegeskedj.
- De Bence! Azóta eltelt majdnem öt hónap. Miért nem mondtátok el? Legalább te. És most miért nem veszik fel a telefont?
- Anya nagyon aggódik miattad és a baba miatt. Fél, hogyha megtudod idegeskedni fogsz, ami nem tesz jót a babának.
- És most mi a helyzet otthon?
- Apa kivett egy albérletet, míg rendeződnek a dolgok. Helyre akarja hozni a dolgokat, de anya megmakacsolta magát. Tudod milyen...
- Tudom. - sóhajtottam.
- És, hogy van az én kis keresztfiam? - na igen. Ahogy anya úgy Bence sem tud még a történtekről. Egyszerűen nem volt bátorságom elmondani nekik.
- Bence! Azt hiszem, el kell mondanom valamit... - kezdtem bele.
- Mi tör... - kezdett volna bele, de valami félbe szakította. - Várj egy kicsit! Anya hív. Ezt muszáj felvennem. Ne haragudj! - talán jobb is, hogy így alakult. Talán személyesen kellene elmondanom a családomnak.