A repülő téren álltam. Szaporán kapkodtam a levegőt. Rengeteg ember szinte mozdulni sem lehet. Mindent homályosan láttam a könnyeim miatt. Hiába töröltem le mindig utat engedtek maguknak. Mitsem törödve az emberekkel mindenkit fellökve rohantam az pulthoz, hogy minél hamarabb jegyet tudjak venni a torinói repülőre. A pultra csaptam és próbáltam egész mondtatokban beszélni, de hiába.

-Jegyet...Torinóba..most!-hagyta el a számat ez a három szó.

A hölgy megrémülten gépelt, majd közölte, hogy van egy járat amit 20 perc múlva indul. Bólogattam és a táskámba nyúltam, hogy a tárcám elővegyem. Minden pénz ami nálam volt oda adtam a nőnek. Kezeim remegtek és folyamatos sokkban voltam. Ahogy megkaptam a jegyem leültem egy kávézóhoz. Mivel pont most adtam oda minden pénzem se enni nem tudam se inni. Arcomat a kezeim közé temettem és csak sírtam. Legszívesebben ordítani tudtam volna a fájdalomtól. Lepörgött előttem az egész 3 hónap. Minden csodálatos perce annak a 3 hónapnak. Egyetlen egy nap alatt elvesztettem mindazokat akiket szerettem. A barátnőmet a bátyámat és persze a szerelmem. Magamat hibáztattam.

A repülőn ülve csak néztem ki az ablakon. Szemeim kétszeresére dagadtak a sírástól és bevörösödtek. A torkom kiszáradt. Fáradt voltam....lelkileg és fizikailag is.

Ahogy landolt a gép már is rohantam kifelé a terminálból. Akartam hívni egy taxit, de nem volt pénzem.

-Picsába!-fakadtam sírva megint.

Összeszedtem minden lelki erőm és gyalog vágtam neki. Fél órás utamba telt, de mikor megpillantottam az épületet rohanni kezdtem. Az ajtót szinte tokostul kitéptem és szaladtam is a recepcióra. A kinézetem borzalmas volt. Fájdalmas volt rám nézni is, de nem érdekelt.

-Hol van?-kiabáltam a recepcióssal.

-Asszonyom kérem nyugodjon meg. Így nem tudok segíteni, kérem mondja meg kit keres!-próbált nyugtatni, de nem is figyeltem mit mond csak látni akartam végre.

-Steph!-szólalt meg valaki a folyosó végéről.

-Matthijs!-szaladtam oda hozzá és bele ugrottam a nyakába.

Hosszasan öleltem. Bele markorltam a hátába, amit megis érzett, mert felszisszent egyet. A sós könnyeim mosták az arcomat.

-Jól van hugi. Mostmár itt vagyok nem lesz semmi baj!-dünnyögte.-Gyere vannak még itt páran.-ragadta meg a karom.

A folyosón végig sétálva nagyon rosszul éreztem magam. Az a tipikus korház szag. Émelyítő volt. Ahogy Paulo szobájához értünk egyre több embert láttam meg. Ott volt néhány csapattársa a barátai és a családtagjai. A sarokban ott ült Rodrigo és Melany is. A lány már barátjára támaszkodva aludta az igazak álmát. Ahogy végig néztem mindenki újra könnyek szöktek a szemembe látva, hogy milyen igaz barátok is ők. Jóban, rosszban együtt.

-Stephanie...-jött oda hozzám Douglas Costa-minden rendben lesz oké?-ölelt át.-Ha bármi baj van szólj nekünk és mi segítünk.-mutatott Miralemre, Federicora és Gigire.

-Nagyon köszönöm srácok!

-Gyere ülj le!-szólt hozzám a bátyám.-Kérsz valamit inni?

-Igen egy kávé jól esne. Minden pénzem a repjegyre költöttem, hogy vissza jöhessek.-Matthijs felsóhajtott egyet és megrázta a fejét.

-Erről még beszélni fogunk hugi!-mordult rám és elment.

Tudom, hogy miről fogunk beszélni, de nincs mit megmagyaráznom neki. Nekem is vannak döntéseim amit nem kell mindenkinek az orra alá kötnöm, hogy miért úgy csinálatam. Ahogy a gondolataimba temetkeztem egy középkorú nő és egy fiatal lány jelent meg előttem.

-Stephanie De Ligt ugye?-nyújtott kezet.

Igen én volnék.-viszonoztam.

-Alicia vagyok Paulo édesanyja ő pedig a huga Dolores Dybala.-integetett a lány.

Gyorsan felugrottam és megöleltem a nőt. Dolores is csatlakozott hozzánk. Éreztem ahogy Alicia könnyei átáztatják a pólóm egy pontját.

-Paulo sokat mesélt rólad...-szipogta-de azok mind szépek és jók.-mosolygott rám.

-Most az a legfontosabb, hogy együtt legyünk....minden jól fog alakulni. A doki mondta, hogy szerencséje volt...csak egy kisebb agyrázkódása van.-mondta Dolores.

-És a kóma?-kérdeztem.

-Nem tudni mikor ébred fel. Az is lehet, hogy a hetekben, de az is, hogy a hónapokban.

Nem akartam meghallani ezeket, mert csak jobban fájt. A szívem összeszorult. Hirtelen Matthijs elém nyomott egy friss gőzölgő kávét. Nagyon vágytam már erre. A bátyám kezdett volna bele a mondandójába mikor Gigi szúrós pillantással közölte vele, hogy ne most. Bólintott. Giginek eltátogtam egy köszönömöt aki az ujjaivel egy szívet formált én pedig nevettem. Sikerült mosolyognom. Imádom ezeket a srácokat, mert legyen bármekkora szar a helyzet mindig mosolyra tudnak csalni.

A kórterem ajta kinyílt és egy doki jött ki rajta.

-Bemehetnek hozzá.-mondta egy halvány mosollyal.

A szívem hevesen kalapált. Ott helyben összeestem, mikor megláttam, hogy ott fekszik mozdulatlanul.

-Steph gyere ülj le!-mondta a bátyám.

-Nem!-kiszedtem magam Matthijs karjaiból és az ágyhoz sétáltam. Oda vittem egy széket és megfogtam a kezét.

-Szia kicsim!-suttogtam szipogva.-Nagyon sajnálom amit tettem....ez mind az én hibám kérlek ne haragudjám rám!-csak figyeltem ahogy bevannak csukva a szemei és lassan lélegzik.

-Ígérem ezekután minden rendben lesz. Együtt leszünk...örökre.-nyomtam egy puszit az arcára.

Kopogtak az ajtón. A doki volt az.

-Remek hírekkel szolgálhatok. Nagyon szerencsés a fiú. Akár már ezen a héten vagy a jövő héten is felébredhet. Csak egy kisebb agyrázkódás.

Hatalamas megnyugvás öntötte el a lelkem. Mosolyogtam és csak mosolyogtam.

-Öhh...bocsánat...bejöhetek?-szólt egy középmagas barna hajú srác. Ismertem őt. Paulo csapattársa a válogatottban.

-Lautaro igaz?-néztem rá.

-Így van! Ha nem probléma...-nézett előre.

-Nem dehogy! Hiszen a barátja vagy.

-Nagyon jó ember, kedves, vicces, és nagyon szeret téged.-mondta Martínez.

Szemeimet kinyitottam és a szobában lévő kanapén keltem. Ránéztem az ajtóra és láttam az alakokat szóval még mindenki itt van. Felültem és majd szívinfarktust kaptam. Nem hittem a szememnek. Gondolkozni se volt időm elkezdtem kiabálni.

-Te mégis mi a jó büdös francért vagy itt?!

-Steph figyelj....

-Nem..kurvára nem érdekel a magyarázatod! Remélem te is tudod, hogy ez a te hibád is!

-Az enyém? Miről beszélsz? Nem én akartam lefeküdni magammal!

Levágtam neki egy pofont.

-Na takarodj el innen! Soha többé nem akarlak látni!

-Mi folyik itt?-nyitott be Matthijs.-Frenkie mit keresel itt?

-Majd a hugod elmeséli...nem olyan ártatlan, mint akik azt gondolják.-kaján rám mosolygott majd elment.

-Gusztustalan!-motyogtam.

-Miről beszélt Steph?

Leültünk és mindent elmondtam szóról szóra ahogy történt.

-Miért nem mondtad el nekem?-tette keresztbe a kezeit.

-Mert féltem oké? Hülyeséget csináltam ezt belátom, de féltem elmondani bárkinek is.

Csak beszélgettünk, mikor Melanyt pillantottam meg, hogy fel alá járkál a folyosón.

-Mell minden rendben?-láttam, ahogy feltettem ezt a kérdést elsírta magát.

-Nem Stephanie! Az én hibám! És most olyan ember itta meg ennek a levét akinek nem kellett volna. Nagyon sajnálom amit tettem és remélem megtudsz nekem bocsátani.

-Most az a legfontosabb, hogy felébredjen....persze, hogy megbocsátok.-öleltem át.

Sziasztooook!! Nagyon sajnálom, hogy ekkora kimaradás volt, de ez a távoktatás valami borzalom😂De sikerült hoznom egy újabb részt ami nem a legvidámabb, de ígérem, hogy hamarosan azzá fordul❤❤❤Ha tetszett akkor szavazzatok és írjatok kommenteket. Puszi nekteeeeek!😘😘😘😘😘