Fáradt voltam, nyűgős, és az első napom után már eldöntöttem utálom az új munkahelyemet.

Egy hete, hogy ott dolgozom, de borzasztó megalázónak érzem a jelenlegi munkakörömet. Konkrétan egy senkinek érzem magam. Ahhoz képest hogy a vezérigazgató saját titkárnője vagyok, csupán annyi a feladatom, amit Greg megjósolt. Ez pedig nagyon frusztrál. Nem elég, hogy a jelenlegi külsőmmel hátrányba kerültem, de még a tudásomat sem érvényesíthetem. Úgy érzem magam, mintha egy előzőleg Oscar díjas színész lennék, aki most egy C kategóriás filmben kapna mellékszerepet. Borzalmas...

Teljesen kimerülten mentem fel a lépcsőházam 3. emeletére. Annyi feladatom volt idáig, hogy az asztalom mögött ülve fogadtam a telefonokat és annyit mondtam, hogy ' Mr. Thompson jelenleg nem elérhető...' Ennek ellenére ez a mentális harc, ami a mellőzőttségemből fakadt jobban kiszívott, mint egy egész napi talpalás PR Manager-ként.

Azért vagyok az irodája előtt, hogy madárijesztőként útját álljam a hívatlan vendégeknek, és még a balfék 'sógoromat' sem tudom szemmel tartani...

Mint kiderült ő a Nicota hírszerzője, aki szinte alig kerül a közelembe. Van hogy be se jön. Ha mégis akkor nagyon jól elszórakozik az unokatestvérével. Egyszerűen nem tudom ezzel a pozícióval hogyan lehetnék képes kompromitálló információkhoz jutni vele kapcsolatban?

Egyre inkább azt érzem ez a munkahely megfojt.

Hatalmas csörömpöléssel léptem be a lakásom ajtaján. A táskám csak lehajítottam a cipőspolc elé, miközben ügyetlenül csatoltam le a ronda szandálom a lábaimról.

- Megjött a dolgozó nő! - láttam meg a kishúgom vidám arcát, ahogy a tűzhely mellől rám néz.

Az egyterű előtér-nappali-konyha révén azonnal észrevehettem a már megterített asztalt és a félig kész ételt.

- Bolognai spagetti - mondtam áhítattal és olyan voltam mint egy mesefigura aki már az étel illatára megbabonázva lebegni kezd. - A kedvencem.. - suttogtam miközben már a pulton könyökölve szipantottam a meleg levegőbe.

- Tudom.. - vigyorgott. - Még kell pár perc a tésztának és ehetünk is - kacsintott rám, majd kavart még egyet az edényben.

- Addig átöltözök, hogy végre újból emberi kinézetem legyen... - fújtattam és egy lusta mosollyal elindultam a szobámba.

A mai kukába való göncömet levetettem és egy testhez simuló trikóra és leggingsre váltottam fel. Muszáj voltam olyanban lenni legalább a szabadidőmben, amiben érezhettem a nőiességemet. A szemüvegemet már a kocsiban lekaptam, csupán a rövid göndör fürtjeimmel nem tudtam mit csinálni, azok ugyanolyan tébolyultan ugrándoztak az arcom körül.

- Minek köszönhetem ezt az ünnepi lakomát? - ültem le a kishúgommal szembe az asztalhoz, és kezdtem azonnal neki az étel szedésének.

- Nem tudom. Csak úgy kedvem volt főzni valamit - rántot vállat, miközben hangja olyan boldogságot tükrözött, hogy legszívesebben elsírtam volna magam az örömtől.

Egy fél éve, még a szemeim világát is odaadtam volna, csak halljam újból nevetni. Az utóbbi egy hétben, amióta kitalálta ezt a 'csúnya titkárnő' beépített ügynökös haditervet szinte nincs olyan pillanata a napoknak, amiben nem függne egy hatalmas vigyor az arcán.

Csupán ezért nem hagytam ott a munkám, már az első napon. Nem akartam újból elveszíteni a visszakapott kishúgomat.

- Milyen napod volt? - kérdezte vidáman, és elégedetten nyugtázta, hogy púposra szedtem a tányéromat.

- Hmm.. várjunk csak, hagy gondolkozzak... - döntöttem érdeklődőn oldalra a fejem. - Talán az a legmegfelelőbb szó rá, hogy borzalmas! - grimaszoltam és tettettem, hogy kiráz a hideg.

- Miért is? - kérdezte Milla csilingelő hangon.

- Most soroljam el? - mondtam teli szájjal, mire ő csak bőszen bólogatott. - Hát jó! - nyögtem fel. - Először is, a drága kollégáim azzal 'vicceltek meg', hogy kaktuszt tettek a székemre, amibe én sikeresen beleültem. Ebből kifolyólag egész nap a fenekemet vakargattam... Most komolyan? Muszáj minden hülyének engem megtalálnia? - rágtam tovább az ételt. - Emiatt egész nap ideges voltam. Tuti, hogy ezt még visszakapják! - vigyorodtam el ördögien, ami az ételmaradékokkal a fogamban igazán ijesztően hathatott. - Nem baj, nyugtattam magam, hogy 'Cony, semmi gond! Túléltél már nagyobb dolgot is.' Persze mindezt hangosan mondtam, már miért ne? - lóbáltam a villámat. - És természetesen pont akkor állt a fejem felett Mr. Bunkó. Már miért ne? - tettem szét a kezeimet. - Szúrón rám nézett... - a jelenetet utánozva néztem rá. - És megkérdezte: ' Ki az a Cony? ' Én pedig mint igazán érett értelmiségi, tudod mit válaszoltam? - a kérdő tekintetemre a kishúgom csak visszafojtott nevetéssel rázta meg a fejét. - Hogy a képzeletbeli barátom. - szorítottam össze az ajkaimat és hunytam be a szememet. Szinte újból átéltem ezt a lehetetlen pillanatot. Olyan pánik tört rám a kérdésére, hogy az első - leghülyébb - dologgal válaszoltam.

- Hülyéskedsz! - kacagott. - Lehetetlen! - habár iszonyat kínos volt a jelenet, már csak azért is megérte átélni, hogy elmesélve ilyen vidámságot láthatok Millán. Enyémekkel megegyező kék szemei ragyogtak, miközben annyira irigyelt szőke hajtincsei kiengedve kacagtak együtt a tulajdonosával. Mennyire hiányzott már...

- Pedig ezt mondtam. - nevettem fel kényszeredetten végül én is. - És ezt olyan komoly fejjel, hogy nem mert ellenkezni. Méltóságteljesen bólintott és hátat fordítva visszament az irodájába. Ha az öltözködésem alapján nen hitte, hogy zizi vagyok, akkor most már tuti annak néz. - temettem az arcomat a kezeimbe és nevettem a kistestvéremmel együtt.

Sokat mulattunk még az én munkahelyi sztorijaimon. És mikor végre lefeküdtem, rájöttem, hogy sosem éreztem még ilyen közel magamhoz a húgomat. Szó se róla, mindig is megtettem érte mindent, amit csak tudtam. De azért a 7 év korkülönbség mindig is meglátszott a kapcsolatunkon. Borzalmas hónapokon vagyunk túl, de végre láthatjuk az alagút végét. Ez pedig egyszerűen minden szenvedésemet megéri, amit Mr. Bunkó mellett kell átélnem.

Ezzel az erővel töltve indultam neki a következő napnak. Lehet, hogy mellékszerepet kaptam, de ebből olyan alakítást fogok nyújtani, hogy újból elérem az Oscar díjazást.

Magabiztosan vonultam végig az épületen. Az asztalomhoz rutinosan ültem le, megvizsgálva minden eddigi ellenem elkövetett csínytevés helyét. A székem tiszta, a gépen nincsen illetlen dolog bekapcsolva, a plüssmacim feje nem került újból el a testétől és remélhetőleg a nap további részében sem lesz tapasztalatom a kollégáim eféle figyelmében.

Rendben, Cony. Koncentráljunk arra, amiért itt vagy. A balfék aki összetörte a húgod szívét. Ideje elkapni a grabancát!

- Úristen mire gondolsz ilyen félelmetes vigyorral az arcodon ? - gondolataimból Greg magas hangja zökkentett ki.

Megráztam a fejem, és megpróbáltam egy barátságosabb mosollyal köszönteni. Habár levedlettem a hirtelen rám törő bosszú álarcot, a férfi még mindig zavartan fürkészte a tekintetem.

- Greg, kérdezhetek tőled valamit? - nem akartam reagálni a feltett kérdésére. Hazudok a kínézetemmel eleget, az igazat pedig nem akartam mondani az egyetlen személynek a munkahelyemen aki szóba áll velem. Valószínűleg utána már nem tenné...

- Persze... - mondta már kevésbé feszélyezetten, és eresztett rám egy kedves mosolyt.

- Mit tudsz Thomas-rol? - döntöttem oldalra a fejem és vettem fel a legártatlanabb arckifejezésemet.

- Thomas? Miért érdekel téged Thomas? - elnevette magát, én pedig megforgattam a szemeimet. Ha tudná a valódi okát biztosan nem venné ilyen könnyedén a kérdésemet... - Amikor bemutattalak neki úgy néztél rá, mint akit a helyszínen meggyilkolnál, és azóta sem...

- Az exemre emlékeztetett. - vágtam közbe gyorsan. - Tudod iszonyat csúnyán váltunk el, és annyira hasonlít rá, hogy akaratlanul ő jut eszembe róla. - mondtam sajnálkozó mosollyal. - De nem akarom, hogy a rossz élményeim befolyásolják a mostani kapcsolataimat. Ezért akartam csak tudni valamit róla... - szerintem a lehető legszánalmasabb képet vághattam, aminek a hatása ebben a ruhában megtriplázódik, mert Greg azonnal sajnálkozó fejét vágott.

- Hasonló pasid volt, mint Tom? - nézett rám kicsit kétkedőn. Én pedig azonnal fel akartam háborodni. Sosem volt hozzá hasonló férfi az életemben. Mindegyik jobb volt a kishúgom balfék férjénél, mind kinézetben, mind belső értékekben. Mondjuk a kapcsolataim végére már több is seggfejjé változott, de ez már részletkérdés...

- Igen... - mondtam kényszeredetten miközben legszívesebben tőből leharaptam volna a nyelvem ezért a hazugságért. - Szóval mit tudsz róla?

- Hát...én nem igazán ismerem. El vagyok vele meg minden, túlságosan az a nyalizós fajta. - legyintett, én pedig csak helyeslően bólogattam. - Mondjuk elviekbe házas...volt. Pár napig... - nevetett fel, nekem pedig a nyelvemen volt, hogy kijavítom, hogy az csupán pár óra volt. - Elviekben a csaj egy ronda kis béka, aki ráakaszkadott és csak úgy tudott tőle megszabadulni ha elveszi. - vont vállat. Engem pedig azonnal a méreg fogott el. Még hogy ronda! És hogy muszáj volt elvennie! A kezem ökölbe szorult. Ki fogom nyírni... a puszta kezemmel fogom megfojtani.

- Úristen! Már megint így nézel! Csak nem nekem szól? - vonta össze értetlenül a szemét és lépett egyet hátrébb.

- Dehogy! - kaptam észbe azonnal és tettem a tenyeremet az asztalra, miközben igyekeztem kedves arcot vágni. - Csak belegondoltam magam szegény lány helyébe..

- Ne sajnáld! - legyintett nem törődően. - Magának kereste, minek kellett összejönnie vele? - nevetett könnyedén és egy intéssel el is lépett egyenesen a főnök irodájába.

Dermedten meredtem magam elé, miközben a kezeim újból ütésre készen szorultak össze. Minden egyes könnycseppet és gúnyt le fogok verni azon a balféken, és elérem, hogy soha többet ne tudjon ártani egyetlen ártatlan női léleknek.

Éppen a lehetséges kínzási módszereken agyaltam, amikor egy igazán impozáns nő jelent meg mellettem. Középkorú volt. Nadrágkosztümöt viselt, és annak ellenére hogy az már rég kiment a divatból, rajta úgy festett mintha a legújabb trendje lenne. Ami megmondom az őszintét erősen meglehet, mert az utóbbi egy hét elég sok mindent elvett tőlem és a divat iránti rajongásomból. Mondjuk tudtam miért viseli, azért amiért a sikkes magassarkúját. Magabiztosságot adott neki. Felsóhajtottam a látványára és vissza akartam kapni a régi önmagamat.

A nő megállt előttem és fintorogva végig nézett. Megvető tekintetéből azonnal felismertem benne Mr. Bunkó édesanyját. Kevés ilyen csillogó sötét szemet láttam életemben...

- Miben segíthetek? - vettem elő a lehető legbarátságosabb mosolyom. Szerintem mondanom sem kell, hogy ő ezt nem viszonozta.

- Maga az új titkárnő? - hangja tele volt éllel, én pedig legszívesebben felhorkantottam volna. Ennél nyilvánvalóbbat nem kérdezhetett...

- Igen, asszonyom. - mosolyogtam továbbra is, és tudtam képtelen vagyok sokáig száműzni a szarkaztikus énemet.

- Milyen a családi háttere? Mi a kedvenc állata? És milyen tevékenységet végez a szabadidejében? - közelebb lépett hozzám és ezt olyan komoly fejjel kérdezte meg tőlem, hogy képtelen voltam tűrtőztetni a kibukó nevetésem.

- Szeretem a nyuszikat... - nyögtem hatalmas vigyorral az arcomon, és hálát adtam a kishúgomnak, hogy most nem mesefigurás pólót adott rám.

- Maga kinevet engem? - háborodott fel azonnal a hölgy és úgy húzta fel az orrát, hogy azt hittem vissza se kerül majd a helyére.

- Úgy érzem családban marad az a képesség, hogy komolytalan dolgokat komolyan kérdeznek képtelen helyzetekben.. - kacsintottam a nőre és vettem a kezembe a telefont. - Bejelenthetem? - kérdeztem automatikusan.

- Mi ez az arcátlanság! - hápogott felháborodottan. - És maga nem kapott utasítást arra, hogy senkit sem engedhet be? - hunyorgott rosszalóan.

- Én nem akarom beengedni, de úgy érzem magát hat lóval se lehetne visszatartani, akkor meg legalább ne érje meglepetésként, hogy itt van. - kacsintottam rá, azzal megnyomtam az egyes gombot és vártam, hogy visszahalljam a 'jóképű de unalmas' főnököm hangját.

- Maggie mégis mit akar? Tudja jól, hogy nem fogadok látogatókat.

- A nevem Maria. - mondtam dacosan és vártam, hogy megismételje.

- Maria... - mondta unottan. - Mit akar? - szinte láttam magam előtt a türelmetlenségét.

- Az anyja van itt. - mondtam könnyedén.

- Mondja meg neki, hogy a lehető legrosszabb titkárnőt vette fel... Mondja meg neki, hogy maga egy borzalom! - sipákolt a nő, mire én rosszallóan ráztam meg a fejem. Most komolyan azt várja el hogy saját magamat fogom szidni? Azt hiszem nem csak a fiával de vele is meg kell tanítanom, hogyan kell bánni az emberekkel.

- Azt mondja nagyon szimpatikus vagyok neki és tökéletes választásnak gondol. - mondtam azt amit mondanom kellett.

- Na persze... - hallottam meg a búgó hangot a vonal végén, és fogadni mernék, hogy a tulajdonosa mosolygott. - Küldje be, hagy essek gyorsan túl rajta... - a fájdalmas sóhajából ítélve egyáltalán nem vágyott erre a beszélgetésre, de hát a családunk nem választhatjuk meg, azt el kell tűrnünk.

- Mr. Thompson várja Önt! - mondtam kedves mosollyal.

A nő szúrón nézett rám, közelebb lépett és a szemüvegem után nyúlt. Én reflexszerűen hesegettem el a kezét, mire még dacosabban vonta össze szemöldökét.

- Maga tetszik nekem! - mondta mindenfajta él és gúny nélkül. Aztán egy olyan őszinte mosoly terült el az arcán, miközben a fia irodájába lépkedett, hogy az én számra egy hatalmas O betű ült ki.

Szerintem sikerült a rossz titkárnőt játszanom, ezért képtelen voltam megérteni, hogy mi tetszett bennem neki.... Biztosan csak gúnyolódott. Semmi másnak nincs értelme csak a gúnynak... Igen. Biztosan csak ez lehetett...

Miután a nő elviharzott és előre, a nevemen szólítva elköszönt tőlem, még jobban összezavarodtam. Biztosan ez valami fordított phichológia lehetett, ami az én képességeimet erősen felülmúlta.

Mielőtt felocsúdhattam volna, egy hozzám hasonlóan döbbent férfi állt előttem.

- Mégis mit mondott az anyámnak? - meredt rám szinte fekete szempárjával.

Széttettem a kezeimet és nem tudtam mit válaszolhatnék erre a kérdésre.

- Semmit.. - mondtam őszintén.

- Tudom, hogy miben mesterkedik... - hunyorgott rám bosszúsan. - De ne is reménykedjen benne! Attól, hogy lepacsizott az anyámmal semmi esélye nálam!

Leesett állal vettem tudomásul, hogy visszarohan az irodájába, és percekbe telt mire fel tudtam fogni mit is mondott. De amikor felfogtam! A bennem lévő hirtelen dac végig áramolt a testemben és minden tudatosság nélkül vágtattam én is a főnököm után.

- Maga beképzelt, túlbecsült fajankó! - csaptam be magam után az ajtót és tettem csípőre a kezem. - Rohadtul nem érdekel milyen felsőbbrendűség érzése van, de nem ajánlom, hogy a felgyülemlett feszültségét rajtam akarja levezetni. A félszemű kánya akar magával összejönni! Én egyedül a munkám miatt ülök abban a székben az irodája előtt, maga.... maga...

A férfi először megdöbbent, majd felállt és az asztalának támaszkodva hajolt hozzám közelebb. Az a félmosoly, ami az arcán függött teljesen megzavart és elfelejtettem azt a frappáns szinonímát amit róla gondoltam ki.

- Folytassa... - hunyorgott gúnyos mosollyal. Én pedig nem értettem miért nem vált ki belőle haragot a viselkedésem. Mosolygott rajtam. A rohadt életbe is számára vicces jelenet volt, ahogy én bohóc ruhában, dobbantva harácsolok vele..

- Maga... maga... - forrt bennem a düh, és az önelégült vigyor sem segített, hogy eszembe jusson mit is akartam mondani. Tehetetlenségemben kinyújtottam rá a nyelvem és a lehető legméltóságteljesebben sarkon fordultam és elviharzottam a helyszínről. Akármilyen gyors is próbáltam lenni, még tisztán hallottam a nevetést ami kifakadt belőle.

Miután becsaptam az ajtót. Csukott szemekkel lélegeztem mélyeket. Mindig ilyen sok cikis helyzetet generáltam, vagy ezt csak a kettős ügynök szerep hozza magával?
Ha ezt Millának elmesélem...