Serra segített. Különféle módokon. Saját vérzése sem gátolhatta meg abban, hogy Raya önkontrollját szétzúzza, és hebegő marionett-bábuvá degradálja, lenyisszantott zsinórokkal. A fülemüle ezeken a napokon még sokkal vonzóbbnak tetszett – a formás domborulatain gyöngyöző verejtékcseppek úgy csillogtak a mágiából gyúrt fénygömb halvány derengésében, hogy Serra képtelen volt levenni róluk a szemét. Vagy a kezét. Vagy a száját.

Mostanra szerfelett rutinosan kezelte a lány testét – tudta, hogy Raya a nyakának bal oldalán részesíti előnyben a csókokat, és hogy ha Serra a kulcscsontjától indulva végigcsókolta a köldökéig, a fülemüle mindig buzgón tolta magát közelebb hozzá. A mellén már saját szórakozására időzött el, no nem mintha a lánynak ellenvetései lettek volna.

Raya hasonló alapossággal térképezte fel őt – a boszorkánynak egészen eddig fogalma sem volt, hogy a gerincének vonalát követő, lágy simogatások mennyire bizsergetők. A lány nyelve pedig gyakorlatilag érinthette akárhol, Serra azonnal extázisba került tőle. Minél követelőzőbben, minél falánkabban kóstolta a testét, annál rombolóbban durrogtak a tűzijátékok a bőre alatt.

Míg Raya mélyeket sóhajtva kifújta magát, addig a boszorkány hasra fordult, és elégedetten mustrálta a fülemüle mellkasának ritmikus hullámzását. A domborulatairól leguruló izzadságcseppeket elkapta az ujjával, és körkörös mozdulatokat írva le a felhevült bőrön, a tenyere Raya keblére tévedt.

A fülemüle egyszer csak kinyitotta a szemét, és az oldalára gördülve kinyújtotta a kezét, hogy Serra meztelen hátához érjen. Serra belefúrta a fejét a párnájába.

– Ez most nem túl jó ötlet – motyogta, miközben azon fáradozott, hogy visszanyelje valahogy a fékezhetetlen vágyat.

– Túlélném – vont vállat Raya. – Különben is azt hallottam, hogy ilyenkor még inkább kívánja a szexet egy nő, szóval képzelem, mennyire lüktetsz odalent.

– Hallottad? – A boszorkány homloka ráncba szaladt. – Nincsenek tapasztalataid?

Raya összepréselte az ajkát.

– Defektesen születtem – rántotta meg ismételten a vállát. – Eleve nehezen öröklődött az alakváltó gén a családomban, szóval annyira nem meglepő. Két testben létezhetem, cserébe mindkettőben van... hiba. Klilótól tudom, hogy ez nem általános dolog, csak a mi vérvonalunkban szaródott el valami. Mivel igazából semmiben sem gátol, sosem kerítettem neki nagy feneket.

– Milyen defekt? – kérdezett rá aggodalmasan Serra. Raya nemtörődöm modora egyelőre kevésbé tűnt meggyőzőnek.

– Nincs vérzésem. De nem ovulációs problémák miatt, hanem mert a méhem egyszerűen nem fejlődött ki rendesen. A természet valószínűleg úgy akarta, hogy nálam megszakadjon a vérvonal. Hogy ne adhassam tovább az alakváltás képességét.

Serra közelebb araszolt a lányhoz, és az állánál fogva felé fordította az arcát.

– Nagyon sajnálom.

Raya megrázta a fejét.

– Igazából... azért érzem szarul magam, mert... mert örülök neki. A gyerekvállalás gondolatától a mai napig irtózom. Arról meg ne is beszéljünk, hogy sokkal bátrabban mertem beleállni az egyéjszakásokba úgy, hogy nem kellett félnem a váratlan terhességtől. – Raya sóhajtott, és mélyen a boszorkány szemébe meredt. – Önzőnek tartasz emiatt?

– Dehogy. – Serra végigsimított Raya arcán. – Egy nem kívánt terhességből született gyereknél mindig ott a lehetőség, hogy a jelenléte teher lesz. Inkább bélyegezzenek önzőnek, minthogy megkeserítsd valaki életét ezzel, és olyan embert nevelj véletlenül, aki...

– Ne is mondd, ki, értem. Az életet csak úgy rásózzuk valakire. Ez nem ugyanúgy önzőség? Ha már ezt tesszük, legalább forgassunk fel mindent, hogy a tőlünk telhető legjobbat biztosítsuk neki. Ha pedig képtelenek vagyunk erre, ne akarjunk ilyesmivel szórakozni. Életet teremteni, hogy aztán szétzúzzuk azt...

– Most is haragszol a szüleidre, amiért eldobtak maguktól...?

– Nem az ő hibájuk, én csak...

Serra megnyalta a szája szélét.

– Én vágytam gyerekre – ismerte be hirtelen. – De aztán jött a puccs, és... elmerengtem dolgokon. Korábban teljesen lefoglaltak a tanulmányaim, fel sem merült ez bennem. A puccskísérlet aztán kivetett a partra, és azóta... Tényleg ilyen világba akarnám szülni azt a gyereket? Ahol már születésétől fogva arra kellene kondícionálni, hogy hazudjon, hogy tűrjön? Hogy megjátssza, mennyire hálás nekem ezért az... ajándékért?

– Miért lettünk ilyen negatívak hirtelen? – Raya felült. – Ahh, a havibajod az oka, már én is érzem magamon.

Serra rosszallóan hümmögött.

– Hé – szólt rá a fülemüle pikírt hangon. – Ha már ilyen játékteret kínált az élet, írd át a szabályait. Én eszerint próbáltam és próbálok élni, és igaz, a mai napig kételkedem benne, hogy sikerült, viszont... ha valaki tényleg képes változtatni, az te vagy.

A boszorkány visszarántotta Rayát a matracra, majd fölé hajolt, hogy csókot lopjon tőle.

– Túl sokat beszélsz – suttogta kéjesen a szájába.

– Nem is igaz – biggyesztette le az ajkát a lány.

– De igen.

– Csak ki akarsz bújni ez alól a beszélgetés alól.

– Hm, talán. – Serra keze egyre lejjebb és lejjebb kúszott a madár testén. – Nem szavakat kéne hallanom a szádból, hanem – Rayából kibukott valami artikulálatlan –, igen, csak ilyet.

A lány megint felnyögött. Serra beleszédült.

A munkája is szédítette, mert afelé tendáltak a dolgok, hogy egyetlen hétnyi szakadatlan munka is elegendő lehet arra, hogy beérjen a termés. Talán alábecsülte önnön felkészültségét. Az elmúlt négy évnyi lapítás alatt valahogy mintha megfeledkezett volna róla, hogy Helen sztártanítványaként tartották számon.

Mikor végre intett a fülemülének, hogy helyezkedjen el az asztal tetején, már teljesen biztos volt a dolgában. Mutató- és középsőujját a madár homlokához érintette, és behunyt szemmel koncentrált. Rowan átkának szálai kiríttak a szövésmintából. Segédbűbájt motyogva, Serra óvatosan rájuk kapcsolódott, és olyan precizitással kezdte kibontani őket onnan, hogy még önmagát is sikerült – sokadszorra – meghökkentenie. Raya összerezzent, de néma csenden tűrt.

A szálak után maradt űr kisimítása közben a madár apró lába megremegett, és a kis fülemüle összecsuklott az asztal közepén. Serra lélegzetvisszafojtva tanulmányozta a testében munkáló mágiát. Minden normálisnak tűnt, és Raya néhány másodperc múlva már a tollát borzolta, és élénken forgatta a fejét. A döbbenete madáralakjából is kiolvasható volt.

– Gyerünk – intett neki Serra szelíden, de belül ujjongva az izgalomtól. – A nap még néhány óráig nem nyugszik le, szóval ha sikerül átváltozni, az kizárólag a te érdemed lesz.

Raya talpra állt, és széttárta a szárnyát. Mintha hezitált volna. Serra megértően biccentett. A lány jó ideje nem próbálkozott magától alakot váltani.

Végül nevetségesen gyorsan rákapott az ízére. Mire a boszorkány felocsúdott önnön kábulatából, a már jól ismert meztelen lány ült vele szemben az asztal közepén, elnyílt ajkakkal, ámuldozva. Aztán megint a kis fülemüle. Majd megint a lány.

Serra hátralépett, hogy helyet adjon neki, Raya pedig lecsusszant az asztalról, és úgy járkált körbe a szűkös beltérben, hogy az arcáról egy pillanatra sem fagyott le a döbbenet. Séta közben a levegőbe szökkent, de immár madáralakjában. Aztán emberlábakon ért földet.

Serra ámulattal figyelte. Rejlett benne valami kecses, valami fluid, valami légies. Raya előtt sosem látott hozzá hasonlót alakot váltani. Mindig úgy képzelte, hogy hányingert keltő látvány, kiforduló és eldeformálódó tagokkal, esetleg belsőségekkel. Nevetés tört fel belőle.

Rayától is hasonló reakciót várt, csak személyiségéhez méltóan élénkebben. Talán a sokk késleltette. Nem mintha elvárta volna, hogy a fülemüle a nyakába ugorjon, és olyan ígéreteket tegyen, hogy ezért még sokáig adózni fog a boszorkánynak, de azért számított valamire.

Akármire.

Akármire, kivéve arra, hogy az arcába barnás színű port öntenek. Port, ami mintha le akarta volna marni a bőrét, és ami úgy csípte a szemét és a torkát, hogy a könnyek utat engedtek maguknak. Port, amit nem szabadott volna letüdőznie, mert a világ kíméletlenül forogni kezdett körülötte.

Eltömítette a hallójáratait. Elnehezítette a fejét, nehezebbnek érezte, mint a testét. A lábai kocsonyaként reszkettek. A csípője kandalló előtti kanapénak ütközött, de hiába próbált megkapaszkodni benne, a tárgyak mintha szétfolytak volna a kezében. A parketta barázdái az arcába nyomódtak. A tarkója lüktetett, és, köd ereszkedett rá a szemére.

Mi történik? Megtámadták a kunyhót? Rowan beérte őket? Vagy valaki, aki Ethelynn-nel volt? Raya? Raya jól van?

Raya? Miért söpri Helen feljegyzéseit Serra végtelen mélységű táskájába? Nincs baja. Miért nincs rá hatással a por? Ez... ez a por Diocyne-láz. Helené. Raya...?

A fülemüle a boszorkány összes friss jegyzetét is belepakolta a táskába. Azután a ládát, a hozzá való kulcsot, majd lerámolta a polcokat. Leemelte onnan a Tarot-paklit, különféle üvegcséket, és egy áspiskövet is. Mi? Miért? Menekülniük kell? Rájuk találtak? Akkor... akkor neki is fel kéne állnia...

Raya odahajolt fölé, de ahelyett, hogy a kezét nyújtotta volna, oldalra billentette a fejét. Furcsán villant a tekintete. Gőgös volt, és nem a rá jellemző módon. Gúnnyal nézett le Serrára, mint aki magasabbrendűnek képzeli magát. A mosolya sem a jól ismert pajkos mosoly volt, hanem alantas. Elégedett.

A szája mozgott, de Serra fejét mintha víz alá nyomták volna. A saját nyöszörgését is alig hallotta.

– ...owan ...ülni fog... te kiegészítései...

Mi...?

Raya hirtelen leguggolt mellé. A haja az arcába lógott, de azt a furcsa csillogást a szemében nem takarta ki.

– Sajnálom – a hangja élesebben törte át a boszorkány elméjére ereszkedő ködöt, mint az előbb –, őszintén, Serra. Borzasztó izgalmas volt. Kár, hogy nem élvezhetem tovább, de sajnos a munka kötelez. Kérlek, ne szívd mellre, ebben semmi személyes nincsen. Nagyon-nagyon bánom, hogy nem más körülmények között találkoztunk, mert a szex, a kaland... ahhh... eszméletlen volt.

Raya felegyenesedett. A kandalló felé vette az irányt a hátára vett táskával. Nem. Nem viheti el Helen jegyzeteit! Állj!

Serra kapkodva kúszni kezdett a földön. Megkísérelt felállni, de a lába minduntalan összecsuklott alatta. Kétségbeesetten szedte a levegőt. A fülemüle már bemászott a kandallóba, mindjárt el fog tűnni! Serra kásás agyával csak egyetlen megoldást bírt kiötleni – tüzet gyújtott a kandallóban, igazi tüzet, mire Raya kivetődött onnan, és a megpirult bőrét tapogatta a combján. A hátizsák kicsatolódott, az összehajtogatott sátor félig kicsúszott belőle. A lángok éghető anyag híján pillanatokon belül kicsire zsugorodtak, és Raya egy percet sem vesztegetve tovább, kirázta a sátor másik felét is a táskából. Nagy lendülettel Serra felé hajította, aztán ismét meglódult a kandalló irányába. A boszorkány füstté változtatta a sátrat, majd előrevetette magát, és sikeresen rámarkolt a lány bokájára. Valahogyan összekapart annyi erőt, hogy rántson egyet rajta, mire a fülemüle egyensúlyát vesztve elhasalt a földön. Ingerült morgást hallatva arcon rúgta Serrát meztelen talpával. A boszorkány szorítása elernyedt.

Hiába, így sem jutott el a kandallóig, mert Serra makacssága felülkerekedett a szédülésen, és egyetlen csettintésére a végtelen mélységű táska olyan súlyossá vált a lány hátán, hogy az megegyezett a belépakolt holmik valós súlyával. A fülemüle elfúló kiáltással szegeződött a földhöz. Míg kibújtatta a vállát a pántokból, a boszorkány odaaraszolt hozzá, és kíméletlenül belemarkolt a hajába.

Meg akarta ostromolni a kérdéseivel, de a nyelve feldagadt a Diocyne-láztól. Raya ádáz ábrázatot öltött magára – kivicsorította a fogát, a szeme szikrákat szórt. Rákulcsolta az ujjait Serra csuklójára, de a boszorkány kérlelhetetlenül szorongatta a haját. A lány végül saját homlokával támadt – eltalálta Serra orrát, aki a hirtelen fájdalomtól hátrazuhant, keze az arcára tapadt.

Hallotta, ahogy Raya nyögdécselve a kandallóba húzza a hátizsákot, de képtelen volt talpra állni, a szédülés újult erővel szögezte a földhöz. Az orrából csörgedező vér belefolyt a szájába, a fémes íz felkavarta a gyomrát. Mire rátámaszkodott a könyökére, addigra a lánynak és a táskának már hűlt helye volt.

A kandalló. Azt kellett volna lezárnia. A fenébe is abba az átkozott porba!

Mélyeket sóhajtva feltápászkodott. A beltér fordult vele egyet, de sikerült talpon maradnia. A kandallóba lépve felegyenesedett, és kitapogatta a kijáratot nyitó téglát. Amint benyomta, a mágia megsűrűsödött a levegőben, és egy fuvallat a vízfelszín fölé lökte. Az émelygés végigsöpört az egész testén, és mikor az orrát megtöltötte az ázott avar erős illata, epét köhögött bele a körülötte elterülő patak vizébe.

Átbotladozott a gyenge sodráson, és a szédülés ellenére is hamar beérte Rayát – a fülemüle csak úgy bírt haladni, hogy megfeszített izmokkal húzta maga után a táskát, igaz, így is egészen eltávolodott a patak csobogásától. A boszorkány egy pillanatra megtorpant a lány tónusos háta láttán. Akarata ellenére képzelte el, ahogy rátapasztja a tenyerét, miközben... Nem! A kurva por, a fenébe már!

Érkeztére Raya még hangosabban fújtatva vonszolta a táskát. Serra megint a haját vette célba, de amint rámarkolt a világosbarna fürtökre, a lány fülemülévé változott, és karcsú ívet írt le a levegőben. Serra a faágakat mozgatva blokkolta az útját, majd az egyikkel hirtelen rásuhintott a madár szárnyára. Kecsességét elvesztve, Raya ügyetlenül visszaereszkedett a földre, és elterült.

Serra szédelegve odabotorkált hozzá. A madár hevesen kapkodta a levegőt, de egyébként nem mozdult. A boszorkány letérdelt elé, és már nyújtotta volna a kezét, hogy felvegye, amikor Raya váratlanul emberi alakjába ugrott át, és az így szerzett lendületét kihasználva állon ütötte a nőt. A boszorkány elhasalt az avaron. A fájdalom egyelőre nem regisztrálódott a fejében, a harag ellenben egész testét bizsergette, de a letargia – vagy a Diocyne-láz? – olyan kitartóan szorongatta, hogy semmilyen komplexebb bűbáj nem jött a nyelvére.

Raya a táskához lépett, majd a pántjába markolva megint vonszolni kezdte. Serra egy darabig a földön fetrengve figyelte, és csak akkor tornázta ülő helyzetbe magát, amikor a könnyek elnagyolt alakokká homályosították a fákat. Egyetlen csuklómozdulatára Raya fennakadt egy mágiából formált, láthatatlan kordonban. Serra a nyakánál fogva húzta a mellkasához. Bosszantotta, hogy szinte egy ütemre kapkodták a levegőt.

– Miért...? – préselte ki a száján. Raya keserű tekintetet emelt rá. Az ajkuk majdnem összeért.

– Sajnálom. – Berekedt a hangja.

Serra torkát epe marta, az orrlyukát pedig a Diocyne-por. A fájdalom egy pillanatra elvette a látását, és ennyi elég volt, hogy Raya folyton forró testének melege elillanjon. A lány madáralakját felöltve kiszabadult, és kecsesen odébb libbent, hogy aztán emberi lábakon érjen földet. Serra megigézve figyelte, és próbálta kitalálni, mit érezzen. A düh már így is elviselhetetlenül gyötörte, nem adhatja át magát neki... de Raya megint a táskáért nyúlt, és ha nem csinál valamit, úgy fog felszívódni, mintha sosem járt volna erre. Pedig itt járt, Serra hordozta a nyomait. Elraktározta a jóízű nevetését, a kotnyeles viselkedését, a játékos mosolyát, a bőrébe ivódott erdőillatot, a verejtékének ízét...

Kétségbeesetten kapta el Raya felkarját, de az izmai elgémberedtek. A jéghideg patak vizétől csatakos ruhája ólomként nehezedett rá. A madár könnyedén lerázta magáról az ujjait, és Serra ekkor engedte meg a haragnak, hogy eluralkodjon fölötte. Kezével suhintott egyet a levegőben, mire a mágia beletépett a lány meztelen, izmos hátába, mély karomnyomokat vésve a húsába.

Üvöltés harsant fel. Belezengett az erdő, sípolt tőle Serra füle is. A gyomra megint szaltót vetett, és ahelyett, hogy kihasználta volna a helyzeti előnyt, epét hányt.

A lába ezután felmondta a szolgálatot. Már könyökölni sem maradt ereje. Az erdő fái mintha fölé hajoltak volna, egyre szűkebbé és szűkebbé nyomorgatva össze a teret. Serra fél szemmel leste, ahogy Raya reszketve görbed a táska fölött. A vérének jellegzetes szaga kíméletlenül hatolt az orrába, és noha ettől felélénkült egy kicsit, az erdő mégis egyre csak sötétedett.

Egy kártyalap ellenben már-már világított a megbarnult levelek között. A Tarot-pakli egyik eleme. Az, amit Serra utoljára kihúzott, de ignorált – felismerte a rezgését. Hogy került ide...?

Mielőtt az elméjére telepedő homály teljesen bekebelezte volna, hunyorogva ráfókuszált. A Nagy Arkánum lapja volt.

A Bolond.