Reggel frissen és kipihenten ébredtem. Legalább egy hétre elegendő élelmiszert vásároltam tegnap, így most bőséges reggelit fogyaszthattam el és még vitatkoznom sem kellett az utolsó szelet parizeren vagy paprikán, mint ahogy olykor-olykor Bencével szoktunk. Ami azt illeti azért hiányzik a reggeli nyüzsgés. Furcsa ilyen hirtelen egyedül maradni, főleg egy idegen országban.

Fogalmam nem volt honnan kezdjem a város felfedezését és az igazat megvallva azt se tudtam mi az amit érdemes, így mielőtt valójában útra keltem volna ölembe vettem a laptopot és kutakodni kezdtem. Túlnyomó többségben természeti szépségei vannak Dortmundnak, aminek külön örültem, mert imádok a természetben tartózkodni.
Miután sikerült eldönteni merre induljak el és azt is kideríteni, hogy hogyan jutok el bizonyos helyekre magamra öltöttem egy kényelmes, sportos szerelést és útra is keltem.

Dortmund egyszerűen fantasztikus. Főleg sötétedés után. Délelőtt és kora délután megnéztem egy csomó látnivalót a városban. Jelentős részük parkok, horgásztavak és hasonló természeti gyönyörűségek voltak, amiket már most imádok és azt is elhataroztam, hogy ha lesz időm az egyetem és a gyakorlat mellett újra vissza térek régi jó szokásomhoz. A futáshoz. Ilyen gyönyörű környezetben az ember még a sportolásra is könnyebben rá szánja magát.

Miután megnéztem jónéhány helyet és dolgot beültem egy egyszerűnek és aránylag olcsónak tűnő étterembe, hogy feltöltődve folytathassam a kora esti kirándulgatásomat.

A dortmundi éjszaka elképesztően csodálatos volt. Főleg egy kellemes nyári nap, amikor a nap már nem süt, szellő kellemesen simogat és élettel telik meg a város.

Imádom megörökíteni a pillanatokat egy-egy fotó erejéig, ezért próbáltam megkeresni Dortmund egyik magasabban fekvő pontját, hogy a kivilágított várost felülről is megörökíthessem. Fogalmam sincs hányadik fotót készíthettem már, amikor hirtelen valaki megérintette a vállamat.

- Szia! Ne haragudj! Tudnál nekünk segíteni? - mosolygott rám kedvesen egy barna hajú lány
- ‎Persze! Miben? - mosolyogtam
- Csinálnál rólunk egy képet? - nyújtotta felém telefonját, majd párja mellé állt
- ‎ Persze - állítottam be a telefont. Egymás mellé álltak, majd egy lágy csókban forrtak össze a kép erejéig. Elgondolkodtató volt. Egészen idáig bele sem gondoltam milyen pocsék szerelmi életem van. Miről beszélek? Tulajdonképpen nincs is szerelmi életem. Az utolsó és lényegében egyetlen kapcsolatom már két éve véget ért. Mondhatni nem túl szépen. Az akkori barátom majdnem hat évvel volt idősebb, mint én. És mondhatni nem vált hasznunkra a korkülömbség. Pedig mindig azt mondják jobb egy idősebb férfi, mint egy éretlen kisfiú, de a mi estünkben sajnos ez pont ellenkezőleg sült el. Mások voltak a nézeteink és a céljaink, ami sok konfliktust szült, így jobbnak láttam véget vetni az egésznek, azonban Patrik mint mindent ezt is másképp gondolta.

- Hogy sikerült? - legyezett szemem előtt a hölgy ezzel kirángatva gondolataimból
- ‎Hm? Ne haragudj elbambultam
- ‎Hogy sikerültek a képek? - mosolygott kedvesen
- ‎Szerintem szuper lett. Szép pár vagytok! - mondtam őszintén
- ‎Köszönjük és a képet is! - karolta át barátnőjét a srác
- ‎Igazán nincs mit!

Újra gondolataimba merülve kezdtem el hazafelé sétálni. A Patrikkal való szakításom óta most először gondolkodtam el azon, hogy mennyire magányos is vagyok. Nem arról van szó, hogy nem szeretnek, hiszen ott vannak a szüleim, akik mindent megtesznek azért hogy én boldog legyek, szerencsére Bencével is nagyon jó a kapcsolatom és ott van Eliza is akivel már óvodás korunk óta elválaszthatatlanok vagyunk, de azt hiszem hiányzik az életemből a nagybetűs szerelem. A szerelem, ami állítólag mindenki életében előbb vagy utóbb bekövetkezik. Azt nem mondom, hogy sosem szerettük egymást Patrikkal, mert ez nem igaz. Ő volt az első szerelmem és az első néhány hónapban szó szerint rózsaszín ködben úszkáltam, de így utólag be kell lássam valami mindig hiányzott a kapcsolatunkból. Hiányzott a tűz, ami mindannyiszor lángra lobban, ha meglátod a másikat. Mert mi sem jobb, mint szeretni és szeretve lenni!

Ezúttal telefonom csörgése szakított ki gondolatmenetemből. A kijelzőn Eliza neve villogott. Basszus elfelejtettem felhívni, miután megérkeztem.

- Pár perc és haza érek utána felhívlak - vettem fel köszönés nélkül
- ‎Neked is szia drága barátnőm - nevetett - Siess!
- ‎Jólvan, nyugi! - kuncogtam, majd tényleg sietősre vettem

Több mint egy órát Skypeoltam Elizával. Teljesen fel volt háborodva, hogy miért nem hívtam fel azon nyomban, hogy megérkeztem a városba. Persze nem tartott sokáig haragja. Egészen odáig, míg szóba nem kerültek a német pasik. Na igen. Nem is Eliza lenne, ha nem ezzel kezdené. Imádom drága barátnőmet, de teljesen leszívta az energiámat, így már tényleg csak arra volt energiám, hogy megfürödjek és az ágyba zuhanjak. Nem mellesleg holnap kezdetét veszi az egyetem is, azaz kelhetek újra korán. Hurrá!