A húszforintos bankó még mindig ropogott az ujjai között, hiába gyűrögette immár két hete folyamatosan. Kalmár Tibor jókora meglepetést okozott neki azzal, hogy észrevétlen kabátja zsebébe tudta süllyeszteni egy másik húszas és egy tízforintos bankjeggyel együtt. A férfi kellemes kisugárzása, frissen borotvált, szép vonású arca és mentolos illata többször eszébe jutott az elmúlt tizennégy napban. A kész festmény hengerbe zárva lapult a táskájában, hamarosan átadhatja neki, de még ezért az ötven forintért sem vallotta volna be magának, hogy mennyire várja az újbóli találkozót.

A háttérben a cintányér utolsó csendülése töltötte meg a frissen mázolt, mészszagú, alagsori helyiséget, amit aztán trécselés és hangos pakolás zaja követett. A próba véget ért.

– Mi olyan érdekes benne? – ült le mellé Joci a szebb napokat látott fotel karfájára, és a pénzre bökött. – Csak nem megihletett ez a Dávid-szobor-szerű izompacsirta?

– Ami azt illeti egy ilyen férfiról szívesen rajzolnék aktot – billentette oldalra a fejét, úgy tanulmányozta az izmos felsőtestet és az annál is izmosabb combokat. A férfi ágyékát csak egy finom lepel takarta, egyik kezében kalapácsot, másikban búzakalászt szorongatott. – Ritkán látni ehhez hasonlót a valóságban.

– Persze, mert ez is csak egy hazugság a sok közül, hogy ha keményen dolgozol, így nézhetsz ki. Ismered a verset, nem igaz? – kérdezte mosolyogva, amikor Adél felnézett rá. Szeme pajkosan csillogott, mint mindig, amikor tréfálkozni készült. Adél nemet intett. — Hiába dolgozol, hiába aratsz, mindig csak ilyen meztelen maradsz. Mire magadnak egy rendes rongyot veszel… Most fordíts meg – utasította Joci, mire Adél megfordította a bankjegyet, aminek másik oldaláról Dózsa György mogorva képe nézett vissza rá –, addigra te is ilyen vén trotty leszel.

Adél nevetett, Joci pedig magához vonta egy futó ölelésre, miközben megsimította a hátát.

– Jól vagy, kislány? – kérdezte azzal a mindent tudó tekintetével. – Mostanában ritkábban látunk. Remélem, nem Ábel miatt szomorkodsz. Jó barátom, de ha megint seggfej lesz veled, ellátom a baját, ne izgulj.

Adél tekintete a helyiség végében pakoló Csetneky Ábelre tévedt. Fogalma sem volt róla, mit érez iránta, néha gyűlölte érzéketlensége miatt, mégis ragaszkodott hozzá a közösen átélt kemény időszakok miatt. Az utóbbi időben azonban gyengéd érzelmei egyre halványultak, és csak remélte, hogy régi baráti viszonyuk megmaradhat.

– Nem, nincs semmi – felelte Adél, és elrakta a húsz forintost. A pénzügyi gondjain túl az életét leginkább unalmasnak lehetett nevezni. – Hamarosan lesz egy találkozóm, egy festményt adok át valakinek.

– Végre újra találkozol a Sosem láttam még ennyire kifejező, szép szemeket és helyes arcot pasassal – kapta kuncogva a szája elé a kezét a feléjük közeledő Gitka.

– Nem is mondtam ilyet – háborgott Adél.

– Ja, persze, hogy nem – legyintett Gitka. – De ha te azt mondod valakire, hogy jobban néz ki a Fürst csupasz seggénél, az nálad felér egy szerelmi vallomással.

– Micsoda fejlemények – hahotázott Joci is. Adél figyelmét nem kerülte el, hogy immár minden szem rájuk szegeződött; Gyula, Verocs, de még Ottó is abbahagyta a pakolászást.

– És képzeld, még azt is megfigyelte, hogy nincs gyűrű az ujján! Tehát szabad! – Gitka összecsapta maga előtt a tenyerét, széles mosolyától úgy tündökölt, mint a legszebb égi jelenés, fénnyel és melegséggel töltötte meg a hideg alagsori pincét. – Kár, hogy nem öltöztél csinosabban egy kicsit, de van nálam púder és egy kis rúzs…

– Szóval fickó van a láthatáron – lépett közelebb hozzájuk Ábel. Arcába hulló világosbarna haja alatt megvillant sötét szeme. – Ma már alá is fekszel?

Adél felemelkedett a fotelből, amivel egyidőben Joci határozott hangját hallotta a háta mögül.

– Ábel! Fogd vissza magad.

– Mi van? Már érdeklődni sem lehet? – kérdezte közömbösnek szánt arckifejezéssel. 

– És ha igen? – szűrte a fogai közt Adél. Pulzusa megemelkedett, ahogy farkasszemet nézett Ábellel. A kapcsolatuk sosem volt felhőtlen, az ágyon kívül soha nem értették meg egymást igazán, és Adélnak hosszú időre volt szüksége, míg ezt belátta. A szerelem, amiben egykor oly biztos volt, mára a szabadság illúziójával együtt vált köddé.

– Nekem mindegy – lépett közelebb Ábel. – Amíg ide nem hozod. Nem lenne jó idegen orrára kötni, miket csinálunk itt.

– Semmi rosszat nem csinálunk – felelte Adél.

– Ja, majd a legközelebbi karikatúrádnál is mondogasd ezt magadnak. Ha mersz még egyáltalán ilyesmit rajzolni. Kicsit elpuhultál mostanában.

Most Adélon volt a sor  hogy közelebb lépjen Ábelhez. A düh folyékony méregként cikázott az ereiben, megremegtetve a kezét.

– Most már elég – szólt közbe Joci, és Adél vállára tette a kezét, de szavait továbbra is Ábelhez intézte. – Ha nem tudsz semmi kedveset mondani, inkább ne szólj semmit.

– Így van, mit féltékenykedsz itt, hah? – kotyogott közbe Gitka is. – Adél csinos és vonzó csaj, nem kell a beleegyezésedet kérnie semmihez, pláne abba, hogy kivel találkozik.

– Mondtam, hogy nem érdekel, kihez jár szobára – vetett Ábel egy lesújtó pillantást Adélra.

– Azt már legalább tudom, hogy a te szobádra biztosan nem megyek többé. Úgysem tudsz bánni a nőkkel.

– Növessz melleket, mielőtt nőnek nevezed magad.

Adél tenyere égett a pofon után, amit Ábel képére mért. Remegett a dühtől, és a szavak értelmét sem volt képes kivenni, amit a többiek a feje felett egymásnak kiabáltak. Egy dolgot akart: kijutni a káoszból a szabad levegőre, és mielőbb elhúzni a csíkot. Fel is kapta a táskáját, egy perccel később pedig már az utcai szél hűsítette kipirult arcát.

– Adél, várj! Várj már!

Adél gyorsított a léptein, de tudta, Ábel így is be fogja érni őt. Ezúttal is hiányolta apja fegyverét, nem lett volna rest a fiú mellkasához szorítani azt csak hogy lekoptassa. Érezte Ábel szorítását a karján, majd kényszerből hátrafordult, hogy a másik szemébe nézhessen.

– Még egy pofont akarsz? – kérdezte remegő hangon. 

Ábel futólag elmosolyodott, arca vöröslött a pofontól. Magához húzta, majd gyengéden megcsókolta a nyakát. Adél megmerevedett. A csóktól egy pillanatra újra rátört a szenvedély, hogy ott helyben, az egyik kapualjban legyenek egymáséi, aztán a düh valahogy mégis felülkerekedett rajta. Ezt nem úszhatja meg ilyen könnyen. Ezúttal nem.

– Engedj el, vagy teszek róla, hogy sose lehess apa.

– Ne haragudj, tudod, milyen hülye tudok lenni – morogta Ábel, és újabb csókokkal halmozta el Adél nyakát, akinek nagy önuralomra volt szüksége, hogy ne hassa meg a bocsánatkérés. – Nekem is van ma egy kis dolgom, de ha végeztél gyere el hozzám, kiengesztellek.

– Dugd meg a haverod, úgyis nagyobb melle van, mint nekem! – Adélnak sikerült kiszabadítania a fél kezét. Egyből belemart a fiú hajába, és addig húzta, míg Ábel sziszegve bár, de el nem engedte őt. 

– Ó értem, megint ez van. Azt játszod, hogy szükséged van pár napra, hogy lenyugodj, mielőtt megbocsátanál – duruzsolta tovább nevetve Ábel. 

– Kapd be!

– Azt majd te fogod, kicsikém. Legkésőbb a hétvégén az ajtómban fogsz állni.

Idióta. Adél nem hallgatta tovább, odébblökte Ábelt, és elviharzott, mielőtt olyat tenne, amit megbán. Ábelnek sikerült megint kihoznia belőle a legrosszabbat, pedig százszor is megfogadta, nem hagyja magát ennyire felhúzni. De újra felült a provokációnak, és ő megint megalázottan menekül ebből a se veled, se nélküled kapcsolatból. De ezúttal nem bocsátja meg, a szívébe tőrt döfő szavakat. Eleget tűrt.

Észre sem vette, hogy kilométereket tett meg, lába ösztönösen vitte előre egészen a Duna szállóig. Jól ismerte a pesti utcákat, ha nem sietett amúgy is gyalog járt. Szerette, hogy magába szívhatta az épületekből áradó történelmet, legyen az bármennyire fájó. Ő maga is része volt egykor ennek a történelemnek, összetört szívének darabkáit, mint eldobott papírgalacsint hordta szét a szél a városban, így bár darabokban de együtt élt, lélegzett vele. Az ismerős közeg biztonsággal töltötte el a lelkét, hiába volt a világ minden, csak nem biztonságos.

Megismerte a lépcsőn álldogáló Kalmár Tibort, aki ezúttal a kezében tartotta kalapját, Adél szíve pedig egyenetlenül vert a gondolatra, hogy az ő kedvéért nem tette a fejébe. A férfi legalább annyira fess volt, mint a legutóbbi alkalommal, megnyugtató kisugárzása segített enyhíteni még mindig feldúlt lelkiállapotát.

– Adél – biccentett felé a férfi. – Örülök, hogy újra látom.

Adél bólintott, de egy hang sem jött ki a torkán. Szó nélkül követte a férfit, ám megtorpant, mikor az nem a bár felé vezette.

– Nem megyek arra magával – közölte vele, pedig átfutott a gondolatai között, hogy nem is lenne olyan rossz, ha a férfi olyat akarna tőle.

– Nehezen viselem a zajt és a tömény füstöt – dörgölte meg a halántékát –, ezért gondoltam, nyugodtabb körülmények között beszélhetnénk.

– Ahhoz, hogy átadjam a festményt és maga kifizessen, ahhoz ez az előtér is éppen megteszi.

– Ami azt illeti, lenne egy új megbízásom a maga számára. Nem olyan jellegű, mint amire esetleg most gondol.

Adél bizalmatlanul méregette a férfit, mégis honnan a fenéből tudná, hogy mire gondol? Meg különben is, minden szatír pontosan ezt mondaná. Ösztöne egyértelműen menekülésre késztette, kíváncsisága azonban marasztalta. 

– Csak hogy tudja, legalább öt ember tudja, hogy ide jöttem magával találkozni, ebből az egyik a rendőr bátyám, aki ráadásul kicsit agresszív fajta. Szóval, ha megpróbál megölni, garantáltan maga is a Dunában végzi.

– Felfogtam. – A férfi szája megrándult, mintha egy mosolyt akart volna elnyomni. – De emiatt ne aggódjon, semmiképp sem szeretném megölni vagy egyéb kárt tenni magában. Csak beszélgetünk.

– Csak beszélgetünk – motyogta Adél maga elé, és nagyon szerette volna elhinni. Akármennyire is utálta az életét, ilyen fiatalon még nem szerette volna alulról szagolni az ibolyát. Előbb még látnia kell Csetneky Ábelt részegen, egy sarokban őutána bőgni. Na, meg pont egy hotelszobában kinyiffani! Még a végén azt hiszik, prosti volt.

A bőre alá alattomosan kúszó félelem ellenére követte a férfit a liftbe. Nem számolta hányadik emeletre értek, gondolataiból csak akkor tért magához, amikor benyitottak az egyik ajtón, és a felkapcsolt lámpa fénye egy pillanatra megvakította.

A helyiség inkább hasonlított irodához, mint szállodai szobához; kicsi volt, nem kapott benne helyet ágy, csak egy narancsszínű kanapé, mellette éjjeliszekrény, mögötte ronda, kekiszínű falvédő, de a legrondább mégis a fal melletti keskeny asztalnál ácsorgó ember testű és bagoly fejű teremtmény volt.

– Alezredes elvtárs – szólította meg Kalmár Tibor, az elvtárs szóra pedig Adél ereiben meghűlt a vér, lába a földbe gyökerezett. – Ő itt Folyami Adél.

A korosodó bagolyképű férfi biccentett felé, majd az íróasztalnál álló egyik székre mutatott.

– Foglaljon helyet.

– Mégis mi ez az egész? – kérdezte Adél, és egy tapodtat sem mozdult. Ijedtségén úrrá lett a haragja, ahogy kezdtek összeállni fejében a dolgok. Az uhu elállta az ajtót, így az egyetlen menekülési útvonalat.

– Rögtön elmagyarázom – mutatott Tibor is a székre, és ő is helyet foglalt az íróasztalnál. – Kalmár Tibor főhadnagy vagyok.

Méghogy főhadnagy! gondolta Adél. Inkább egy nagyra nőtt úttörő a nyolcadik a-ból, aki kölcsönkérte az apja ballonkabátját.

– Mi a francot akarnak tőlem? Maga végig a bolondját járatta velem, igaz? Hát, persze, tiszta hülye vagyok! Nincs itt semmiféle portré megbízás, igaz? Az egész felesleges volt, igaz, maga szemét!?

– Fogja vissza magát, kislány – szólt közbe erélyesen az uhu. – Válogassa meg a szavait a főhadnagy elvtárssal szemben.

– Semmi baj, alezredes elvtárs, megértem, hogy a hölgy zaklatott, hisz teljesen váratlanul érte, ami történik. – A férfi pillantása a  komoly eseményekhez képest lágy maradt. Adél nem tudott nem a megfestett képre gondolni. Milyen élvezettel örökítette meg ezt a tekintetet, miközben az egész végig csapda volt! – Igyon egy kortyot.

A főhadnagy a zavar legkisebb jele nélkül, halálos nyugalommal töltötte ki a pohár vizet az előre bekészített kancsóból, amit aztán az asztal széléhez tolt. Adél végül leült a kijelölt helyre, de a pohárhoz annak ellenére sem nyúlt, hogy a torka már vészesen kiszáradt. A főhadnagy egy fekete aktatáskát helyezett az asztalra. Kinyitotta, majd annak tartalmát az asztalra pakolta. Mappák. 

– Elvtársnő, – kezdte a férfi, ez a hivatalos hangnem a legkevésbé sem idézte legutóbbi találkozásukat. – Az alezredes elvtárs és én a Belügyminisztérium Politikai Nyomozó Főosztályáról vagyunk itt. Elsődleges célunk a nép védelme. Feltételezem, tudja, hogy az állambiztonságnál nem csak az imperialistákkal kell megküzdenünk, akik folyamatos veszélyt jelentek a békére és a demokráciára, hanem sajnos azok ellen a közemberek ellen is, akik őket közvetve vagy közvetlenül kiszolgálják, így fenyegetést jelentenek a tisztességes lakosságra.

Adél majdnem eltátotta a száját erre a tökéletesen betanult, rövidke monológra. A férfi úgy beszélt, mintha könyvből olvasná fel ezt a sok baromságot. Egy arcizma sem rezdült, közben végig őt figyelte. Szóval állambiztonság és Politikai Nyomozó Főosztály. Akkor voltaképpen ávósok csak selyempapírba csomagolva. Adél elrejtette remegő kezét, nem eshet pánikba. Nyugalmat erőltetett magára, miközben a férfit figyelte, aki annyira nem illett bele az ávósokról magában kialakított képre. Valamiért úgy gondolta, az állambiztonság dolgozói, mind az alezredeshez hasonló figurák. Negyven évesen születnek, és bár sosem voltak csecsemők, mégis az anyatejjel szívták magukba a kommunista ideológiát. El sem tudta képzelni, hogy valaki önként válassza ezt a munkát.

– Ha maga mondja – vonta meg végül a vállát, mire az alezredes megköszörülte a torkát. Adél felé pillantott, jól jött volna neki is egy cigaretta, amire az Uhu éppen akkor gyújtott rá. Talán kevésbé izgulna azon, hogy kitudódott a forradalomban való részvétele, vagy a tiltott fegyvertartás. – Mi közöm nekem ehhez?

– Jogos a kérdés. Mond magának valamit az a név, hogy Pallag Ottó?

– Csinált valamit? – Adél pontosan tudta, ki az a Pallag Ottó, nem is oly rég még egy helyiségben tartózkodott vele. A szabászok csoportvezetője, egyben Csetneky Ábel országos cimborája, aki egyre gyakrabban tölti idejét a társaságukban, főleg mióta a bandába is bevették és vele, Adéllal rajzoltat mindenfélét. Ettől függetlenül nem ismerte túl jól.

– Eddig nem – billentette oldalra a fejét a főhadnagy. – De jó okunk van feltételezni, hogy fog.

– Mi lenne az a jó ok?

– Erről egyelőre nem kell tudnia.

– Akkor mégis mi a büdös francot akarnak tőlem? – pattant fel Adél a székből, és kedve lett volna beverni az előtte ülő idegesítően egyenes orrát.

– Elvtársnő – kúszott egy gúnyos hang a fülébe. – Fogja vissza magát, ez nem hölgyhöz illő viselkedés. Üljön vissza szépen. Minél kevesebbet vitázik, annál hamarabb mehetünk haza.

Adél szót fogadott. Lassan leereszkedett a székbe, tekintete visszavándorolt Uhuról a főhadnagyra. Nem tűnt haragosnak, türelmesen várta, hogy ismét őrá figyeljen. 

– Mint mondtam – kezdte újra a főhadnagy –, jó okunk van feltételezni, hogy Pallag Ottó a magyar Népköztársaság ellen szervezkedik, bujtogat. Mi pedig ki szeretnénk deríteni, mit tervez pontosan, ehhez kiket használ fel, milyen összeköttetései vannak. 

Adél pár pillanatra lehunyta a szemét. Kezdte felismerni, mit várnának tőle, és ettől kellemetlenül melege lett. Már épp meg akarta mondani, hogy kémkedésben rá ne számítsanak, mikor a főhadnagy egy újabb kérdést intézett felé.

– Jól értesültünk, hogy Pallag Ottó legjobb barátjához, Csetneky Ábelhoz önt gyengéd szálak fűzik?

Haragja, amit már legalább tizenöt perce elfelejtett, újra fellángolt Csetneky Ábel felé. Hát persze, hogy ő is benne van!

– Ha tudni akarja, a legutóbbi találkozásom Csetneky Ábellel majdnem kasztrálással végződött.

Adél az este folyamán már másodjára látta azt az apró rángást a férfi szája szélén. Ezúttal azonban világossá vált számára, hogy a főhadnagy valóban a mosolyát próbálja visszafojtani. Legszívesebben rákérdezett volna, mi olyan mulatságos az ő nyomorult életén, de megfogadva az alezredes tanácsát, nem húzta ezzel az időt.

– Lehet, nem alkotnak már egy párt, de feltételezem, jóban maradtak, és a megbízások is életben vannak, amivel Pallag Ottó látja el magát.

Érzéketlen tuskó, gondolta Adél. Ennek a Kalmárnak fogalma sincs, hogy a szavak, amiket ő olyan könnyen mond ki, rajta mekkora sebet ejtenek. Igaz, kár lett volna bármiféle empátiát feltételeznie az állambiztonság embereiről. Nem elég baj, hogy halálra rémítik, még a legnagyobb szívfájdalmát is tárgyalja ki két idegennel? Hát milyen rohadtul elcseszett egy nap ez! Nem látta értelmét hazudni, ezek a kérdések valójában formaságok. Már rég beleírták a válaszokat az asztalon fekvő mappák egyikébe.

– Igen.

– Mikor még… a majdnem kasztrálás előtt találkozgattak, olyankor Pallag Ottó is jelen volt?

– Persze, ő tartotta a gyertyát! – horkant fel Adél, mire az alezredes újra leintette.

– Nem az intim együttléteik érdekelnek minket, elhiheti – fújt ki egy adag füstöt az alezredes, betöltve vele az egész szobát. – Válaszoljon felnőtt emberhez méltóan.

Adél összehúzta a szemét, majd a főhadnagyhoz fordult.

– Néha igen.

– És többször bízta meg magát különböző plakátkészítéssel, így van?

– Igen.

– Milyen jellegű plakátok voltak ezek?

– Az együttes népszerűsítésére valók.

A férfi egy percre abbahagyta a faggatózást. Adél nem tudott semmit leolvasni az arcáról, mintha a lámpafény festett volna rá merev álarcot, ami eltakarja az érzelmeit. Bár biztos ezt is tanítják nekik valahol. A főhadnagy ivott pár kortyot, mielőtt újra Adélnak szegezte a kérdéseit.

– Mennyire ismeri Pallag Ottót?

– Felszínesen.

– Mit gondol, vannak külföldi kapcsolatai?

– Farmerban jár – vont vállat Adél. Ezt is egy olyan kérdésnek tartotta, amire a két ürge is tudta a választ. – Szóval gondolom, igen. Talán egy rokon.

Mándoki főhadnagy hümmögött valamit, majd felállt, hogy ablakot nyisson. A füst egyből utat talált kifelé, gomolyogva nyelte el az éjszaka. A hideg ezúttal jól esett Adélnak. Némileg lehűtötte túlfűtött indulatait.

– Talán csak egy rokon. Vagy egészen más – töprengett a főhadnagy míg visszatért a helyére. – Segítene kideríteni, Folyami elvtársnő?

Adél tagjaiba merev görcs állt a férfi átható pillantásától. Hangja nem volt fenyegető, úgy tálalta a dolgot, mintha csak egy baráti szívességet kérne tőle. És az olyat vissza is lehet utasítani. Muszáj volt innia, mielőtt válaszolt.

– Nem érdekelnek a Pallag dolgai, én ebbe igazán nem szeretnék belefolyni.

– Na, és a nép érdekli?

– A nép? Mi köze van ehhez a népnek? Én csak egy varrónő vagyok, az istenért, nem a Mata Hari!

– Maga nem csak egy közönséges varrónő. – Az alezredes mondata egy örökkévalóságnak tűnő ideig visszhangzott a helyiségben. Adél agyában pedig a körúti, neon reklámtáblákat megszégyenítő élességgel villant fel a gondolat: tudják.

Az alezredes felállt, majd az asztalhoz lépve egy kisebb köteg A4-es, gyűrött papírlapot kotort elő. Adél elé rakta, a lánynak azonban rá sem kellett néznie az iratokra, pontosan tudta, mi áll bennük. Érezhetett volna félelmet a következmények miatt, de ehelyett az árulás súlya nehezedett mellkasára, amit még a beáramló szél sem tudott elfújni onnan. Valaki kiadta az állambiztonságnak, mivel egészíti ki néha keresetét.

– Ezeket maga csinálta, igaz? – kérdezte a főhadnagy. – Hamis kiviteli engedélyek.

– Igen. – Nem látta értelmét hazudni.

– Tudta, hogy az okirathamisítást egytől három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetik? Az, hogy ezt pénzért árulta, ráadásul csalásnak minősül. Az akár még plusz három-négy évet is jelenthet.

Adél értette a célzást, és tudta jól, mi következik. Elkapták. Sarokba szorították. Keserű epe marta a torkát a bizonyosságtól, hogy az állambiztonság besúgói tényleg mindenhol ott vannak. És pont azt a titkát adták ki nekik, amire a legkevésbé számított.

– Elvtársnő – kezdte újra a főhadnagy. – Hajlandóak vagyunk szemet hunyni efelett a kis… botlása felett. Maga nem bűnöző, tudjuk, milyen jól teljesít a munkahelyén is. Igazán becsülendő, hogy ilyen szépen kiveszi a részét a termelésből…

A főhadnagy még folytatta, Adél pedig kínjában majdnem elnevette magát. Kiérezte a sorok közt megbúvó manipulációt. Hagyta, hogy a férfi elszavalja a magának előre tollbamondott szövegét, ő meg közben a következő lépésén gondolkodott. Ha besúgónak állítják sem kell feltétlenül kompromittálnia senkit. A jelentésekben azt hazudik, amit akar. Minden ravaszságára szüksége lesz, hogy látszólag hasznos információkat adjon át, miközben a lényeget elhallgatja. Ha elég okos, félrevezetheti őket legalább addig, míg felmentik az ügynökösködés alól vagy meg nem szökik az országból…

– A béke pártján állunk, és szükségünk van a segítségére. – Adél figyelme még épp időben tért vissza a férfi beszédére. – Amennyiben jó szolgálatot tesz még a Képzőművészeti Egyetem ajtaja is kinyílhat maga előtt. Mit gondol?

Adél lehunyta a szemét, az állambiztonság bevitt egy újabb találatot. Nem számított rá, hogy ilyen mézesmadzagot húznak el az orra előtt. Valahol mélyen már elfogadta, hogy sosem veszik fel, most pedig orvul előhozakodnak egy ilyen ajánlattal. A remény harmadjára folyik ki az ujjai közül, mert tudta, becsülete nem eshet áldozatul egy sikeres egyetemi felvételinek. A megállapodás ezen részét sosem fogja elfogadni. Nyelvével nedvesítette meg kiszáradt ajkát, mielőtt válaszolt.

– Mit kellene tennem?

– Mint ahogy az elején is említettem, információkat szeretnénk. Főleg Pallag Ottóról és társairól.

– Társairól?

– Biztosan vannak bizalmasai. Ha Pallag Ottóról bebizonyosodik, hogy szervezkedik az állam ellen, azt nem egyedül teszi. Lehet, éppen a környezetében ered meg valakinek a nyelve.

– Fel fog tűnni neki, ha hirtelen körülötte kezdek legyeskedni – próbálkozott Adél. Valahol mélyen még remélte, mégsem fogják alkalmasnak találni a feladatra. 

– Mindent át fogunk részletesen beszélni egy másik alkalommal. Bizonyára fáradt. – Adél rengeteg mindent érzett, de fáradtságot a legkevésbé. Csalódott volt, dühös és elkeseredett. – Vár még ránk egy kis adminisztráció, utána hazamehet.

– Egy pillanatra. – Az Uhu egy újabb cigarettát nyomott el, az asztalhoz lépett, és a vállánál megszorítva a főhadnagyot félrehívta őt. Váltottak pár szót, majd az alezredes megállt az ajtóban. – Rám már itt nemigen van szükség. Kalmár főhadnagy lesz a tartótisztje, a továbbiakban vele fogja tartani a kapcsolatot. – Uhu magára öltötte a kabátját, és mielőtt alakja a feledés homályába veszett volna, visszaszólt: – Bölcsen döntött elvtársnő.

Adél meredten bámult az alezredes után, akinek még a nevét sem tudta. Nem, mintha számított volna. 

– Fedőnevet kell választanunk magának. Én a Tulipánra gondoltam.

– Felőlem – foghegyelt Adél. – Annak a képnek az árával még úgyis tartozik.

– Bizonyára észrevette, hogy ötven forinttal több volt a zsebében a találkozónk után.

– Én ugyan nem – hazudta. – Egy fillért se találtam benne, fogalmam sincs miről beszél. – Adél pontosan látta, hogy a férfi nem hiszi el, amit mond, de előkotorta az összeget a tárcájából, majd Adél elé tolta.

– Nekem ennyit is megér. És itt a másik ára is, gondolom, elkészítette.

Adél kapkodva vágta zsebre a pénzt, végül átadta a kész festményt.

– Mi értelme volt ennek az egésznek? – kérdezte a rajz felé biccentve.

– Kíváncsi voltam magára – jött az egyszerű felelet. – Magam akartam meggyőzödni róla, hogy alkalmas lehet a feladatra.

– Ezek szerint átmentem – felelte gúnyosan.

– A most tanúsított nyers stílusa ellenére maga okos és értelmes nő. Olyan részleteket képes meglátni, amit csak kevesen. Egészen biztos, hogy több van magában egy egyszerű varrónőnél.

– Egy besúgó?

A férfi fáradtan dörgölte meg az orrnyergét, egy pillanatra jóval idősebbnek látszott, mint korábban. Újabb adag vizet töltött, és Adél elé tolta.

– Nézze, tudom, most azt gondolja, hogy valami borzasztó dolgot kérünk magától. Megértem, ha ezért dühös. És azért is, mert anyagot gyűjtöttünk magáról. De meg kell értenie, mindezt csak a…

– Békért teszik, nem kell újra elmondania – vágott a szavába Adél.

A férfi bólintott. Elnéző tekintete egyszerre sértette és idegesítette. Úgy érezte magát, mint egy nevelésre szoruló kisgyerek, aki még nem tudja mi a jó neki, de szerencsére jött a megmentő, aki majd elmagyarázza az élet értelmét. Ő viszont nem fog hinni ebben az átkozott rendszerben, akkor sem, ha annak legitimitását ilyen páratlanul kék szemek bizonygatják. 

A férfi írni kezdett, majd mikor abbahagyta, a hamis kiviteli engedélyeket vette magához.

– Gondolom, azt mondanom sem kell, hogy arról, ami az este itt történt és a jövőbeni feladatairól senkinek sem beszélhet. Ez mind államtitoknak minősül, a megszegése súlyos büntetést von maga után.

– Világos.

– Rendben. Diktálok önnek egy nyilatkozatot, írja erre a papírra. – Azzal egy lapot és egy tollat tolt Adél elé. – Aztán mára befejeztük. Csütörtök délután fél négykor pedig szeretnék találkozni magával a Virág bisztróban, a Kolossy téren. Megbeszéljük a feladatait, azok kivitelezési módjait, hogyan kerülje el a dekonspirációt.

A férfi hangjának természetessége bántotta Adél fülét. Mi vihet rá egy fiatal férfit, hogy ezt a munkát végezze? Hogy lehet hinni olyan ideáknak, amikről süt, hogy ezer sebből véreznek, amiken a tanult ember már első olvasásra átlát? Pénz, hatalomvágy, elmezavar?

Adél enyhén remegő kézzel írni kezdte a nyilatkozatot, amit a tiszt diktált, közben, próbálta felfogni a mondatok jelentését. Beismeri az okirathamisítást, az állambiztonság szolgálatába áll, és senkinek nem beszél róla. 

A toll halkan surrant a papíron, Adél pedig akármilyen magabiztosnak gondolta magát egy perce, lélekben teljesen összetört. Válla megrogyott, fejét megmagyarázhatatlan súly húzta lefelé. A tinta összefolyt előtte a papíron, csak egy nagy pacának látszott, ahogy szemét szúrták a könnyek. Talán így tiltakozott az agya az ellen, hogy az írását ilyenmód lássa visszaköszönni. De nem akart börtönbe menni. Főleg nem Csetneky vagy az egyik haverja miatt. Bassza meg az az idióta, mind megfogadták, hogy nem keverednek újabb bajba! Ezek után, na meg barom viselkedés után meg is érdemli, hogy megfigyeljék!

Előretolta a papírt a férfinak, aki egyből egy mappába süllyesztette azt. Az ő, Adél mappájába. A tudat, hogy az egész élete ott van leírva azokon a lapokon, még jobban elkeserítette. Tényleg már csak a gondolatai szabadok? 

– Köszönöm – szólalt meg a férfi.

– Ne köszönje, őrnagy, nem szívesen teszem.

– Ellenben iratokat szívesen hamisított? – A férfi hangjából hiányzott az él, újra el akarta nyelni mosolyát, de az arca két oldalán megjelenő gödrök elárulták. Adél a szemét forgatta a kérdésre, ez a fickó szórakozik rajta! – És, ami azt illeti, főhadnagy.

– Tök mindegy – vont vállat Adél. – Akkor legyen hadnagy.

– A piacon érzi magát, hogy alkudozik?

– Nem. Csak ha elkezdem kimondani, hogy fő, akkor kényszeresen úgy fejezem be, hogy zelék. Gondolom, azt mégsem szeretné, hogy főzeléknek hívjam.

– Nem, azt valóban nem. – A férfi már nyíltan mosolygott. – Ez esetben viszont, vigyáznia kell a főváros, főszerep, főleg, vagy főbejárat szavakkal is. 

– Észben tartom – dörmögte Adél. Idegesítette a hadnagy jópofáskodása, amit nem is tudott hová tenni magában. Az egyetlen magyarázat az lehetett, hogy a férfi megpróbál a bizalmába férkőzni, annak érdekében, hogy szívesebben és hatékonyabban spicliskedjen. Az elmúlt alkalommal is ez lehetett a célja, ő meg bedőlt neki! A felismerésre kitörni készülő vulkánként fortyogott benne harag. Na, azt már nem! Nem hagyja magát pár jópofa megjegyzéssel befolyásolni. – Mehetünk?

– Hogyne. Akár a nevemen is szólíthat.

Tökfilkó! Még mit nem! Adél bármiben lefogadta volna, hogy a hadnagy most sem az igazi nevén mutatkozott be neki.

– Ühüm.

Adél feje zúgott, alig várta, hogy szabaduljon a helyről és a tiszt közeléből végre. Tisztázni akarta a gondolatait, feltérképezni lehetőségeit.

Egy perccel később valóban elindultak. A lift szűkében a mentolos arcszesz túlzottan erős illata kúszott Adél orrába, aminek megváltást jelentett a kinti levegő. Előkotort a táskájából egy cigarettát, és rágyújtott. Lehunyt szemmel mélyet szippantott, tüdejében szétterült az édes nikotin, kitöltötte a legkisebb hörgőit is, és a világ hirtelen szebb helynek tűnt. Legalábbis vagy öt másodpercig, míg meg nem hallotta a hadnagy hangját.

– Szívesen hazaviszem kocsival. Úgy látom, nincs ernyője.

– Én inkább gyalog megyek. Rám fér, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem.

– Hamarosan leszakad az ég, nem szeretném, hogy jól meg is hűljön.

– És ki tehet róla, hogy most itt vagyok? – szúrt oda Adél csípőre tett kézzel.

– Épp ezért ajánlottam fel, hogy hazaviszem. Felőlem egy egész dobozzal is elszívhat menet közben – mutatott a cigarettára. – Majd lehúzza az ablakot.

– Sétálok – jelentette ki Adél, és faképnél hagyta a férfit. Rögvest a rakpart felé vette az irányt. Ha az megvan, sétál egy darabon, utána majd felszáll egy villamosra.

A szél erősen süvített majdnem elnyomta a gondolatait. Belekapaszkodott a kabátjába, épphogy le nem fújta a fejéről a sapkát és könyörtelenül vacogtatta a fogát. De büszkesége nem engedte, hogy visszaforduljon.

Helyette győzködte magát, hogy nem gyávaságból döntött úgy, ahogy, hiszen, ha nem őt, akkor valaki mást biztos találtak volna a feladatra. Bár Adél valóban nem ismert sok konkrétumot, ezek után biztos volt abban, hogy Ábellel – és akár másokkal együtt – készülnek valamire. Talán a többi barátja is benne van csak őt hagyták ki belőle?

Emlékei között kezdett kutatni, ami azt bizonyítaná, legjobb barátai kijátszották őt a háta mögött, vagy próbálnak megszabadulni tőle. Egyre ritkábban találkoznak, ezt Joci is említette, ráadásul Joci és Gyula a legutóbb zavartan elhallgattak, mikor elsétált mellettük egy zenekari próba után, majd összesúgtak a háta mögött. De nem, a Joci nem olyan, ő nem. Vagy mégis? Talán már akkor is azt gondolták, hogy ő a gyenge láncszem a csapatban, akit ilyen könnyedén be tud kebelezni az állambiztonság? Lehet, sejtették, hogy erre a sorsra jut egyszer, mert ilyen gyáva jellem? Vállalnia kellett volna a börtönt?

Tenyerébe temette az arcát, mellkasát majd' összeroppantotta a bánat. Léptei egyre nehezebbé váltak, ahogy borús gondolatainak súlya rátelepedett lelkére. Az egyik lámpavasnak támaszkodva figyelte a folyó erőteljes hullámzását, és egy pillanatra megfordult a fejében, hogy eggyé kéne válnia vele. Eső kezdett szemerkélni, egyre hangosabban kopogott a kabátján, és oly sok év után először kigördült szeméből egy könnycsepp. Az apját akarta. Az egyetlen embert, aki sírni láthatta őt, és aki vígaszt tudott nyújtani neki. A mostani világban ahol az igazság véget ér, ott kezdődik az élet, Adél. Mondogatta bánatos napjain, de szeméből sosem hunyt ki a pajkos csillogás. Bárcsak itt lenne, és iránymutatást adna neki! Bárcsak újra hallhatná a hangját, megosztaná vele bölcs tapasztalatait! Könnyei az esővel együtt áztatták az arcát. 

A háta mögül éles fény festett széles sávot a Dunára, megvilágítva még a túlpartot is. Adél, mint aki delejes álomból ébredt, legszívesebben felpofozta volna magát az előbbi gondolataiért. Folyami Nándor bátor ember volt, sosem jutott volna eszébe kioltani a saját életét, akármilyen nehézséggel kellett szembenéznie.

Megrázta magát. Hinnie kell a barátaiban. Letörölte a könnyeit, lelkét a valódi szabadság eszményével felvértezve fordult hátra.

Megismerte a hadnagyot. Futva közeledett felé, menet közben leráncigálta magáról ballonkabátját, hogy aztán őrá terítse. 

– Mégis mi a fenét ácsorog itt? – Adél a mai nap folyamán először hallott ki igazi haragot a hangjából. – Jöjjön, ne makacskodjon tovább.

A férfi átkarolta, és a könyökénél fogva vezette az autóhoz. Adél túlságosan átfagyott ahhoz, hogy a büszkesége kerekedhessen felül a józan eszén, ami azt diktálta, hagyja, hogy hazavigyék. A hadnagy az anyósülés ajtaját nyitotta ki neki, ettől pedig kicsit egyenrangúnak érezte magát. Engedelmesen beült, kibogozta a háta mögül a kabátot, majd a tulajdonosa felé nyújtotta.

– Hagyja egyelőre magán. Hátha valamennyire felmelegíti. – A hadnagy eligazgatta a lányon a ruhaneműt, aztán még a zakóját is ráterítette. – Mindig ilyen felelőtlen, Adél?
– Ez nem szerepelt az aktámban?

– Ez a rész kimaradt. – Elfordította fejét a lányról, mélyet sóhajtott, majd indított.

A hadnagy még valami szentbeszéd-félét adott elő, csupán az ablaktörlő vágott néha szavába, mikor nyikorogva leseperte a vizet a szélvédőről. Adélt nem érdekelte a szónoklat. Örült, hogy már nem fázott, és az üvegen lecsorgó esőcseppeket figyelte. Az egyébként is sötét táj így még inkább kivehetetlennek látszott. Nem voltak élek, kontúrok, mintha a világ olyan lenne, amit sosem láthat elég élesen, sosem érthet meg igazán, csak sejtheti azt. A lényeges részletek pedig sokszor elvesznek a homályban. Pontosan olyan ez, mint maga az élet.

Fellélegzett, mikor a férfi végre befogta a száját, legalább újra tudott rendesen koncentrálni. Szőtte a terveket, mint a pók a hálóját a szobája sarkában, és azt sem vette észre, mikor megálltak.

– Megjöttünk – riadt fel a férfi hangjára.

Adél visszaadta az őt melegen tartó ruhadarabokat a gazdájának, és felcsillant a szeme, amikor meglátta a kabát ujjánál lógó gombot. Az ajkába harapott, nem bírt ellenállni a kísértésnek – leszakította.

– Hé! – kiáltott fel a tiszt, és megcsonkított kabátujját tapogatta.

– Sajnálom, hadnagy. Nem mondták, hogy rajongom a gombokért? Az ilyen mostoha sorsú darabokat mind begyűjtöm. Remélem, van pótgombja. Na, viszlát csütörtökön.

Adél újra faképnél hagyta a hadnagyot. Kipattant az autóból, már a földszinten hallotta Zsuzsa mama horkolását. A szobájába lépve körbenézett, pillantása a sarokban álló dobozra esett. A saját készítésű rongybabái sorakoztak benne, amiket templomi adománynak szánt. Megvilágosodásként hasított elméjébe a felismerés, mit tegyen. Kivett egy babát, annak egyik gombszemét leszakította és a hadnagytól elorozott darabot fűzte a helyére. Felvágta pocakját, félretette. Előhúzta a Bibliát, lapozgatni kezdte, miközben a kódolt üzenetet körmölte a papírra.

58/36/9, 26/60/3, 1/33/9, 77/49/6

Mikor végzett, összehajtotta a lapot, amit a felemás szemű babába varrt, majd elégedetten visszadobta azt a többi közé.

Sziasztok!
Hamarosan az insta profilomon lesz szó erről a bizonyos húsz forintosról és egyéb, a történet háttérvilágát érintő érdekességről is. Szóval érdemes lesz benézni. :)

Remélem, tetszett a fejezet, és érthető volt minden. Minden észrevétel érdekel, szóval ne tartsátok magatokban! :)