C. Csoport
Clara

Az Útvesztő folyosóit jártam és közben lassan ittam a zsákmányolt vizem. Már megént sétálgatós monológ? Aham. Bocs, de az életem kissé unalmas, kimerül a menekülésben és kajálásban. Néha azon gondolkodom jó milyen lenne valakivel beszélni. Mármint, oké, én megvagyok és túlélem a napokat, de azért a társaság hiánya mégis olyan, mint egy üvegfal, nem látom, de érzem, hogy ott van. Nem tudok semmit erről a fiúkról, azon kívül, hogy ők a két lábon járó kaja és víz biztosítékom. Azon kívül semmit én tudok róluk. Egyetlen egy fiút láttam csak közelről, a többieknek csak a hangját hallottam. Nem tagadom, kíváncsi vagyok. Mióta az a fiú meghalt, másként kezdtem gondolkodni. Ők ugyanolyan érző, emberi lények mint én, nem csak egy szerencsés szelvény amit akkor használok ki amikor akarok. Ne érts félre, nem fogom feláldozni a túlélési esélyeim egyikért sem közülük, de adhatok egy esélyt arra, hogy többet megtudjak róluk. A kíváncsiságom sodort a mostani helyzetembe, talán ki is fog hozni belőle.

Nappal volt, olyan majdnem dél. Már ismerem annyira a fiúk programját, hogy kitaláljam, ilyenkor szünetet tartanak. Nem akarom felfedni magam, dehogy, én csak akarok egy kicsit utánuk kutakodni. Egy fél órája baktatok, azt remélve, hogy egy fiúba is belebotlok, de hiába. Elbújtak előlem, vagy mi? Ugyan már! Nem rossz szándékkal keresem őket! Becsszóra! Gyertek elő fiúcskák!

Aztán mégis csak rám kacsintott a szerencse, mert egy motoszkálást hallottam. Bingó! Óvatosan a hang irányába lépkedtem, nem csaptam zajt meg a lélegzetem is féken tartottam. A falhoz lapulva közelítettem meg.

-Nahát, Newt, nem gondoltam volna, hogy összefutunk ma. - hallottam egy fiú hangját

-Én sem. - lihegett egy másik fiú hang- Már ideje volt pihenni.

-Ja, de olyan para van bennem, azok után, ami Josh-sal történt tegnap. Folyton sietek visszaérni.

A másik fiú nem válaszolt. A kíváncsiság vehemensen vett rajtam erőt, az Labirintus falának támaszkodtam és tovább kúsztam. A fejem annyira dugtam ki, hogy lássam a beszélőket: egy nyurga barna hajú fiút és egy hasonló magasságú, szőke fiút. Az utóbbi eléggé lihegett és kimerülten a falnak dőlt.

-Csóró bökött. Biztosan szétmarcangolták a Siratók. - mondta a barna hajú

A szőke fiú egy sötét pillantást vetett rá, az arca szomorúság képe.

-Sajnálom, hogy Josh meghalt. Egyre kevesebben vagyunk.

Aham. Szóval Josh-nak hívták a fiút tegnap estéről? Tudod, a fiú akinek nem akartam segíteni. A szőke fiú hangja gyászos volt, akkora méretű bűntudatot zudított rám, hogy elvörösödtem és elszorult a torkom. Nincs értelme tagadni. Ez van, hagytam meghalni egy fiút az éjszaka. Nem segítettem neki, magammal törődtem. Ez az igazság jobban kivégzi a lelked, mint egy Visitó. Önző voltam. De legalább élek!

Lenyeltem a bűntudatom és a figyelmemet visszafordítottam a fiúkra. Leültek és ettek, én pedig nagy kísértést éreztem, hogy bevessem a kő-dobós módszerem. De aztán a bűntudat megállított. Már megént úgy nézek rájuk, már megént hasznot akarok húzni belőlük. Milyen egy szívtelen, ravasz, élethez makacsul ragaszkodó lény vagyok. Egy utolsó pillantást vetettem a fiúkra, majd felálltam és másik irányba vezető folyosón kezdtem futni.

X

A következő három órában nyugtalan voltam, folyton a tetteimen, a túlélésem módján kattogott az agyam. Töprengés. Veszélyes időtöltés, ha engem kérdezel. Megártott más emberi lényekkel való találkozás.
Mennyire emberi az amit megteszek ezért az életért, ami lehet nem is vezet sehova? Mármint, oké, most élek és virulok, és valószínűleg jövő héten is így lesz, de mégis, meddig akarom ezt csinálni? Mi célom van ezzel? Mert én magam előtt semmilyen célt nem látok, csak azt, hogy túléljem az éjszakát, aztán a következőt, meg a következőt... De mit érek vele? Senki sem tudja, hogy élek, tehát magamnak élek. És ezért az életért hagytam mást elveszni? Tényleg megérte? Nyugodj, le Clara, nem kell egyből az élet értelmét keresni, mert hallottál ma egy gyászoló fiút beszélni. Nem kell egyből öngyilkosnak lenni és eldobni mindent, amiért eddig küzdöttél. Ó, dehogy. Én megküzdöttem ezért az életért.

Mégis, úgy érzem ez a hallgatózás bogarat ültetett a fülembe. A holnapi tervem: túlélni. De aztán? Mit fogok ezen kívül tenni az életemmel? Ezek túl nagy szavaknak tűnnek, de egyszer úgy is fel kell vetnem magamban a kérdést. Talán kezdetnék valamit a ténnyel és magukkal a fiúkkal, akik a Labirintusban járnak. Ők nem itt élnek, tehát valahova menniük kell. Többet kell megtudnom arról a helyről.

De nem ma!

Lassan négy óra van és én a kedvenc alvóhelyem keresem. Hidd el, az alvás fontosabb, mint az élet kérdései.

Befordultam az egyik sarokban, amikor annyira megrémültem, mint az elmúlt hetekben soha.

Egy fiút láttam. Jobban mondva, a szőke fiút délről. Hangtalanul visszamentem a sarokhoz, de ahelyett, hogy szokás szerint elszaladtam volna, inkább elrejtőztem és onnan figyeltem.

A szőke fiú eltántorgott a falig, majd úgy tűnt, az arcát törli, a tekintete végigfutott a Labirintus magas falán majd megragadott egy indát. A mellkasa rángatózott, messziről is láttam, hogy szaggatottan veszi a levegőt. Összeráncoltam a szemöldököm, nem tetszett az nekem. Nem kellene így viselkednie hacsak nem Visitók elől menekül. Mászni kezdett az indák segítségével.

A szemem elkerekedett. Megértettem mit akar tenni. Le akar ugrani. Öngyilkos lenni. A hideg kezdett rázni, tudtam, hogy döntenem kell. Odamehetnék és megállíthatnám, de akkor felfedném magam. Vagy még mindig ott van a menekülés. Az agyam eszementen utasított futásra, de én most az egyszer a szívemre hallgattam. Már elég vér van a kezemen így is a Josh nevű fiú miatt, nem kell több bűntudat.

A lábam máris a fiú felé vitt, ő nem vett észre. Már tizenöt lábnyit mászott fel, ami elég magas már. Ha így folytatja gyorsan eléri amit akar.

-Ezt nem teheted. Biztos van más út.

A fiú halálra rémült, nem számított senkire. Annyira rajta ütöttem, hogy a keze megcsúszott az indán, két lábnyit ment lejjebb. Felém fordította a fejét és bennem megfagyott a vér. Még soha sem láttam valakit ennyire kétségbeesettnek és határozottnak. A szőke fiú már elhatározta, még fog halni. Érdemes-e megmentenem? Ki vagyok én, hogy megakadályozzam? Mindenki érdemel egy új esélyt, szólalt meg a fejemben Eileen, Ne sajnálj másokon segíteni, lehet a lelküket mented meg.

Oké, most az egyszer próbálok segíteni valakin, azt hiszem. Elbizonytalanodva léptem közelebb a fiúhoz.

-Ki vagy? - kérdezte óvatosan a fiú - Meghaltam?

-Nem. - ráztam a fejem, Én minden vagyok, csak angyal nem. -De ne is akard, hogy az legyél.

A fiú fájdalmasan nézett rám, a szeme sarkában egy könnycsepp formálódott, de fiú nem törődött vele. Próbáljunk meg pozitivak lenni!

-Nem tudod miért teszem. - mondta csendesen, szerencsém, hogy meghallottam.

-Igazad van. Nem tudom. - mondtam gyorsan, a szemét keresve - De nem hiszem, hogy megéri eldobni miatta az életed.

-De ez egyetlen mód a szabadulásra! - kiáltotta, a keze remegett az indán - Nem tudom tovább elviselni. Nincs is értelme.

Mindennek van értelme, Clove ezt mondaná. Nézz most rám, próbálok megvigasztalni egy halált kívánó, kétségbeesett fiút, közben más szavai jutnak eszembe. Én magamtól nem tudok ilyet, én nem szoktam mások lelkével foglalkozni. Más tudná mit kell ilyenkor mit tenni. Eileen tudná mit mondjon, ő már rég leszedte volna a fiút és az sírva köszönte volna meg neki. De én nem tudok csodákat tenni. Eileen ezt tenné, de én mit tegyek?

Láttam, hogy a fiú keze lassan csúszik az indán lefelé. Sietnem kell, ha azt akarom, hogy ne ugorjon le. Pislogtam és felnéztem a fiú sovány alakjára. Aligha élne túl egy esést. Ha még öt lábnyit mászik, még annyira sem.  

Mit tegyek? A légzésem szaggatott lett és a kezem vadul a hajamba túrt. Clove szerintem még segítene is a fiúnak a maga morbid módján: mérget adva. A szemem elkerekedett, de megköszörültem a torkom.

-Jó, rendben. Ha tényleg azt akarod. - mondtam komolyan -De nem éppen a legjobb módját találtad az öngyilkosságnak.

A szőke fiú végignézett rajtam, a tekintete bizonytalan és reménytelen.

-Mi? - kérdezte óvatosan

-Nem azt mondom, hogy ne ugordj le, de ha megteszed azzal nem sokat segítesz. Eltöröd a lábad vagy valami, de nekem van valamim ami hamarabb hozza a halált, mint ez.

A táskámból kivettem a mérges üvegcsét. A fiú érdeklődve fordult felém.

-Ez itt méreg. Gyorsan hat és biztos. - mondtam az üveget magasra emelve - Neked adom, ha lejössz.

Mit művelek?, gondolnád. Ez, kérlek szépen, fordított pszichológia. Ha lejön nem fog mérget kapni, én majd elrohanok. A mérget cselesen már el is raktam.

A szőke fiú néhány másodpercig gondolkodott majd lassan kezdett lefelé mászni. Elégedetten sóhajtottam. Öt lábnyira volt a talajtól, amikor valami rosszul sült el. A keze biztosan az izzadtságtól csúszós lett, így megcsúszott és elvesztette az egyensúlyát. Habár nem volt már annyira magasan, mégis rosszul sült el az esés. A szőke fiú a bal lábára esett, felordított a fájdalomtól és összerogyott. Én rögvest ott lettem mellette és nyugtatni kezdem.

A szőke fiú remegett és a légzése felgyorsult, nem tudtam, hogy miattam vagy a fájdalom miatt. A kezem kitapogatta a bokáját: ez bizony eltört.

-Hol- Hol a méreg? - lihegte

-Nincs rá szükség.

-Azt mondtad adsz ha...

-Ha lejössz, nem ha leesel szóval annyival maradsz.

A kezem véletlenül erősebben ért hozzá a lábához és a fiú felszisszent. Nem szóltam újra egy ideig, csak bőszen agyaltam. A fiút már leszedtem, de most mi legyen?

-Úgysem elem túl. - mondta az állkapcsát megfeszítve -Törött lábbal kizárt, hogy visszaérek a Tisztásra.

-Tisztás? Mi az a hely? Talán az otthonod?

-A börtönöm. - válaszolta komolyan

-Ahova vissza kell érned?

-Ha túl akarom élni az éjszakát, akkor igen.

-Azt hiszem tudom mi ez a hely. Egy zöld rét, falakkal körülvéve, igaz? - kérdeztem kertelés nélkül, a vérem pezsgett az izgalomtól

A szőke fiúnak majdnem leesett az álla, így nézett rám, mintha két fejem lenne.

-Te ezt honnan tudod?

Mert én is onnan jövök. Nem válaszoltam, csak az ajkamba haraptam. Az órámra néztem, fél négy van, ami azt jelenti, hogy másfél óra múlva záródnak a kapuk. A tekintetem újra a szőke fiúra esett. Itt hagyhatom, és megszabadulnék minden fizikai tehertől, de a lelki teher csak még súlyosabb lenne: egy újabb embert hagynék meghalni. A szőke fiú, azt hiszem Newt a neve, olyan reménytelenül nézett rám. Egy összetört tükör, ez az amit látok. De talán még meggyógyithatom.

-Remélem utálsz eléggé, mert én életben foglak tartani és vissza fogsz érni a Tisztásra. - mondtam és Newt úgy nézett rám, mintha szellemet látna