32.fejezet/ Lejárt az időnk
Ambrosia
Úgy éreztem mintha valaki egy hatalmas löketet adott volna. Hol vagyok?
- Hát élsz kedvesem! - A férjem hangja zökkentett ki álmodozásaimból.
- Hát mégis a mennyországba kerültünk?
- Nem. Az nem lenne nekünk való. A Földön vagyunk és élünk! Mindketten! Újra! - Nagyon boldog volt.
Majd azonnal megcsókolt.
- Hiányoztál.
- Ric. Mit tettél?
- Felélesztettek a Természet Italával. Most pedig ezzel én is téged.
Megsimogattam az arcát.
- Ez már nem a mi időnk, és legbelül ezt te is tudod.
- Nem tudtam nélküled élni. Ne mondj ilyet.
- Alaric! A mi időnk lejárt. Legyőztek és eltiportak. Te pedig utánam jöttél.
- Újra boldogok lehetünk.
- A sírba vittem egy titkot. Ezek után nem leszel boldog.
- Miről beszélsz?
- Terhes voltam. Elvetéltem. Miattad, mert menekülnöm kellett veled. De én mégis kitartóan veled tartottam, mert szerettelek.
- Nem mondhatod ezt...
Kikeltem a síromból. Éreztem, hogy valami magához hívott.
- Most hova mész?
- Egy Használóhoz. Szeretném, hogy te is velem tarts. De ha te még élni akarsz, az a te döntésed.
Alaric mellém szaladt. Megfogta a kezem.
- Nem fogok nélküled élni. - Megcsókolt. Aztán elindultunk. Azt hiszem az utolsó utunkra.
Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top