Azt hiszem hivatalosan is elkönyvelhetem, hogy egy rohadt kis Barbie baba vagyok a kishúgom játékai között. Egy tekintet és konkrétan leugranék egy szikláról a kedvéért. És most ha onnan nem is, de a színvonalról mindenképpen letértem. Képes voltam teljesen elcsúfítani magam, csak hogy eltudjam végezni azt a feladatot, amit tőle kaptam.

Végignézek a mellettem felsorakozó nőkön. Mind kosztümbe bújtatott modellek. Felsóhajtottam. Pár napja még én is így néztem ki, de most...

Magamra tekintetettem és legszívesebben sírva fakadtam volna. Bokámig érő egyenes szoknyám épp hogy nem rejti el a borzalmas rózsaszín szandált, ami színben passzol a trikóval rajtam. Kár, hogy alig látszódik a barna kötött felsőben, amiben nem csak hogy megsülök, de kétszer bele is férek. Soha életemben nem öltöztem ilyen botrányosan, és szerintem látni sem láttam hasonló kinézettel senkit.

Reflexből kaptam a hajamhoz, hogy végighúzzam rajta az ujjam, de ekkor ér a felismerés és tétován ki is csordul egy könnycseppem. Oda lett az évekig növesztett hosszú hajam, és jelenleg alig súrolta a vállamat. Az én gyönyörű hajam... A legrosszabb az volt, amikor a húgom közölte, hogy meg kell válnom a festett szőke színétől, és a legjobb lenne egy kis dauer, hogy a hajam, olyan szénakazalként álljon a fejemen, mint ahogy születésemtől fogva egészen 12 éves koromig. Azt hiszem akkor untam meg a fürtjeimet és kezdtem kiegyenesíteni. Erre most tessék, úgy ülök itt mint egy időkapus szökevény, és tényleg már csak hab volt a tortán, amikor eljövetelemkor a húgom egy hatalmas, fekete keretes szemüveget nyomott a kezembe. Egyszer néztem tükörbe, de azt hiszem örökre az elmémbe égett, ahogy az előnytelen szemüveg olyan karvalyorrá tette az én nőies pisze nózimat, hogy már csak a tollak kinövését hiányoltam a tökéletes palimadár kinézethez...

És igen. Így mentem emberek közé...

Most pedig egy állásinterjún vagyok, itt New York belvárosának egyik legnagyobb felhőkarcolójának emeletén.

Gyűlölöm a magasságot, ahol vagyunk és füllesztenek a 'vetélytársaim' akik úgy néznek ki, mintha egy magazinból léptek volna ki. Nincs rajtam a magassarkúm, gesztenye barnán virít a hajam és olyan göndörséggel lett megáldva, ami tébolyulttá tesz. Ezennel megfogadom, hogy elkövetem a lehető legtöbbet, hogy újból festett szőkévé válhassak, és megint az az érzés kerítsen hatalmába, hogy kibasszottul én vagyok a legszebb a teremben...

Bár ha így belegondolok, ez egy kihívás a számomra. Most végre kiderül, hogy mire fogok menni a szépségem nélkül... mondjuk azért remélhetőleg egy szimpla titkárnői állást csak képes vagyok megszerezni anélkül, hogy flörtölnöm kéne érte. Vagyis nagyon remélem...

Elég hamar sorra kerültem. Azt hiszem 2 perc volt a minimum, amit eltöltöttek a vezérigazgató irodájában. Mert úgy bizony, maga Ryan Thomson választotta ki a személyes titkárát.

- Maria C. Smith - hangzott az utolsó név a listájukon, én pedig engedelmesen álltam fel. Iszonyat picinek éreztem magam a lapos talpú szandálomban - amit szerintem Milla az egyik tizenéves unokatestvérünktől kukázott - de a lehető legméltóságteljesebben lépdeltem be a helyiségbe.

A férfi, aki szólított leült a sarokba kezében egy tablettel, miközben az asztalnál ülő a velem szemben lévő székre intett.

- Üljön le, Marie... - mondta búgó hangján, miközben egy sármos mosolyt eresztett el felém. Miért érzem úgy, hogy engem nevet ki? Meg egyáltalán, hogy jön ahhoz, hogy azonnal becézgessen?

- Maria. A nevem Maria. - ültem le a kényelmes székre, és húztam ki magam. Utáltam az első nevemet, a nagyanyám után kaptam, aki ki nem állhat. Egyáltalán nem örült annak, hogy érkezek és ezzel nagymamává fogom tenni. A szüleim pedig úgy gondolták, talán azzal a gesztussal, hogy az ő nevét adják nekem, megenyhíthetik. Tévedtek.

- Nem szereti, ha becézik? - vonta össze a szemöldökét kicsit zavarodottan a beszélgetőtársam és elvette tőlem a felé nyújtott papírjaimat. Kezdett eszembe jutni az a végzetes éjszaka, amikor találkoztunk, és rájöttem, hogy még mindig iszonyat jóképű, és unalmas.

- Nem. - mondtam egyszerűen, és ez a válasz teljesen a szívemből jött. Sosem használtam a Maria nevet, és a Camille után kapott egy becenevemet sem viseltem el. Mondjuk olyan 10 éves koromig én voltam Milla a családban, de miután a kishúgom megtanult beszélni, kikövetelte magának ezt a nevet. Ugyanis őt a szüleim nagyon kreatívan Aramilla-nak nevezték el. Természetesen én ezt kérdés nélkül megtettem neki - mint azóta minden mást is, lásd most is itt ülök teljes hülyét csinálva magamból. A családban igaz ezek után volt egy kis kavarodás, akkor most ki a Milla? De miután megfosztottak a nevemtől felvettem a Cony-t, ami az egyenes hajjal együtt érkezett az életembe, és végre újból különbséget tudtak köztünk tenni.

- Az én nevem Ryan Thomson - mondta betanultan, miközben az igen ígéretes papírjaimat vizsgálta. - és egy olyan személyi titkárt keresek, aki igazán rugalmas és kész bármit elvégezni, amire szükségem van. - pontosan tudom mit jelent ez. Nekem is volt személyi titkarnőm. Ez az állás annyit jelent, hogy: Hozzon kávét! Lemondta a délutáni találkozóimat? Hova lett a fájl a mappámból? Késett. A kocsiban hagytam az esernyőm, hozza ide! Mi a mai program? Igazán? Azt hiszem most sem fogok tudni elmenni, mondja meg neki hogy sajnálom... Blablabla... Nem nagy cucc.

- Természetesen. Pontosan tudom mivel jár ez a munkakör. - mondtam még mindig magabiztosan. Rohadtul nem fogom az erényeimet felhozni neki, szerintem pont eleget mondott el a munkához való állásomról az ajánlólevelem és az önéletrajzom. Ugyan egy kicsit meg lett szerkesztve, de valójában nem felfele turbóztam, hanem lefele romboltam. Bár azért nagyon nem hagytam, mert azért meg akartam kapni a munkát.

- Meséljen egy kicsit magáról. - tette le a papírokat és nézett merőn rám. Hunyorogva néztem rá. Hiszen ott van előtte az életem, mit akar még? Mondjuk elég semmitmondóan futotta át a papírokat. Fogadni mernék, hogy semmire sem emlékszik belőle... - Jaj, és ne a tanulmányáról és munkájáról beszéljen, hanem az életéről. Milyen a családja? Mi a kedvenc állata? Mit csinál szabad idejében? - karba tette a kezeit és valóban azt játszotta, hogy kíváncsi a válaszomra.

Először teljesen értetlenül néztem rá, majd mikor kapcsoltam, hogy ezt teljesen komolyan gondolja, egy olyan önfeledt nevetés szakadt ki a számból, ami láthatóan meglepte őt is meg az asszisztensét is.

Most komolyan a szabadidőmben eltöltött tevékenységeimre kíváncsi? És mit vár mit mondjak? Hogy az elmúlt félévben megpróbáltam visszahozni az életbe a kishúgomat, jelenleg pedig a szélhámos férje után nyomozok, miközben itt ülök és álruhában egy titkárnői állásra pályázok? Szerintem ha ezt elsorolnám neki, inkább egy meseíró állást ajánlana nekem, ahol kamatoztathatnám a fantáziámat.

- Van egy húgom, és szeretem... szeretem... a nyulakat.. - kacagtam fel, és tettem a szám elé a kezem. Fogalmam sincs mire kellettek neki ezek az információk, de láthatóan ő meg az én kifakadásomat nem tudta hova tenni. Olyan komolytalannak éreztem a kérdéseket, hogy képtelen voltam komolyan venni őket.- És hogy mit csinálok a szabadidőmben, az hagy maradjon az én titkom - kacsintottam rá és dőltem hátra a székemben. Teljesen megfeledkeztem arról, hogy ebben a ronda öltözetben egyáltalán nem hatott szexisen ez a mozdulat, inkább ijesztő lehettem...

Az igazgató hatalmas szemekkel nézett össze a sarokban ülő személlyel, akiből egy halk kuncogás hallatszott. Mivel én is hasonlóan cselekedtem, egyáltalán nem sértődtem meg, hogy kinevetett. De egyszerűen nem tudtam hova tenni ezeket az idióta kérdéseket, úgy éreztem valamivel tudatnom kell vele, mennyire semmitmondóak. Most komolyan? Ki kérdezi a másikat egy munka kapcsán arról, hogy mik a kedvencei? Ezzel akar valami egyedi dolgot csinálni?

- Úgy értem, hogy nekem fontos a családom, kíváncsi vagyok Ön hogyan viszonyul a sajátjához? - kezdett zavartan magyarázkodni, és én pedig felismertem azt a bénázó férfit, akit első mondatommal össze tudtam zavarni. - És a szabadidejére azért vagyok kíváncsi, hogy tudjam mennyire tud majd túlórázni és a munkakörének a szükségleteihez viszonyulni - kacsa duma az egész, de megbocsátjuk neki, mert most határozottabban jobban visszatudott billenni a sármos üzletember bőrébe, mint első alkalommal. Azt hiszem élvezni fogom ezt a munkát, ha ennek a férfinak a vérét szívhatom közben... mert hogy megfogom kapni ebben teljesen biztos vagyok. Ő is tudja és én is. Ez csupa formalitás.

- És mi van a nyuszikkal? Azt miért akarta tudni? - emeltem meg az egyik tökéletesre ívelt szemöldökömet - megjegyzem ez volt az egyetlen, amit nem hagytam elcsúfítani magamon.

- Van egy kutyám.. - rántott vállat és mondta hetykén. Bennem pedig megállt az ütő. Fúj. A vigyor azonnal lehervadt az arcomról és képtelen voltam színlelni az ellenkezőjét arról, amit gondolok.

- Gyűlölöm a kutyákat. - mondtam telibe őszintén. Kimondva már korántsem éreztem helyénvalónak a szószátyárságomat, de azt hiszem elég dologról kellett a kinézettemmel és a papírjaimmal hazudnom, hogy most kifakadjon a valódi kertelés nélküli énem.

A mondatomra a férfi arcán egy hatalmas vigyor terült el, ami teljesen a kishúgom bosszúszomjas képére emlékeztetett.

- Fel van véve! - mosolygott féloldalasan, miközben most rajtam volt a sor a zavarnak. Persze tudatában voltam annak, hogy megkapom az állást, de hogy ilyen hamar és váratlanul jelentik be arra nem számítottam. - Holnap fog kezdeni. Greg minden információt el fog mondani Önnek. - azzal felállt és felém nyújtotta a kezét. - Üdvözlöm a Nicotánál, remélem jól fogja nálunk érezni magát! - erős karakteres szorítással búcsúzott, én viszont csupán egy biccentéssel jeleztem, hogy hasonlóakban reménykedem.

Egyetlen egy dolog volt, ami aggasztott az pedig az a tény, hogy kutyája van... Ugye nem fogja behozni? Egyáltalán minek mondta volna el nekem, ha nem találkoznék vele... Ki tudja mekkora lehet az a dög! Úristen! Vennem kell egy sokkolót, egy sípot meg egy gumibotot, ó meg jutalom falatot. Majd mindig kap egy falatot, ahányszor csak épségben hagy.

Kutya. Ajánlom, hogy ne kelljen sokat látnom!

Greg aki nálam alig magasabb - én pedig tényleg nagyon kicsi vagyok magassarkú nélkül... amik egyre jobban hiányoznak - egy kedves mosoly kíséretében vezetett a jövendőbeli asztalomhoz. A legnehezebb az a része lesz - persze csak a kutya után - hogy rendet tartsak rajta. Tudom milyen precízen kellett állni Magda asztalán mindennek, különben képes voltam megszólni szegény nőt. Most így visszagondolva szerintem borzasztó egy hárpia tudtam néha lenni... Remélem a karma elégnek szánta ezt a szörnyűséget, amit át kellett élnem, és nem fogja szívni továbbra is a véremet.

A fiatal, barátságos férfi kellemes hangon csacsogott és magyarázott, mire kell majd figyelnem a főnökömmel kapcsolatban meg ilyenek. Remélem hamar találok valami bizonyítékot a húgom 'férje' ellen, mert nem igazán vágyok arra, hogy kiszolgálgassam a főkutyát, meg aztán elég botrányos azzal a tudattal lenni, hogy szép vagyok miközben kívülről úgy nézek ki, mint egy szárított burgonya, amit már félig megevett egy varjú...

Greg csak beszélt és beszélt. Elmondott minden apró cseprő dolgot, ami nagyon aranyos volt tőle, de egyben iszonyat unalmas is. Több ásítást is visszafojtottam, ám igazán diszkrétan úgy csinált, mintha nem vette volna észre, miközben én pontosan jelzéseknek szántam.

Szerintem több, mint egy fél órába telt, mire mindent elmondott, én pedig fellélegeztem, hogy mindjárt kiszabadulhatok ebből a maskarából. De nem engedett még utamra... körbe vezetett a részlegen, ami érinteni fogja az én hatásköröm.

Sorba mutatott be az embereknek. Pontosan tudom, hogy az üzleti életben nagyon fontos a külső, de így tapasztalva iszonyatosan kilógtam a tökéletesen öltözködő alkalmazottak közül.

Sok arc és név sorolódott fel, amik egyáltalán nem érdekeltek, mert az irodába belépve azonnal kiszúrtam a bájgúnárt az egyik asztal felett trécselve egy hosszú combú barnával. A kis féreg máris egy másik lányt bolondít... Felforrt bennem az adrenalin és alig vártam, hogy végre az ő kezét szoríthassam meg.

- Gina, Tomie, had mutassam be nektek Mr. Thomson új titkárnőjét, Maria C. Smith! - jelenleg hálát adtam a szüleimnek a lehető leggyakoribb vezetéknévért és az eltitkolt keresztnévért, így teljesen biztos voltam abban, hogy abból nem fog rájönni, hogy én vagyok a vérre szomjazó nővér a szomszédból. A külsőm alapján pedig szerintem a saját édesanyám elmenne mellettem az utcán, mondjuk azt nem tudom, hogy azért mert nem ismerne meg, vagy szimplán letagadna...

A felszólításra ránk kapták a fejüket és láthatóan a mosolyt erőltetni kellett az arcukra. Úgy látszik valami bensőséges beszélgetésben zavartuk meg őket... Azonnal felvillant a reménysugár előttem és már is tervet eszeltem ki az agyamban hogyan fogom majd tőrbe csalni őket.

- Szia! - nyújtotta felém a kezét a nő elöszőr. - Gina Etkins.

- Thomas Etkins. - nyújtotta a kis rohadék is a kezét. Nekem pedig kezdett kapisgálni az elmém az azonos vezetéknévvel kapcsolatban. - És igen, rokonok vagyunk. - nevetett fel a férfi a gondolatolvasásán.

- De szerencsére, nem olyan közeliek.. - nevetett a nő is, én pedig lusta mosolyt erőltettem magamra. - Hála Istennek, csak unokatesók.

A francokat! Ha az ég kegyes lenne, akkor semmilyen rokoni szál nem lenne köztük, és éppen egy romantikus találka megbeszélésén kaptam volna rajta őket! A kisebb csalódásom valószínűleg düh formájában kiülhetett az arcomra is, mert elég zavarodottan néztek össze.

- Hát örültünk a találkozásnak.. - kapta el kínosan a karomat Greg és irányított a másik irányba. Én pedig Továbbra is őket bámultam. Azt hiszem rohadtul vissza kellesz fogni magamat a közeljövőben, mert az őszinte énem iszonyat gyorsan kiül az arcomra, már pedig most rejtőzködünk. Rohadt szánalmasan, de az már részletkérdés...