Azt hittem nem nézhetek ki rosszabbul a tegnapi megjelenésemtől... de tévedtem. Van egy olyan rossz érzésem, hogy a kishúgom a hajléktalanoktól, meg a kukákból szerzi ezeket a göncöket, amiket rám aggat. Komolyan mondom, hogy azok a ruhák, amik jelenleg elfoglalják a gardróbomat szerintem már egy jó évszázada kimentek a divatból, és minden egy kicsit is ízléses személy kihajítaná őket, mondjuk meg is tették, így kerültek hozzám...

A kocsiban öltöztem át, mert az esélyt sem akartam megadni senkinek, hogy Cony Smith sikeres PR managert összekössék Maria C. Smith titkárnővel. Brr. Még a gondolat is rémisztő lenne, ha valaki felismerne ebben a hacukában. Akkor biztosan kártérítésre fognám a kistestvérem.

Viszont így, ahogy az autómból kiszálltam - megjegyzem muszáj voltam félretenni a BMW-et és egy Bogarat kölcsönöznöm a hitelesség kedvéért, amit pedig egyszerűen gyűlöltem - csak akkor vettem észre milyen borzalmasan áll rajtam a mai összeállítás. Simán elmehetne Milla a legrosszabbul öltöztetők nem létező reality show-jába, amit csont nélkül meg is nyerne.

Hatalmas neon zöld körszoknyám a térdem alá ért, de a cseppnyi szellő miatt muszáj voltam leszorítani, mert a nyakamig fel akart repülni. Az lenne már csak az igazán kecses belépő! De mivel a szoknyámmal voltam elfoglalva nem tudtam eltakarni a piros felsőmön éktelenkedő nyuszi figurát. Gyűlölöm Millát...

Amikor tegnap elmeséltem neki milyen volt az állásinterjúm, jóízűen kacagott rajtam, és még ma reggel is rajtam élcelődött. Abban is biztos vagyok, hogy ezt a nyuszis felsőt is azért kell most viselnem, hogy emlékeztessen a tegnapi cirkuszi bemutatómra.

Belépve az épület előterébe, akaratlanul láttam meg magam egy üvegajtóban és rájöttem, hogy ha én is undorodok saját magamtól, akkor valószínűleg ezzel a környezetem sem lesz másképp. Mivel úgy éreztem a szemüvegem eléggé rondít a smink nélküli arcomon, reggel csináltam magamnak egy sikkes kis francia fonást a hajamba. Igen. Ami akkor igazán bájossá tett, jelenleg egy őrültre emlékeztetett. Rengeteg apró hajszálam szaladt ki a fonatból, hogy göndörkésen rugózzon az arcom körül, így még pufókabbá téve, az amúgy is teltebb orcáimat.

Rendesen erőt kellett vennem magamon, hogy ne szaladjak vissza a kocsiba és bújjak el a világ elől. De mély levegőt vettem és próbáltam megnyugtatni magam. Csak pozitívan, Cony. Így legalább nem kell senkit sem lekoptatnod mert, hogy így biztosan nem hajt rád senki az is tuti... Ezenkívül attól sem kell félned, hogy bárki felismerne. Hiszen Cony Smith sikeres és gyönyörű, ellenben Maria úgy néz ki, mint egy unikornis által félig megemésztett szivárvány.

Szerintem a helyzetemhez képest igazán kifinomultan sikerült végighaladnom az épületen, a mozdulataim teljesen otthonosak voltak. Ezt az egyet nem adtam volna semmiért. A magabiztosságomat.

Mindig is úgy gondoltam, hogy egy nőben a kinézetétől függetlenül kell lennie tartásnak. Igaz, hogy idáig csak a szépek oldalát tapasztaltam,de most legalább kipróbálhatom milyen csúnya, ám de magabiztos nőnek lenni...

Ezt a kifinomult érzést egészen a lift kinyílásáig tudtam tartani. Aztán ahogy kiléptem belőle, egy akkorát hasaltam a LAPOS TALPÚ cipőmben, hogy szerintem beleremegett az emelet. Úgy terültem el, mintha váratlan érzelemhullám tört volna rám, és a padló ölelésére vágytam volna. Kérem a magassarkúimat! A 10 centis sarkakon tizenéves koromban botlottam meg utoljára, erre most ez a földszintes szandál a véremet követelte tőlem! Nyöszörögve vettem tudomásul, hogy a szemüvegem nem esett le rólam, helyette beépült az arccsontomba... Felültem és a táskám után nyúltam - ami lila volt. Lila! Viszont egy valami iszonyatosan kellemetlenül érintett - pedig számomra szinte semmilyen helyzet nem tud kínossá válni - még pedig, hogy senki sem indult a segítségemre. Mindenki a helyén maradva bámult, vagy inkább elfordult, hogy ne lássam, hogy nyilvánosan nevetnek rajtam. Most ez komoly? Egy héttel ezelőtt, legalább hat ember ugrott, ha csak leejtettem a tollamat, ezek meg simán végig bámulják, hogy szenvedek? Előítéletes barom társadalom. Attól, hogy jelenleg egy adag színes cukorra emlékeztetek, még igenis ember számba kéne venniük!

- Késett... - suhant el mellettem a 'jóképű, de unalmas' főnököm, és a lábával szándékosan - tudom, hogy direkt csinálta! - elrúgta tőlem a táskámat. Leesett állal bámultam utána, miközben felmerült bennem a kérdés, hogy a munkahelyem helyett, nem-e valami rabszolgatartó hajóra érkeztem.

- A francokat... - szóltam utána és fújtattam fel. Tudja kivel fog szórakozni! Egy félévvel ezelőtt rendesen könyörgött, hogy dolgozzak neki, most meg, hogy itt vagyok, konkrétan átlép rajtam? Azt hiszem ideje megismernie... bohóc ruha, ide vagy oda, velem ezt nem csinálhatja!

- Tessék? - torpant meg a szavamra és fordult felém. Addigra már Greg - aki pincsi kutyaként követte - megérkezett és azonnal felsegített, sőt! Még a táskámat is felemelte nekem... Hálás mosollyal köszöntem meg neki, miközben az elmémben eldöntöttem, hogy biztosan meleg a srác. Ez egy íratlan törvény. Minden helyes és egyben kedves férfi meleg. Ennyi, kész. Azt hiszem e miatt fog hamarosan kihalni az emberiség...

- Nem késtem el! - mondtam artikulálva és néztem kihívóan a férfira. - Én már Ön előtt itt voltam, igaz, hogy csak pár perccel korábban és a padlón fekve, de itt voltam. - vettem vállamra a táskámat és grimaszoltam - ami igazán felnőttes hatást kelthetett a nyuszis felsőmben. - Most pedig ha nem haragszik, megyek dolgozni, mert a főnököm allergiás a késésre. - azzal iszonyat előkelő léptekkel elmentem mellette, miközben szándékosan meglöktem a vállaimmal a beton testét, ami bevallom hősiesen fájt.

Mikor már kellő távolságba kerültem a többiektől az asztalom mögött, akkor alig észrevehetően megdörzsöltem a vállaim. Ember! Mit eszik ez, követ? Hogy lehet ennyire stabil lábakon állnia? Bár ha jobban belegondolok legalább másfél fejjel magasabb nálam, és vélhetően az öltönye alatt csupa izom lapul meg. Vajon minden nap edz? Szerintem tuti. Amilyen hiú ember...

Pár pillanat után Mr. Bunkó is elviharzott mellettem egyenesen az irodájába. Hirtelen elfogott a félelem. Mi van ha a kis akcióm után kirúg? Nem vesztek vele sokat, hiszen tudom, hogy a piacon kapva kapnak rajtam, de mindenképpen be akartam fejezni már amit elkezdtem, főleg, hogy olyan sok áldozatot hoztam érte. A hajam és a magassarkúim... Őszinte szívből hiányoznak. Azt hiszem vennem kell egy parókát és esténként abban és legalább 10 centivel magasabban kell flangálnom, hogy ne veszítsem el az identitásom...

Megjelent Greg is a láthatáron és egy bocsánatkérő mosollyal lépett hozzám.

- Ne haragudj rá...kicsit feszült volt a reggele - húzta el a száját, és támaszkodott meg az asztalomon, hogy közelebb tudjon hozzám hajolni. - Felhívta az anyja a kocsiban, és...tudod milyenek a szülők... mindig össze vesznek - forgatta meg a szemét.

- Ennyit arról, hogy fontos neki a család... - horkantottam fel és utaltam a tegnapi kérdéseire.

- Ja, hogy az... - nevetett fel a férfi, azzal még közelebb hajolt hozzám, hogy valami bizalmasat közöljön velem. - Az anyja az apjának a titkárnője volt és ezért úgy gondolja hogy majd biztosan a fiának is a titkárnője lesz az igazi... - felkuncogott nekem pedig teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy kikhez vonzódik. - Ő mondta neki, hogy az interjún tegye fel ezeket a kérdéseket. És te tűntél a legmegfelelőbbnek.

Szerintem a lehető legostobább tekintetemet vehettem elő és eléggé látványosan nézhettem magamon végig. Most arra akar célozni, hogy az anyja társkereső tippjei alapján választott ki engem?

- Ne értsd félre... - csapott a homlokára a férfi. - Azért választott téged, mert te voltál az, aki a legrosszabb válaszokat adta a bizalmas kérdésekre, és hát...hogy is mondjam... külsőleg sem vagy az ideálja.

Összevontam a szemöldököm és kezdtem összezavarodni. Rosszul szerepeltem volna az állásinterjún? Hogy lehet neki a rossz a jó?

- Mi van? - mondtam az egyetlen mondatot, ami a jóval átlag feletti IQ-m segítségével eszembe jutott. Erre Greg felsóhajtott, látványosan fárasztónak titulálva a nekem való magyarázkodást.

- Mrs. Thomson azt akarja hogy a fia megállapodjon, de a főnök még hallani sem akar ilyesmiről. Ezért minden olyan lehetőséget elkerül ahol az anyja össze tudja boronálni valakivel. És tényleg ne haragudj meg de te voltál a lehető legnagyobb ellentéte annak , amit keres egy nőben. Ezért kaptad meg te az állást.

Itt szívesen elnevettem volna magam, mert ha igaz hogy ennyire nem keresi senki társaságát, akkor valójában én vagyok az egyetlen nő akiért harcolt. Mondjuk igen, akkor egy szőke bombázó voltam kivételes tehetséggel, jelenleg pedig egy ronda mosogató rongy, amit sajnálatból vettek fel egy egyszerű titkárnői állásra...

Nem. Azt hiszem ez a tudat egyáltalán nem lendített az idáig is megtépázott önbizalmamon.

- De nyugi, ahogy tegnap is mondtam könnyű meló lesz. Itt leszek, és nem hagyom hogy rád szálljon. Bár ahogy megnéztem te nem szoktad hagyni magad... - kacsintott rám, amire én egy bágyadt mosollyal válaszoltam.

- Hogy érted, hogy mindig itt leszel? Te mit dolgozol pontosan? - döntöttem kérdőn oldalra a fejem.

Greg egy mély levegőt vett és látható dilemma elé került mit is mondjon erre. - Azt mondta Mr. Thompson ne mondjam el, de nem akarlak becsapni. - bukott ki a kisebb hezitálás után.

Érdeklődve dőltem előrébb mert azonnal kíváncsivá tett a titokzatossága.

- Valójában nem sok feladatod lesz. Mr. Thompson úgy gondolta a kvalitásaid alapján nem fogsz neki örülni, de csupán egy titkárnő leszel itt...

Felvontam a szemöldököm. - Ez a hatalmas titok? Ezzel én is tisztában vagyok! - horkantottam fel és dőltem vissza a székemben.

- Tudom, tudom. De nem, valójában nem lesz semmilyen fontos feladatod... - birizgálta idegesen a nyakkendőjét. - Mert én vagyok a főnök személyi aszisztense, neked csupán annyi lesz a dolgod, hogy szép leszel az asztal mögött. - és ezt egy olyan őszinte mosollyal mondta, amit látva tényleg úgy éreztem hogy szépnek lát.

- És ezt nem lehetett elmondani? - hunyorogtam rá nevetve, mire a férfi arca megkönnyebbülten nyúlt el.

- Mr. Tompson úgy gondolta, biztos olyan maximalista típus vagy és rosszul fog neked esni a mellőzöttség. - legyintett Greg, én pedig hallva ezt a mondatot teljesen magamra ismertem. Ennyire nyitott könyv vagyok?

De hát most mit mondhatnék erre? Hogy örülök, hogy több időm lesz a kishúgom férje után kémkedni? Hogy így jobban tudok a kis magánnyomozásomra figyelni? Nem lett volna célszerű ilyesmit mondanom így csak helyeslően bólogattam.

- Megmondom az őszintét, én örülök, hogy itt vagy! - terült szét arcán egy kedves mosoly. - Te vagy az egyetlen akivel el tudok beszélgetni itt. Majd megtapasztalod, de itt iszonyat kellemetlen emberek dolgoznak.. - forgatta meg a szemeit, és ment ő is a főnök irodájába.

Hosszan néztem utána. Elgondolkodtam azon, amit mondott. Azt az első belépőmmel tapasztaltam, hogy itt mindenki elég magának való. De bennem volt az a tüske, hogyha Cony Smith-ként teszem ugyanezt nem ez várt volna rám. Meg aztán valóban veszítettem vele, hogy nem kaptam képmutató segítségnyújtást?

Azt hiszem komoly lelki harc lesz nekem ez a munkahely.

De legalább lesz elég időm a kis feladatomra koncentrálnom, és nem kell állandóan Mr. Bunkó kényeskedése szerint táncolnom... Így van, Cony. Csak pozitívan! Belefogok dögleni az unalomba...