Az egész napot kábultan éltem túl. Igazából rengeteg érzelem kavargott bennem, és szerettem volna tisztán látni, de valahogy nem ment... Állandóan csak az kattogott a fejemben, hogy lebuktam. Végül meggyőztem magam, hogy dehogy is! Túl profi vagyok, ahhoz hogy elcsússzak egy banánhéjon... aztán eszembe jutott a reggeli zakózásom és rájöttem, hogy én banánhéj nélkül is elesek.

- Milla! Küldetésem van számodra! - ordítottam rögtön, ahogy beléptem a lakásom ajtaján. Húgom 'Haggyá békén!' kiáltása visszazökkentett a valóságba és magam előtt már lepergett az egész életem. Hogy felejtkezhettem el róla? Hiszen ő most gyászolja újból a kusza kapcsolatát! Cony, hát téged se az együttérzésedért szerethetnek...

Gyorsan ledobtam a táskám és a hang irányába vettem az irányt. A szobájában volt, ezért óvatosan bekopogtam. Csak ne sírjon! Nem érdemel több könnyet az az idióta!

- Menj el! - válaszolt. Összeszorítottam a fogaim, újból depresszióba esett... a világ kegyelmezzen nekem ha mégegyszer képes vagyok túlélni a gyász szakaszait. Mi lenne ha rögtön a harag vagy az elfogadásra ugranánk? Ezerszer könnyebb lenne...

- Tudod, hogy nem megyek el! - mondtam határozottan és nyitottam be a mondatom végére. De azt hiszem nem voltam felkészülve arra, amit bent láttam.. ez túl sok volt annak az 'érzékeny' lelkemnek.

Ugyanis a kishúgom a várt depressziós állapot helyett, vigyorogva ült törökülésben az ágyán és nyomkodta az ölében lévő laptopját. Amikor benyitottam huncutságtól csillogó szemekkel nézett fel rám... miközben én legszívesebben hozzá vágtam volna az egyik csodaszép díszpárnáját.

- Te kis... - vigyorodtam én is el, majd menetközben ledobtam a kabátomat is és lehuppantam a testvérem mellé. - Mit csinálsz? - öleltem magamhoz a derekánál fogva, miközben igyekeztem eltolni őt a képből, hogy én is helyet kapjak a monitor előtt.

- Semmi közöd hozzá! - a teljes testével kitakarta a munkáját, majd egy gyors mozdulattal összecsapta a készüléket.

- Hé! - hülledeztem, majd neki vágtam a szokásos tesó harcnak: a csikizésnek. Mint igazi nővér természetesen mindig én győztem ezeket a csatákat, így amikor már a röhögéstől teljesen elvesztette az irányítást a teste felett, én kihasználtam a helyzetet és kezembe kapva a laptopot kiszaladtam a szobából. Ugye milyen felnőttesen viselkedek?
Több se kellett Millának úgy szaladt utánam, mintha hat darázs kergetné ( megjegyzem, a húgom retteg az ilyen cuki zümmögő lényektől).

- Add vissza! - kiáltotta nevetve, míg én hősiesen menekültem az elkobzott kinccsel. - Cony! Add vissza! - próbált komolynak és haragosnak tűnni, de hát mellettem nehéz annak lenni...

- Nem! - nyújtottam ki rá a nyelvem, míg a konyhapultnál köröztünk. Végül ő unta meg hamarabb és leült a bárszékre.

- Oké.. rendben. Nézd meg.. - lihegte, és nézett engem kíváncsian
Ahogy elkezdtem böngészni a laptopját elképesztő látvány tárult elém.

- Milla! - néztem fel a húgomra tátott szájjal. - Ez nagyon vagány! Mióta csinálod? - lapozgattam az ikonok között és nézegettem az igényes munkáit. Nem tudom említettem-e, de grafikusnak tanul.. már gyerekkorunkban is ő volt a művészlélek a családban. Nagyon jó a kézügyessége! Az enyémről meg jobb ha nem is beszélünk...

A lány sután nézett rám, miközben próbálta visszafojtani a mosolyát. - Az állásinterjúd óta... - gyermeteg hangján elolvadtam. Szerettem mikor úgy viselkedett, mint a kishúgom és nem úgy, mint egy hisztérikus házisárkány.

- Miért nem mutattad korábban? - nógattam. Tényleg nagyon tetszett a látvány, ugyanis Maria C. Smith élete volt meggrafikálva képregényben. Meg lett rajzolva, amikor az irodában röhögve mondom, hogy - Nyuszi! Vagy amikor kilépve a liftből elvágódtam, az utolsó képkockák pedig a tegnapot ábrázolják. Álruhás Cony-ként vagyok bemutatva, kilóg egy barna göndör tincs a szőke parókám alól miközben kezet fogok Mr. Bunkóval.

- Mert nincs semmi jelentősége.. - rántott vállat Milla. - Egyszerűen csak olyan vicces sztorikat mesélsz állandóan, hogy amikor leülök rajzolni ezeken jár az agyam... - igen, ezt sokszor elmondta. Szegénykém valójában olyan antiszociális, mint én. Egyikünknek sem voltak sosem igazi barátai, ha mellettünk állt is valaki az csak is érdek miatt lehetett. Így hiába jár az egyetemre, veszi körül egy csomó ember, nincs senki akivel beszélgethetne, egyedül én. Ezért lehet, hogy olyan érdekesnek találja a bohóc életemet. Bár a képeket elnézve tényleg szórakaztatók lehetnek a sztorijaim...

- Simán kiadhatnád ezeket képregényben... nagyon viccesek.. - vigyorogtam, miközben kattintgattam.

- Pf.. na persze! - forgatta a szemeit a szőkeség. - Inkább azt mondd milyen küldetésről beszéltél! - próbált gyorsan témát váltani, és habár nem szeretem mikor ezt csinálja, mégis engedtem neki.

- Ja.. tényleg. Te leszel a közvetítőm, de szerintem már te is gondoltál erre.. - emeltem rá a szemem, és láttam ahogy elkezdi idegesen rágcsálni az alsó ajkát.

- És ez mit jelent pontosan? - az előbbi magabiztosság oda lett és újból az a bizonytalan, komplexusos kislánnyá törpült össze.

- Azt, hogy holnap felveszed a legdögösebb ruhádat, belőjük a hajadat.. - egy utolsó pillantást vetettem a képernyőre, majd lehajtottam a fedelét. Épp itt az ideje, hogy most a húgomra koncentráljak. - Végig fogsz vonulni az emeleten egyenesen a Mr. Thomson irodájához, ott bejelentkezel a titkárnőjénél... megsúgom, hogy egy iszonyat jófej nőci.. - hajoltam közelebb hozzá, mire halkan felkuncogott. - Úgy fogsz kinézni, mint egy királynő, és mindenki utánad fogja csorgatni a nyálát! - rákacsintottam és láttam, hogy lassan visszanyerte az arca a színét. Igen, ilyennek szeretem látni...

- De mi van, ha Tom megint hülye pletykákat fog rólam terjeszteni? - kérdezte óvatosan. Elgondolkodtam. A múlkor valóban elég sok durvaságot összehordott... ám jelenleg van egy hatalmas aduász a kezemben. Mr. Bunkó.

Elvigyorodtam. Milla pedig kíváncsian nézett rám. Tudta, hogy valamiben sántikálok, de szerintem sejtése sem volt mi lehet az...

- Nem is meséltem, mi történt ma velem.. - sokat sejtetően rá néztem, mire az ő szemei is felcsillantak. Tudta, hogy most egy újabb szeletet kap Maria C. Smith szerencsétlen életéből.

A reggeli zakózásommal kezdtem, és ünnepélyesen megtiltottam neki, hogy több olyan szoknyát rám adjon. Iszonyatosan röhögött és mondta, hogy alig várja, hogy lerajzolhassa... Felolvastam az üzeneteket, amiket váltottunk majd áttértem az ebédemre a kollégáimmal. Azt hitte ez volt a mélypontja a napomnak, de aztán elmeséltem neki a beszélgetésemet a főnökömmel és a gyanúmat, hogy lebuktam. Azt hittem pánikba esik, de ehelyett úgy vigyorgott rám, mint a tejbetök. Látszik, hogy nem százas a csaj....

- Nem mondod, hogy még ezt is viccesnek találod!? - csattantam fel és csaptam az asztalra. Igyekeztem szúróan nézni rá, de vele iszonyat nehéz volt szigorú lenni.

- Ennyire elszoktál a flörtöléstől, hogy már fel se ismered? - úgy vihogott, mint a fakutya én meg legszívesebb lecsaptam volna. Mi a jó égről beszél?

- Milyen flörtölésről beszélsz? - dühösen karba vágtam a kezeimet és valószínűleg úgy nézhettem ki, mint egy durcás kisgyerek.

- Ne már, Cony! - forgatta a szemeit. Kezdem úgy érezni magam, mintha ő lenne az idősebb kettőnk közül.. pedig írásos bizonyítékaim vannak az ellenkezőjére! - Közel hajolt az arcodhoz, rád vigyorgott és évődött veled. Ezt úgy hívják, hogy tetszel neki.. - rám kacsintott, bennem pedig a rengeteg érzelem olyan kuszaságot eredményezett, hogy egy kisebb atomrobbanás keletkezett odabent.

- Te hülye vagy.. - olyan fapofával néztem a vigyorgó arcába, hogy egy pillanatig rosszul éreztem magam. Megráztam a fejem, majd gyorsan felpattantam és a hűtőhöz masíroztam. Azt hiszem itt az ideje enni valamit... Mondtam már, hogy stresszevő vagyok? Még hogy tetszem neki... talán a Cony énem szimpatikus neki, de hogy Mariát csak szimplán szívatja az is biztos. - Miért nincs itthon valami süti? Vagy csoki? Milla! - hátrafordultam a szólítotthoz. - Megetted a dugi fagyimat! - olyan kétségbeesett harag keletkezett bennem, hogy sikerült bűntudatot ébresztenem benne.

- Bocsi... tegnap este egy kicsit le voltam törve... - lebiggyesztette a száját és boci szemeket meresztett rám. Máskor megenyhültem volna, de most nem! Égetően szükségem volt valamilyen egészségtelen tömény cukorra! És most a kishúgom elvette tőlem az utolsó reményem is.. A frusztráltság kezdett felfelé kúszni a testemben, és hiába szerettem volna beleugrani egy nutella tengerbe!

Dühödten trappoltam végig a lakáson, hogy végre átvehessem ezt az ocsmány szoknyát. Felvettem egy lezser melegítőt, míg a rikító neon színű trikót magamon hagytam.

- Cony! - húgom úgy követett, mint egy kiskutya. - Ne csináld már.. most komolyan a fagyi miatt haragudtál meg? - értetlenkedett. Én meg fel tudtam volna robbani! Ennyire képtelen megérteni engem?

- Rohadtul nem a fagyiról szól ez az egész! - fortyogtam. - Ne mondj nekem ilyeneket, hogy tetszem neki! - csak úgy köpködtem a szavakat, miközben a kedvenc bőrdzekimet kerestem a szekrényemben. - Francokat tetszem neki! Csak jó szórakozni neki a kövér, lúzer titkárnőn! - rengeteg sérelem, ami az évek alatt felgyülemlett bennem újból kikívánkozott. Pedig már azt hittem rég elfelejtettem őket...

- Miről beszélsz? Nem is vagy kövér! - tényleg nem értett meg. Pedig annyira akartam, hogy képes legyen felfogni mi az ami a bensőmben zajlik... Kikaptam a dzekim, ránéztem és bűntudatom keletkezett. Nagyon megijesztettem. Könnyes szemekkel és kipirosodott arccal állt előttem. Szerintem azt hiszi most éppen összepakolok és elköltözök... nagyot sóhajtottam majd odamentem hozzá és megöleltem.

- Nyugi... csak cukorhiányban szenvedek. Leszaladok fagyiért, jó? - azzal csókot nyomtam a bólogató fejének a homlokára.

Gondolataimba mélyedbe trappoltam le a lakásból, majd pattantam be a kocsimba. A közeli szupermarkethez hajtottam és alig vártam, hogy belépve megrohamozhassam az édesseges polcot.

Hm... igen, csokira mindenképp szükségem van.. imádom a sajtos chipset, jöhet az is! Oh... gumicukor!! Csak úgy került a rengeteg egészségtelen dolog a bevásárlókocsimba. Ám mielőtt a kasszához mentem volna, eszembe jutott a lényeg, amiért jöttem. Jégkrém!

Gyermeki lelkesedéssel gurítottam tova a kocsit, majd szinte el is vesztem a mélyhűtőben, ahogy kerestem a kedvenc pálcikásomat.

- Maria! Bulira készülsz? - a mély bariton hangra, erősen összeszorítottam a szemeim. Muszáj? Muszáj állandóan megjelennie?

Semmi gond, Cony! Csak maradj nyugodt és szaladj a lehető legmesszebbre!

Kinyitva a szemeim felegyenesedtem és kényszeredett mosollyal néztem fel a főnökömre.

- A húgomnak viszem.. - rántottam vállat és hárítottam rögtön mindent az én drága mindenlébenkanál testvéremre.

- Csak nem megint a szerelmi bánata miatt van szüksége rá? - arca elnyúlt és kíváncsi tekintettel nézett rám. Miért kell ennyire kedvesnek lennie? Hova lett Mr. Bunkó? Hol van? Őt akarom! De nem úgy...

- Nem. Mondtam, hogy ügyesen feldolgozta. - ráztam a fejem, és szídtam saját magamat, hogy miért nem tudtam helyeselni.. akkor nem kellene most más indokot kitalálnom. Francba. - Egyszerűen csak.. izé... hm... terhes - amint kimondtam megbántam. Kívülről mosolyogtam, miközben belül sikoltoztam. Okosabbat nem tudtam volna mondani? Béna, Cony!

A férfi arca felragyogott, majd rögtön lelombozódott. - És most ennek örölünk? Csak mert hogy szakítottak... és akkor így.. - értetlenkedett én pedig próbáltam menteni a menthetőt.

- Még nem biztos.. tudja ezek a pisilős tesztek nem az igaziak, majd az orvos mondja meg, hogy.. izé.. mi is van.. akkor.. szóval.. ja.. azt hiszem most mennem kell - olyan zavarodottan hadartam, hogy Thomson csak vigyorogni tudott rajtam. Be kéne tiltani neki a mosolygást... bűntetendően jóképű így.

- Nagyon jól áll neked ez a stílus.. - nézett végig rajtam, ami engem is arra késztetett, hogy így tegyek. Hát igen... most inkább voltam a lezser Cony, mint az elegáns Camille, vagy a csodabogár Maria. Elfintorodtam, és reménykedtem, hogyha esetleg még nem buktam le előtte, akkor ezek után se fogok...

- Pff.. a tesóm cuccai... utálom őket, de ez volt kéznél! - fintorogtam, és lélekben eldöntöttem, hogy amint hallótávolságon kívül leszek bocsánatot kérek szegény kabátkámtól. A kedvenc darabom!

- Ó, értem.. attól még jól áll! - kacsintott rám. - Vásárolsz még valamit? - nézett végig a kocsimon, ami tele volt édességgel. A kezemben szorongatott jégkrémemre néztem és akármilyen kínosnak tűnt is, még beleraktam belőle vagy hatot. Úgyis azt hiszi, hogy Millának viszem.. Millának aki terhes, biztosan megérti! Ó, de kis gonosz vagyok...

- Ennyi... a húgom már biztosan nagyon vár... - sóhajtottam fel és kezdtem el tolni hátra a kocsit. - További szép estét! Holnap találkozunk! - épp búcsút intettem volna, amikor elkezdett követni.

- Várj, én is végeztem... - és utánam jött én pedig kínosan mosolyogtam. Muszáj? Muszáj ezt csinálnia? Idegesen álltam mellette a sorba, majd engedtem hogy segítsen bepakolni a szatyraimba a sok holmit. Ő csupán egy doboz tejért szaladt le...

Amikor kiléptünk a késő estébe, felé fordultam és a táskák felé nyúltam.

- Köszönöm. Innentől megoldom - ám hiába tartottam a tenyerem, nem kaptam meg a dolgaim. Pedig nekem nagyon szükségem van arra, hogy végre magamba tömhessek egy adag gumicukrot!

- Kocsival vagy? - nézett végig a jármű tengeren. - Nem látom hol állsz.. - kétségbeesetten néztem farkasszemet a csodaszép ezüstszürke BMW-mel. Sírhatnékom támadt... miért nem azzal a nyavalyás Bogárral jöttem? Miért? Miért vagyok ilyen szerencsétlen? Persze nem ülhetek most be a drágaságomba, mert azzal újból csak esélyt adok a lebukásra... nem bizony. Erőt kell vennem magamon és haza kell sétálnom. Ó, ne már!

- Gyalog jöttem... - mosolyogtam kínosan, mire a férfi közelebb vonta magához a táskákat.

- Én is gyalog vagyok! Gyere, elkísérlek... - azzal a hazavezető irány felé biccentett és elindult. Tátott szájjal meredtem utána. Hát bolond ez? Minek mászkál gyalog? Miért nem tud mint minden normális ember lustának lenni, és beülni a kocsiba egy doboz tejért?

Rejtett dühvel követtem. Tudtam, hogyha bármelyik édességért is nyúlok, lebukok. De miért zavar ez engem?

- Mindig is szerettem volna egy testvért.. - riadtan kaptam rá a fejem. Arról nem volt szó, hogy beszélgetni is fogunk! Kedves mosollyal nézett le rám, mire én úgy vesztem el abban, hogy majdnem orra buktam... - Hát nem volt elég egy esés egy napra? - kérdezte nevetve, mire véletlenül én is elmosolyodtam, aztán gyorsan észbekaptam.

- Hidd el, nem olyan nagy cucc... már mint a testvér- mondtam fapofával. Így is gondoltam, persze semmi pénzért nem adtam volna a kishúgomat, de néha elgondolkodtam mennyivel egyszerűbb lenne az életem nélküle. Most már tényleg kezdek gonosszá válni...

- Jó látni, hogy ilyen jó viszonyt ápolsz a húgoddal.. - még mindig nem értem, miért ilyen kedves hozzám, de kezd rémisztő lenni.

- Nincs mit tenni.. a családunkat nem választhatjuk, muszáj vagyunk elviselni őket - utáltam amikor dícsért, talán azért mert tudtam, hogy nem az igazi énemet látja. De nagyon kellemetlenül érintett.

- Hát igen család.. - felnevetett. - Ismered anyámat, nincs nála akaratosabb ember.. - forgatta a szemeit, mire én már nem tudtam visszafojtani a mosolyom. Julie egy érdekes fazon, aki már alig várja, hogy az agglegény fiacskája végre megházasodjon. - Ne nevess... - szólt rám, úgy hogy ő is nevetett már. A helyzet kellően abszurd volt hozzá. A titkárnőjét kíséri gyalog haza, miközben az édességekkel teli zacskóit cipeli és az anyjáról mesél neki.

- Mit csinált már megint? - kérdeztem, mert valóban kíváncsi voltam. A legutóbb beadta Mr. Thomsonnak, hogy segítsen kiválasztania az új aszisztensét, ám mire odaért vakrandi lett belőle...

- Nem fontos... úgy is elmeséli majd... - rázta a fejét, mire csak még jobban felcsigázott!

- Na.. mond el! Újabb vakrandi, vagy csak szimplán megadta valakinek a számod? -belekezdtem a faggatásba. Szégyen nem szégyen, ebben valóban jó voltam!

- Ne erősködj! Nem mondom meg! - élvezte, hogy felcsigázott, ezért most lelkesedésből idegessé változtam át.

- De miért? - durcáskodtam. - Ahogy mondtad.. előbb-utóbb úgyis megtudom - próbáltam nógatni, de hajthatatlan volt, így megadóan felsóhajtottam. Pedig jó lett volna egy újabb vicces sztorit mesélni a húgomnak, ami végre nem az én főszereplésemmel zajlik...

- Na jó.. elmondom.. - két perc néma csendet bírt elviselni. Én hatalmas vigyorral néztem fel rá, és alig vártam, hogy folytassa, amikor váratlanul megszólalt a telefonom. - Vedd csak fel! - bicentett, és vigyorgott a csengőhangomon. Ugyanis nagyon cuki gyerek kacagás volt... most mit tehetnék.. olyan cuki.

Kapkodva kutattam a készülék után, majd meglátva Greg képmását rajta, a fülemhez tettem. - Szia, drága.. mizu? - kérdeztem reflexből, teljesen elfelejtkezve arról, hogy ki is sétál mellettem.

- Maria.. - szólt bele elhalóan, bennem pedig megállt az ütő. Utoljára a kishúgom hívott fel ilyen hanggal, és akkor történt a hatalmas katasztrófa az életében. Csak nem neki is szerelmi bánat? - Van egy kis gondom...

- Úristen, Greg mi történt? Pocsék a hangod! - ...mondtam már milyen jó vagyok a vígasztalásban?

- Úgy is érzem magam! - sóhajtott fel, én pedig összeszorítottam a szemeim. Miért nem tudok egy kicsit kevésbé őszinte lenni?

- Mi a gond? - igyekeztem a hangomat együttérzővé tenni a követelőző helyett.

- Apukám kórházba került.. - egy fájdalmas nyögés szakadt ki belőlem, ez egyáltalán nem hangzik jól. - elütötte egy autó. Épp bent van a műtőben..

- Úristen.. sajnálom. Melyik kórházban vagy? Rögtön odamegyek! - mondtam határozottan, és gyorsítottam a lépteimen.

- Nem tudsz... nem a városban vagyunk. De aranyos vagy.. - szegénykémnek nagyon lestrapált volt a hangja. - Csak azért hívtalak, hogy a következő napokban nem e tudnál helyettesíteni?

- Persze, hogyne! - vágtam rá gondolkodás nélkül, majd pedig ahogy eljutott a tudatomig egy kisebb pánik keletkezett bennem. Kissé elnyílt ajkakkal meredtem a mellettem haladó férfira, aki zavartan hallgatta végig a beszélgetést. Greg még hálálkodott, de az én elmémben csak a néma sikolyaim hallatszodtak. Francba, francba. Francba!

Újból itt, újból késve...
Szörnyű vagyok!
A napokban kaptam egy gyönyörű illusztrációt a történetről, amit most megmutatok nektek.
Szeretném veletek is megosztani Emily_Pendragon rajzát:

Nekem iszonyatosan tetszik, és nagyon meghatónak találtam ezt a meglepetést. De nem ez az egyetlen rajza, ajánlom mindenkinek, hogy nézzen be hozzá! Elképesztő tehetség!
Köszönöm, hogy ilyen jó olvasóim vagytok!
Blacky