A megláncolt fiú továbbra is kitartóan menekült a Fehér Erdőn át. Futott, ahogy csak a lába bírta, bár nem értette sem azt, hogy miért, sem azt, hogy hová is siet ennyire. Egy idő után, mikor már az erdő egy eldugott pontjába került, elkezdett lassítani. Már nem hallotta a várban lévő káosz hangjait - talán véget is ért - gondolta magában.

- Tiszta őrület... egy hete tértem magamhoz vidéken, ahol azt mondták, hogy hosszú időn át aludtam... azelőttről csak emlékfoszlányaim vannak... ezt követően válaszokért indultam a városba... de ott valamiért gyanúsnak találtak ezért egyből halálra is ítéltek, szép mondhatom... mondjuk, kinek ne tűnne gyanúsnak valaki, aki még a nevét sem tudja - és mosolyodott el szürreális helyzetén. - Most pedig itt állok megláncolva egy erdő közepén és magamban beszélek... mégis mi jöhet még? - méltatlankodott hangosan.

- Ugyan ifjú, ne szomorkodj. - csendült fel két női hang tökéletes szinkronban.

- Ki volt az? - kérdte meglepetten.

- Hihi - kacagtak fel a hangok gazdái, majd hirtelen a szél felkapott néhány falevelet és szirmot, majd kirajzolódott belőlük két alak hatalmas mosollyal az arcán - hát mi voltunk. Az én nevem Miranda, ő pedig a nővérem Vanessa, mi az erdő szellemei, vagy ha úgy jobban tetszik, tündérei vagyunk, akik azóta őrzik e tájat, mikor ezek a hatalmas fák, még csak csemeték voltak. Te pedig Pete vagy nem igaz? - kérdezték a kíváncsi lények.

- Nem, ez nem az én nevem. Ez annak az öreg kereskedőnek a neve volt, akinek a házában magához tértem... azért mondtam ezt a nevet, mert kellett egy a hóhérnak és nem jutott más az eszembe. Az a helyzet, hogy a valódi nevemre nem is emlékszem. - ekkor a két tündér egymásra pillantott, majd elmosolyodott és így szólt:

- Lehet, hogy mi ismerünk valakit, aki tud rajtad segíteni. De tudnod kell, hogy nincs garancia sem arra, hogy megtudod, sem arra, hogy élve távozol tőle. - a fiú nyelt egyet, majd így folytatta:

- Ha van módja, hogy egy kicsit többet megtudjak a múltamról, és magamról, akkor vállalom a kocká... - azonban mondandóját már nem tudta befejezni, mert egy ló ügetése zavarta meg, és a rajta ülő lovas, aki nagy sebességgel közeledett felé.

- Végre megvagy fiú, ha tudnád, már mennyi ideje kereslek - s látszott arcán az elégett és önelégült vigyor - a főnök örülni fog, ha elviszlek hozzá.

- Fuss! Hallatszott egy hang a fejében. Nem is tétlenkedett, újból futni kezdett a bokrok felé, hogy a lovas ne tudja követni, terve bevált, azonban a katona gyalog követte őt. A futás közben váratlanul egy hasadékba lépett, mely a súlya hatására szétnyílt, ő pedig lezuhant. Nem sokkal később arra eszmélt, hogy vízbe esett. Kapkodott a levegőért, és bilinccsel a kezén a partra evickélt. Ott kifeküdt a hátára és mély levegőt vett egymás után többször is... ismerős volt számára ez a helyzet, bár nem tudta honnan. Néhány perccel később, miután visszatért a józan gondolkodása az sokk elmúltával, elkezdett körbeszemlélni hova is került. Egy földalatti barlangba került azt vette észre, melyből több járat is vezetett.

- Most merre tovább? - kérdezte magától kissé megrémülve. A kevés fény miatt hunyorítva kémlelte a járatokat. Ekkor pedig nagy megdöbbenésére az egyik járatban fény támadt és egy mélydörgő basszus hang szólalt meg.

- Ki van ott? - ennek hatására a megrémült fiú elbújt az egyik szikla mögé, majd pedig várt. Nem sokkal később a hang újra megszólalt, de már jóval közelebbinek hatott - Azt kérdeztem ki van ott? - mire bármit is válaszolhatott volna, már a búvóhelyeként szolgált sziklának szorították oda nyakánál fogva. - Nem fogok több esélyt adni, sürgősen mond el, hogy ki vagy és mit keresel itt, különben többé nem fogsz beszélni senkihez. - Ahogy a fiú ránézett a szakállas férfire, hirtelen egy fájdalmas érzés nyílalt bele a fejébe, tudta ki áll vele szemben, majd kinyögte a nevet:

- Aleister. - nagyon meglepődött a férfi mikor meghallotta a nevét és dühösen szólt.

- Honnan tudod a nevemet? Mégis ki a franc vagy te és mit keresel itt?

- Ha tudnám, elmondanám, esküszöm. De sajnos még azt sem tudom, én ki vagyok, sem azt, hogy hol, vagy miért. Egyet tudok, hogy erre mind fényt akarok deríteni.

- Értem - simította meg szakállát Aleister - ezek szerint rólad mesélt Miranda az imént. Rendben van, először is had ismertessem helyet ahova most csöppentél. - mondta, majd leült törökülésben az egyik sziklára.

- Ez egy szent hely volt, melynek múltja a régi korokhoz nyúlik vissza, és több fontos esemény is történt itt, Albion népe számára. Magának Abionnak, a nagy fehér sárkánynak, ez kedvelt helye volt a legendák szerint, többen úgy tartják, hogy itt is született. Szintén ezen a helyen, királlyá koronázták Avalont százötven évvel ezelőtt, aki oly dicső uralkodója volt az országnak. Uralkodása alatt visszaverte a vörös vikingek, és a velük szövetségben álló valkűrök csapatát. Még ma sem tudjuk, ezt, hogy vitte végbe, de ezt a sikert látván, a sziget több népe is csatlakozni akart Avalon csapataihoz. Katonák érkeztek az összes égtáj felől. Kelta íjászok, több ezer fő. A Felföld erős termetű lándzsásai, kik rókabőrbe burkolózva jártak. Háromszáz elit vívó, aki a Kristály Palota utolsó őrzője volt, és végül, de nem utolsó sorban a Brigthton-i gróf és tízezer fős lovassága. Az így már negyvenezer főre duzzadt sereg, egy kimerítő csatában legyőzte az északi nép főseregét Birmingam-nél, majd további győzelmeket aratott, Chester-nél és York-nál, majd Newcastle után a tengerre kényszerítette az ellenséges sereg megmaradt csapatait. Ezután a béke honolt az országra. A szövetségben álló területek egyesültek a Sárkányos lobogó alatt és létrehozták a ma is fent álló királyságot. Ekkor kapta meg Avalon királytól a főméltósági tisztségeket az öt mellette szolgáló hűséges katona. Ezekkel a rangokkal egy-egy zászló is járt, mely az adott család címerévé vált. Brigton grófja a ló, a Felföld fejedelme a róka, Wales hercege a sas, York grófja az oroszlán, Nottingham bárója pedig a szarvas címert kapta.

A fiú csak figyelte a történetet és próbálta felidézni, hátha talál ehhez kapcsolódó emléket a gondolatai közt.

- A mostani helyzettel, pedig ha jól hallottam, már tisztában vagy, szakította meg elmélkedését a bölcs ember. Erre csak bólintott a fiú. - Tudod fiam - kezdte újra nyugodt hangon - ezt a történetet nem sokan fogadták volna ilyen figyelmes, és megértő arccal, mint te most... ezt pedig csak igazolja, amit eleve gondoltam rólad. Kérlek, gyere velem kicsit tovább, szeretnék neked mutatni valakit, hogy be tudjam fejezni a történetet és, hogy kellőképp be tudjak mutatkozni én is. Utána pedig ígérem, válaszokat fogsz kapni a benned lakozó kérdésekre. - A fiú nem tétovázott és megindult a férfi, és egyben a remélt válaszok után. Haladtak egy darabig, közben Aleister történeteket mesélt a fiúnak magáról, varázslatról, a mostani és a régi világról, Avalon király nagy tetteiről, a szent fegyverekről melyek a világ harmóniáját hivatottak fent tartani, és a sárkányokról. Nagyjából 10 perc után elértek egy hatalmas méretű vaskapuhoz, melyet különböző festmények díszítettek. Itt megállt a férfi, majd belökte a kaput egy kézzel. A hatalmas méretű ajtók nyílni kezdtek, majd így szólt végül:

- Jól figyelj most, mert ilyet csak pár ember lát évszázadokon át - kezdett bele - fiam, én vagyok a nagy Avalon király mágusa, Aleister Drack a sárkányok őre! - és mire ezt kimondta, a kitárult kapu túloldalán egy kisebb termetű sárkány tárult a szeme elé aki kíváncsian pillantott rá.

Ui.: A második részre ennyit terveztem, remélem tetszeni fog annak, aki olvassa.