Ránk köszöntött új korszak hajnala,
hol remény helyett félelem az úr,
földjében szakadatlanul vér dúl.
A könnyekben ringó fái alatt

városokat ellepi a szemét,
autókból kipufogó füstje
szmogot áraszt, hogy arcunkat üsse,
így szegezi ránk szuronyos kezét.

Nyoma sincsen sehol a jólétnek,
opál szemét nem foltozza az ég.
Tágra nyílt ősi múltját őrzi rég,
az elfeledett nirvána béke.

Tele vagyunk szennyel. Mosógéptől
se lennénk újra tiszta. Becsület
(ír)magját hát már senki se ültet?
Egy vízió tán, mi szemfényvesztő:

elénk nyílnak fényes kapuk, falak,
s szép ígéret-jövő nyújthat támaszt,
de helyette csoda nélkül áraszt
a tv-képernyő halálsugarat!