Nem érdekelte.

De ha egyszer hagyta magát csőbe húzni? Ha nem is bűnrészes, a felelősség attól még őt terheli.

Elég. Nem szabad mélyebbre süppednie ebben az agyrémben. Ahogy Kitnek is mondta, élje az életét, amíg még tudja. De... milyen életet? Élet az, ha mást sem csinál, csak bájitalokat kotyvaszt frusztrált és izomagyú kuncsaftok merevedési zavaraira? Ha rendszeres terepszemlét kell beiktatnia a kunyhó körül, nehogy a közelben ólálkodjon valaki a fajtájából? Ha éjjel óránként felriad a legapróbb zajokra is? Vagy arra, hogy Raya neve már megint ott van a nyelve hegyén? Élet ez?

Viszont... ha tényleg beleásná magát a rejtélyekbe, attól jobb lenne bármi is? Vagy akkor meg a sokkoló felfedezések miatt dobná ki az ágy folyton? Akkor meg attól görcsölne a gyomra állandóan? Temesd el a dolgot. Éld az életed, és ne avatkozz olyasmikbe, amit képtelen lennél kezelni.

És Serra élte.

Kicserélte a kunyhó ablakait. Összeolvasztotta az eltört üvegcséket. Kiválogatta a káoszból a még használható fűszereket meg köveket. És ugyanolyan komor ábrázattal várta a kuncsaftokat, mint korábban. Ugyanolyan feketekávét döntött le minden reggel, és ugyanolyan rendszerességgel járt le Hillfordba, ha valamiből fogytán volt.

Minden ugyanolyan volt, mint azelőtt. De mégsem. Mert a napok feszült várakozással és merengéssel teltek. Meg küzdelemmel. Izzasztó küzdelemmel. Küzdött azért, hogy még véletlenül se idézze fel Helen naplózásait. Aki azokat a jegyzeteket és képleteket írta, nem az ő mestere. Serrának egyáltalán semmi köze hozzá, pláne nem azután, hogy Helen elhunyt. A halottakat hagyjuk békében nyugodni, ezt az édesapja mondogatta mindig, amikor a családon belül valaki a száját tépte egy felmenőjükről. Igen. Hagyni kell a képet, mielőtt annyit fogdossuk, hogy zsírfoltos marad.

Helen pecsétgyűrűjének dobozkája is megsérült a pusztításban. Serra először bevágta a törmelékhalomba, de addig-addig szemezgetett vele, míg végül kihalászta a szilánkok közül, és egy fellazított járólap alá dugta. Némi alkohollal való öblögetés árán néhány nap alatt teljesen megfeledkezett róla.

Lepergett egy hónap. Leesett a hó, és nem olvadt el. Jócskán megnehezítette a lejutást a hegyről, nem mintha Serrát vonzotta volna a lenti banzáj. Ünnepi díszbe öltözött a város, karácsonyi dallamok szűrődtek ki az üzletek ajtaján, mézeskalácsot, forralt bort és egyéb nyalánkságokat árultak a karácsonyi vásáron.

Serra kunyhója csupasz maradt, és a látogatását is elmulasztotta a szüleinél. Amúgy sem hívta őket már jó ideje, és ők sem keresték fel egyszer sem. Talán azt hitték, meghalt. A hillfordi boszorkányt valaki teljesen mással azonosíthattak, mert lányuk sohasem süllyedne erre a szintre. Valószínűleg jobb is, ha ebbe a hitbe ringatják magukat. Megfordult már néhányszor Serra fejében, hogy valósággá tehetné, mert ha tényleg csak erről a mókuskerékről szól minden, ugyan mi értelme van? De az az átkozott ösztön, ami miatt foggal-körömmel kapaszkodott az életbe, nem eresztette.

Újévkor, amikor a városból fellőtt tüzijáték szüntelen robaja felverte bóbiskolásából, megbontott egy üveg rosét. Végül pohár helyett a palack száját emelte az arcához. Egyetlen kis korty maradt az alján.

Raya rosszallóan ingatta a fejét.

– Mit akarsz még tőlem? – fújt rá Serra, és a konyhaasztal tetejére egyensúlyozta az üveget. Az erős szénsavtól folyamatosan felbüfögte a rosé savanykás-kesernyés utóízét, és csak azért nyelte vissza a hányást, mert nem akarta megadni Rayának az örömet, hogy ennyire szétcsúszva lássa.

– Nem vetted észre a jeleket.

– Nem voltak jelek.

– De voltak. Tudtam, hogy a Tarot-paklit kell megkeresni, elfelejtetted? És azt is én sugalltam neked, milyen sorrendben kutassuk fel Helen búvóhelyeit. Rowan tudott róluk, de a csapdák meggátolták, hogy behatoljon.

Serra szeme tágra nyílt. Miért nem rakta ezt össze eddig?

– Mert az adottságaink alatt mi is csak emberek vagyunk. Túl könnyen esünk a másik bűvkörébe, és önként fulladunk bele a rózsaszín ködbe. Erős és veszélyes varázslat ez, nem igaz? Azt látjuk a másikban, amit mi látni akarunk benne. Kivetítjük rá a legbelső vágyainkat, és azt imádjuk, nem a személyt, aki gerinceként tartja ezeket a vágyakat. Ezért van az, hogy máris jegygyűrűket nézegetünk, mert nem ennek az idegennek készülünk odaadni, hanem annak a vágyálomnak, aminek a képét erre az idegenre ráhúztunk. Majd amikor ez az illúzió megremeg és széthullik...

– Hülyeségeket beszélsz, dögvész.

– Ezek a te gondolataid, Serra.

Mire a boszorkány reagálhatott volna, a fülemüle árnyképe elillant. És mégis, mintha mindenhová odavéste volna a nyomát. A testének melegét a kanapéra, a csőrének kopogtatását az ablakra. Serra hallotta, de akárhányszor odafordult, egyetlen apró sziluettet sem látott.

Fáradékonyabbnak érezte magát, mint általában – ez lehetett az oka a képzelgéseinek. Az erdőben tett sétái lerövidültek, és nem csak azért, mert a talpa alatt ropogó hó nehezítette a járást. A fejében folyamatosan kérdések kavarogtak, és noha sikerült valami nevesincs bódítópor segítségével lehalkítania őket, kiiktatni egyszer sem. Azt hitte, megfejtette Rowan motivációit, de ezek után... Min ügyködik akkor? Azon, amin Helen is serénykedett? Tudta egyáltalán, mit fog találni Helen rejtekhelyein? Kit vont még be ehhez? Annyi kérdőjel... és akkor még meg sem piszkálta az Ethelynn-szálat. Egyelőre nem bírta hová helyezni. Beleillik a Rowan körül gyűrűző rejtélybe? Vagy kezelje teljesen különállóként?

És... Raya?

Csak akkor nyúlt az bódítóporhoz, amikor a fülemüle csintalan arca belebegett a szeme elé, és azon kapta magát, hogy a bőre felidézi az érintéseit. Hiába vájta a felkarjába a körmét, a fájdalom nem bizonyult célravezető ellenszernek. A por ellenben rendszerint órákra elzsibbasztotta, és kuncsaftokat is veszített miatta – lusták voltak kivárni, míg elmúlik a szer hatása –, de nem érdekelte. Akik megvárták, míg észhez tér, azokat meg jószerivel ő hajtotta el a kunyhótól.

– Mostanában pedig jobban odafigyel arra, mit eszik. A sütizésről le lehetett beszélni, sőt, néha eljár kocogni is, de bassza meg az ég, nem ér semmit. Tudom, tudom, öregszünk, meg minden, de ilyen lógós mellekkel mit kezdjek? Mint valami tehéntőgy. Mondjam neki, hogy hagyja magán a melltartót szex közben? Igazából mindegy, mert már az sem elég! Egyre ráncosabb a bőre, és ne mondja nekem senki, hogy nem lehet fittnek maradni! Azok a sztárok a tévében olyan jól néznek ki, neki is csak annyi lenne a dolga, hogy jobban odafigyel az alakjára! Ha elmegyünk strandra, vagy valami, már szégyellem, hogy vele vagyok. Én érdekes mód tudom tartani a kilókat. Az a sok szar, amit eszik, tuti attól lett ilyen ráncos. Érdekes, rajtam miért nem látszik? Nnna, azt akarom, hogy... érti. Maguk boszorkányok mindig olyan kis... kívánatosak. Tud valamit varázsolni az én kedvesemen is? Hogy megint vonzónak találjam? Egyébként rohadt finomakat főz, nem szívesen tenném ki a szűrét, azért már vagy tizenöt éve együtt élünk.

– Elegem van a faszos profilokból. Mégis mit képzelnek, mit garázdálkodnak a fotóim alatt? Kurvára nem nekik szól. Kibaszott zsákot kéne hordanom, hogy békén hagyjanak? Jó alakom van, mutogatni akarom, és fogom is. Ajj, de tök mindegy nem? Mert akkor is zaklatnának, ha tényleg zsákot viselnék. Nekik csak egy kibaszott lyuk vagyunk. Nem kezelnek egyenrangúként, de még emberként sem! Téged is biztos ki akarnak használni a képességeid miatt, ugye? Ne tartsd magadban, kisírjuk a bánatunkat miattuk. Undorító mocsok ösztönlény az összes. A mootjaim bezzeg tudnak normális bókokat fűzni a képeimhez? Nekik, érdekes, bármikor széttenném a lábaimat.

– Nekem csak pénz kell. Egyedül az hangoztatja, hogy a vagyon nem boldogít, aki jó mélyre tud nyúlni a zsebében. Ha pénzed van, mindened van. Hé, mi ez a nézés? Te tudsz nekem olyan tárcát varázsolni, amiből sosem fogy ki a lóvé? Ha nyulat elő lehet húzni a kalapból, akkor pénzt mé' nem, ribanc?

Igen, minden ugyanolyan volt, de mégsem.

Mert bökte a csőrét a tudat, hogy míg ő a bódítópor miatt nyomja az ágyat, addig Rowan folyamatosan ügyködik.

És Serra győzködhette magát minden létező módszerrel, hogy nem érdekli. Érdekelte.

Érdekelték azok a jegyzetek, amikkel félt konfrontálódni. És érdekelte, Rowan hogyan tervez tovább rontani a dolgok jelenlegi menetén.

– Ez a hozzáállás már inkább méltó Helen tanítványához – kacsintott rá Raya pajkosan. Serra kihúzta a hátát.

– Nem fognak többet Helen tanítványaként azonosítani.

– Ahhoz tenned is kell valamit. Valami nagyot.

– Csak dőlj hátra, és figyelj.

Raya elismerően biccentett.

Serra tartotta magát ehhez az ígérethez. Mikor beköszöntött a február, és Hillfordot kiplakátolták egy álarcosbál hirdetéseivel, meglovasított egy meghívót egy gyanútlan féltől. Tiniként igazán nagy szerelmese volt az efféle rendezvényeknek, de ezúttal nem a fiatalkori nosztalgiázás által vezérelve cselekedett, hanem mert a fülbe jutott, hogy egy bizonyos Rowan Silas is tiszteletét teszi ezen a bálon.