Azt hiszem az az 5 perc, amit ígértem neki a telefonba kicsit tovább tartott. Ugyanis legalább egy félóráig bolyongtam a hallban, mint egy őrjöngő bika miközben mindenkit megállítottam és azt kérdeztem hol van a kishúgom és a seggfej vőlegénye. Majd miután a recepciós megunta a csetlő-botló menetelésemet megmondta a testvérem szobaszámát. Akkor még nem fogtam fel, de miután felmentem a saját emeletemre rájöttem, hogy a folyosó végén volt a szobájuk...

Mondjuk ez is csak azt mutatta, hogy milyen egy sóher egy alakot választott a testvérem. A nászéjszakájukra nem egy lakosztályt, csak egy egyszerű szobát vett ki. Bár ha már akkor az volt a terve, hogy ott se fogja tölteni az éjszakát, nem is kellene ezen csodálkoznom. Smucig, feleség szomorító talpnyaló.

Végül is csupán az én idegeim mentek rá erre a várakozásra, mert Millának ugyan mindegy volt, mikor herélem ki a férjét... Mert hogy kifogom, az teljesen biztos!

- Cony! - kishúgom erőtlen teste azonnal a karjaimba omlott, amikor bekopogtam hozzá. Hófehér menyasszonnyi ruhája teljesen össze volt gyűrve, a pár órája még tökéletes esküvői kontya pedig oda lett, és szőke haja szénakazalként állt a fején, miközben a sminkjét szépen a rózsaszín nyoszolyólány ruhámba törölte. A zokogását hallva a hatalmas, vérre szomjazó vadállat azonnal feléledt a lelkemben. Senkinek sem hagyom, hogy elszomorítsa a testvéremet. Senkinek. Azt hiszem a lehető legrosszabb alanyt találta magának ez a házasságszédelgő.

Lassan bebotorkáltunk a szobájukba, ahol minden iszonyatosan romantikusan volt elrendezve. Kicsit feszélyezett maga a tudat, hogy mit csináltak itt vagy csak csináltak volna. Adja ég, hogy csak feltételes módban mondhassam.

- Az a rohadék, még azt is megkeserüli, hogy rád nézett, esküszöm még a gatyáját is lepereljük róla! - gonoszan nevettem fel, míg a remélhetőleg érintetlen hitvesi ágyon ültem, az ölemben a kishúgom könnyes arcával. - Én az első perctől tudtam, hogy egy kis féreg, de ezt most benézte! Olyan eltartási bért kell majd neked fizetnie, hogy hetekig koplalni fog. - a hangom olyan gonoszan és elégedetten csengett, hogyha lett volna bennem bármi szemérmesség biztosan megijedek saját magamtól. De hát kérlek... engem még az se érdekel, ha terroristának néznek. A kishúgomat életre-halálra fogom védelmezni!

- Cony, miről beszélsz? - kapta fel hirtelen a fejét a húgom. - Én nem akarok neki rosszat... - mondta elkámpicsorodott arccal. Én meg egy kicsit meghőköltem a reakciójától. Faképnél hagyta a - sajnos most már - férje a nászéjszakáján és ő meg nem akar neki rosszat? Mondanám, hogy elment a maradék józan esze, de ha lett volna egy csepp is, akkor biztosan nem megy bele ebbe az esküvőbe.

- Már hogy ne akarnál neki rosszat? A kis rohadék nagyon csúnyán elbánt veled!

- Tu-tudom... - fakadt sírva újból a lány, mire lelkiismeret-furdalás tört rám. Mindig is mondták, hogy híres a vigasztalásom, konkrétan olyan mintha a bennük lévő kést még mélyebbre szúrnám és jól megforgatnám a sebükben...

- Ne haragudj! - öleltem azonnal a mellkasomhoz a rázkódó vállait, és hunytam be a szemeimet. Gyűlöltem így látni a kishúgomat. De amit még jobban gyűlöltem, hogy képes lettem volna megakadályozni ezt az egészet azzal, ha egyszer az életben ellent tudok mondani neki... Úgy hogy jelenleg akármit is mond, addig fogok menni míg fel nem kutatom azt a gyáva férget és fel nem jelentem házasságszédelgésért. Ó, igen, azt hiszem ez lesz a legjobb ötlet! Csak előtte felszárítom az egyetlen kistestvérem érte ejtett könnyeit, és megtanítom haragudni...

A tanítás elég sokáig tartott, és talán egy kicsit túl jól is sikerült. Hónapoknak kellett eltelnie, hogy Milla átessen a 'gyász' összes fokozatán. Nehéz volt elfogadnia, hogy az igaznak hitt szerelme olyan gyorsan távozott az életéből, amilyen gyorsan érkezett.

Először teljesen letagadta, hetekig úgy beszélt róla, mintha csak egy váratlan helyzet miatt el kellett volna utaznia. Visszavárta, és kész lett volna megbocsátani neki, hogy egy szó nélkül egyszer csak kifordult a szobájuk ajtaján a nászéjszakájukon. Ez az időszak volt számomra a legnehezebb. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogyan képes az én céltudatos, gyönyörű nővé cseperedett kishúgom ennyire megalázni magát, hogy egy ilyen senkiházi szeretetére vágyjon. Annyival többet érdemel!

Viszont ez után jött a kedvenc részem a szakításuknak. A harag. Mondjuk ahhoz, hogy ehhez a fázishoz megérkezzünk elég nagy löket volt, hogy az esküvője után két hónappal megkapta a válási papírokat. Arra értem oda hozzá, hogy ördögi kacaj közepette égeti a szoba közepén egy kukában a közös emlékeiket. Hirtelen azt se tudtam hova tévedtem, mert a látvány erősen beillett egy horror filmbe. Pontosabban abba, amikor a gyilkos megtébolyul... Akármilyen hatalmas változás volt, én ezt a szemléletét élveztem a legjobban. Végre egy hullámhosszon voltunk, és együtt vesézhettük ki, hogy milyen eszközökkel kínoznánk a kis férget.

Igazán sajnáltam, hogy ez az állapota nem tartott tovább pár hétnél, aztán lassan kezdett belefolyni a depresszió folyamatába. Saját magát hibáztatta. Azt hittem az eszem megáll, amikor olyan kérdésekkel bombázott, hogy vajon mi lett volna ezt meg azt másképp csinál, vagy ha éppen nem csinál? Állandóan vissza kellett fogni magamat, de azért sokszor akaratlanul bevetettem a híres vigasztalásomat, ami természetesen csak még rosszabbá tette a helyzetet.

A legnehezebb azonban az volt, hogy eközben a szüleink és a barátaink nem tudtak semmiről... vagyis egy darabig. Ez leginkább abból fakadt, hogy a kishúgom az elején még váltig azt hitte, hogy csavargó férje visszatalál hozzá... Aztán hiába kapta meg a válási papírokat és akarta megfojtani egy kanál vízben, csupán én voltam az egyetlen, aki tudatában volt a teljes igazságnak. De ahogy mondtam csak egy darabig. Mint kiderült a seggfej simán elment a nászútjukra egyedül, majd hazatérve visszaállt a munkájába, és szépen lassan kezdte mindenki megtudni a lelkes közös ismerőseiken keresztül, hogy a házasságuk szinte nem is létezett. Olyan mocskos pletykák keltek szárnyra a kishúgommal kapcsolatban, hogy ideggörcs kapott el, amikor meghallottam őket a testvérem szájából.

Az a kis senkiházi azt terjesztette, hogy egy utálatos hárpia, és amikor hirtelen lepergett előtte a közös életük, egy kimosott rongyként látta magát lábtörlőnek használva - megjegyzem, teljesen jól definiálta önmagát, mert annál többet biztosan nem ér. Elmondta a kishúgomat minden smucig, halvérű nőnek, akihez egyáltalán nem lehet vonzódni.

Konkrétan volt olyan, hogy a testvéremre a fürdőszobájában találtam rá, ahogy a mérlegen állva sír, úgy, hogy veleszületett tökéletes arányokkal rendelkezik. Az a rohadt kis suttyó elvette tőle az összes önbizalmát... eltűnt a mindig csacsogó, magabiztos egyetemista, akinek rengeteg terve volt az életre. Összeomlott.

Muszáj volt kihagyni egy félévet az egyetemből, én pedig magamhoz költöztettem, ugyanis iszonyatosan féltem, hogy a mély depressziójában képes lenne kárt tenni magában.

A végső döfést a válással adta a kishúgomnak. Nem volt hajlandó szépen csendben elereszteni a kezét... ki akarta semmizni! Azt a látszatot akarta kelteni, hogy a testvérem csalta a kapcsolatuk alatt, és olyan értékekre fente a fogát, amihez igazán semmi köze nem volt, mint például a kocsi, amit egy éve kapott tőlem a húgom az érettségijére. Egyszerűen nem értettem azt a hacacárét, amit az ügyvédei gyűrűjében eljátszott. A lehető legutálatosabb személlyé vált a szememben, akit csak valaha láttam.

Míg bennem minél jobban gyűlt a harag, addig Milla annál szomorúbbá vált. Az ügyvédekkel való találkozás óta egy szót sem szólt. Némán ült a kocsiban, majd ment be a lakásunkba. Tehetetlennek éreztem magam, és ez egyszerűen megőrjített.

- Kérsz inni valamit? - csuktam be a bejárati ajtót és húztam le a cipőmet. - Narancslé? Vagy ezek után valami töményre vágynál? - nevettem fel félve és léptem utána a nappaliba. A kanapén kucorgott, kezében a távirányítóval. Nem reagált a kérdésemre csak maga elé meredt. - Milla! - léptem közelebb hozzá, majd ültem le mellé. - Nem teheted ezt önmagaddal, te annyival többet érdemelsz! - fogtam meg a vállait, és próbáltam egy kis lelket önteni belé.

- Egyszerűen nem értem, hogy tehette ezt velem... - a szeméhez kapott és halkan felszipogott.

- Úgy hogy egy kis féreg, akit ki kellene herélni. - gonosz grimasz ült ki az arcomra és szinte magam előtt láttam a bájgúnár fejét, ahogy serpenyővel ütöm.

- Camille annyira szeretlek! - ölelt magához váratlanul a kishúgom. - Te előre figyelmeztettél, és mégse mondtad soha hogy te előre megmondtad! - úgy szorított mintha sosem akarna elengedni és ez balzsam volt a házsártos lelkemnek... - Mostantól ígérem hallgatni fogok rád! - bontakozott ki az ölelésemből és törölte szárazra a szemét.

- Igazán? - kérdeztem vissza hamiskás mosollyal az arcomon. - Tudod, mindig is tetszett az a fekete körszoknyád... - mondtam elmélázva.

- Hülye! Tudod, hogy értettem! - csapott a karomra nevetve a húgom, én pedig sértve dörzsöltem a helyét.

- Na, jó! - komolyodtam el hirtelen. - A viccet félretéve van egy ötletem hogyan tehetnénk keresztbe a kis rohadéknak. Ő egy tipikus házasság szédelgő, csak meg kell tudni cáfolni az ellenünk hozott vádakat és nekünk kell megtámadnunk őt.

- Oké és hogyan? - forgatta meg a szemeit a kishúgom. - Úgy tudom a magánnyomozó nem talált semmit. Se fura pénzmozgások, se zűrös rokonok, se nő ügyek. - az utolsó támpontot fellélegezve mondta, bár engem az nyugtatna meg a legjobban. Azzal azonnal pontot tehetnék az ügy végére...

- Félő, hogy a magánnyomozó összejátszik a kis féreggel... - méláztam el és indultam el a táskámért. - Szerintem egy másikat kéne keresnünk...de ha más nem, majd én utána járok. - huppantam le újból a húgom mellé, ám ezúttal egy köteg névjegykártyával a kezemben. - Tessék, keresd! Azt hiszem van valahol egy névjegyem! - adtam oda neki az egyik felét a csomagnak.

- Origami szakértő - olvasta fel az első színes papírost, majd fél szemmel rám sandított.

-Sose tudni... - rántottam vállat, de jól emlékszek, hogy csak szánalomból fogadtam el ezt a hölgytől, bár már akkor sem értettem hogy létezhet ilyen szakma.

- Fogorvos. Kertész. Lakberendező. Plasztikai sebész... - a kishúgomból egy olyan kellemes kacaj szakadt ki, ami már iszonyatosan hiányzott. - Azt mond meg minek neked egy csillagász telefonszáma? - a nevetése átterjedt rám is, de próbáltam visszatartani a vigyoromat. - Komolyan, te nem találkozol a munkádhoz kapcsolódó emberekkel, mondjuk egy...vezérigazgatóval.

- Találkozni, találkozok... - dünnyögtem. - Csak azok még ahhoz is unalmas személyek, hogy eltegyem a névjegyüket.

- Nem.. ez komolyan egy vezérigazgató. - mutatott fel egy világoskék, képes kártyát. - Ryan Thomson... Ez pont Tomie cégénél dolgozik...de hát, hogy találkoztál a főnökével? - nézett rám értetlenül a kishúgom.

Az agyamban ködös emlékek kezdtek rémleni egy béna állásajánlatról egy unalmas üzletembertől. Azt hiszem ez lehet ő.

- A lagzitokon akart átcsábítani az ő cégéhez... - mondtam vállat rántva, miközben reménykedtem benne, hogy az esküvő gondolatára nem lesz megint depressziós, mert ha most innen visszazuhan szerintem engem is magával ránt.

- Hogy mi? - kapta el a karomat Milla. - Te csak most közlöd velem, hogy személyesen megkeresett New York legnagyobb cége? Most ez komoly? - kidüllesztette a szemeit csodálkozásában és olyan közel mászott az arcomhoz, hogy kezdtem zavarban lenni.

- Mi ebben a nagy szám? - értetlenkedtem és húzódtam hátrébb.

- Talán azért, mert jelenleg egy teljesen korrekt magánnyomozót keresünk, amikor neked bejárásod van a munkahelyére? Hiszen oda, úgyse jutna be senki, viszont onnan lehetne a legjobb infókat szerezni!

- Mire akarsz ezzel célozni?

- Mire? Vajon mire? - forgatta meg szemeit. - Azt, hogy el kell vállalnod azt az állást!

- Soha! Nincs az a pénz... - ráztam a fejem. Erre tudjátok mit csinált? Komor arcot öltött, átdobta a vállán a haját és felemelte az egyik ujját. Úgy látom újból visszatért, mert ugyan azt a technikát alkalmazza, amit már kisgyerekkora óta csinál velem. Manipulálni akar.

- Azt hittem, tényleg segíteni szeretnél nekem... - olyan csalódott hangon mondta ezt, hogy belefájdult a szívem, miközben a falat kapartam volna attól, hogy már megint milyen hülyeségbe fog belevinni...

- Hiába dolgozok ott... A jelenlétem miatt el fog kerülni minden kompromittáló helyzetet és információt. Én pedig ha dolgozok, nem követhetem minden egyes apró lépését... - tártam szét a kezeim és reménykedtem abban, hogy az érveim elegek lesznek a számára.

- Persze csak, ha felismer... - és ezennel egy olyan ördögi vigyor terült el a kishúgom arcán, ami vörösen villogtatott egyetlen szót: Bosszú.