Serra csodálkozott, hogyan lehetnek még mindig épek a belső szervei ennyi teleportálástól. Összesen nem nyitott meg annyi átjárót korábban, mint amennyit az elmúlt időszakban. Pedig, ha belegondolt, rögtön az első leckék egyike volt az átjáróhasználat korlátozásáról szóló intelem. Olyan sűrű mágián hatolsz át, ami a testedet komoly terhelésnek veti alá. A túl sok terhelés deformációkhoz is vezethet, és az sem óv meg ettől, hogy képes vagy manipulálni a mágiát.

Serra annyira elveszett az emlékben, hogy már csak akkor vette észre az alatta elterülő hótakarót, amikor elhasalt benne. A hó azonnal olvadni kezdett – átitatta a ruháit, és lehűtötte a bőrét, de legalább segített abban, hogy hamar legyűrje a szédülést, mert volt mire koncentrálni.

Raya még azelőtt bújt madártestbe, hogy a földbe csapódott volna. Egyenletlenül verdesett a szárnyával – mint aki frissen tanult repülni –, végül feladta a küzdelmet, és belesüppedt a bokáig érő hóba. Váratlanul emberi alakot öltve epét öklendezett fel.

Bágyadt arca visszanyert némi színt, amint összeakadt a tekintete Serráéval. Riadtan talpra kecmergett, de akárhányszor megpróbált elhátrálni, mindig visszabukott a hóba. A haja teljesen átnedvesedett tőle.

– S-Serra... én... én...

A boszorkány frusztrált morgással belé fojtotta a szót. Biztos volt benne, ha puszta nézéssel ölni lehetne, a madár már kinyúlt volna. A hajánál fogva rántotta fel, hogy áttapogassa meztelen testét. Raya először megpróbálta lefejteni magáról az ujjakat, de aztán fájdalmasan összerezzent. A nyála végigcsorgott az állán.

– Rowan rakott rád valamit, amivel lekövethet? – A boszorkány áttúrta a fülemüle barna tincseit.

– Serra... én... hidd el... én nem akartam...

– Nem hiszek neked. – Serra letépte az álarcot a fejéről, aztán elengedte a lányt. A madár úgy zuhant vissza a hóba, mint egy marionett-bábu, amiről levagdosták a drótjait. – Ki vagy te?

A benne fortyogó indulat ellenére a boszorkány mérsékelt hangerővel beszélt, Raya mégis összerándult, és a fogai is egymásnak koccantak. Serra egyetlen alkalmat sem bírt felidézni, amikor a madár fázott volna. Rosszul festett. A csontjai az éjszaka sötét leple alatt is sokkal kivehetőbben türemkedtek ki, mint ami normális lett volna.

– N-nem hazudtam – vacogta a lány. Felpillantott, de nem tudta sokáig tartani a szemkontaktust. – Csak... csak nem mondtam el mindent.

– Bőven itt az ideje.

Serra szédelgése eddigre már szinte nyomtalanul elmúlt. A köröttük zizegő mágiából merítve halovány fénygömböket engedett szabadjára, hogy derengésükkel bevilágítsák a környezetüket. Csupán annyit sikerült megállapítania, hogy egy hófödte, viszonylag sík mezőn landoltak. A távolban fák sziluettjei meredeztek, a mögöttük elnyúló hegyvonulat teteje beleveszett az alacsonyan lebegő felhőtömegbe.

– Én csak... – szólalt meg Raya remegő hangon – habzsolni akartam az... az élvezeteket.

– Ezt már hallottam.

– Akkor az is tiszta, hogy... hogy elvállalok mindent, ami izgalmat ígér. Amikor azon a partin Rowan ajánlatot tett... azonnal kaptam rá. A szokásos „törjek be helyekre" felkéréseket úgyis untam, Rowan pedig valami sokkal izgalmasabbal rukkolt elő. Arra kért, hogy...

– Hogy szedd ki belőlem, amit Helenről tudok – fejezte be ridegen Serra. – Megbíztam benned, és lelepleztem őt előtted. A kapcsolatunkat. A búvóhelyeit. A munkásságát. Mindent.

Raya arca grimaszba torzult. Leszegte az állát, hogy még véletlenül se tévedjen a tekintete a boszorkányra.

– Én... tényleg nem akartam, hogy idáig fajuljanak a dolgok...

– Nem akartad.

– Serra...!

– És az átok? – szakította félbe a boszorkány. Raya nyelt egyet, és megtörölte a kézfejével az állát.

– Rowan ötlete volt. Ürügy, hogy a közeledbe férkőzhessek és... – A beszéde öklendezésbe fulladt, de csak egy kis nyálat köhögött fel. Szorosan átölelve magát, dideregve bámulta a hótakarót. Serra nem érzett késztetést rá, hogy istápolja.

– Gondosan felépített terv volt – köpte méreggel a tónusában. – Ügyesen színészkedsz.

Erre Raya felkapta a fejét. Olyan riadtan pislogott Serrára, hogy a boszorkány majdnem megingott. Majdnem.

– Nem színjáték volt...! – erősködött a madár már-már esdekelve. – Ami köztünk történt, az... azt nem kellett megjátszanom! Én tényleg...

– Elég.

– Komolyan beszélek, Serra! Az érzések, amiket felébresztettél bennem, azok... azok... Felesleges lett volna megjátszani őket ahhoz, hogy megszerezzem Helen kutatását... Megtörtént, és...

– Elég!

Serra hangosan szedte a levegőt. Eddig bírta tartani a szemkontaktust. Hátat fordítva a tájat kémlelte, keresett benne valamit, ami leláncolja, míg az érzések végigtombolnak a testében. A Rayával töltött napok emlékképei olyan élénken tódultak a fejébe, hogy a körmét a tenyerébe vájta. Raya kíváncsi természete. Ahogy a vállán ücsörgött madáralakjában. Ahogy végigcsókolta a nyakát, ahogy az ujjak kanyargós útvonalakat jártak be a bőrén...

Koncentrálj, Serra. Itt van a birtokodban Rowan egyik csicskája. Válaszokat akartál. Itt az alkalom, hogy megkaparintsd őket.

Mikor visszafordult, már kiiktatta a heves érzelmek nagyját.

– Mik Rowan tervei? Kiket sikerült maga mellé állítania?

A fülemüle hangosan szipogott egyet.

– Nem társult senkivel, nem is szándékozott ilyet tenni. Téged is csak kóstolgatott. Azért fűzött korábban, mert... mert Helenhez akart eljutni.

– Az örök életet keresi? – sürgette a boszorkány. Raya megint összekapart annyi bátorságot, hogy a szemébe nézzen. Rémület úszott benne. Annyira sok rémület...

– Nem azt... Serra, ő... Először elszalasztottam, de... de most már világos. Rowan elmebeteg. Berágott rátok a puccskísérlete után. A támogatóira szintén. Őket hibáztatta, amiért nem sikerült benneteket is felsorakoztatnia maga mögé. Rowan... nem a legerősebb mágus akar lenni, hanem az egyetlen. Ki akar hívni mindannyiótokat. Hogy fitogtassa az erejét, aztán... hogy porig rombolja mindeneteket.

Raya szája mozgott még, de Serra füle hangosan zúgott, a fogaskerekek az agyában fájdalmasan gördültek át egymáson. Ennek semmi értelme. Miért kedvezne ez Rowannek? Hogyan akar hencegni az új áttöréseivel, ha nem lesz kinek? Vagy ez is csak az egyik manipulációs játéka? Raya is csak azért van itt, mert engedte a boszorkánynak a szökést? Hazugságokkal tömte ki a lányt, hogy összezavarja Serrát?

A fülemüle szeme csillogott a könnyektől, de a makacssága visszatartotta őket.

– Meg kellett volna gátolnod, hogy elvigyem azt a táskát – mondta, és mintha egy gombócot akart volna lenyelni. – Tonnás súlyúvá kellett volna változtatnod, vagy elteleportálnod oda, ahol sosem találjuk meg...

– Bódítóport öntöttél az arcomba – emlékeztette élesen Serra. – Nem tudtam tisztán gondolkodni.

– Ha... ha veletek végzett, akkor akár az egész emberiséget térdhajlásra kényszerítheti. I-igaz? Erre készül?

Serra mélyet sóhajtott a hideg levegőből, hogy kipucolja kicsit a fejét.

– Mire jutott Rowan a jegyzetekkel?

– Valamiféle áttörést ért el. – Raya még hevesebben reszketett. – Miután odaadtam neki a táskát, úgy volt, hogy kifizet és elválunk, de... de átejtett. Bezárt egy kibaszott kalitkába! Megbolygatta az átváltozásomat. Sokszor. Próbáltam megszökni, de... Még most sem érzem szabadnak magam.

– Miféle áttörést? – Serra meglehetősen nehezen ignorálta a többit.

– A bonyolultabb szövésmintáit... sokkal könnyebben szövi, mint eddig. Vagy... legalábbis valami ilyesmivel hencegett. Örült neki, ennyi biztos.

Serrából kibukott egy szitokszó. Hátat fordítva Rayának, a távolba meredt, de a körülöttük függeszkedő mágiagömbök fényétől nem látta a hegyvonulat sziluettjét. Míg Rowan fejlesztette magát, ő mit csinált? Tespedt a kunyhójában, elzárkózva a problémáktól. Azoktól, amiknek ő is felelőse. Mit tegyen? Az önmagába vetett bizalom ide kevés lesz. Igen, a legjobb mesternél tanult, igen, lemondott a javakról a haladás érdekében, de Rowan szintén az önfejlesztés megszállottja. És többévnyi tapasztalatot ver Serrára.

A boszorkány torkát karcolászta a fagyos levegő. Sehogy sem hátrálhat ki.

Raya meztelen talpa alatt ropogott a hó, ahogy bizonytalanul közelebb vánszorgott.

– Kifürkésztem ám egy csomó dolgot, míg vele voltam, tudnék segíteni – indítványozta. – Valahogy biztosan ellene fordíthatnánk ezt a tudást...

Serra szembefordult vele. A lány hátravetette a fejét ijedtében.

– Elmondasz róla mindent, aztán elkotródsz innen.

– Várj! – Raya kétségbeesetten Serra karjába kapaszkodott. Az ujjai átfagytak és elkékültek a hidegtől. – Hasznosíthatnám a képességemet ellene. Annyira... annyira nem vagyok elveszett, tudok trükközni. Szükséged lehet rá. Rowan egyedül van... de te is. Igaz?

A boszorkány ajka megremegett.

– Nem kellett volna így lennie.

Raya elhátrált. Hangosan lihegett, a kilélegzett levegő fehér füstként szállt tova.

– Én... elrontottam... nagyon sok mindent – szabadkozott. – De ami közöttünk alakult ki... az igaz, Serra. Igaz. Tényleg megbontottad a rétegeimet. Ne, csak hallgass végig, mielőtt ellenkeznél! Figyelj. Nem hazudtam. Önmagamat adtam veled, de... de a lány, aki hátba szúrt téged, az a lány is én vagyok. Az a lány is a részem. Nem bírok megszabadulni tőle, és... és talán nem is szeretnék. Megértem, ha ennek fényében a lehető legmesszebb löknél magadtól, de akarom, hogy tudd, és hogy elhidd. Ami köztünk van... volt, azt képtelen lettem volna megjátszani.

Serra szeretett volna hinni, tényleg. De nem engedhette meg, hogy megint vágyakozzon.

– Mit művelt veled Rowan pontosan? – kérdezte kimérten. A fülemüle beesett arcán ülő rémülettől tombolt benne a harag, de igyekezte eltemetni. Hiba egy ilyen ember után vágyni, aki valószínűleg csak újabb sebeket fog okozni. Tarts tisztes távolságot. De hát az sem működik! Az is maximum csak enyhíti a vágyat, nem semmisíti meg azt.

– A-amit Helen az alanyaival. – A madár rövid körmeit a bőrébe vájta. – Jegyzeteket is készített róla. Meg képleteket dolgozott ki.

Serra keze ökölbe szorult. Ne. Ne akadj ki. Raya itt van, és ha nem is virul, legalább él. Ne ártsd bele magad jobban, hiba egy ilyen személy után sóvárogni. Persze ismételgethette ezt, mégsem bírta legyűrni a késztetést.