Valaki eljött Rayáért. A madár nagyjából harminc méter hosszú, véráztatta csapást vájt az avarba a hátizsákkal, de aztán a nyomvonalnak egyszer csak vége szakadt. A levegőben rezgő részecskék átjáróhasználatról árulkodtak.

Serra átfagyott ujjai a felkarjába mélyedtek, miközben a még mindig csatakos ruháját szárította. Hiába párolgott el a víz, és hiába lengte körbe a melegen vibráló mágia, egyáltalán nem érezte, hogy csontig hatolna a hője. Nem mintha érzett volna bármit is a kókadtságon és a fájdalmon kívül.

Kábán Helen búvóhelyének lejáratához kullogott, és elporlasztotta a menedéket. Izmai reszkettek a kimerültségtől, de addig nem eresztette az igét, amíg a búvóhely legkisebb kiszögellése is hamvába roskadt.

Megnyitott egy átjárót a nairni kunyhóhoz, és a biztonság kedvéért azt is megsemmisítette. Mire a fák körül zizegő mágia lecsendesült – kiradírozva annak legapróbb jelét is, hogy itt valaha mágusok tevékenykedtek –, Serra térdre zuhant a sárban. Noha a Diocyne-láz tüneteit az ájultan töltött pár óra nagyjából kipucolta a szervezetéből, még mindig égett a torka és sajogtak az ízületei. Legalább az orrvérzése elállt. Raya aztán csúnyán... Elég. Erővel fojtotta magába a kiáltást.

Mire összekapart annyi lélekjelenlétet, hogy még egy utolsó átjárót megnyisson, rásötétedett. A saját kunyhójában pedig lámpavilág égett.

Azonnal összetömörítette a mágiát a tenyerében, de a szálak kihullottak a kezéből. Szédelegve bukdácsolt előre, a szíve össze-vissza kalapált a mellkasában.

Rowan. Rowan őhozzá is betört, hogy kirámolja a titkait. Serrának hirtelen nevetni támadt kedve. Megalázóan unalmas életet folytatott a puccs óta ahhoz, hogy bármi érdemlegeset felleljen, de ezt a mágus első kézből is láthatta! Vagy más a felelős ezért? Elvégre a boszorkány túl sokáig maradt távol. Nagy lett a csend, valaki lehet, hogy pont erre a lehetőségre csorgatta a nyálát...

Serra megpróbálta körbetapogatni a házát, de kótyagossága szétzúzta a koncentrációját. Úgysem számít. Ha tényleg Rowan az, így esélye sincsen harcba bocsátkozni...

A kunyhó ajtaja egyszeriben kinyílt. Hát persze, hogy Rowan észrevette az átjáró által kibocsátott rezgéseket. Mit akar vele tenni? Megölni? Vagy valami sokkal rosszabbat...?

A boszorkány már egészen felspannolta magát, de magas és szikár alak helyett végül egy alacsonyabb termetű valaki lépett ki a kunyhóból. Őszbe forduló tincsek helyett jól fésült, sötétbarna hajkorona keretezte az arcát, és amint Serra elég közel botladozott hozzá, a vonásait is sikerült kivennie.

– Hóóóó, Serra, Serra, nyugi! – Az illető védekezőn felemelte a kezét. Szögletes álla volt és alacsony homloka, bozontos szemöldöke alól megriasztott vadhoz tartozó szempár meredt vissza. – Nem akarok bajt! Meg is esküszöm rá, ha szeretnéd! Nyugi!

A boszorkány sehogy sem tudta volna bántani. A szikrák minduntalan szétpattantak az ujjai között.

– Kit...? Te...?

– Az Ősmágusok búvalbaszott képére, úgy festesz, mint aki mindjárt kimúlik itt nekem! Hány... hány átjárót nyitottál meg? Nem folytak szét a belső szerveid? Menjünk be! Vettem a bátorságot, és főztem egy kiadós erőlevest, ha nem baj. Ahogy elnézlek, még szívességet is tettem neked.

Kit belekapaszkodott Serra felkarjába, hogy behúzza a házba. Hiba volt. Serra összerezzent az érintéstől, és reflexből odébb lökte a fiatal mágust.

– Hóóó, jól van, jól van!

– Kotnyeles vagy, Raya – motyogta kótyagosan a boszorkány. Kit meghökkenve vetette hátra a fejét.

– Mi?

– Mit keresel itt?

– Öhmm... Nem szeretnéd ezt inkább bent megbeszélni? Egy finom, gőzölgő leves fölött? Hátha kicsit barátságosabban reagálsz rám. Jó, nincs túl sok okod kedvesnek lenni, de na. Sokat utaztam, és még meg is várattál. Két napja itt dekkolok.

– Miért nem teleportáltál?

– Nézz csak magadra, és utánad tedd fel ezt a kérdést! Mondom, hogy messziről jövök. Minél nagyobb távot fedsz le egy átjáróval, annál kegyetlenebbek a következményei, de persze pont én magyarázom ezt a top tanulónak? Habár, úgy látom, fel kell frissítsem a tudásod.

Serra mélyet sóhajtott. Az a leves hirtelen nem is hangzott annyira rosszul.

Végül vagy alulmúlta a várakozásait, vagy tényleg megviselte a teleportálás, mert egyáltalán nem érezte az ízét. Sem azt, hogy átmelegítette volna. Egyedül az nyugtatta meg kissé, hogy minden varázskelléket rendben talált – Kit nem túrta fel a holmiját, legalábbis nem annyira tragikusan. A két kezét használta ahhoz, hogy megfőzzön, így a pultra meg a konyhaasztalra fűszerek és zöldségvégek szóródtak, az edények és vágódeszkák pedig a mosogatóban tornyosultak.

– Mit akarsz? – támadta le Serra, miután – valamelyest – jóllakva és meleg ruhákba bújva lekucorodott a kanapén. Kit inkább tisztes távolságot tartva hátramaradt, derekát a konyhaasztalnak vetve. Sokat idősödött az arca azóta, hogy utoljára találkoztak, de talán csak a bajusz és a rövidre növesztett szakáll volt az oka. Elvégre a boszorkány vonásai sem árulkodtak az elmúlt négy év hányattatásairól. Ugye...?

– Őő... begyakoroltam, hogyan vezessem elő neked... Na jó. Szóval. Hasonló helyzetben vagyunk.

– Kétlem.

– De-de, így van! A puccs után mind a ketten... hogyan is fogalmazzak tapintatosan... elmagányosodtunk, Windfall pedig egyre veszélyesebb a magányos farkasoknak.

Serra megmasszírozta az orrnyergét. Lüktetett a feje.

– Bökd ki, dögvé... Csak bökd ki.

– Oké. Szóval... arra gondoltam nagy bátran, hogy... hogy társulhatnánk.

Serra szeme kikerekedett.

– Az Ősmágusokra, nem kell így a vesémbe látnod, eskü, érzem, ahogy átböksz! Helentől lested el, mi? Még ilyen praktikákra is megtanított?

– Nem.

– Mármint nem tanított, vagy nem társulsz?

A narancssárga lángok magasra törtek a kandallóban. Kit hátravetette a fejét.

– Jó, világos, te vagy A Tanítvány, nagybetűvel, de azért, feltételezem, neked sem jönne rosszul, ha valaki fedezné a hátadat.

– Mitől félsz ennyire?

Kit lehorgasztotta a fejét, és egy darabig némán bámulta a körmét. Serrában fel kellett volna pezsdülnie a vérnek, vagy feszengnie kellett volna a kanapén, bármi. De csak komótosan meredt a kandallóban lobogó tűzre.

– Hallottam... őő... dolgokat – törte meg a csendet aztán Kit. A boszorkány erre már éberebben hegyezte a fülét. – Ethelynn, Nolan, meg még ki tudja, kik, szervezkedni kezdtek. Állítólag valami nagyszabású dologra készülődnek. Mivel nekem nem küldtek meghívót, így feltételezem, hogy nem is szeretnének bevonni.

Serra más körülmények között felhorkantott volna. Tipikus. Kit vele egy évben avanzsált tanítvánnyá, de elhúzódott a taníttatása, mert a mágusok folyamatosan egymásnak passzolgatták. Kezelhetetlenül hiperaktív volt, és mindenki túl mélyre ásta már magát a projektjeibe ahhoz, hogy plusz energiát fektessen egy körülményesebb ifjú patronálásába. Így belegondolva, az esélyegyenlőségnek csíráit sem lehetett fellelni a Kör berkein belül. A boszorkány inkább nem is akart agyalni a dolgon – még a végén arra a konklúzióra jut, hogy Rowan szívességet tett nekik azzal, hogy szétcincálta az egységüket.

– Hahó, Serra, figyelsz? Ez fontos! Szóval. Ott tartottam, hogy kihagytak a szórásból, ami ugye egyet jelent azzal, hogy ellenség vagyok számukra. Ők ki tudja, hányan lehetnek, én meg... Bátorkodtam azt feltételezni, hogy mivel Ethelynnt általában majd' szétvetette a féltékenysége irántad, téged sem fognak felkeresni. Igazam lett... ugye? Nyugtass meg, hogy igazam lett!

A boszorkány füle zúgott, de a szavak tisztán és világosan visszhangoztak a fejében.

– Rowan fütyül nekik? – puhatolózott. Kit arca grimaszba torzult.

– Rowan? Silas? Az ő neve nem merült fel.

– Mit tudsz Ethelynnékről pontosan?

– Szóval akkor érdekel az ajánlatom?

– Csak válaszolj a kurva kérdésre.

Serrának oda sem kellett néznie, hogy tudja, Kit elkomorult – a mágia kevésbé élénken zizegett körülötte.

– Mi történt veled? – A boszorkány számított rá, hogy előbb-utóbb ide lyukadnak ki, de azért naivan remélte, hogy kikerülhetik. Nem, ez rossz mentalitás. Ki fogjátok kerülni, mert te azt akarod.

– Húzd meg magad valahol, Kit. Lehetőleg minél távolabb innen.

– Hóóó, azért ne felindulásból hozz döntést, ha megkérhetlek! Silas puccskísérlete széttörhette az egymásba vetett bizalmunkat, de ez csakis azért történhetett meg, mert mi hagytuk megtörténni. Muszáj lesz elkezdeni visszaépíteni. Ki másra támaszkodhatnánk?

Serra testében meghűlt a vér. Felemelte a fejét, de nem Kitet pillantotta meg, hanem Rayát – pajzán mosolyát, egy magabiztos és laza pózt, ahogy a kanapé karfájára könyökölve ácsorgott, szokásához híven ruhátlanul.

– Végül is igazat beszél a srác, nem? – kérdezte csipkelődve. – Habár... mi van, ha ő is csúnyán hátba szúr? Egy tőrt csak-csak sikerült túlélned, na de még egyet? Irigylésre méltó boszorkány vagy, Serra, de nehogy most meg a fejedbe szálljon. Te sem vagy megfékezhetetlen. Én megfékeztelek. Jaj, mennyire kellemetlen ez neked... hogy mindössze ezekre volt szükségem hozzá. – Raya megmozgatta az ujjait, majd a mutatót és a középsőt belevezette a szájába.

Serra körül vörös színűre gyúlt a beltér. Felugrott a kanapéról, és elüvöltötte magát. A mágia továbbította a féktelen dühöt – ahogy a kandallótüzet elfojtotta a mágiaszél, úgy fújta el Raya pislákoló délibábját is. A polcokon heverő tárgyak a földbe csapódtak, az ablakok üvegberakása meghajlott, aztán ripityára törve kilökődött. Szilánkok csörömpölésének kakofóniája és fűszerek erős aromája töltötte meg a levegőt.

Kit a karját felemelve, térdét megrogyasztva próbálta óvni a testét. Kikandikált két ujja között, és csak akkor eresztette le a kezét, amikor már nem volt minek leesnie a földre.

Serra sötét pillantást lövellt felé.

– Húzd meg magad, Kit – ismételte meg. – Ne akarj belevonódni semmibe, amit nem tudsz kezelni. Menj, éld az életed, és reménykedj, hogy nem találnak meg.

A mágus mintha mondani szándékozott volna valamit, de végül inkább csak átlépdelt a törmeléken, és köszönés nélkül eltűnt az éjszakában.