A gépünk pontosan fél óra múlva fog landolni Belgrádban.
A lelkesedésem hamar alább hagyott, amikor kiderült, hogy az egyik védő még az első edzésen lesérült és csak az utolsó pillanatban derült ki, hogy helyette Erik utazik velünk Szerbiába. Egyébként a csapat nagy részével sikerült megismerkednem még a reptéren most viszont igyekszem eltünni mindenki szeme elől ugyanis semmi kedvem Erik lenéző pillantásait figyelni, aztán magyarázkodni.

A hotelig vezető utat busszal tettük meg, ahol Toni foglalt helyet mellettem és végig beszéltük az alig fél órás utat. Nagyon jó fej srác akárcsak Müller vagy Draxler. Azt hiszem itt sem lesz gond a beilleszkedéssel.

Már a hotel recepcióján álltunk és vártuk, hogy megkapjuk a szobák kulcsait, amikor Joachim tanácstalanul fordult felénk.

- Van egy kis gond srácok! - vakargatta tarkóját
- ‎Ez nem kezdődik jól - sóhajtott mellettem Toni
- ‎Egy szobával kevesebb van, mint kellene
- ‎Ez mit jelent? - értetlenkedett Mario
- ‎Azt, hogy az udvaron alszol - nevetett Marco
- ‎Idióta - vágta tarkón barátját a támadó
- ‎Fiúk! Nyugalom! Megoldjuk! Azt szerettem volna, ha Emma külön szobát kap tőletek, azt hiszem nem kell részleteznem miért, így viszont kénytelen lesz valakivel megosztani a szobát. - nézett rám félve. - Azt merem remélem mindenki tudja kivel szokott lenni. Már csak azt kell miderítsük ki marad ki. - gondolkodott el
- ‎Erik! - kiáltott fel Marco
- ‎Tessék? - bújt ki telefonjából az említett
- ‎Erik maradt egyedül nem? Mivel ő csatlakozott legkésőbb... - nem, csak ez ne. Könyörgöm csak vele ne kelljen egy szobába lennem.
- ‎Ti már úgyis ismeritek egymást, nem lesz gond, ugye? - nézett rám reménykedve a tréner
- ‎Joachim! Biztos nincs más megoldás? - próbálkozott a védő
- ‎Sajnálom Erik, de nincs. Remélem nem lesz gond. - fordult felém
- ‎Nem - sóhajtottam reményvesztetten

A napok teltek a kapcsolatunk Erikkel viszont semmit sem változott. Eltöltöttünk úgy 3 napot egy hotel szobában, hogy a kötelezőn kívül egy szót sem váltottunk. Mondhatni az életkedvem a béka segge alatt volt nem kevéssel. Az egyetlen boldogságom Marco és Toni volt, akik felváltva próbáltak jobb kedvre deríteni, amit sikerült is egészen addig, míg vissza nem kellett térni a hotelba.

A fiúk e közben lejátszották a szerbek elleni találkozót, ami döntetlennel zárult. Senki sem volt túlzottan elragadtatva az eredménytől, így Joachim dupla edzéseket tartott a következő meccsre való felkészüléshez.

- Emma! Nincs kedved velünk tartani? - nézett rám Toni edzés után a hallban
- ‎Hova?
- ‎Várostnézni
- Joachim megengedte? - néztem rájuk gyanakodva - És kiket takar az a mi?
- ‎Persze! - vágta rá Thomas - Egyébként Én, Toni, Marco, Mario és Manuel megyünk. És te! - karolta át vigyorogva vállamat
- ‎Átöltözöm és mehetünk! - sóhajtottam fejem rázva

Erik szerencsére nem volt a szobában, így sokkal nyugodtabban készülödhettem. Magamhoz véve cuccaimat foglaltam el a fürdőt, ahol miután gyorsan lezuhanyoztam magamra húztam farmeremet és már csak az ingem hiányzott, de sehol sem találtam.

- A francba! - mérgelődtem miután rájöttem, hogy kint hagytam az említett ruhadarabot. Egyetlen szerencsém van, hogy Erik nincs itt. Egy szál melltartóban siettem a hálóba, hogy megkeressem felsőmet. Már éppen fordultam volna meg, amikor hirtelen egy izmos testbe ütköztem és egyensúlyomból kiesve egyenesen a földre zuhantam volna, ha a karok tulajdonosa nem kap utánam. Ettől kínosabb helyzetbe már nem is keveredhettem volna. Egy száll melltartóban állok előtte és csak egymást bámuljuk. Az arcom színe valószínűleg komoly versenyben van egy paradicsoméval.

- Öhm... - kezdett bele, de fejét megrázva inkább nem mondott semmit
- ‎A...azt hiszem nekem mennem kell - rohantam be a fürdőbe magamhoz véve felsőmet. Tükörbe nézve láttam kipirosodott arcomat. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? Jobban járok, ha minél hamarabb lelépek mielőtt még kínosabb helyzetbe keverem saját magam. Gyorsan felvettem felsőmet, hajamat kontyba fogtam és táskám magamhoz véve siettem ki közös szobánkból.

- Ki izzasztott meg ennyire Kislány? - nézett rám nevetve Mario piros arcomra utalva
- ‎Csak nem Erik? - kontrázott Marco
- ‎Nem vagytok viccesek! - förmedtem rájuk - Megyünk vagy itt fogunk állni reggelig? - dünnyögtem
- ‎Irááány a város! - indult meg Thomas

Csodálatos város Belgrád. Mióta az eszemet tudom imádok kirándulni, várost nézni, felfedezni a világot ez most sem volt másképp. Valami viszont most nem klappolt. Alig fél órája, hogy sétálgattunk mikor iszonyatosan fájni kezdett a fejem, szédültem és a hideg is rázott pedig egyáltalán nem volt hideg.

- Jól vagy Emma? - nézett rám furán Toni
- ‎Igen, csak fázom, meg fáj a fejem
- ‎De hisz kabát van rajtad és legalább 15 fok van - nézett rám furcsán Marco
- ‎Tudom, de nagyon fázom
- ‎Jobb lenne, ha vissza mennénk
- ‎Nem kell! Miattam nem!
- ‎De Emma! Nagyon rosszúl nézel ki! Teljesen sápadt az arcod is!

A fiúk hajthatatlanok voltak. Addig nem nyugodtak meg, míg vissza nem kísértek a hotelba. Nem akartam elrontani a napjukat, de tényleg ramatyul éreztem magam. Senkivel és semmivel nem törődve siettem be Erikkel közös szobánkba, magamhoz vettem pizsamámat és addig áztattam magam a forró víz alatt, amíg csak lehetett.

A fejem majd szét szakadt, szemeim szúrtak és nem tudtam eldönteni, hogy kitakarózva jobb vagy nyakig betakarózva. Egyik percben remegtem annyira fáztam, a másikban meg már izzadtam. Erre riadtam fel az éjszaka közepén. Fogalmam nincs hány óra lehet, de azt tudom, hogy borzalmasan érzem magam.

Sikerült addig mocorognom, míg a mellettem fekvő Erik is felébresztettem. Először kérdő tekintettel nézett rám, majd mikor látta, hogy nem túl fényes a helyzet aggódó tekintettel vizslatott.

Annak ellenére, hogy konkrétan a világomról nem tudtam, olyan állapotban voltam, mikor Erik felébresztett, a szívem, s gyomromban megbúvó pillangóim ugyanúgy reagálnak közelségére. Nem tudok megálljt parancsolni nekik pedig borzasztóan haragszom a védőre. Mióta itt vagyunk egy szót sem szólt hozzám most viszont mintha egy teljesen más ember lenne.

- Jól vagy Emma? - szólalt meg hosszú idő után először
- ‎N...nem igazán - nyögtem ki
- Tűz forró vagy! - simította kezét homlokomra, amitől rögtön kirázott a hideg. - Keresek egy lázcsillapítót! - kelt ki az ágyból
- ‎Ne fáradj az éjszaka közepén! Majd elmúlik! - intettem
- ‎Nem Emma! Ezt nem hagyhatjuk ennyiben, mert baj lesz! - indult az ajtó felé
- ‎Erik! - szóltam utána, mire kérdőn pillantott rám - Köszönöm! - nem válaszolt csak halványan elmosolyodott, amitől újra görcsbe rándult a gyomrom. Mindent megtett azért, hogy megutáljam a szívem mégis másképp gondolja és minden egyes alkalommal mikor hozzám ér vagy rám néz azokkal a gyönyörű kék szemeivel hevesebben kezd verni.

A lázcsillapító megtette hatását, már nem éreztem azt az idegesítő kettős hőérzetet, így feltornáztam magamat, hogy kicsit kikeljek már az ágyból ugyanis már dél is elmúlt mikor felkeltem. Meg kell köszönnöm Eriknek, hogy így gondoskodik rólam, annak ellenére, hogy pihenő napot kaptak Joachimtől és nagyjából bármi mást tehetne, ahelyett, hogy tízpercenként a lázamat méri.

Nem tudom mikor fordult velünk ekkorát a világ, de amikor meglátta, hogy rosszúl érzem magam gondolkodás nélkül félre tette a köztünk dúló haragot és megtett mindent, hogy jobban legyek.

Ültem, s míg szemeimmel mamuszom után kutattam, addig próbáltam legyűrni a hirtelen erőkifejtéstől rám tört szédülést.

Lábaimat belecsúsztattam lábbelimbe, kiürült bögrémet felvettem az éjjeliszekrényről, majd miután rávettem magamat feltápászkodtam az ágyról és kicsoszogtam a nappaliba remélve, hogy ott találom Eriket, de nem volt. Már éppen elhelyezkedtem az asztalnál magamhoz véve egy csésze forró teát, amikor zajokat hallottam a bejárat felől.

- Emma! - lepődött meg - Hogy vagy?
- ‎Sokkal jobban - mosolyogtam rá kedvesen
- ‎Hoztam neked reggelit - rakott le elém egy tányér rántottát - Sajnos már csak ez volt a konyhán - vakargatta zavartan tarkóját
- ‎Köszönöm! - tulajdonképpen lassan egy napja hogy semmit sem ettem és ezt a hasam is kezdte megérezni. Borzalmasan jól esett, de valami mégsem volt az igazi, amit szóvá is tettem - Azért a tied finomabb volt! - néztem rá zavartan, mire döbbenten kapta rám fejét.

Nem tudtam mi zajlik most le benne és az igazat megvallva a saját érzéseimet se tudtam hova rakni azt meg főleg, hogy mit akartam most ezzel a mondatommal kiváltani belőle. Talán, hogy végre tegyünk pontot a dolgok végére?

Viszont jól éreztem magam Erik mellett és nem akartam, hogy egy apró kis kérdéssel akár az egészet elrontsam, s ismét egy kiadós veszekedéssel kudarcba fulladjon minden.

Nagyon szerettem volna már kimozdulni egy kicsit, de a csapat orvos tanácsára még egy napot pihentem és Erik sem nézte jó szemmel, amikor elkezdtem öltözni mondván egy kis séta nem árthat, így közös filmezés mellett döntöttünk, ami már csak azért is meglepett, mert Eriknek szabad napja volt, akárhova mehetett volna még a fiúk is hívták, hogy tartson velük, de ő gondolkodás nélkül nemet mondott nekik és egész nap engem őrzött. Mi tagadás nagyon jól esett a lelkemnek.

Erősen koncentráltam szemeim nyitvatartása érdekében, de Erik folyamatos simogatása, melyet karomon és oldalamon éreztem, oly mérhetetlen nyugalommal töltötte el testemet, hogy képtelen voltam tovább ébren maradni. Elnyílt ajkakkal, halkan szuszogva feküdtem Erik néha nevetéstől rázkódó melkasán.

**

Éreztem, ahogy két erős kar körém fonódik, s lassan, óvatosan magához húz, ezzel némiképp kizökkentve édes álmomból. Pilláimat rebegtetve, fokozatosan, a fáradtságot kiűzve szemeimből igyekeztem felmérni a környezetet. Azonban a halk szuszogás és az ölelő testhez tartozó bódító férfi tusfürdő ismerős illata hamar tudtomra adta, hogy ki fekszik mellettem, s ki tart fogva meleg ölelésével. Nem tudom hova rakni, ami közöttünk történik az elmúlt napokban. Annyi minden történt mióta itt vagyunk. Nem tudok kiigazodni a mellettem pihenő focistán, de ami még aggasztóbb, hogy saját magamon sem.

- Aludj Emma! - szólt Erik fáradtságtól rekedtes hangján. Sötét volt a szobában, csupán a függöny által nem takart ablakon át szűrődött be némi fény, a feljövő nap sugara által. De még így is jól kivehető volt Erik arcának jellegzetes vonásai, arcélének csontos vonala. Pillái meg sem rebbentek, szemei csukva voltak. Nem szóltam semmit, csupán elmosolyodtam, s úgy kémleltem tovább hibátlan arcát. A takarót kicsit feljebb húztam, egészen a nyakamig, hogy még jobban bekuckóztam magamat Erik mellett. Addig-addig fészkelődtem, míg a pihenni kívánó fiú meg nem elégelte, s kezét derekamra szorítva leállított a ficánkolásban.

- Bocsi! - motyogtam. Túl sokat pihentem, szinte egész nap henyéltem mióta beteg vagyok, holott nem ehhez vagyok szokva. Én a folytonos menni akarásomról, a túlzott hiperaktívitásomról vagyok híres. És persze a mérhetetlen szerencsétlenségemről, amivel megáldott az ég, de ez csak mellékes. Erik arcán látszólagos fáradtsága ellenére széles mosoly jelent meg, s néhány pillanattal később dús szempilláival keredztezett íriszeit kinyitotta, s rám emelte.

- Miért nem alszol? - kérdezte, míg kezét elhúzta derekamról, s ökölbe zárva azt, szeméhez emelte, hogy kidörzsölje belőle az álmosságot. Elbűvölve figyeltem minden egyes mozdulatát, ahogy kicsit nyújtózva megfeszíti izmait, majd újra elernyedve  rám ejti hatalmas karjait. Nem húzott magához, egyszerűen mintha csak rajtam pihentette volna végtagjait.
- Már nem vagyok álmos - ültem volna fel, de Erik gyengéden visszahúzott
- ‎Mennyi az idő?
- ‎Nyolc - néztem telefonomra mire felnyögött és újra ölelésébe vont. Egyre kevésbé tudom mire vélni ezt a viselkedést. Nem tudom mi lenne a helyes, a szívemre vagy eszemre hallgatni?

Hatalmas kezeit oldalamra csúsztatta és gyengéden cirógatni kezdett ezzel elérve, hogy újra elálmosodjak.

Mikor újra felébredtem, már a nap alacsonyan járt. Már nem kellett sokat várni napfelkeltéig. A félhomálynak köszönhetően, az engem ölelő férfit teljes valójában felmérhettem. Mellkasáról felemelve a fejem, végigpásztáztam az arca minden egyes kis szegletét, egyik kezemet az arcára simitottam. Amikor ajkaira pillantottam, a szívem hevesebben kezdett verni. Miért ment minden ennyire tönkre közöttünk? Pedig még igazán el sem kezdődött semmi. A tekintetemet visszavezettem az orrára, majd csukottnak hitt szemhéjaira. Az arcomat azonnal elöntötte a forróság, mikor tekintetünk találkozott, majd kapcsolódott is. Nem tudom pontosan meddig maradhattunk így. Túl tökéletes volt minden, nem akartam megtörni a pillanatot. A testem azonban ösztönösen mozdult. A fejemet közelebb billentettem hozzá, meg-meg állva, figyelve a reakcióját. Nem ellenkezett. Bátorságot nyerve érintettem össze ajkainkat és csókoltam meg. Józanul. Úgy, hogy mindketten emlékezni fogunk rá. Örökké az emlékeimben fog élni ez a pillanat.

Gyengéden simogató kezei sóhajtásra késztetett, amit Erik gondolkodás nélkül ki is használt. Csókunkat rögtön elmélyítette, nyelvével utat tört számba, ezzel egy halk nyögést kiváltva belőlem. Úgy érzem a szívem most teljesedett ki igazán. Boldog voltam és ezt a pillanatot senki sem veheti el tőlünk. Hatalmas kezeit egyre feljebb csúsztatta a felsőmet fel-fel gyűrve oldalamon. Érintésétől forróság öntötte el egész testemet. Kezdtünk átlépni egy határt és ezt élveztem, mert a vágyaim irányítottak. Minden egyes percét, érintését, csókját, mert a szívemre hallgattam és nem volt mi van, ha...mert semmi sem számított csak mi ketten.

Erik pólómtól próbált éppen megszabadíteni, amikor hangos kopogás törte meg a meghitt pillanatot.