De ezek a beszélgetések érzelemmentes formalitások voltak kettejük között. Amikor még egy párt alkottak, mesterien tudták különválasztani a munkát a magánélettől. Ebben nagyon jók voltak, sosem ment egyik a másik kárára.

Aznap Leyla kicsit rosszul lett. Lázas volt, és időnként hányt. Beliz megpróbálta levinni a lázát, de nem sikerült. Bepánikolt, hisz nem volt tapasztalt szülő, nem tudta mit tegyen, ha netán romlik a helyzet, ezért gyorsan elkészült és elvitte Leylát a kórházba. A kórházban Tanju volt az ügyeletes, aki köztudottan rajongott Leyláért. Megvizsgálta a kislányt és egy kórterembe helyezte. Beliz nagyon félt, a lehetőség, hogy valami történhet Leylával, nagyon megijesztette. Tanju belépett a szobába, és beszélni kezdett:

- „Ne aggódj, Beliz, Leyla állapota rendben van. Csak egy kis fertőzést kapott el."

Beliz letörölte a könnyeit, és megkérdezte:

- „Akkor semmi komoly, igaz?"

Tanju megnyugtatta: „Csecsemőknél nagyon gyakran találkozunk ilyen típusú fertőzéssel, legkésőbb 2 napon belül felgyógyul. Meglásd kedvesem, pár nap és mindketten elfelejtitek az egészet." - mondta.

Beliz megkönnyebbült, megsimogatta Leyla arcát, és leült az ágyra. Abban az pillanatban Beliz telefonja csengett, Ferman volt az. Olyan hirtelen történt minden, hogy nem mondott semmit Beliz Fermannak, de tudnia kellett róla.

- „Ferman..." - vette fel a telefont.

- „Beliz, ha szabad vagy, eljönnék Leylához, és beszélhetnénk is. Gondolkodtam azon, amit mondtál, lenne mit mondanom..." - mondta Ferman.

- „Nos, Ferman, Leyla rosszul lett, és most a kórházban vagyunk."

Ferman borzasztóan aggódott, és Beliz hangja nagyon rosszul hangzott.

- „Mi a baj? Mi történt? Miért nem szóltál nekem?" - kérdezte aggódva.

- „Nem komoly, rendben leszünk." - mondta Beliz.

- „Ne aggódj kedvesem, mindjárt ottvagyok. Minden rendben lesz." - Ferman szó nélkül letette a telefont, mielőtt Beliznek alkalma lett volna elmondani, hogy nincs oka aggodalomra.

Beliz vett egy mély levegőt, és tovább simogatta Leylát. Körülbelül tíz perc múlva Ferman a kórházhoz ért. Bement a szobába, ahol Beliz és Leyla voltak, és lassan kinyitotta az ajtót. Beliz Leylával beszélgetett, amikor meglátta, hogy Ferman jön. Belépett, és megpuszilta kislánya homlokát. - „Szerelmem, kicsikém, nagyon megijesztetted apukádat."

Ferman Belizre nézett és azt mondta: - „Mi történt?"

- „Nincs nagy baj, egy kisebb fertőzés. Ma éjjel Tanju ügyel, azt mondta, hamarosan rendben lesz, hazavihetem." - válaszolta Beliz.

Arca falfehér volt, és a hangja megremegett, miközben beszélt. Ferman megértette, hogy Beliz fél.

- „Te jól vagy?" - kérdezte Ferman.

- „Jól vagyok, jól vagyok", és mély levegőt vett.

Miután egy kis ideig a kórházban tartózkodtak, amíg megkapták a papírokat, együtt vitték haza Leylát. Beliz karjába vette a kis beteget, hogy elaltassa, és altatódalt énekelt neki. Ferman figyelte őket, miközben Beliz énekelt Leylának és elaltatta.

„Mennyire csodálatos édesanya." – gondolta magában. Ferman sokáig így figyelte Belizt, visszaemlékezve a régi szép időkre. Hogyan alakultak át ezekből a gyönyörű pillanatokból két idegenné? Még mindig kimondhatatlanul szerette Belizt, bár magának sem akarta beismerni, békét akart vele kötni. Újra boldog akart lenni, jó emlékeket gyűjteni. Míg Ferman belemerült ezekbe a gondolatokba, Beliz hangja nagyon kellemesen hatott rá.

- „Ferman, Leyla alszik, menjünk ki, ha gondolod."

Ferman bólintott, és halkan kimentek a szobából. Lementek a földszintre és leültek a székre. A székekre, amik oly meghatározóak voltak számukra.

- „Szeretnél valamit inni?" - kérdezte Beliz.

- „Nem, nem szükséges, de beszélnünk kell." - mondta Ferman.

- „Rendben, beszéljünk." - mondta, és Ferman felé fordult.

Ferman megfogta Beliz kezét és belekezdett:

- „Amikor a minap kettőnkről beszéltél, arról akkor azt gondoltam, hogy nem tudjuk legyőzni a köztünk lévő problémákat. De ma rájöttem, hogy biztos vagyok benne, felül tudunk kerekedni ezeken a dolgokon, bármi is történjen közöttünk. Nagyon szeretném, ha még egy esélyt adnánk kapcsolatunknak."

Beliz szeme könnybe lábadt, meglepte, hogy ezt mondta. Ferman szemébe nézve azt mondta:

- „Én is ezt szeretném kedvesem...", és elengedte a könnyeit, amiket már régóta elfojtott.

Ferman megtörölte Beliz arcát, és hosszan megcsókolta. Beliz Ferman mellkasára hajtotta a fejét, ledőltek, és úgy aludtak reggelig.

Ferman és Belize reggel békülésük boldogságával mentek kórházba. Amikor beléptek, látták, hogy Adil a munkatársaival sétál. Adil bácsi meglepődve látta, hogy Ferman és Beliz kéz a kézben érkeznek. Miután kicsit közelebb ért hozzájuk, azt mondta:

- „Nos, ahogy látom, a gyerekek kibékültek!" - és nevetett egy kicsit, persze hihetetlen boldog volt, mindkettőt a saját gyermekeként szerette. Fermannak hosszú évekig a mentora volt, Beliznek pedig édesapja elvesztése óta, apja helyett apja volt. Amíg Ferman büszke mosollyal emelte a kezét, amelyet Beliz fogott, Adil ismét megszólalt:

- „Azt hiszem, ennyi jó hírtől én is ilyen büszke lennék fiam, szóval gratulálok!" - Ferman meglepetten nézett rá, míg Beliz megpróbálta finoman elmondani Adilnak, hogy nem tette még meg.

- „Hogy mit mondott?" - kérdezte kíváncsian Ferman.

Beliz azt mondta:

- „Csak annyi, hogy nagyon szeretlek, kedvesem", és elkezdte elhúzni Fermant a kezénél fogva. Mialatt ők ketten elindultak, Beliz megfordult és csendesen azt mondta:

- „Majd később beszélünk, uram."

Amikor egy gyors búcsúzás után, Beliz az irodájába akart menni, Ferman még óvatosan megragadta a csuklóját, visszahúzta, és huncut mosollyal megkérdezte:

- „Külön vagyunk, de Adilnak azért elmondod, hogy még mindig mennyire szeretsz engem, esetleg vannak mások is, akiknek elmondtad?"

Beliz azt mondta:

- „Fermaaan, ne hülyéskedj", és kiszabadította a csuklóját, megpuszilta Ferman arcát és vigyorogva elindult.

Vajon hogy sikerül Fermannak megtudnia a jóhírt?