A hajnali derengésben már térkép nélkül is sikerült behatárolniuk, hogy Catlowdy környékén kötöttek ki, túl messze Serra hillfordi szállásától ahhoz, hogy gyalog tegyék meg az utat. Nem mintha opcionális lett volna egyből odamenni – a boszorkány biztosra vette, hogy a bálon történtek után ő lesz az első, akiért Rowan eljön.

Itt, a semmi közepén sem maradhattak, de Serra ódzkodott a teleportálástól. Raya már annyira vacogott, hogy a szavait ledarálta az egymásnak koccanó fogsora, a szeme alatt húzódó karikák pedig egyre élesebb kontrasztot alkottak sápadt bőrével. Ha ebben az állapotban küldené át egy átjárón, ki tudja, mikor állna talpra újra. Talán soha. Inkább meleg ruhát fabrikált maguknak, de Raya visszautasította a neki szánt együttest, és felöltötte madáralakját. Serra döbbenten pislogott. A nap még a horizont alatt bujkált. Túl könnyen szokott hozzá a kettejük kis rutinjához, ami a több hónapnyi kihagyás ellenére sem fakult meg. Mintha az a rés meg sem történt volna.

A fülemüle dideregve Serra kabátja alá fészkelte magát, majd lassú mobilinternetre és pixeles térképre támaszkodva indultak útnak.

Betörtek egy használaton kívüli kirándulóházba a hegyaljnál. Felszereltségét leszámítva szinte teljesen megegyezett a boszorkány menedékével, mégis túl idegennek érződött. Raya jelenléte kölcsönözhetett volna neki némi otthonosságot, de a lány hallgatag volt. Csak akkor szólt, ha Serra kérdezte, és akkor is javarészt tőmondatokban beszélt. Madáralakban aludt – az ágytól távol –, és kizárólag akkor erőszakolt le néhány falatot, ha Serra kiment körbejárni vagy felszerelést begyűjteni a szomszédos Gilsből. Eleinte még akkor sem.

Amikor a boszorkány visszaért az első ilyen beszerzőkörútról, hirtelen nagyon rossz érzés nyilallt a mellkasába. Végül nem kellett végigtapogatnia a mágiával, elég volt betennie a lábát a házba. A kis fülemüle szétterülve feküdt a földön, és mintha... mintha... a mellkasa nem mozgott volna...

Serra leejtette a holmikat az ajtóban, és azonnal letérdelt a madárhoz. Remegett a keze, ahogy óvatosan félretűrte a szárnyát az útból. Ősmágusok, adjátok, hogy... hogy... Óriási megkönnyebbülésére kitapogatta a szívverését, és apró hasa is, lassú ütemre ugyan, de emelkedett és süllyedt. A boszorkány gyengéden a mellkasához vonta, hogy saját testhőjével melengesse. Az asztalon a tányér érintetlen volt – Raya egyetlen falatot sem evett a kásából. Rowan, te undorító féreg...!

Ha Serra netalántán lágyan simogatta a madár feje búbját, nem számított – úgysem láthatta senki. Ahogy azt sem, hogy igét motyog, amivel finoman végigfésülte a fülemüle szövésmintáit, oda nem illő kiszögellések után kutatva. Ahogy annak sem lehetett szemtanúja senki, hogy végigvirrasztotta az estét, és annak sem, amikor Raya ébredező mocorgását látva kiszakadt belőle egy sóhaj.

Amint a madár kinyitotta a csipáját, Serra mélyre temette az érzéseit magában, és immár ridegen tolta a lány elé a gőzölgő levest. A kis fülemüle dacosan elfordult.

– Eszel. Meg kell erősödnöd. Különben nem veszem hasznodat.

A madár megcsóválta a fejét.

– Ilyen választási lehetőséged nincs.

A boszorkánynak nem állt szándékában kiereszteni a megkönnyebbült sóhajt, amikor Raya emberi alakot öltve a kanálért nyúlt, de nem bírta elnyomni. Két részletben belé tudta diktálni a levest, és a temérdek zöldség, amit belefőzött, ugródombot jelentett a javulás szempontjából. A lány napról napra egyre kevésbé tűnt megviseltnek, és a nyelve is megeredt végre. Igaz, akárhányszor a Rowannel töltött idejére terelődött a szó, beharapta az ajkát, és nem volt hajlandó többet megosztani annál, hogy „Azt művelte velem, mint amit Helen az alanyaival".

– Rowant szerintem nem érdekli az örök élet – elevenítette fel inkább, miközben a boszorkány által ráparancsolt pulcsi ujját gyűrögette. – Csak erős akar lenni. Hadviselésre alkalmas bűbájokat fejlesztgetett. Romboló bűbájokat.

– Egyedül?

– Igen. Egyetlen emberrel láttam rendszeresen érintkezni, de őt sem vonta be a részletekbe.

– Ember? – kérdezett vissza Serra.

– Valami vadőr. Rowan arra kérte fel, hogy segítsen neki alakváltókra vadászni a vadonban. A fickó különbséget tud tenni állat és alakváltó között. Ő szúrt ki engem is. Rowan... – Raya elfúló nevetést hallatott. – Úgy jött oda hozzám a Thanedd-bálon, mintha véletlenül bukkant volna rám... pedig ez nem igaz. Megfigyelt egy ideje, és én még csak észre sem vettem.

Serra kezében megdermedt a villa. Amúgy sem volt túl jó az étvágya.

– Hogyan buktatott le?

Raya leszegte az állát.

– A tojó nem énekel. De én igen.

A boszorkány odébb tolta a tányérját, és elnyúlt a székében. Egyrészt megnyugtatta, hogy másik mágussal feltételezhetően nem kell számolnia, viszont pont ez plántálta belé az idegességet is. Mégis milyen erős lehet Rowan, ha nincs szüksége társra? Elkerülhetetlen, hogy konfrontálódjanak vele, de hogyan? Serra hirtelen nagyon megbánta, hogy elüldözte Kitet, mert ötlete sem volt, rajta kívül kit tudna rábeszélni, hogy szegődjön mellé egy összecsapásban. Túl sok idő lenne összeboronálni egy valamire való csapatot. Rowan addig ötször a nyomába ér.

A fenébe is!

Serra már szinte gödröt vájt újdonsült nappalija és konyhája közé a sok járkálástól. A kávét is kiiktatta az étrendjéből – az álarcos bál óta megállás nélkül kattogott az agya, és hiába próbált álomba zuhanni, folyamatosan kidobta az ágy.

Az Ethelynn-ügyet egyelőre jegelte, hogy minden erejével Rowanre összpontosíthasson. Meg Rayára. Még azt sem sikerült kitalálnia, hogy mi a fülemüle diszpozíciója ebben az egészben. Hogyan tudna segíteni? A puszta jelenléte önmagában hasztalan lenne, azt a kártyát eljátszották, arról nem is beszélve, hogy nyakassága ide vagy oda, még javában gyengélkedett. Rettegett Rowantől, ez sütött róla. Próbálta titkolni, de amikor a távolba meredt, vagy amikor valami olyasmit látott maga előtt, amit Serra nem, a boszorkány lendületesebben szőtte a tervét.

– Olyan terep kell, ahol jártasak vagyunk, ahol a meglepetés ereje a mi oldalunkon áll. Ha nem tudjuk meglepni, a nyers erőm édeskevés lesz ellene.

– És van ilyen hely? – puhatolózott Raya.

Volt.

Egy régi határátkelő mellett felhúzott épület a mocsaras Selk-medencében. Kopár hegyvonulatok ölelték körbe, a felhők alacsonyan csüngtek az égről az év minden szakaszában. A felszínen keletkezett teknőszerű mélyedések az esővíz gyűjtőhelyéül szolgáltak – és mivel állandóan szitált, gyakorlatilag sosem lehetett látni az aljukat. A mozdulatlan víztükröt sűrű növények nőtték be, a kőépületet így csak kitanult útvonalon lehetett biztonságosan megközelíteni.

Serra anyai ágú dédszülei már-már mániákusan kutatták Windfall történelmét, és előszeretettel használták a nyakukba szakadt nyugdíjas éveket arra, hogy rég elfeledett történetek nyomában koslassanak. A selki kőépületről szóló anekdotát is ők ásták elő. Egy megözvegyült grófné menedéke volt, aki beleszeretett egy határon túli ifjúba. A Selk függetlenítéséért vívott háború miatt a frigyüket komoly büntetéssel sújtották volna, ezért egy mágus felajánlotta, hogy épít a grófnénak egy menedéket a határ közelében fekvő mocsárvidékre. A mágus kizárólag előtte és szerelmese előtt fedte fel, hogyan közelíthetik meg biztonságosan az épületet – így biztosította számukra a békés összejöveteleket. Egy rejteket, ahol következmények és aggályok nélkül egymáséi lehetnek.

Serra dédszülei megvásárolták az önkormányzattól az épületet, és noha az ő házasodásuknak nem szabott gátat semmi, mégis különlegesnek vélték az itt eltöltött éjszakákat. Serra gyerekként gyakorta lejárt ide nyaralni és telelni – a mocsár felfedezése sokkal jobban lekötötte a figyelmét, mint Windfall hideg tengerpartja. Imádta feltérképezni a mocsár rejtélyeit, az útvonalakat, a flórát és faunát. Tudta, mikor kell kimennie ahhoz, hogy ne csak hallja, hanem lássa is a békákat. Tudta, hogy az összefüggő víztükör hol tört meg, így sokszor olyan mélyre is bemerészkedett, hogy a szülei riadtan kiabáltak utána. A váratlan iszapfürdők és anyja dorgálása sem szegte a kedvét.

Dédszülei halálával a ház a nagyszülőkre, onnan pedig a szülőkre szállt, de a dédszülők után senki sem lakta be újra. Az értékeket kipaterolták, és a mocsaras kaland ezzel lezárult. Serrának nem sok ideje maradt gyászolni az itt eltöltött időt, mert pillanatokon belül a mágustanok közepében találta magát.

Az általa felfedezett útvonalak viszont berögzültek. Most is, hogy mindent hó borított, és nem lehetett megállapítani, hol kezdődött a víz és hol a szárazföld, könnyedén a házhoz navigálta Rayát – a mágiát sem kellett rezegtetnie hozzá. A hártyás víz helyenként felfedte magát, de a tájelemek többnyire összefüggő fehér takaróvá egyesültek. A távoli hegyek lábánál megrekedt köd elmosta a horizont vonalát is. Ha nem ropogott volna a hó a talpuk alatt, úgy tűnhetett, mintha a nagy fehér semmiben lebegnének – egyedül a ház és a fészer domborodott ki a végtelenségből.

– Itt nőttél fel? – kérdezett rá Raya, amikor megállapodtak a lerobbant kőépület előtt.

– Az nem a te dolgod – felelt ridegen Serra. Mivel semmi sem nyelte el a hangját, kiabálás nélkül is visszhangzottak a szavai. Raya összébb húzta magán a dzsekijét.

A kőépület számos tágas helyiségre oszlott, magas beltérrel, bedeszkázott ablakokkal, ropogó padlózattal és szúrágta tartógerendákkal. Serra feleslegesnek vélte, hogy mágiagömböt gyújtson, hisz' nem volt mit látni – a házat teljesen kirámolták. Még a gyertyatartó csillárokat is leszerelték, és a portrékat is leemelték a falakról. Könyvek helyett vastag porréteg ült a polcokon, és ahol egykor vastag szőnyegek meg szőrmék takarták a padlót, ott már csak kosz maradt. Frissen sütött kenyér illata helyett dohos szag terjengett, a levegőben szálló por csípte Serra orrát.

A helyiségek egymásba nyíltak, faragott boltívek jelölték ki a határaikat. A boszorkány úgy emlékezett, hogy tágasabb a tér, de amikor utoljára itt járt, még csak derékig érhetett mostani önmagának. Az egykor nappalinak használt szoba kandallójához lépett. Megkopott rajta a zománc, az aljában pedig szén és por keveréke ült. Apró lábnyomokat fedezett fel benne, valamilyen kistestű emlős hagyhatta. A nyomai egészen az egyik betört üvegű ablakig vezettek.

– Miből kovácsolunk helyzeti előnyt? – kérdezte Raya, a korábban konyhaként funkcionáló helyiségben toporogva. – Nincs itt semmi.

A hosszú étkezőasztal a dédpapa által leölt szarvasból készített vacsorával már csak Serra emlékezetében létezett. Felidézte a megrakott tányérokat, mégsem futott össze a nyál a szájában. Minél több port lélegzett be, annál kisebbre morzsolódott az önbizalma.

Szó nélkül felcaplatott az emeletre. Az összes szoba üresen fogadta. Volt egy elszabott, csálé arcú plüssállata, amit a szobájában, az ablak felőli ötödik deszkalap alatt őrizgetett. Még annak is lába kélt. Hogy rámolhatták ki ennyire a házat? Kizárt, hogy minden régi, rozsdás vacakban értéket találjon az ember.

– A garázsvásárok tele vannak kacatokkal – rántott vállat Raya. – Biztos, hogy ilyen fazonok jártak rá a házra. Nem is hinnéd, mennyi hülyeséget képesek felvásárolni egyesek.

– Elhasználódott tárgyak – suttogta Serra. – Semmire sem jók, de nekem a gyerekkorom volt. Ezt az értéket nem láthatják bele, mert nem éltek itt.

– Más értékkel ruházzák fel.

Serra kifújta az orrán a levegőt. És a port.

– Úgy nekem már mit sem ér.

Egy darabig hallgattak. Serra a Raya haját sávozó fénycsíkokat figyelte, amit az ablakra kalapált deszkák közötti rések vetettek, és nem tudta, mit gondoljon. Az elméje olyan üres volt, mint a ház. Gyerünk. Mindenből ki lehet hozni valamit.

– Memorizáld idebent a járást – utasította Rayát. – Keress búvóhelyeket, olyan zugokat, ahol meghúzódhatsz, vagy ahonnan váratlan támadást indíthatsz. Magas a plafon és sötét. Olvadj be. A ház alatt van egy pince. Nézz szét ott is. Úgy ismerd az emeleteket, mint a tenyeredet.

– Ennyi a nagy terv?

– Csapdákkal fogjuk teleszórni a mocsarat és a házat.

– Olyanokkal, mint a víznyelők?

– Nem. Azokat Rowan könnyedén kiszagolná. A két kezünkkel fogjuk megépíteni őket. Mágia nélkül.

– És milyen csapdákat?

– Bármilyent, ami megsebzi és lelassítja Rowant. Bármilyent, amire nem számít.

– Van olyan?

Serra beharapta a száját.

– Nem tudom.

– Rowan beképzelt – jegyezte meg határozottan Raya. – Komoly ellenfélnek tart téged, de szentül hiszi, hogy elbánik veled. Ha idecsalogatod az aknameződ kellős közepére, emelt fővel fog végigsétálni rajta. Erre kell építenünk.

Serra mellkasában furcsa melegség áradt szét. Aknamező. Ez az. Érkezésük óta most először érezte azt, hogy van legalább egy fikarcnyi esélyük a győzelemre.

Nem is vesztegette tovább az időt, azonnal munkára fogta Rayát. Oxnam volt a legközelebb eső település, ahol be tudtak tárazni felszerelésből. Késkészletet loptak, szögeket, petárdákat, elsősegélycsomagot, poroltót. Mivel a házba nem volt bevezetve sem a víz, sem a villany, ez némiképp korlátozta a lehetőségeiket, de eleve abban a tudatban ezermesterkedtek, hogy nem ezek a csapdák fogják végső soron sírba juttatni Rowant.

Rajzokat húztak a porba, nyilakkal és elnagyolt ábrákkal. Ha ebből az irányból érkezik Rowan, ezt a protokollt követjük, és ezeket a csapdákat aktiváljuk. Ha onnan közelít, akkor ez a menetrend. Több tucatnyi forgatókönyvet kidolgoztak, amikhez B, C tervet és még további módosulásokat toldottak, arra az esetre, ha Rowan letérne a kiszámolt útvonalról, vagy meglepné őket valami csellel.

A Helen-véna dolgozott Serrában, és a leleplezések óta most először nem akarta elnyomni. Raya szintén gyors észjárással ontotta magából az ötleteket.

– Abból élek, hogy rászedem az embereket. Nem vagyok utolsó, ha IQ-méregetésről van szó – mondta, a boszorkány pedig kénytelen volt levegőzni egyet. Nem szabadna ennyire dinamikusan együttműködniük. Nem szabadna ennyire egy hullámhosszon gondolkodniuk. Nem szabadna ennyi időt a fülemülével töltenie. Megint el fogja venni az eszét. Arra most mindennél jobban szüksége van.

Amikor kimerítették a készleteiket, és az ötödik napon az utolsó csapda is a helyére került, Serra magához intette a lányt.

– Van még egy póttervem arra az esetre, ha minden borulna. Kételkedem benne, de ha te...

– Ne félts. Felépültem. Erősnek érzem...

– Nem féltelek. Ezt is Rowan ellen akarom használni.

– Remeg a hangod.

– Csak hajolj ide.

Ezután megreggeliztek, majd Serra kiállt a ház elé, és rezgéseket bocsátott útjára a mágiahálón keresztül.

Idejét sem tudta, mikor jelzett így utoljára. Vagy ő mikor fogott be ilyen jelzéseket. A puccskísérlet óta mindenki mélységesen hallgatott, pedig jelzést küldeni viszonylag egyszerű bűbájnak számított – igaz, minél nagyobb távot akart egy mágus lefedni, annál több energiát követelt tőle. Serra többszáz kilométeres hatósugarat célzott meg, és bizakodott, hogy mire a hívása eléri Rowant, már ki is pihente ezt a trükköt.

Az aznapi vacsorájukat Rayával már nem tudták elkölteni.