– Helen megszállottja volt a rejtvényeknek – forgatta a dobozt tanácstalanul Serra. – Szerette szétszórni a darabkákat, hogy rávezessen a logikus gondolkodásra. Ennek a ládának is biztosan van kulcsa.

A kis fülemüle olyan kitartóan méricskélte a rejtélyes dobozt, mintha azt várná, hogy ha elég intenzíven figyeli, kettéreped. Azt Serra is meghálálta volna neki. Vagy mégsem.

– Az is lehet, hogy csapdát rejt – vetette fel. Raya erre hátraszökkent, és olyan magasra emelkedett, hogy kis híján beleütközött a plafonról függő gömblámpák egyikébe. Serra megrázta a fejét.

Az utóbbi néhány napban csak rövid sétákra mozdultak ki a szállodaszobából. Sietniük kellett volna, de Raya unszolására maradtak még töltődni és összerendezni a gondolataikat. A boszorkány túlságosan feldúlt volt ahhoz, hogy higgyen a pihenés jótékony hatásában, de a fülemüle makacs természete végül felülkerekedett, és el kellett ismernie, hogy előnyére vált a kiruccanás. A sebei nyomtalanul felszívódtak.

Noha továbbra sem tetszelgett vidám színekben a végkifejlet, határozottan több esélyt látott rá, hogy valamilyen formában nyerészkedjenek. Akár még győzhetnek is. Nem Rowan ellen, és pláne nem Helen posztumusz rejtélyei ellen, de valami ellen biztosan. Várjunk. Ha Rowan ellen sem, akkor az átok megtörésére sincsen módjuk, és különben is, miért nincs semmi jele annak, hogy a férfi a nyomukban koslat? Akarja, ami Helené volt, miért nem tapadt rájuk? Mi a fenét tervel? Miért kereste fel Serrát, hogy maga mellé állítsa? Mit akar az alakvál...

A boszorkány torkából artikulálatlan nyögés tört fel. Most vagy egyre ügyetlenebbül fedte el a kétségbeesését, vagy csak Raya fürkészte ki ennyire alaposan, de amikor a gondolatai túláradtak, a fülemüle naplemente után azonnal csatába indult ellenük... és rendre győzedelmeskedett felettük. Serra egy izzadt, pihegő ronccsá erodálódott a karjaiban.

A negyedik nap délutánján, amikor Serra kótyagosan ébredt – az a makacs kis dögvész önmagával versenyzett, a célkitűzés pedig az volt, hogy a boszorkányt minél apróbb darabokra szedje szét, majd rakja össze újra –, megelégelte a töretlen bizonytalankodást.

Hajdani ambíciózus énje ekkor sejlett fel benne először úgy igazán. Már korábban is megérinthette volna, de megrettent attól, hogy Helen tanácsai szerint járjon el annak fényében, amit felfedezett. És még csak a felszínt kaparta meg!

Helen nem győzte sulykolni, hogy sosem elég mindenre gondolni. A mindennél mindig eggyel többre kell.

– Legyen egy hátsó kapud, egy védőhálód, bármid, ami plusz fogódzkodókat kínál. Mert ha megvan rá az esély, hogy a dolgok elromolnak, akkor bizony el is fognak romlani.

Serra be is tartotta ezt az intelmet, szóval akkor hogyan szalasztotta el ezt a mély nyúlüreget? Sosem volt paranoiásabb, mint most, mit nézett be ennyire mégis?

Raya azon nyomban leolvasta az arcáról a gyűrődését.

– Azért, mert hagyatkozol a tanácsaira, nem leszel egyből olyan, mint ő – feddte meg a boszorkányt ellentmondást nem tűrő tónusban. – Az fogja meghatározni, hogy mire fordítod őket.

És ennyi elég volt, hogy Serra eltökélten vágjon bele másnap a tervezésbe.

– Átjárót nyitok – szögezte le, miután felöltötte a túraruháját, és visszarejtette a ládát a végtelen mélységű hátizsákjába. Raya nyugtalanul illegette magát az ágy támláján, és a fejét csóválva csipogott. Serra lágy mosolyt küldött felé. – Tudom, hogy teleportálni rossz, de a gyógyulásom elég sok időt rabolt el tőlünk.

Határozott kiállását látva a madár is lecsillapodott, de még egy kérdés ott ült a kis arcán.

– Mondtam, hogy nincs pénzünk erre a helyre – vonta meg a vállát a boszorkány. – Egy nemlétező számlára írják a fogyasztásunkat. Illene eliszkolni, mielőtt rájönnek. Még szerencse, hogy hamis személyit használtam. – Kacsintott.

Ezen belelkesülve a fülemüle elsőként hatolt át a szoba közepén nyitott átjárón. Serra hasonló lendülettel követte, még úgy is, hogy rákészült a teleportálással járó tünetekre. Először a fagyos levegő gémberítette el, aztán elfogta a jól ismert émelygés is. A talaj megingott a lába alatt, de makacsul egyensúlyban tartotta magát. Raya pihegő madáralakja ellenben elterült a földön. Serra lehajolt, hogy kihalássza a levelek közül.

Vegenia Hollow az egyik legdélebben fekvő vidéke volt Windfallnak, és egyben a legsötétebb is. A kopasz fák ugyan áteresztettek némi fényt, de olyan sűrűn álltak egymás mellett, hogy a távolban úgy látszott, mintha teljesen összezárnának. Tejfehér ködfátyol gomolygott az alacsonyabban fekvő területeken, mintegy azért, hogy még tovább nehezítse a navigálást. A sűrűn sorakozó fák jóllehet gyérebb avart jelentettek, így a hirtelen mélyülő és emelkedő terep ellenére is könnyebb volt haladni.

Mikor Raya lerázta magáról a rosszullétet, felrepült, hogy körülnézzen. Serrának nem volt szüksége a segítségére, pontosan tudta, hány kilométernyi gyaloglás vár rájuk. Vonakodott attól, hogy közvetlenül Helen búvóhelyéhez teleportáljon – a hirtelen jött bátorsága ellenére azért ott motoszkált benne az aggodalom, hogy egyenesen veszélybe táncolhatnak. Ha Rowan hátra is maradt, Ethelynn-félék még felbukkanhatnak, nem is beszélve volt mestere ügyesen eldugott csapdáiról.

Mellettük egy kis patak csobogott lefelé egy lejtőn. A sodrás hártyavékony jégdarabokat utaztatott a mélybe. Serra intett Rayának, és elindultak felfelé, folyásiránnyal szemben. A levegő furcsán nehéznek érződött, a boszorkány légzése hamar zihálássá élénkült. Mintha a ruhái teleszívták volna magukat a patak vizével. Vagy a gravitáció hatott rá ekkora erővel? Raya is néma csendben ült a vállán.

Az oxigénhiányos légkört leszámítva végül semmiféle akadályba nem ütköztek útközben. Serra nem szagolt ki csapdát, és egyetlen kósza lélek sem ólálkodott sehol. A gyanúja ennek ellenére fokozottan nőtt.

Intenzíven rezegtette a mágiát, amikor megérkeztek a keresett sziklaszirthez. A víz csíkokban folydogált, helyenként karcsú jégcsapokká merevedve csüngött a szirt tetejéről. Az aljában összegyűlt tócsa tükre habzó hullámokat vetett. Alig néhány centi mély volt, mégsem lehetett tisztán látni az alját. A boszorkány dideregve összébb húzta magán a ruháját. A sziklafalról levált köveken egyensúlyozva a szirthez lépett – ügyelve rá, hogy ne trappoljon bele a vízbe –, és a kiserkent vérével felrajzolt rá egy zárnyitó szimbólumot, ami leginkább egy geometrikus formákból összerakott kulcsra hajazott. A kulcs az elmotyogott ige hatására halványan felizzott, aztán sisteregve elpárolgott a falról.

– Ahh, a fenébe! – ütött rá tenyérrel a sziklára Serra. Raya riadtan felröppent, és csivitelve kérdezősködött. – Ez a lepelbűbáj még az én véremet is ledobta – magyarázta a boszorkány. – Nem értem, sokszor megfordultam itt, fel kéne ismernie engem... Az a zsémbes hárpia...!

Mögötte lustán gyöngyözött a vízfelszín. Serra egy darabig elmélyülten nézte a tajtékot, aztán eszébe jutott valami. Újabb vágást ejtett a tenyerén, és a vízbe csöpögtette a vérét. Raya érdeklődően a fülébe csipogott.

– Talán csak átrakta az ajtót máshová – tűnődött Serra. – Rá vallana.

A víz erre bugyogni kezdett, majd egyre hevesebb sodrású örvénnyé erősödött. Raya reszketett a boszorkány vállán izgalmában. Serra megmosolyogta. Óvatosan a tenyerébe zárta a kis fülemülét, figyelmeztette, hogy ne ijedjen meg, aztán páros lábbal az örvény közepébe ugrott.

Sötét alagúton zuhant keresztül, és kormos, poros padlóra érkezett. A ruhája egyetlen csepp vizet sem szívott magába. A földet érés felkavarta a koromszemcséket, mire a madár halkan prüszkölni kezdett. A boszorkány kilépett a koszos kandallóból egy félhomályos, dolgozószobára hajazó helyiségbe. Leporolta a ruháját, aztán farönkök hiányában illúziótüzet csiholt a kandallóba. Raya kíváncsian odatipegett, és még kíváncsibban lógatta bele a szárnyát. Serra egy csuklólegyintéssel belelökte a lángok közé.

A madár hangosan sivítva röppent ki onnan, és felfuvalkodottan kérte számon Serrát. A boszorkány kuncogva vállat vont.

– Mondtam, hogy bele foglak hajítani a kandallóba, emlékszel?

Raya sértődötten hátat fordított neki.

Serra letüdőzte az állott szagot, és egyből nem érezte olyan feszültnek magát, mint odakint az erdőben. Ez volt a kedvenc búvóhelye, holott elrendezésében és felszereltségében szinte semmiben sem különbözött a többitől. Nyílászárók híján folyamatosan mágiából gyúrt fénygömbök és illúziótüzek világították be – talán pont ez a bunkerszerű hatás vonzotta a fiatal énjét annyira. Helen szintén ezt a menedéket preferálta, annak ellenére is, hogy ásványokon kívül nem sok mindenre lehetett bukkanni a gyér aljnövényzet miatt. Retrospektíve nyilvánvaló volt, hogy már a puccs előtt is távolságra vágyott az északon székelő Máguskörtől.

Serra első ízben előbányászott néhány receptkönyvet, de csak általa már jól ismert főzetek leírásai szerepeltek bennük. Helyenként a saját gyöngybetűi is visszaköszöntek, kíméletlenül szabadítva rá az emlékeket. Nem mindent sajátított el könnyen, de törtető típus volt, aki nem csupán Helen magas elvárásai miatt akart a legjobb tanítvány lenni, hanem mert élvezte, hogy boszorkány, és hogy megannyi fantasztikus dologra képes a saját két kezével, meg némi összpontosítással. Hová lett ez az érzés? Miért félt kiaknázni az adottságait?

Valamelyest elterelte a gondolatait a felfedezés, amivel az egyik szekrény mélye szolgált – világos pörkölésű kávé, még bontatlan csomagolásban. Amire persze igazán szüksége lett volna, annak hűlt helye volt, de hogy a doboz tartalma ennyi idő után sem avasodott meg, enyhített a csalódottságán. Fel is rakott magának egy kávét, és újra átpörgette a receptkönyveket, hátha talál bennük valami jelet, kódolt írást, bármit. Raya közben a polcokon matatott. Gyakorlatilag ugyanazok a felszerelések sorakoztak rajtuk, mint az összes búvóhelyen. Ásványok, mozsarak, szimbólumtáblák, különféle porok üvegtárolókban – Serra egyszer kíváncsiságból beleszagolt egybe, és vagy fél napra elvesztette az eszméletét –, és még több ásvány.

Raya váratlanul egy kártyapaklit lökött a földre. A boszorkány lehajolt érte. Tarot. Sóhajtott. Jobb ötlete nem volt.

A dolgozóasztalhoz vitte, ahol félretolta a tankönyveket az útból, majd összekeverve a Nagy Arkánum lapjait, kiterítette őket a felszabadított felületen. A fülemüle a bal kézfejére röppent, és onnan figyelte, mit csinál. Serra végigvezette szabad tenyerét a kártyák fölött, az általuk kibocsátott rezgésekre összpontosítva közben. Az egyik erőteljesebben zizegett a többinél. Azt húzta ki a pakliból.

Az Ördög.

A boszorkány először megforgatta a szemét, és már készült megjegyzést fűzni a fülemülének, hogy a jelenlétével csak megrontja őt, de aztán elkomorult az arca. Az Ördög többről árulkodott testi vágyaknál és vonzalomnál. Ellenségre figyelmeztetett, és óvatosságra intett. Nem mintha Serra lekicsinyelte volna a jelenlegi helyzetét, de valamiért akkor is megmagyarázhatatlanul rossz érzés töltötte el. Raya aggodalmasan emelte rá a tekintetét.

A boszorkány megint a kártyák fölé hajolt. A bennük rejlő mágia már-már hallhatóan zizegett, arra ösztökélte, hogy ismét húzzon egyet. Engedte, hogy a mágia vezesse a kezét.

A Kulcs tárta fel magát másodszor.

Hm. Mit is jelent? Serrát annak idején elvarázsolták ezek a lapok, ahogy a figurák megelevenedtek a rajzművész ceruzavonásaiban, és ahogy hiperérzékeny volt a bennük örvénylő mágiára. Ismerte a teljes Nagy és Kis Arkánumot, noha utoljára évekkel ezelőtt fogott paklit a kezében. Kulcs nevű kártya... Kulcs nevű kártya nincs is!

Serra azonnal talpra szökkent – megrémisztve a madarat –, majd a földön heverő táskája mellé térdelt. Előráncigálta belőle a ládát, és végigtapogatta. Nem volt rajta kulcslyuk.

– Na, várjunk...

Az arca elé emelte a hamis Tarot-lapot, és megérintette a benne vibráló mágiát. Az rögtön reagált. Aprólékos szövésmintájának szálai szétbomlottak, új formációba tekeredve egymással, a kártyára rajzolt kulcs pedig egyszer csak lepottyant onnan, és Serra ölében landolt. Egy kicsi, sötétszürke kulcs volt. Látszólag semmi különös nem rejlett benne, a boszorkány szíve mégis hevesen zakatolt.

Ahogy a ládához közelítette, annak oldalán apró lyuk jelent meg. Serra reszketve fújta ki a levegőt. Körbefonta magát és Rayát láthatatlan, mágiából fabrikált fallal – biztos, ami biztos –, majd elfordította a kulcsot. A zár kattanására a tövisek egyenként visszahúzódtak, az indák pedig kígyóként tekeregve, két egymásba érő csigává kunkorodtak össze a láda tetején.

A boszorkány egyik kezében villámok cikáztak, a másikkal felnyitotta a fedelet. Semmi sem tört elő belőle, így bátran a mélyére nyúlt – a karja egészen a válláig belesüllyedt. Papírokat súroltak az ujjai.

Jegyzetek? Add, hogy Helen jegyzetei legyenek!

Serra gyorsan odébb lökte az asztalt és a kandalló felé néző kanapét, hogy az így nyert helyre kiszórja az összes lapot, amit a láda őrzött. Raya kíváncsian rászállt az egyikre.

Elnagyolt ábrák és nehezen olvasható betűk kavalkádja. Helen kézjegye!

Serra fehéren világító gömböt formázott, amit a papírok fölé engedett. A fekete tintával írt szövegek mellett pirosas színű feliratokat is felfedett a fénye, ezek a mágia nélkül rejtve maradtak volna. A boszorkány olyan fokú izgalomba jött, hogy egész testében borzongott. Hiba volt kávét innia.

Viszont amint nekiállt tanulmányozni a papírokat, a jókedve elpárolgott. A nagyjából sorrendbe rendezett jegyzetekből kísérleti folyamatok leírásait, illetve mágiaképleteket olvasott ki. Képleteket, amiket mintha látott volna egyszer, de Helen anno eltiltotta tőlük, arra hivatkozva, hogy ezek még túl magas szintűek neki ahhoz, hogy megértse őket.

De most megértette. És a gyomra szaltókat vetett.

– Serra! – Raya hirtelen közrefogta az arcát. Emberi kezekkel. Forró tenyere rögvest átmelegítette a bőrét. – Elsápadtál.

A boszorkány megrázta a fejét.

– Jól vagyok – krákogta. – Fókuszáljunk az átkodra. Ezek a... ezek a felfedezések...

– Hé, semmi baj. Hadd nézzem.

Serra félretolta előle a lapokat. A fülemüle összeráncolta a homlokát.

– Nem bízol bennem?

A kérdés keményen a boszorkány mellkasába vágott, de a leszegett áll és a keserű szempár még inkább bosszantotta.

– Dehogynem, nem az a probléma, csak... Persze, hogy megbízom benned. Ezek itt... – Serra nagyot nyelt. – Tudom, miben halt meg az az alakváltó.

Raya lélegzete elakadt. Meztelen mellére fonta a karját, mint aki fázik. Serra egy hosszú inget fabrikált neki.

– Helen az... az alakváltást működtető mágiamechanizmusokat vizsgálta, ha így világos. Azt, hogyan viselkedik a mágia a fajtátok testében. Ezek a bonyolult képletek itt azt próbálják lemodellezni, mi is történik az alakváltás során.

A lány elkobzott egy képletekkel telefirkált papírt.

– Nem tudom értelmezni.

– Segítek. Ahogy minden hangot külön betű jelöl, úgy minden általunk ismert és alkalmazott mágiamozgásra is van egy szimbólumunk. Ezeket szoktam én is a levegőbe vagy tárgyakra rajzolni. Na, de hogy működnek? A mágia manipulálása gyakorlatilag a mágiarészecskék vagy -szálak mozgatását, egymásba fűzését jelenti. Vannak régről fennmaradt szövegek, amik a mágusokat szövőknek nevezik, és... végül is ezt csináljuk, a levegőből mágiát gyűjtünk, és abból dolgokat szövünk. A különböző módon összefűzött szálak különböző hatásokat gyakorolnak a környezetre. Például... öhh... például ez a szimbólum itt – Serra egy duplakeresztre bökött – egy bizonyos szövésmintát jelöl. Ha úgy manipulálom a mágiát, hogy ezt a szövésmintát kapjam, akkor ez történik.

A boszorkány lerajzolta a levegőbe a duplakeresztet, mire a mágia vibrálva táncolni kezdett az ujjai között. A kanapé képe megremegett, és egyszer csak teljesen áttetszővé vált. Bizonyos szögből nézve ismét megelevenedett, egy másikból megint eltűnt.

Raya ide-oda inogva tanulmányozta a jelenséget.

– Na jó, ettől káprázik a szemem.

– Pont ez a célja. – Serra csettintett, mire a bűbáj lehullott a bútordarabról. – Ahogy a hangokat kombinálva különböző szavakat kapunk, úgy a szimbólumok kombinálásánál is ez a logika. Vannak egyszerű összekapcsolások, meg vannak bonyolultak. Ez a szimbólumsor itt például már nekem is értelmezhetetlen a komplexitása miatt. Egy mágus annál hatalmasabb, minél összetettebb módon képes manipulálni a mágiát. Az alakváltás során azonban olyan bonyolult szövésminták jönnek létre, amiket a legkitartóbb sem tudna lemodellezni, pedig sokan feszegették a korlátaikat. Rowan és Helen az élen járt ebben. Így azért már elég magától értetődő, hogy az a félkegyelmű miért pályázik a mesterem munkásságára.

– Ez világos, de mi a baj?

Serra vékony vonallá préselte össze a száját.

– Mivel Helennek volt az az alakváltó barátja... azt hittem... azt hittem, hogy valamilyen módon segíteni akar nektek. Igaz, fogalmam sem volt, miben és hogyan, amikor az, amire a ti testetek képes, már így is utánozhatatlan... de mi másra gondolhattam volna?

El kellett hallgatnia, mert könnyek marták a szemét, és egyre növekedett a gombóc a torkában. Raya megragadta a kezét, és bátorítóan megszorította. A boszorkány hálás volt, amiért nem szólt semmit.

– Talán azt akarta – folytatta nehézkesen –, hogy az alakváltók ne csak két testtel rendelkezzenek? Vagy valamilyen álcázási bűbájt próbált kifejleszteni? Vannak lepelbűbájaink, de azok mind csak illúziók. A megfelelő igével feloldhatók. Ez lenne a logikus, hogy ezen ügyködött, de nem!

Raya közelebb hajolt, és suttogva megkérdezte:

– Ránézhetek? – bökött azokra a papírokra, amiket Serra félretolt. A boszorkány némi habozás után a madár kezébe adta őket. Nem sok kellett, hogy a lány feje fölött is sötét fellegek gyülekezzenek.

„Az alakváltás során leírható szövésminták és a sejteket romboló szövésminták egymásra helyezésével számos tökéletes fedést láthatunk. Más szövésminták esetében mindössze azok a szálak fedik egymást, amelyek azonos elváltozásokat eredményeznek.

Ebből konklúzió >> közös nevező az öregedésért felelős szövésminták és az alakváltást működtető szövésminták között"

„Június 10.

Összevetettem 125 szövésminta-fedést. A tökéletes fedésben levő szálak arányából kikövetkeztethető, hogy az alakváltást előidéző szövésmintából levezethető az öregedésért felelős szövésminta."

„47. kísérlet

A 002-es tesztalany szövésmintáját úgy módosítottam, hogy elvágtam az embert az állattól. Az alany negyedik napja képtelen az alakváltásra. A próbálkozási kísérletei alatt megfigyeltem, hogy a szövésmintába ékelt változásaimat a testében munkáló mágia sem tudta felülírni.

Kiegészítés: A hetedik napon sikerült."

„66. kísérlet

A 002-es tesztalanyt ismét elvágtam állatalakjától. Tizedik napja képtelen megbontani a szövésmintájába ékelt módosítást.

Kiegészítés: A 21. napon sikerült, de az alakváltás nem ment végbe tökéletesen. A 002-es tesztalany két alakja között ragadt.

Kiegészítés2: Október 31-én 16:38-kor az életfunkciói teljesen leálltak."

„249. kísérlet

A 003-as alany alakváltását meghatározott tényezőkhöz igazítottam. ÁTTÖRÉS: Sikeresen beleírtam a szövésmintába ezeket a tényezőket."

Raya kezéből kicsúsztak a papírok, és szanaszét szóródtak a földön. Kővé merevedve figyelte az ujjait, mintha észre sem vette volna, hogy már nem szorongat semmit.

– Bassza meg – bukott ki belőle. Akart még mondani valamit, de csak hangtalanul hápogott. Serra nem mert megmoccanni. – Ez a... ez... Ez a ribanc tényleg az örök élet elixírjét kereste?

– Nagyon úgy tűnik – erősítette meg boszorkány. Gyomorsav marta a torkát.

Percekig szótlanul térdeltek egymással szemben, olyan némán, hogy a levegőben vibráló mágiát is hallani lehetett. Végül Raya tört ki a transzból először, és összekotorta a jegyzetlapokat, hogy tovább olvassa őket. Az papírok rázkódott a kezében.

– Ezek amúgy... nagyban hasonlítanak Rowan átkára. Mégiscsak összedolgoztak?

– Kétlem. Mondom, amennyire Helen megvetette Rowant...

– És ha tévedsz? Elvégre ezt sem nézted volna ki belőle.

Serra mellkasába fájdalom nyilallt. A tenyerébe gyűrte a ruháját, mintha az segítene.

– Ha... ha Rowan összedolgozott volna vele, annak lennének jelei. Itt csak Helen keze nyomát látom. Az ő felszerelései, az ő... jelenléte. Rowan kiemelkedő intelligenciával bír, és ő is a kísérleteinek él. Annyira nem lepődnék meg, ha sok olyasmire rájött volna, amire Helen is. De mivel megkörnyékezett... gondolom nem elég mindenre.

Raya megrázta a fejét, de nem azért, mert ellenkezett. Inkább mintha képtelen lett volna elfogadni.

– Ha kellően felvérteztem magam Rowan ellen, számon kérjük – ígérte a boszorkány.

– "Jük"? – kérdezett rá Raya meglepetten. Serra határozott bólogatással felelt.

– Előbb viszont leveszem rólad az átkot. Ezekből már fogok tudni dolgozni, de szükségem lesz a segítségedre. – A boszorkány tüdeje kissé kiengedett. Igen, ez az, Serra. Egyetlen cél lebegjen a szemed előtt. Ne sokallj be. Egyszerre csak egy lépést tégy.

– Mit tudnék tenni? – kérdezte bizonytalanul a fülemüle. Serra átvette tőle a papírokat, és végigpörgette őket. Hiányoztak az alakváltók által megélt érzésekről szóló információk. Hát persze. A boszorkány visszanyelte a hányingert. Ez nem a mestere. Az a Helen, akit ő ismert, kőkemény volt, de sosem érzéketlen.

– Először írd le nekem, pontosan mit érzel, amikor alakot akarsz váltani.

– Hát... – Raya magába fordulva koncentrált. Serra észrevette a mágia szakadozó vibrálását. – Amikor megpróbálom mozgásra bírni az atomjaimat... azok válaszolnak, de aztán mintha falnak ütköznék. A folyamat leáll, mielőtt elkezdődött volna. Mintha gúzsba lennék kötve.

– Megvizsgálom a szövésmintázatokat. A képletek alapján ki fogom tudni szűrni a nem odavaló szálakat, utána meg már gyerekjáték lesz eltávolítani őket, oké? – Raya szemében félelem villant. A boszorkány gyengéden közrefogta az arcát. – Nem akarok hazudni, valóban kellemetlen lesz. De vigyázok rád, ígérem.

A lány behunyta a szemét, és tenyerét Serra kézfejére fektette.

– Tudom – suttogta.