Erik szemszöge

A világon a legrosszabb érzés, amikor a számodra legfontosabb személy a kezeid között fekszik magatehetetlenül és te nem tudsz rajta segíteni. Pontosan ezt éreztem, amikor Emma minden erejét elveszítve esett össze és ha nem kapok utána talán még nagyobb baj is történhetett volna.

A mentő hamar kiérkezett és azonnal kórházba szállította Emmát. Kétségbeesetten szaladtam autómhoz, miközben telefonon próbáltam utolérni a lányokat.

A kórházba érve nem volt türelmem megvárni a liftet, ezért e lépcső mellett döntöttem. Alig két perc alatt fel is értem, szétnéztem először balra, aztán jobbra és csak utána indultam el.

Néhány perccel érkezésem után Sarah és Scarlett is megérkezett, akik rögtön a történtekről faggattak.

- Úristen! - rogyott le az egyik padra Scarlett.

Komolyan mondom egy perc olyan lassan telt el, mint öv év, mi pedig körülbelül egy órát ültünk egyhelyben. Scarlett teljesen sokkot kapott, akárcsak Sarah és én, azonban ő kevésbé bírta jól kezelni a kialakult helyzetet. Gondolom a terhessége miatt.

- Keresek valakit. Hátha tudnak valamit mondani. - állt fel hirtelen.
- Scarlett! Kérlek nyugodj meg! Árt a babának. - intette le Sarah. - Majd én utána nézek.
- Rossz megérzéseim vannak. - sóhajtott nagyot miután Sarah elment. - Remélem jól vannak. - suttogta maga elé.
- Vannak? - akadtam fent szóhasználatán.
- Csak maradj higgadt, oké? - kérdezte, mire sóhajtottam egyet. Addig úgysem fogja elmondani, amíg nem úgy teszek. - Emma... - kezdett bele, de nem fejezte be, mert megjelent Sarah, aki új információkkal szolgált.
- Mi van vele? - kérdeztem halkan, remegő hangon. Behunytam a szemeimet és próbáltam a legjobbakra gondolnk vagy csak arra, hogy ez egy vicc.
- Most tolták be a műtőbe. Ide fogja betolni a műtét után. - mutatott a szemközti szobára. A homlokomat a  hideg falnak döntöttem és csukott szemmel próbáltam tartani magamat.
- Műtő? Mi a fene történik itt? Ti tudtok valamit, igaz? - néztem a két lányra, akik egymásra nézve hezitálni kezdtek.
- Erik! Kérlek nyugodj meg! Nem lesz semmi baja Emmának! Ez a kettőtök dolga, neki kell elmondania.
- Én ezt nem értem. - homlokom masszírozva ültem le az egyik padra, majd feszültségem levezetéseképp hatalmasat csaptam a padra, amitől a mellettem ülő Scarlett hatalmasat ugrott. - Ne haragudj! - sóhajtottam.

Néhány perccel később a szemközti szobába egy nővér nyitott be és pakolászni kezdett, ekkor meghallottuk, hogy fémkerekek gördülnek végig a folyosón. Egyből felpattantam, de Sarah megfogta a vállamat.

- Maradj higgadt! - nézett rám, mire felsóhajtottam és egy fájdalmas fejjel bólintottam. A végén még tényleg kitiltanak innen.
- Önök Emma Fazekas hozzátartozói? - lépett hozzánk egy orvos.
- A barátai vagyunk. - mondta Scarlett. - Ugye jó hírek Doktor Úr?
- Sajnálom, de csak közeli hozzátartozóknak adatok ki információt.
- A családja Magyarországon él. Csak mi vagyunk most neki. - nagyot sóhajtva bólintott a doki, majd bele kezdett.
- Az állapota stabilizálódott. A kisasszony hamar fel fog épülni, azonban a kicsi életét már nem tudtuk megmenteni. Sajnálom.
- A kicsi? - ha eddig nem voltam elég feszült ez a néhány szó elég volt ahhoz, hogy teljesen kiakadjak.
- A hölgy állapotos volt, azonban korai vetélés lépett fel nála egyenlőre ismeretlen okokból. - kezdte el magyarázni az orvos, amitől értetlenül néztem a mellettem álló két lányra.
- Be lehet menni hozzá? - tipegett mellém Sarah a kezét tördelve.
- Valószínűleg néhány óráig még nem fog felébredni. Sok pihenésre van szüksége, úgyhogy az ajánlanám, hogy most menjenek haza, pihenjenek le és holnap jöjjenek vissza.
- Nem megyek sehova! Megvárom, míg felébred. Tudni akarom az igazságot. Mellette kell lennem. - egyszerre voltam mérges és szomorú. Dühös voltam, hisz semmiről sem tudtam. Emma nem mondta el nekem, hogy terhes. Eltitkolta előlem. Ugyanakkor szomorú is voltam, hiszen most veszítettem el a kisfiamat vagy a kislányomat. Hisz még ezt sem tudom.

Óráknak tűnő percekig álltunk a szoba ablaka előtt és vártuk, hogy Emma felébredjen. Egy másodpercre se hagytuk ott.  Időérzékem teljesen elveszítettem, de abban biztos voltam, hogy már javában este lehet kint ugyanis az ablak üvegén beszűrődő hold fénye erről árulkodott.

Már kezdtem feladni a reményt, hogy még ma beszélhetek Emmával, amikor mocorogni kezdett. Mint, akiket puskából lőttek ki úgy rontottunk be a lány szobájába.

- Scarlett, Sarah! - hallottam meg Emma gyenge hangját, ami kicsit elbizonytalanított.
- Mizu kiscsaj? - előztek meg a lányok és leültek mellé.
- Mi történt? Miért vagyok itt? - esett kétségbe, majd rögtön hasához kapott. - Ugye nem? - eredtek el könnyei. - Hol van a kisfiam? - zokogott. A szívem majd' megszakadt és hirtelen minden harag, amit iránta éreztem megszünt és a mérhetetlen fájdalom váltotta fel. Csak szerettem volna oda menni hozzá, megszorítani a kezét és biztosítani arról, hogy itt vagyok neki és mindennél jobban szeretem, de féltem. Féltem, hogy mit fog mondani és hogyan fog reagálni.
Fogalmam sem volt, hogy mit is kellene mondanom. Nagy szemekkel pillantott, amikor közelebb léptem hozzá.

- Ez a kettőtök dolga, jobb, ha mi most megyünk. - hagyott magunkra a két lány, amiért most nagyon hálás voltam nekik.

Emma szemszöge

- Én annyira sajnálom, Erik! - zokogtam. - Megöltem a kisfiunkat. - a szívem megszakad a gondolattól, hogy az a kis élet, amely eddig a szívem alatt növekedett, nincs többé.
- Emma! Kérlek, ne mondj ilyet! Nem a te hibád! - Erik közelebb lépett hozzám, majd egy széket maga alá húzva kezei közé fogta enyéimet. Leírhatatlan érzés kerített hatalmába érintése után. Elmondhatatlanul hiányzott.
- De igen! A kisfiúnk miattam halt meg. - egyszerűen nem tudom feldolgozni a történteket.
- Miért nem mondtad el? - nézett rám mostmár ő is könnyes szemekkel.
- Féltem. - vallottam őszintén.
- Én rontottam el mindent. - értetlenül néztem rá. - Mindent elrontottam, amikor előbb hittem egy mocskos pletykalapnak, mint neked. - puszilta meg kézfejemet. - Ne haragudj, Emma! Meg tudsz nekem valaha bocsátani? - mostmár ő is erősen küszködött könnyeivel. - Szeretlek! - mondta meglepetésemre magyarul. A szívem hatalmasat dobbant ettől a tettétől. Nem tudtam rá haragudni, bármennyire is szerettem volna, nem tudtam. Még mindig túlságosan szeretem őt.
- Szeretlek, Erik! - sírtam el újra magam, mire a focista óvatosan fölém tornyosulva lágy csókot adott ajkaimra, amit gondolkodás nélkül viszonoztam.
- Szóval kisfiú. - törte meg az időközben beállt csendet. Csak bólintottam.
- Volt. Erik, én nem tudom mi történt...annyira szépen növekedett...az orvos azt mondta minden rendben... - eredtek el újra könnyeim.
- Emma! Meg fogjuk oldani! Együtt! Melletted leszek és soha többé nem engedlek el! Megértetted? - kulcsolta össze újra kezeinket.
- És, hogy szeretnéd megoldani? Te Angliában, én Németországban.
- Már nem sokáig! - vigyorgott.
- Ezt hogy érted?
- A következő szezontól az Eintracht Frankfurt játékosa leszek, addig pedig megoldjuk valahogy. Tudom nem Dortmund, de...
- Mi lenne, ha átiratkoznék Frankfurtba, az egyetemre?
- Emma! Neked Dortmundban az életed. Nem adhatod fel az álmaidat!
- Nem engedhetlek el...mégegyszer nem. Azt nem bírnám ki. - pityeregtem.
- Soha többé nem engedlek el! - nyomatékosított minden egyes szót. - Szeretlek! - hajolt újra ajkaimra, amit egy halk torokköszörüés szakított félbe.
- Elnézést a zavarásért, de lejárt a látogatási idő. A fiatalembernek távoznia kell. - közölte a tényeket egy kedves nővérke.
- Hölgyem! Nem maradhatnék éjszakára? - győzködte Erik a hölgyet.
- Uram...
- Kérem! - csatlakoztam a győzködéshez.
- Utána nézek, hogy mit tehetek az ügy érdekében. - sóhajtott mosolyogva.
- Köszönjük! - mondtuk szinte egyszerre. A nővér nagyon kedves volt és hosszas győzködés után azt is elintézte, hogy Erik maradhasson éjszakára azzal a feltétellel, ha hagy pihenni.

Persze nem bírtuk ki, hogy ne beszéljük meg az eltelt néhány hónapot, amit külön töltöttünk, de szerencsére nem ereztem magam fáradtnak. A történtek ellenére, amely azt hiszem egy életre sebet égetett a szívembe úgy éreztem a karjaiban újra nyugalomra lelhetek.