*~°•••—●—•••°~*

A kastély nem csak kívülről, de belülről is gyönyörű volt. A falak, az ablakok, a lépcsők, még az összes apró kő és tégla, ami az épületet alkotta úgy ontotta magából a mágiát, hogy Astaerya nem is tudta, merre nézzen először. A falakon lévő festmények alakjai fel-alá járkáltak, s izgatottan súgtak össze, mikor a fiatal diákok elhaladtak mellettük. Jobbról is, balról is fehéren és kéken derengő szellemek bukkantak elő, akik érdeklődve figyelték az elsősöket, majd egymást követve repültek tovább, hangosan beszélgetve. Astaerya sápadtan és reszketve sietett a többiek után, s nem csak amiatt, mert rettentően félt a beosztástól.

Astaerya Seagrave sikeresen beleesett a tóba, mikor megérkeztek a túlpartra.

Minden jól ment addig, míg el nem kezdtek kimászni a csónakokból. Fred és George sikeresen kijutottak, de Astaerya lába megcsúszott a nedvesen köveken, s elveszítette az egyensúlyát. Ugyan az egyik Weasley-fiú utána kapott, de nem volt elég gyors, a kislány ugyanis visszaesett a vízbe. Nagyon nem ázott el, hiszen a partnál már sekélyebb volt a tó, de ez még nem jelentette azt, hogy a hideg, szeptemberi szélben nem kezdett el fázni azonnal. Persze Hagrid – az óriás, aki a peronon várta őket – felajánlotta neki a kabátját, de az annyira nagy és nehéz volt, hogy Asterya inkább a nedves talárjában vacogva várta, hogy végre túlessenek ezen az egész kalamajkán, s a puha és meleg ágyába bújhasson.

– El kellett volna fogadnod a kabátot – rázta meg a fejét George, majd kissé hezitálva, de féloldalasan magához ölelte a lányt, hátha úgy nem fog fázni annyira.

– Majdnem összeestem alatta – vonta meg a vállát Astaerya. – Vigyázz, nehogy tiszta víz legyél te is!

– Nem leszek – vigyorodott el George. – Nem lenne jó, ha már az első napon megfáznál, ugye?

– Szerintem ezzel egy kicsit már elkéstél – sóhajtott fel Fred, aki aggódva figyelte, ahogy Asterya egyre többet szipogott és néha még tüsszentett is egyet-kettőt.

– Jól vagyok, srácok – forgatta meg a szemeit a lány. – Csak essünk túl ezen az egészen.

– Ezzel egyet értek – bólintott nagyot George.

Egymás sarkán taposva érkeztek meg egy lépcsőfordulóhoz, ahol egy zöld talárba öltözött boszorkány várt rájuk. Feszes tartása és szigorú arca láttán Astaerya rögtön bebújt Fred háta mögé. A nő akaratlanul is olyan hatást keltett benne, mintha az anyja állt volna vele szemben. Remélte, hogy személyiségileg nem erről van szó, s a rideg külső csak egy álca.

– Na mi az? – súgta oda neki George.

– Semmi – felelte a lány gyorsan, majd hezitálva ugyan, de újra a két fiú közé állt.

– Üdvözlöm önöket a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában! Én Minerva McGalagony professzor vagyok, és én leszek a jövőben az átváltoztatástan tanárjuk – darálta le a nő azután, hogy mindenki megérkezett és a gyerekek csoportja többnyire elcsöndesedett. – Nemsokára be fogom vezetni önöket egy helyiségbe, ahonnan aztán a Nagyterembe juthatnak. Ott a beosztási ceremónia keretein belül bekerülnek a négy ház valamelyikébe. Az itt létük során az adott háznak kell majd megfelelniük viselkedésileg és tanulmányilag is.

– Bukta – morogta Fred a testvérének, mire George hevesen bólogatott.

– Legalább próbáljátok meg – forgatta meg a szavait Astaerya, aki már akkor elhatározta, hogy nem akar semmilyen összetűzésbe kerülni ezzel a tanárral – legalábbis egyelőre.

– Ugyan kérlek – vigyorodott el George. – Úgy ismersz te minket, hogy próbálkozunk? Vagy megtesszük, vagy pedig nem, ennyi.

– Oké, Yoda – nevette el magát a lány.

– Kicsoda?

– Semmi-semmi – rázta meg a fejét a fehér hajú, majd újra McGalagony professzora kezdett figyelni, aki már igencsak szúros tekintettel pillantott a hármasuk felé. Ennyit arról, hogy a tanárnő jó oldalán marad...

A szigorú professzor asszony egy szűk helyiségbe vezette őket, ahol jó pár percig toporogtak és bámulták egymást a feszült csendben, mire rájuk nézett végre valaki. Egy fehéren derengő kísértet libbent át a falon, akinek már szemfájdítóan élénk ruhái voltak. Éles hangon nevetve suhant végig a diákok felett, s némelyiknek még a fejére is ráütött finoman egy hosszú pálcával, amit a véletlen áldozatai nem feltétlen díjaztak. Astaerya is kapott egyet, s sziszegve dörzsölgette a kobakját, miközben magában átkozódva nézett a távozó szellem után, aki abban a pillanatban lelécelt, hogy McGalagony professzor visszatért a helyiségbe.

– Kövessenek, kérem! – szólt hozzájuk a nő, majd megindult előre, s a diákok azonnal mentek utána. Astaerya némán haladt a többiek mögött. Nagyon félt a beosztástól, hiszen ez volt az, ami eldöntötte az egész sorsát a Roxfortban. Nem hozhat majd szégyent a saját házára, ezért nyilván úgy kell majd teljesítenie, hogy az elfogadható legyen, sőt egyenesen tökéletes. Mi van akkor, ha a süveg a Mardekárba osztja be? Abba a házba, ahonnan a legtöbb gonosz varázsló került ki... Vagy esetleg sehova sem kerül, s vesztesként kell távoznia?

– Nem lesz semmi baj – szorította meg a vállát bátorítóan George. – Az egyik leghíresebb varázslócsaládból származol, ha te nem, akkor senki más sem való ide, Rya!

– Hidd el, az emberek többsége nem feltétlen örül annak, hogy Seagrave vagyok – sóhajtott fel komoran a lány. – Inkább átok ez, mint áldás.

– Annál jobb – kacsintott rá Fred. – Ha te a közelünkben vagy, senki nem mer majd hozzánk szólni!

Astaerya szívesen visszavágott volna, de időközben beléptek a Nagyterembe, s azt is elfelejtette az elétáruló látvány miatt, hogy fiú-e, vagy lány. A plafonon a teljes tejútrendszer kígyózott, tucatnyi apró és csillogó galaxissal körülvéve. A csillagok szinte táncot jártak odafönt, s a kislány csakhamar észrevette, hogy a mennyezet alatt gyertyák lebegtek mindenütt, amiktől csak még mágikusabbnak hatott a felettük elterülő égbolt. Egy szűk folyosón haladtak előre, mellettük két-két hosszú asztal húzódott, teli várakozó és kíváncsi diákokkal. Astaerya legszívesebben elszaladt volna onnan, mert megrémísztette az a rengeteg figyelem, ami a lépteit kísérte. Volt olyan, aki szimplán csak érdeklődött iránta, másik viszont pontosan tudták, hogy melyik családból származik. Ismerték a múltját, hallottak azokrók a pletykákról és legendákról, melyek a Seagrave-ek ősi vonalát övezték. Tudták, s ez egyszerre öntötte el haraggal és félelemmel a kislány lelkét.

Astaerya inkább lehajtotta a fejét, s úgy haladt előre, nem nézve senkire. Érezte mégis, hogy a testvérei őt figyelték. A szeme sarkából látta, hogy Lorcan hevesen integetett neki, de nem tudta rávenni magát arra, hogy viszonozza a gesztust, hiszen akkor fel kellett volna emelnie a fejét, amire jelenleg egyáltalán nem volt képes. Csak ki kell bírnia ezt az egészet, s utána minden rendben lesz. A süveg beosztja valahová, a sustorgás abbamarad és ennyi, kész.

– Kérem, álljanak fel egymás mögé – szólt rájuk McGalagony professzor, mire a diákok próbáltak minél hamarabb eleget tenni a kérésnek. – A süveg – mutatott a zöld taláros nő a mellette álló háromlábú széken lévő kopott és foltozott fejfedőre – befogja osztani önöket egy házba, mint ahogy azt már korábban is említettem. Mikor a nevüket hallják, jöjjenek ide, s vegyék fel a süveget.

Astaerya felkészült arra, hogy hamarosan elkezdődik a várva várt ceremónia, azonban számára is hihetetlen és váratlan dolog történt. A süveg hirtelen úgymond kihúzta magát, s egyszerre megtelt élettel.

Nem most volt már, de nem is olyan régen,
Talán akkor, mikor a varázsvilág úszott a bőségben.
Láttam négy, nagyhatalmú és mindent ismerő bölcset,
Boszorkányt és varázslót, akik kerestek egy völgyet.

Griffendél volt az egyikük, a hős és bátor,
A nagy varázsló, aki néha eltűnt, mint a vándor.

A furcsa és zárkózott Mardekár volt a másik,
Aki bármit megtett volna az áhított tudásig.

Hedvig hollószín haja vadul lobogott a szélben,
Mikor annyi sok évvel ezelőtt iskolát alapítottak az éjben.

Aranysárga ruhájában Helga boldogan táncolt,
Lelkében a kedvesség szabadon és önfeledten lángolt.

Iskolát alapítottak ők négyen akkor a jövőnek,
Megépítették a mágia új, híres révjének, fényes kikötőnek.
Miután eltávoztak, itt hagytak engem, hogy elmondjam tanácsomat,
Na mire vársz kis diák, fejtsd meg a talányomat!

Astaerya csodálva hallgatta a süveg versét, s még a fejét is felemelte végre, elfeledve a korábbi félelmeit. Persze, ezerszer hallotta már a történeteket a Roxfort neves alapítóiról. Hajdanán az apja mesélt róluk esténként, később pedig Allerick és Lorcan, hátha azzal fel tudják vidítani a rémálmokkal küszködő kislányt. Ezerszer és még egyszer mondták el neki a varázsvilág nagy legendáit, s a gyermek úgy nőtt fel, hogy neves hősöknek képzelte magát, s úgy képzelte, egyszer majd megmenti a világot. Aztán persze felnőtt, s rájött sajnos, hogy az élet nem ennyire egyszerű.

– Adams, Leslie! – szólalt meg McGalagony professzor. Egy alacsony, vörös hajú, szeplős arcú kislány bukkant elő a tömegből, majd reszketve a székhez sétált, s leülve rá a fejére húzta a bűvös fejfedőt.

– Hugrabug! – kiáltotta el magát nem sokkal később, s a gyermek mosolyogva sietett ahhoz az asztalhoz, ahol már vadul integettek neki.

– Arrow, Charles!

– Griffendél!

– Arrow, Sebastian!

– Mardekár!

Hirtelen mindenki elnémult. Nem volt szokatlan ugyan, hogy a testvérek nem ugyanabba a házba kerültek, de ennyire ellentétes beosztásra régen nem volt már példa. Ikrek voltak, mint Fred és George, s egy pillanatra a két ismeretlen Arrow-fiú egymásra nézett, majd mindkettő ment a maga asztalához, ahol már izgatottan várták őket.

– Benson, Alice!

– Hollohát!

Egy nyúlánk, szőke hajú lányt osztott be a süveg, aki szinte már szaladt az őt váró asztalhoz. Hát megvolt mind a négy ház. Astaerya maga sem tudta, hogy melyikbe szeretett volna tartozni. A Griffendél lett volna a legjobb választás, hiszen közel lett volna a testvéreihez, de mégis... Talán nem elég bátor hozzá. Talán a múltja miatt őt is elválasztja majd a süveg a családjától, s a Mardekárban köt ki. McGalagony tovább olvasta a neveket, s a gyerekek sorra mentek kifelé, majd a beosztás után a helyükre. Mindegyikük vidám volt és izgatott, egyikük sem reszketett ázottan és elbújva, mint Astaerya.

– Seagrave, Astaerya! – hatolt át McGalagony professzor hangja a diákok nyüzsgésén. A kislány arcából kifutott a szín, s megint lehajtotta a fejét, hogy ne lássa azokat, akik hirtelen felé fordultak, hiszen felismerték a fehér haja miatt. Astaerya nyelt egy nagyot, majd lassan elindult a szék felé. Nem csak a többi gyerek, még a tanárok is őt nézték, ami nem segített azon, hogy ne érezze rosszabbul magát. Végül csak odaért, s gyorsan magára kapta a süveget.

– Áhh! Egy újabb Seagrave! – hallotta meg Astaerya a fejfedő hangját a fejében. – Ahogy elnézem nagyon félsz a reakcióktól és az emberek véleményétől,  ifjú boszorkány. Érzek benned valamit, amit egyelőre nem tudok hova tenni. De melyik házba osszalak, Astaerya Seagrave? Legyen a... GRIFFENDÉL!

Hatalmas taps és hangos kiáltozás fogadta a vörös oroszlánok asztala felől, mire Astaerya kicsit megnyugodott. Gyorsan lekapta magáról a süveget, majd már sietett is tovább a helyére, amit Lorcan és Allerick foglalt le neki, pontosan kettejük között.

– Üdv itthon, Assie! – mosolygott rá Allerick, Lorcan pedig azonnal magához ölelte, amiről később maga is rájött, hogy nem volt túl jó ötlet.

– Merlinre! Miért vagy tiszta víz?

– Hááát... – húzta össze magát kicsit a lány, miközben próbált teljesen ártatlannak látszani. – Az úgy volt, hogy kicsit beleestem a tóba.

– Kicsit? – vigyorodott el Lorcan, de a szemeiben felcsillant az aggodalom.

– A tóba? – Allerick már sokka inkább feszülten és ijedten nézett rá. Az egy dolog, hogy a húga néha kissé ügyetlen tudott lenni, de ennyire? Éveken át az volt az egyetlen szerepe a családban, hogy vigyázzon a testvéreire, amit ő lelkiismeretesen meg is tett. Most mégis, leveszi róla a tekintét pár órára, s máris megtörténik a baj.

– Nincs semmi baj, Al – mosolyodott el halványan Astaerya. – Ha vége lesz ennek az egésznek, akkor majd veszek egy jó, forró fürdőt, oké?

– Megígéred? – nézett ra komolyan Allerick, s a kislány tisztán látta a bátyja arcán, hogy a fiú nem viccelődött. Ha kell, beront majd a lányokhoz, csak biztos legyen abban, hogy a húga tényleg betartotta a szavát.

– Meg – bólintott Astaerya, majd újra visszafordult a a beosztás felé.

– Weasley, Fred! – mondta McGalagony professzor, s még Astaerya is élénkébben nézett a háromlábú szék felé. Mi tagadás, érdekelte, hogy a két bolondos fiú hova fog kerülni.

– Griffendél! – kiáltotta el magát a süveg, mire az oroszlánok újra hangos örvendésbe fogtak. Fred vidáman szaladt feléjük, majd le is vágta magát egy másik vörös hajú, szeplős arcú és idősebb fiú mellé.

– Gratulálok, Fred! – veregette meg a vállát az ismeretlen, de mindenképpen családtag.

– Szóval ő az öcséd? – kérdezte hirtelen Allerick, mire Lorcan és Astaerya döbbenten néztek rá. Természetesen tudták, hogy a bátyjuk nem magában töltötte az éveit a Roxfortban, mégis furcsa volt számukra, hogy valakivel olyan jó kapcsolatban legyen, hogy még az adott illető családját is ismeri. – George és ő tényleg olyan, mint két tojás, Bill!

– Valóban – nevette el magát a Billnek nevezett fiú.

Időközben George Weasley is sorra került, s a süveg őt is beosztotta a Griffendélbe, így aztán vidáman pattant le Fred mellé.

– Mind itt vagyunk! – kiáltott fel vidáman Astaerya, mire a két új barátja vadul bólogatni kezdett.

– Mondtuk mi, hogy oroszlánok leszünk! – vonta meg a vállát Fred.

– Hát persze – vágta rá George is, majd mindhármukból kitört a nevetés.

– Ti ismeritek egymást? – kérdezte Bill csodálkozva.

– Persze – biccentett Fred. – A vonaton találkoztunk, aztán mi húztuk ki Ryát a tóból.

– Még mindig nem fér a fejembe, hogyan tudtál beleesni – rázta meg hitetlenkedve a fejét Lorcan, s közben féloldalasan magához ölelte a húgát.

– Tehetség – vonta meg a vállát Astaerya, de azért boldogan bújt a bátyja karjai közé, mert tény, hogy fázott kissé.

– Egy kis figyelmet kérnék! – állt fel egy hosszú szakállú, magas varázsló az emelvényen álló asztal mellől, akiről Astaerya jól tudta, hogy a híres Dumbledore professzor volt. A hangját meghallva mindenki ránézett, s azonnal elcsendesedett az összes diák. – Köszönöm! Üdvözlök mindenkit a Roxfortban! Frics úr megkért, hogy emlékeztessek mindenkit arra, hogy a folyosókon tilos varázsolni, s éjszaka se járkáljon senki a hálókörletén és klubhelyiségén kívül. Jó étvágyat!

A diákok egyszerre csaptak le az asztalokon megjelenő ételekre, s Astaerya sem kérette sokáig magát, bár Lorcan mellől nem igazán húzodott el.

– Ugye tudod, hogy így elég nehéz enni?

– Tudom, bocsi – sóhajtott fel a lány, majd lassan felült, hogy ne zavarja annyira a bátyját.

– Na, gyere vissza nyugodtan – bökte meg a húga vállát Lorcan. – Csak vicceltem. Szoktam, hisz ismersz!

– Már nem fázok annyira, jó így is – legyintett Astaerya, majd ő is enni kezdett. Jó ideig nem is beszéltek egymással, csak hallgatták a többi grifdendéles csevegését, miközben csörrentek a villák és egymásnak koccantak a poharak. Hiába volt kissé nagy a zűrzavar, megvolt a maga varázsa. Astaerya életében először úgy érezte, hogy igazi, hamisíthatatlan béke vette körbe. Az új iskolatársai hangja lassan enyhe zúgássá állt össze, ahogy a gondolatai tovaszálltak. Már nem a Roxfort Nagytermét látta maga előtt a megterített asztalokkal, hanem hosszú, végtelen folyosókat és égigérő könyvespolcokat. Fel-felcsillanó fáklyákat a sötétben, melyek lángja lágyan ringott a boltívek alatt lopakodó, játékos szellőben. Portrék poros alakjai követték a tekintetükkel, s halványan derengő szellemek kísérték a lépteit. Csak ő volt ott és a mágia. A varázslat, amely betöltötte a kastélyt és eggyé is vált vele.

Astaerya Seagrave úgy érezte, hogy végre hazatért.

*~°•••——●——•••°~*

Hey!

Régen jártam már itt, de azért nem voltam annyira tétlen. Meghoztak a következő részt, yeeey! (Persze, ha van itt valaki, lol :D)

Lenne egy kérdésem! :3 Eddig mi a véleményetek Olysseus, Meredith és Eamon karakteréről? Tudom, egyelőre nem túl sokat szerepeltek, de a jövőben több fontos részük is lesz, szóval érdekelne a véleményetek ♡