*~°°•••—●—•••°°~*

Az erdő mélyén rejtőző, ősi és olykor egyenesen ijesztő Seagrave-kúria hangosabb volt, mint mikor a családfő bájos, de csöppet a múltban ragadt felesége kijelentette, hogy Allericknek fogja nevezni az első gyermeküket. Olysseus Seagrave – aki maga is megküzdött fiatalon a kacifántos nevével, s nem egyszer átkozta el a felmenőit érte – egészen sokáig képes volt ellenkezni szeretett párjával, de ha a drága Meredith akart valamit, akkor bizony annak nem volt akadálya. Az ifjú örökös tehát Allerick lett, s a régies névvel megáldott fiú későbbi testvérei sem jártak nagyobb szerencsével.

Az az idő azonban már elmúlt. Az ominózus éjszaka óta egy egész évtized is eltelt, Allerick majdnem felnőtt, többnyire érett tizenöt éves fiúvá cseperedett, s született két testvére is. Egy öccse, aki anyjuktól a Lorcan nevet kapta, s egy húga is, Astaerya. Mindhárman igyekeztek úgy becézni a másikat, ahogy csak tudták, ugyanis egyikük sem örült túlzottan annak, hogy Meredith Seagrave kreatív kedvében volt a terhessége alatt.

Mr. Seagrave volt az, aki újra hangossá tette a kúriát. Azaz, pontosabban nem feltétlen ő, hanem egy sürgős levél, ami nemrég érkezett a Minisztériumból. A férfinek már jó ideje elege volt a főnöke és a mágiaügyi miniszter folytonos kéréseiből, de nem sokat tehetett ellene azon kívül, hogy egy-egy hosszabb munkanap után egy üveg Ogden-féle Lángnyelv társaságában átkozta a teljes varázsvilágot és saját magát is, amiért annak idején fejébe vette, hogy ő márpedig auror lesz.

Elméletileg egy kellemes éjszakát tervezett. Elolvas egy könyvet, játszik a gyermekeivel, elmond egy mesét a lányának lefekvés előtt, vagy esetleg elmegy a feleségével vacsározni. Persze, hogy valaminek pont akkor kellett történnie, amikor már kiélvezhette volna a jól megérdemelt pihenését. Egy levél a Minisztériumból, miszerint egy szigorúan titkos megbízást akarnak a nyakába sózni, hiszen ő az egyik legjobb auror.

– Legjobb, persze – morogta sötéten Olysseus. Az általában gyengéd és kedves férfi szemében olyan hidegség csillant, hogy még a mindent látott felesége is hátrébb lépett egy pillanatra. – James a legjobb, nem én!

– James Potter meghalt, drágám – felelte halkan Meredith szemforgatva, mintha nem ez lett volna az első alkalom, hogy átrágták magukat ezen a témán. – Ha azt mondják, hogy te vagy a legjobb, akkor fogadd is el!

– Merlinre, ne kezd te is! – nézett felé a férfi, de aztán a tekintete visszatévedt a levél felé. Végül aztán fáradtan felsóhajtott, majd a kezeibe temette az arcát. Miért? Miért mindig őt verte a világ?

– El kell fogadnod – lépett a nő Olysseus elé, s finoman megfogta a férfi remegő kezeit, hogy leválassza őket a fejéről. A sápadt ujjak mögött gyásszal teli szemek fogadták, melyekben valósággal lángolt a harag. Meredith úgy látta, mintha egy sárkány szemeibe nézett volna.

– Nem tudom, hogy mikor jövök vissza – rázta meg a fejét a családfő. – Lehet túl sem fogom élni...

– Túl fogod – felelte keményen a felesége. – Harcos vagy, Olysseus Seagrave!

– A felmenőim voltak azok, nem én. Az az ág már régen kihalt, még jóval előttem.

– Csak akkor, ha elfelejted. Amíg valaki emlékszik rá, addig semmi sem válik az örök enyészetté.

Olysseus ajkaira keserű mosoly kúszott. Hánszor is hallotta a néhai édesanyjától ezt mondatot? Annak idején minden erejével hitt a szülei szavaiban, még akkor is, ha túl sötétnek tűntek. Aztán a világ megváltozott. Megismert egy cserfes, vörös hajú boszorkányt és a szeme végre felnyílt. Mégis, a családja öröksége nem hagyta nyugodni, hiába próbált meg elmenekülni tőle.

– Úgy érzem, hogy el akarsz innen küldeni.

Meredith kifejezéstelen arccal nézett vissza rá, mintha egyáltalán nem érintette volna meg a férje kijelentése. Csak egy pillanatra villant fel a szemeiben valami, ami csak a legfigyelmesebbek vettek volna észre. Olysseus Seagrave jól ismerte a feleségét, talán jobban, mint bárki más. Tudta jól, hogy soha nem távolodott el igazán a családja eszméitől, noha nem is értett velük mindig egyet. Meredith Holloway elől hiába menekültek a férfiak, a nő bája ugyanis végül mindig visszaterelte őket a csapdájukba.

– Ez természetesen nem igaz – felelte végül csendesen Meredith, de a hangja éppolyan hideg volt, mint a tekintete. – Szeretném, ha velem maradnál és a gyermekekkel, de a megbízatást rád bízták. Nincs más, aki elvégezhetné rajtad kívül.

– Rengeteg olyan auror van, akik ugyancsak képesek lennének elvégezni a feladatot. Sokan közülük kérés nélkül vállalnák, de valamiért pont engem talált meg a Minisztérium – tette hozzá gúnyosan. Bárcsak porig rombolná valaki az egész kócerájt úgy, ahogy van. Amilyen sötét gondolatok telepedtek meg az elméjében időnként, gyakran elgondolkodott azon, miért a Griffendélbe osztotta be annak idején a süveg. Bátornak bátor volt, de ebben ki is merült a jó tulajdonságainak a listája.

– Ez a te harcod, a te sorsod – állt odébb a férje elől Meredith. – Mindenképpen az életeddel játszol, ha elmész és akkor is, ha nem.

Olysseus nem felelt azonnal. Mikor változott meg minden ennyire? Mikor legutóbb visszanézett az életére, a világ nem volt ennyire sötét. Nem szaladgáltak mindenütt halálfalók, nem haltak meg emberek egy őrült varázsló világmegváltó tervei miatt. Korábban eszébe sem jutott volna, ha rejtegetnie kell a családját egy félreeső birtokon a származása és a múltbéli cselekedetei miatt. Ugyanakkor arra sem gondolt volna, hogy a felesége egyszer majd arra próbálja rávenni, hogy induljon el egy öngyilkos küldetésen. Hol volt az a nap, amikor megismerte azt a csendes és gyengéd lányt, aki később a hideg és számító feleségévé vált? Gyakran felcsendültek az elméjében az egyik legjobb barátjának a szavai, mikor elújságolta a nagy hírt, miszerint feleségül veszi Meredith Holloway-t.

"Biztos jól átgondoltad ezt, Oly?"

– Legyen hát! – húzta ki magát Olysseus Seagrave és méregzöld szemeiben új láng lobbant fel. – Ha a Minisztérium ezt akarja, hát legyen! Elvégzem a rám kiszabott feladatot és megteszem mindazt, amire az erőmből telik még akkor is, ha ez minden bizonnyal a halálomat jelenti majd. Ez volt a kívánságod, nem igaz?

– Tudod jól, hogy nem – hajtotta le a fejét Meredith alázatosan. Az arcába hulló kávébarna tincsei gondosan takarták az ajkain megnyugvó hűvös mosolyt. – Minden nap érezni fogom a hiányodat. Minden reggel nélküled kell majd felkelnem és minden este egyedül kell lefeküdnöm egészen addig, míg végül épségben hazatérsz.

A férj arcán fájdalom suhant át. Mikor ténylegesen aurorrá vált, az első munkanapja előtt Meredith pont ezekkel a szavakkal vált el tőle. De az a nő teljesen más volt. Egy fiatal lány, aki egyetlen mosolyával képes volt elcsavarni Olysseus fejét. Egy olyan Meredith volt ő, aki már nem létezett. A gyönyörű, kedves és félszeg szerelme meghalt valamikor a háború alatt, s helyette csak az a nő maradt, akivel már több éve együtt élt, de lényegében idegenek is lehettek volna egymás számára.

– Ha visszatérek, remélem jobb szívvel fogadsz majd, Meredith – felelte Olysseus halkan, majd életében utoljára megsimította a felesége arcát, s a szobája felé indult, hogy összepakoljon.

*~°°•••—●—•••°°~*

A magas, világosszőke hajú férfi épp egy köpenyt igazgatott el magán, mikor váratlanul kopogtatott valaki a szobájának az ajtaján.

– Igen? – fordult a bejárat felé, s pár pillanattal később egy apró kislány dugta be a fejét a szobába, mire a férfi halványan elmosolyodott.

– Assie! – lépett közelebb a gyermekhez, majd becsukta utána az ajtót és csendesen letérdelt elé. – Mit csinálsz itt? Már régen ágyban lenne a helyed.

– Hallottam, hogy veszekedtek – vonta meg a vállát a kislány. – Hová mész, apa?

Ha valaki azt mondta volna Olysseus Seagrave-nek, mikor még csak lázadó, hátulgombolós kölyök volt, hogy egyszer majd szívesen lecserélné a kalandokat arra, hogy a gyermekeivel lehessen, akkor mindenbizonnyal kinevette volna az illetőt. Most azonban a világ összes kincséért sem akart elmenni otthonról egy olyan ügy miatt, ami semmi jóval nem kecsegtetett.

– Van egy feladatom, amit el kell intéznem – sóhajtott fel Olysseus. – Ne törd rajta a fejed, manócska – tette hozzá mosolyogva, mikor látta, hogy a lánya erősen töprengeni kezdett valamin.

– Veled mehetek?!

Olysseus nevetve rázta meg a fejét. Lehetett bármilyen rossz is a hangulata, az ő egyetlen lánya mindig képes volt arra, hogy mosolyt csaljon az arcára. Örökké hálás lesz a sorsnak, hogy megajándékozta egy csodával a gyermekei képében. Miattuk még a felesége gyakori hangulatingadozásait is jobban viselte, mint egyedül. Ha másért nem is, hát értük érdemes lesz visszatérni.

– Sajnos nem hiszem, hogy egy ilyen hosszú útra elkísérhetnél engem, Assie.

– De akkor ki fog vigyázni rád? – kérdezte a kislány, gyermeki elméjével úgy vélve, hogy teljesen jogosan.

– Majd én magam.

– Ezt erősen kétlem – nézett rá szkeptikusan a lánya. Az az ártatlan tekintet emlékek ezreit indította útjára Olysseus lelki szemei előtt. Olyan képeket, amit a férfi próbált az évek során minél mélyebbre temetni, de nem sok sikerrel járt. Újra és újra felbukkant az annak a vörös hajú lánynak az arca, kedves mosolya és aranyos nevetése, aki kivezette a sötétségből a fényre, s akkor a pártját fogta, mikor mindenki más eltávolodott tőle. Nem sok barátja volt akkoriban, de azok, akik mindenen keresztül mellette maradtok igazán fontos helyet foglaltak el a szívében.

– Köszönöm a bizalmat, manócska! – borzolta össze a lánya ezüstös haját mosolyogva.

– Nem akarom, hogy elmenj! – fakadt ki hirtelen Assie, s minden további nélkül az apja karjaiba vetette magát. Olysseus alig tudta elkapni őt, de sikeresen vette az akadályt, s szótlanul ölelte magához a reszkető kislányt, miközben természetesen hagyta, hogy Astaerya könnyei eláztassák a frissen felvett köpenyét és talárját.

– Én sem szeretnék – suttogta halkan a férfi, s közben gyengéden simogatta a lánya hátát. – De sajnos nem tehetek mást, manócska... A miniszter asszony kívánságát nem lehet csak úgy semmibe venni.

– Ez akkor sem igazság! Ki fog nekem mesét mondani este, ha te nem leszel itt? Anya sosem tenné...

– Biztos vagyok benne, hogy Allerick és Lorcan szívesen olvasnak neked, édesem – mosolyodott el szomorúan Olysseus. Arra már inkább nem tett megjegyzést, hogy a felesége kicsit másképp értelmezte a gyermeknevelést, mint ő.

– De ők nem olyanok, mint te – érkezett az őszinte válasz, ami ezer darabra törte Olysseus szívét. Persze, hogy nem...

– Tudom jól – mosolygott a könnyein keresztül a férfi, s még szorosabban ölelte magához a lányát. – Tudom, Assie.

Olysseus Seagrave mindent megadott volna azért, ha elnapolhatná ezt az egész küldetést úgy örökre. Egyszer már magára hagyta a gyermekeit, s annak nem lett jó vége. Maga sem tudta, hogy mi történt, de mikor hazatért egy hosszabb, több napos munkából, a fiatalabb fia könnyes szemekkel szaladt hozzá, s alig tudta kiszedni belőle, hogy mi történt a távolléte alatt. Azóta lett a lánya aranyszőke hajából ezüst, s senki sem tudta rá a választ. A fiai csak annyit mondtak neki, hogy az egyik folyosón, a földön találták meg a kislányt eszméletlenül, Meredith meg nem is volt otthon.

– Eszembe jutott valami – szólalt meg hirtelen a férfi, s kicsit eltolta magától Assie-t, hogy lássa a kislánya világoszöld szemeit.

– Micsoda? – kérdezte szipogva Astaerya.

– Mit szeretnél, mit hozzak neked az utamról?

A kislány döbbenten nézett az apjára, majd félig sírva, de félig már nevetve megtörölte a szemeit, s szomorúan mosolyogva rázta meg a fejét.

– Egy sárkányt – vigyorodott el az ezüstös hajú gyermek, s olyan angyali ártatlanság csillant fel a szemeiben, ami Olysseusnak minden pénzt megért.

– Nem hiszem, hogy az olyan egyszerű lesz, de legyen bármi, hozok egy neked egy sárkányt, manócska!

Legyen bármi... Essen a hó, záporozzanak rá átkok és villámok, ő teljesen biztos abban, hogy sárkány nélkül nem tér haza. Ha egyszer megígérte a lányának, akkor nem fogja megszegni a szavát. Olysseus Seagrave nem olyan ember, s ezt mindenki tudta róla, aki ismerte.

– Nem akartál elköszönni tőlünk, igaz? – kérdezte Assie halkan, de már tudta a választ.

– Reménykedtem benne, hogy mindannyian alszotok, de nem mentem volna el anélkül, hogy rátok nézek – felelte Olysseus, s egy halvány mosoly játszott az arcán.

– Reméltem is, apa! – vigyorodott el Assie, majd újra magához ölelte az apját.

Nem is tudták még akkor, de csak évekkel később került sor arra, hogy újra találkozzanak egymással...

*~°°•••—●—•••°°~*

Hey!

Igen, újabb Harry Potter fanfic. Igen, még mindig nem szoktam le arról, hogy párhuzamosan írjak egyszerre több sztorit is. Igen, ez nem severitus, jól látjátok! ^_^

Nem tudom, hogy mikor és hogyan lesz rész, de igyekszem majd ezzel a kis szösszenettel is haladni, nyugalom! :3 Egyébként már úgy nagyjából Harry környékén járunk a sztoriban, de még becsempészünk az ifjú fogó iskolás évei elé plusz két esztendőt, szóval lesz benne pár érdekesség, legalábbis remélem, hogy tetszeni fog nektek! ^^

Ha van egy kis Daenerys Targaryen beütése Assie-nek, meg úgy unblock később az egész sztorinak, akkor igazán sajnálom, de mostanában túl sok Trónok Harcás videót néztem, s eléggé megihletődtem. Azért persze igyekszem majd eltérni tőle, úgyhogy ne dobáljatok meg paradicsommal (még), köszi! :D

Addig is, jó olvasást! *-*